Halmai Tamás: A vágyott harmónia
*
Nógrádi Gábor verseiről
1
Az elsősorban prózaíróként számontartott Nógrádi Gábor aránylag szűkös, ám meglehetősen rétegzett költői életművel rendelkezik. Gyűjteményes kötete (Nógrádi Gábor versei 1965–2005, →https://mek.oszk.hu/05500/05563/05563.pdf), mely a gyerekverseket nem tartalmazza, világosan fejezi ki: több regiszteren képes egyenrangúan megszólalni ez a poétika.
A Nógrádi-líra alaktani, formanyelvi kiműveltsége – a jambusok hagyománytudata – a kezdetektől nyilvánvaló lehetett. Vallomásosan alanyi és tárgyiasan gondolati tónusokat komponálnak egybe különösen a pályát nyitó szonettek. A későbbi kötetek a családi viszonylatok megtartó zűrzavarát és a tabukat nem ismerő erotikumot honosítják mélyebbre költészetünkben.
A holokauszt transzgenerációs emlékezete (a családi veszteségek múlhatatlan fájdalmával); a szerelmes egymásra találás, majd elválás lelki-szellemi kataklizmája (benne a szexus testet fölforgató tapasztalatrendje); a szerepversekben alakot öltő szociális empátia, mely az állatok iránt megnyilvánuló részvétig elhat: elváló vizsgálati (és önvizsgálati) irányok Nógrádinál, de összeérinti őket az alanyi hitel, a gondolati erély. Mely József Attila indulatos-intellektuális verskultúrájából éppúgy merít ösztönző mintázatokat, mint – később – az angolszász költészeti szólamformák ironikusabb-rezignáltabb érzelmi paradigmáiból.
2
Kéthátú életünkben (1973)
A „rend vagy átok” részint közérzeti, részint szellemtani dilemmája évtizedekre rajzolja elő a költői habitus körvonalait: „Micsoda egység! Milyen rend vagy átok / taszítja a dolgokat untalan / egymás testébe? S egység, hogyha van, / mért fuldoklanak a találkozások?” (Tőled, hozzád – tépnek az utazások…). Az „ütések és ölelkezések foltja” (Tavasz és tél foltjaiból: a földem…) nemcsak a test tájékait színezi át; a benső szaggattatások antropológiai érvénnyel hívják elő a túlélés erőtartalékait: „Hinni akkor kell, ha a hit szakad” (Hitben hitetlen ember – létezem…).
Alagsori zsoltárok (1979)
A felejtés kezdete című, megrendítően nagy vers szentenciában összegzi a mondhatatlant: „Itt ülök vesztesek között, / én, az elveszettek fia. / Alattunk, köztünk nyugalom, / teli tányér az asztalon, / míg koponyákban nyöszörög / esővíz és gyökér. / Dorle Bartókot énekel, / s hiába görcsös kapcsolat, / csók és zsebbe lopott kenyér, / meríti evezőit / és nem felejt, aki fél.” Mindeközben historikus belátás forrong a higgadt tudomásulvételben: „Van úgy, hogy eljönnek a forradalom évei” (Forradalom); egy ötsorosban pedig szó és vér, költészet és valóság, logosz és élő zsoltározza egybe sejtelmeit:
MINEK NEKEM A SZÓ, URAM?
Nekem a sűrű vér kell!
Minek neked a vér, Uram?
Szavakon át nem ér el.
Minek nekem a vér, Uram?
Ugyancsak egészében érdemes idéznünk egy elégikusabb hangvételű, a belenyugvást bizalommá emelő miniatűrt. A fölütés a kagyló többértelműségével játszik el (s azzal az allúzióval, mely a „Minden Egész eltörött” Adyját villantja elénk); a de profundis fölszólamló versbeszéd megejtően szép rímmel („könyörgését” – „gödörben a mélység”) haladja meg a szenvedés tagolatlanságát; a zárlat a „gyermeki kegyelem” szakralitásában oldja föl a veszteség következményeit:
Interurbán Nyíregyházára
A kagyló eltörött.
Nem hallom már a tenger könyörgését.
Szétáradok, mint gödörben a mélység.
De tudható, a hajszálereken
felszippant a gyermeki kegyelem.
Itt éltünk köztetek (Anna Moll állatsírversei, 1990)
Az állatmesék példázatos közlési módszertanát a szerepversek poétikai kultúrájában értelmezi újra ez a verssorozat (igen magas fokon); s hattyúval is, kutyával is drámai tanulságokat mondat ki: „Mi irányítja dicső sorsodat emberiség? / Dolgok, szükségletek? / Csak régi hattyúk a víz tükörén” (Pryce hattyúja); „Csak az embernek van története. / Abba hal bele” (Barnabás, az eb). Különösen emlékezetes a bárányáldozat misztériumának (az evangéliumok tanainak) eszméleti átrendezése – a leölendő állat szempontjából:
Húsvéti bárány
A békétekhez mindig áldozat kell?
Cedar Rapidsból jött George Brown haza,
s egy ládikában – bégető csomag –
hozott magával, épp Húsvét előtt,
bőrében még a szép Jill illatával.
Carry ölelt,
Missis Brown hallgatott.
Az asztalon sorakoztak a kések.
Én is feltámadok?
Ki érti ezt? (2005)
Nem öncélú a vérbő erotika sem Nógrádinál. Az embert a maga teljességében leírni-megérteni igyekvő poétikai műveletek egyfelől a minden részletre kiterjedő eksztázist ecsetelik: „A lábujjával is szeretkezem, / szopogatom, mint kakasos cukorkát, / bokáját, térdét, hasát, ajkát, orrát / végigcsókolja a gerjedelem” (Nyolc éve) – másfelől azonban az elcsöndesülő testek harmóniájára is van fülük: „Igen, a béke az, / az a tökéletes, / ami utána jött. / A többi nem érdekes” (Ami utána jött); és a valóságok közti különbségtétel munkáját sem takarítják meg: „Nem, már nem őt, / csak az édent, / azt vágyod vissza, / ami sose volt, / csak a képzeletedben” (Ami sose volt).
Igen jellemző, hogy e versfutamok is számvető-létösszegző szólamokba torkollnak, a himnuszos tisztaság retorikai esélyeit sem adva föl: „A gyerek ötven éve mosolyog. / Valaki meg, folyton hallom: sír” (1954); „Nincs már szavam, / elmondtam mindet. / Remény, őrizd meg / lelkeinket” (Kezem között).
Homokpogácsák (Kötetbe nem sorolt versek)
A szemlézett könyvek utáni pályaszakasz sem nélkülözi a maradandó alkotásokat. Két szöveghelyre utalok csak példaképpen. Az egyik a személyes identitás sokszoros meghatározottságára-kiszolgáltatottságára deríti a ború fényeit: „Én csak úgy lettem költő, / mint magyar, magyar, zsidó, zsidó, / ideüldöztek, elhajtottak erre, / mint kővé a lomb, / mint kurvává a lányod, / én csak úgy, / megnyomtak, összetörtek, / én csak úgy lettem érzékeny bolond, / hogy erre jöttek a lányok és a tankok, / és rám másztak a lányok és a tankok, / hogy üvöltöztem anyacsöcs után, / meg sors, meg hon, meg az isten után, / s kipusztultak, mire rájuk-találtam” (Az elrendeltetésről). A másik a metafizikai dimenziók iránti kritikus nyitottság templomi hangulatjelentése: „Magadra vess uram, a Gábor volt itt, / Hű szolgád, ki miattad ateista” (Homokpogácsák. A hit).
3
„Az olvasás csak az egyik út. A lényeg, hogy kapjuk vissza a vágyott harmóniát, és ne szomatizáljuk a napi feszültséget” – nyilatkozta nemrég az író („Összeszerelő ország vagyunk. Az iskola ne legyen az!” – Karafiáth Orsolya interjúja, MagyarNarancs.hu, 2022. október 8.). Alkotói ars poetica és közművelődési hitvallás csendül össze ebben a szelíd reménységben. Holott kínálhatnának okot keserűségre az eliramlott évtizedek.
Gyerek- és ifjúsági kötetek, valamint forgatókönyvek nagy sikerű szerzőjeként Nógrádi Gábor nevét a kánon(ok) első vonalában találjuk. Paradox módon részben ebből a széles körű elismertségből fakadhat, hogy lírikusi ténykedésére alig vetül recepciós fény. (Nem ismeretlen ez a jelenség: például Csukás István meséi is máig eltakarják a lírikus Csukás életművét; Lázár Ervin gyermekirodalmon túli epikája is viszonylag szűk értelmezői kör olvasmánya.)
Mulasztásokból építünk emlékezetet is, kánont is. De restaurációs igyekezet minden olvasati gesztus. S nem is kell sok, hogy az újraolvasás munkája ne fáradság, hanem élmény legyen: csak versek; ilyen versek.
Illusztráció: Egy kötetborító felhasználásával
Ezek is érdekelhetik!
Pécsi Sándor: DÉRKRISTÁLYSÓHAJ* →
Nagyatádi Horváth Tamás: A vasárnapi gondolkodó V. →
Magyar Miklós: Elrabolt Renoir és Sisley újra jogos tulajdonosaiknál →
