Dráma

október 25th, 2022 |

0

Elmer István: Gátszakadás (dráma két részben)

*

Szereplők

Bajai Nándor mérnök
Kalmár Ilona, felesége
Marosi Tamás, Bajai Nándor barátja
Horgos Sándor, mérnök kolléga, a Vezér tanácsadója
Somogyi Györgyi, Kalmár Ilona barátnője
Bajai Lajos, a mérnök apja, az Öreg
Szilágyi Ágnes, idegenvezető
Károly, a Vezér hangja
A bíróság hangja

(A szereplők lassan beszéljenek, az érzelmi töltést ne hadarással, gyors szövegmondással érzékeltessék. Időt kell hagyni, hogy a gondolatokat a nézők be tudják fogadni. Egy-egy mondatot, amelyek üzenet értékűek, a szereplők megismételhetnek, vagy valamiképpen „visszhangozhat”. Minden társművészeti megoldás szóba jöhet a rendezés során, filmbejátszás, élő zenészek stb.)

*

Első rész

(A darab öt helyszínen játszódik. Ezeket egyetlen színpadi képbe lehet foglalni, a helyszín változásai fényekkel érzékeltethetők. A helyszínek: Bajai Nándor és felesége lakása, a munkahely tárgyalóterme, Bajai Nándor apjának a háza, Fraknó vára, tárgyalóterem, kórház.)

Első kép

Bajai Nándor otthon. Töpreng, megérkezik a felesége, a házasság ábrázolása, emelkedő feszültség. A férfi egy könyvből olvas fel egy szöveget, hátul a szöveg nagyban kivetítve – úgy olvassa, mint a maga dilemmáját. Ha úgy gondolja, egy-egy mondatot megismételhet. Olvasás közben indul a jelenet.

Bajai: …Arcomra tekinthetek-e a létezés homályában?  Vagy csak hordom magamon azt az arcot, amelyről egy életen át azt gondolom, azt hiszem, azt hajtogatom, megelégedetten vagy megszállottan, máskor kényszeresen, hogy az enyém, ez vagyok én, és soha nem érem utol? Önmagamra tekintek, de látom-e azt, aki vagyok? Vagy csak életem visszfénye jut el hozzám? A homályban néha a felismerés? Azután be kell látnom, minden felismerés csonka. Csonkaságomban állok a roncsolt világban. Hiába gondolom… – igen, vannak órák vagy inkább csak percek, amikor úgy érzem, gondolattal és lélekkel úgy érzem, elérkeztem a teljességhez, azután… Hiába gondolom, szétmállik az áldott perc, utánakapnék, hogy ne! Maradjon még, végre rátaláltam, ami töredezett, ami roncsolt, végre eggyé állt, sértetlenül…

Merre keressem a békét, amikor már sem a vágy, sem a gondolat nem hajszol valami teljesebb felé? Amikor megérkezem – és nem ismerem a hiányt. Hol, merre találom meg ebben a tülekedésben a biztonságot?

Biztonság. Létezik-e, vagy megint csak a vágy kapaszkodik a semmi után? A hazugság után. Nincs biztonság. Hazug szólam, önámítás, amire mégis szüksége van az embernek, hogy elviselje létezésének nyűgét?

Mert hiába az olykori szépség, a könnyű dallamok, hiába az erősítő fények, a felhők és a dombok megnyugtató ritmusa, hogy nem kell több, nem kell más – a ritka adomány máris semmivé foszlik, és marad – a létezés nyűge.

(Bekapcsol valamilyen zenegépet, ▶Sibelius hegedűversenyének 3. tétele szól – vagy ehhez hasonló érzelmi telítettségű zenemű)

Ha egy szó, a másik ember egyetlen szava kiemelne belőle! Minden felhőn, dombvonulaton, csillogó vízen túl – az ember szava. Ez lenne a biztonság kikötője? A megérkezés? Csak egy szó, egy gesztus, és már elfogadható… de legalábbis elviselhető, ami addig kínlódva, nyomorult módon odaszorított a földhöz. És ebből a szörnyű bezártságból a megragadhatóhoz, anyag az anyag után kap, és elhiszi, elhiteti magával, jóllakott ezzel a biztonsággal.

De vajon a biztonság elvezet-e a bizonyossághoz? Hogy miért ez az egész? Mi hajtja, űzi, mi élteti bennünk az életet? Miféle erő sodor előre, egyre csak előre? Élni kell! Az élet megy tovább. Micsoda megrögzött lüktetés, vonulás – de ismerjük-e az irányát, ismerjük-e a célját?

Vagy ebben az ismeretlenségben magunk teremtünk célokat? Célokat – hazugságokat. Hamis kis istenek vagyunk, nyomorult kis, önmagunk teremtette istenek, földre horgasztott fejjel? Mert hiányzik belőlünk az alázat, hogy szabaddá váljunk valamire, arra, ami az emberi erőfeszítésben a legtöbb…

(Az olvasás megszakad, mert belép a feleség, Kalmár Ilona. Bajai zavartan behajtja a könyvet.)

Kalmár: Mi ez a szörnyűség? (Ledobja a kabátját, mint akit űztek, és most megpihenhet végre.)

Bajai: Szörnyűség? Mire gondolsz?

Kalmár: (bosszankodva) Ez a hangzavar. (Lehalkítja, a zene azonban, miközben halkul, eltorzul, szétesik, végül elúszik, mint amikor lassúbb sebességgel játsszák. Groteszk.) Nem elég az egész nap, a mindenféle gond? Végre hazaérek, csöndre, nyugalomra vágyom az egész nap után, és akkor ez fogad. Neked persze könnyű. A mérnök úr csöndesen eltölti íróasztalánál az egész napot.

Bajai: Mi izgatott föl ennyire? Merre jártál? Történt valami?

Kalmár: Unalom. Te elfoglalod magad a munkáddal, én meg… Mások élnek, mi meg csak tapossuk itt egyik napot a másik után. Egyébként is fáj a fejem.

Bajai: A nagyapám…

Kalmár: Hagyd abba! Elegem van a családod okosságából.

Bajai: A nagyapám azt mondta, csak a buta ember unatkozik.

Kalmár: (bekapcsolja a televíziót, kapcsolgatja, a kivetítőn megjelenik: az egyik csatornán gyilkolás, a másikon robbantás, üldözés, közben szentimentális csókjelenet) Mi soha nem csinálunk semmit. Unalmasan csak itthon üldögélünk.

Bajai: De hiszen ma is olyan elegáns voltál. Biztosan találtál valamilyen programot.

Kalmár: Mert te soha nem törődsz velem.

Bajai: Végül is merre jártál?

Kalmár: Érdekel is az téged? De ha tudni akarod, kérdezd meg Györgyit.

Bajai: Látod, te a barátnőddel töltheted az egész napot.

Kalmár: Sokkal jobb helyzetben van…

Bajai: Azt akarod mondani, jobb helyzetben van, mint te?

Kalmár: Belevágott valamilyen vállalkozásba. Volt bátorsága kockáztatni, különben ő is csak húzná az igát…

Bajai: Mint én. Akkor most csöndesen eltöltöm az íróasztalnál a napot vagy húzom az igát?

Kalmár: Györgyi férje tehetséges – és még tudnék másokat is említeni.

Bajai: Szerinted egy semmit érő fajankó vagyok? Mások tehetségesebbek… Olyan vagy, mint az anyám.

Kalmár: Nagyon kérlek, ne hasonlíts hozzá.

Bajai: De igen, mert annak idején ezt hallottam tőle: másokat bezzeg fölvesznek az egyetemre! „Látod, Károlyka milyen tehetséges, azonnal bejutott.” Persze, a felvételi napján este már telefonált az apjának az egyetem rektora: „Szervusz, Józsikám! A gyerek ügye rendben. Ahogyan ez köztünk illik. Elvtársi alapon.” Nekem meg a felvételi bizottság elnöke majdnem a fejemhez vágta a hamutartót: „Maga ilyen nézetekkel akar bekerülni közénk?”

Kalmár: Károlyka mindenesetre ma az erőmű tulajdonosa. Csak ne bántsd őt. Hát te nem jöttél még rá? A tehetség nem az a fene nagy okosság, amit összeolvasol abból a rengeteg könyvből, egyébként alig lehet belépni a szobádba, fojtogat a polcokról felszálló por – aki érvényesülni tud, az jelenti a tehetséget.

Bajai: Ebben a kegyetlen világban lehet, hogy így van. Letaposni, megszerezni, ez a tehetség mértéke. Csakhogy nem tart ez örökké.

Kalmár: (gúnyosan nevet) Örökké! Kit érdekel, mi lesz… Ez a te bajod. A mérnök úr az örökkévalóság fellegében él, közben meg itt élünk. Mintha fogalmad sem lenne a körülöttünk lévő világról.

Bajai: Attól függ, mit nevezünk körülöttünk lévő világnak. Elindítottam egy vizsgálatot. Még semmit nem tudok biztosan, inkább csak sejtés. De ha beigazolódik… Lehet, hogy valami nagy baj…

Kalmár: És ezt haza kell hoznod?

Bajai: Kinek mondjam el?

Kalmár: A munkahelyi problémáidat?

Bajai: Ma is akartam a Vezérrel beszélni, de nem lehet bejutni hozzá. „Váratlanul dolga akadt.” Horgos úgy áll ott a Vezér előszobájában…

Kalmár: Mi ez a lekicsinylő hang? Miért nem nevezed Károlynak?

Bajai: Horgos úgy áll ott a Vezér előszobájában, mintha a testével kellene megvédenie őt – tőlem is. Egyébként pedig nekem továbbra is Vezér – azelőtt vezérigazgató elvtárs, most meg vezérigazgató úr. Beszélni akartam vele, de hirtelen el kellett mennie. Most ez, máskor más kifogás. Lassan az elérhetetlen kasztjába tartozik. De ha beigazolódik a sejtésem, és baj lesz, az ő bőrére megy a dolog.

Kalmár: Fenyegetni akarod őt, zsarolni!

Bajai: Ugyan már! Ha bekövetkezik a tragédia, nyilván ő az első számú felelős. Éppen hogy meg akarom menteni. Meg másokat, és az egész vállalkozást.

Kalmár: Nem viszed túlzásba az aggodalmadat? Mindig ez a megváltó szerep.

Bajai: (nem tudja, elkeseredjen-e vagy dühös legyen) Nem érted. Miért is értenéd.

Kalmár: (sértődötten) Persze, mert én nem vagyok olyan művelt, mint te. Olyan nagyra vagy a polgári származásoddal. Tudod, mit kezdhetsz azzal…? Lenézel, mert én máshonnan jöttem. De nem olyan világot élünk.

Bajai: Te tudod a legjobban, hogyan gondolkodom erről. Én hiszek az emberi jóságban, hogy át lehet lépni bizonyos akadályokat, jó szándékkal felül lehet emelkedni az eltérő hagyományokon. Igenis, kimondom, a származási különbségeken.

(Bajai ekkor kilép a jelenetből, belső monológ, ez oly módon ábrázolható például, hogy háttal áll a nézőtérnek, és a kivetítőn hatalmasra nőtt arcát látjuk)

Bajai: Talán tévedek? Hiába a mai zűrzavar, ami mindent ellep, ami mindent fölforgat, amit társadalmi egyenlőségnek, „demokráciának” neveznek, mégiscsak a különbségek… Mások vagyunk. Én nem nézek le senkit. Mások vagyunk, és mégis mindenki egyenlő a méltóságában. Talán ebben tévedtem? Hogy hittem a méltóságban, mindenki méltóságában, és közben elfeledkeztem arról, hogy mások vagyunk, máshonnan jöttünk, másféle emlékekkel, másféle álmokkal, másféle vágyakkal, másféle reményekkel. És azt gondoltam, hogy képes vagyok mindezt közös vágyakká és reményekké gyúrni.

Második kép

(Munkahely – tárgyalás, Bajai előterjeszti aggodalmát a Vezérnek, aki mindvégig láthatatlan. Hosszú irodai tárgyalóasztal, kifut a díszletből. Láthatatlan végén ül a Vezér, látható végén Bajai. Vezérnek mindvégig csak a hangját halljuk.)

Bajai: Tisztelt vezérigazgató úr…

Vezér: Hagyjuk ezt, régen volt, változtak az idők. Ügyvezető igazgató. Egyébként is, a régi ismeretségre való tekintettel… négyszemközt ahogyan gondolod. Akár tegeződhetünk is.

Bajai: Tudtunk egymásról, de valahogy soha nem kerültünk közelebbi kapcsolatba.

Vezér: Pedig azonos sorsot éltünk meg a nehéz időkben.

Bajai: Mégis másfelé vezetett az utunk…

Vezér: Na jó, hagyjuk ezt. Minek fölemlegetni mindig a múltat. Akkor úgy lehetett élni. Mindenki felszínen akart maradni, ahogyan én, úgy te is. Hogy én vezérigazgató lettem – no és? Szakmai feladat, szakmai út. Ha nem én, akkor valaki más ül a helyemre. Aki talán pártvonalon érvényesül. És akkor mi lett volna az üzemből?

Bajai (elkeseredetten végig dörzsöli az arcát, hallgat)

Vezér: No, de térjünk a tárgyra. Tudod, mennyire kiszámított az időm, most is jönnek a külföldi partnerek. De neked mindig… szóval, amikor feltétlenül szükséges.

Bajai: Megvizsgáltam a hűtőtó gátját.

Vezér: Régi história. Már kétszer megemeltük a koronamagasságot.

Bajai: Éppen ez az. Minél magasabb a vízszint, annál nagyobb a fenéknyomás.

Vezér: Nem értem. Te tudtommal üzemelési mérnök vagy, a gát állapota pedig a műszakiakhoz tartozik. Kiváló embereim vizsgálták meg… Mindent rendben találtak. Itt van a szakvélemény. (Kicsúszik az irat a hosszú asztalon, de mielőtt Bajai utánanyúlhatna, egy olyan eszköz, mint amilyet a rulettasztalnál használnak, már vissza is húzza.) Te is tudod, ha a szakvélemény rendben, dokument jeszt, akkor miben kételkedhetnénk? Nem is értem, miért jutott az eszedbe. Kívül esik a munkaköri kötelességeden.

Bajai: Valóban, részben kívül esik, mondhatnám, véletlenül tévedtem arra. A legutóbbi töltésemelés… Képtelenül magasnak láttam.

Vezér: Szóval érzelmi benyomás. A mi szakmánkban aligha van helye az ilyen… hogy is mondjam… szubjektív megítéléseknek. Mi tényekre, a technológiai előírásokra hagyatkozunk, és mondom, a statikusok megvizsgálták.

Bajai: Nem kételkedem szakmai hozzáértésükben, de tudod, az ilyen megrendelésre készült szakmai tanulmányok…

Vezér (felháborodva) Csak nem képzeled… kénytelen vagyok hangot váltani, csak nem képzeli a mérnök úr, hogy nem a legszigorúbb szakmai követelmények szerint jártam el. Megdöbbentő… egészen megdöbbentő gyanúsítgatás.

Bajai: Szó sincs erről. Mindenütt előfordulhat tévedés, vagy ha nem is tévedés, valami rejtett hiba. Anyaghiba. A föld is anyag. Az is elfáradhat, előzetesen nem mutatja ki semmilyen vizsgálat, azután egyszer csak, hirtelen, váratlanul…

Vezér: Mérnök úr, nem tűröm ezt az alaptalan gyanúsítgatást.

Bajai: Szó sincs erről, csak ismerem a gátak természetét. Apám vízépítő mérnökként sokszor magával vitt gyerekként. Mutatta a gátakon a jeleket, amit más észre sem vett, de ő már látta.

Vezér: Miért nem választotta akkor a vízépítő szakot, miért ment gépésznek.

Bajai: Lehet, hogy tévedek, legyen így, de a lelkiismeretem…

Vezér: Ó, a lelkiismerettel itt nem sokra megyünk.

Bajai: Hajszálrepedések… talán észre se venni, de ott vannak. És nem is akármilyenek. Y alakúak. Apámtól tudom…

Vezér: Nem értem. Mindkettőnk ideje drága. Még öt percem van. Ha érdemi mondandója van, kérem, foglalja össze röviden.

Bajai: (mély levegőt vesz) Ezek a repedések, különösen az ilyen Y alakúak az első jelek. Nem állítom, hogy holnap, de előbb-utóbb kitágítja a járatokat a víz… A megerősítésre nincs lehetőség, túl mélyen mutatkoznak a jelek. Le kell engedni a hűtőtó vizét, és újraépíteni a tartógátat. A déli oldalát mindenképpen. A legjobb lenne egy másik tározó kialakítása, összeköttetésben a meglévővel, sokkal alacsonyabb vízszinttel.

Vezér: Miket beszél? Mérnök úr, azt kell gondolnom, az idegei felmondták a szolgálatot. Valami magánéleti konfliktus? Képtelenség. Hogy leengedni a tavat! Tudja maga, hány hónap termeléskiesés lenne? Veszteség, veszteség! Így is napi küzdelmet folytatok a vállalkozás talpon maradásáért.

Bajai: Ehhez valóban nincs közöm, de úgy tudom, nyereséges az üzem. Nem panaszkodhatom a prémiumom miatt.

Vezér: Több hónapi leállás, közben fizetni kell a dolgozókat. Miből? Vagy elbocsájtani őket? Tudja, micsoda küzdelmet folytatok a megmaradásért most, a világgazdasági recesszió idején? És akkor előáll ezzel a képtelen ötlettel. Egyébként is, alaptalan a fölvetése. Még egyszer ismétlem, a legjobb statikusok… (ismét kicsúszik az irat, de mielőtt Bajai utánanyúlhatna, ugyanúgy visszahúzza a láthatatlan kéz)… Szakkérdéseket szakmai alapon döntünk el. Hol tartanánk, ha felülnénk mindenféle mendemondának. Holnap felrobban a kazán, holnapután kiszakad a generátor, azután beszakad az üzemcsarnok… Mi ez a lázálmos világvége hangulat?

Bajai: A szakértők nem említik a hajszálrepedéseket?

Vezér: Olvashatta, persze alaposan nem nézte végig, a legkorszerűbb geológiai és geodéziai módszerekkel dolgoztak. Minden megfelel a szabványos előírásoknak. Azt azért nem várhattuk, hogy megvizsgálják, milyen hatást gyakorol a gátra, ha rászáll egy madár. Nevetséges… Azt meg végképp nem várhatja el, hogy rátojjunk a saját fejünkre. Nem tudom, mit szólna, ha holnap megszűnne az állása, mert gátat építünk, csak úgy szórakozásból, mert mérnök úr úgy látta…

Bajai: Kötelességemnek éreztem…

Vezér: Kötelessége az üzemi technológiai rend biztosítása. A tó és a gát a műszakiakhoz tartozik.

Bajai: Nincsenek egyértelműen tisztázva a működési területek.

Vezér: Majd beszélek velük. Remélem, ez kielégítő válasz. De nincs több időm. (mintha megenyhülne, újra tegezésre vált) Remélem, nem veszed rossz néven, hogy tulajdonosi minőségemben kénytelen voltam felvilágosítani téged a tényekről. Megértettem, amit mondtál, mint említettem, megteszem a szükséges intézkedéseket. De azt hiszem, az lesz a legjobb, ha elfeledjük ezt a mai beszélgetést. Nem is találkoztunk… mert ha a felügyelő bizottság elé kell vinnem az ügyet… és akkor már kevés leszek, hogy megmentselek. Rólad van szó, a te érdekedben… egyébként meg vagyok elégedve a munkáddal, köszönöm. Emlékszem még az egyetemről, kiváló műszaki emberré képezted magad. Nem szeretnék megválni tőled. Hol is tartasz most a bérskálán?

(Mielőtt Bajai bármit mondhatna, folytatja)

No, majd utána nézetek. Elvégre mindannyian a piacról élünk. Hidd el, nekem sem könnyű. Legszívesebben megszabadulnék ettől a tehertől, de nem tehetem. Ha egyszer ez méretett rám, nyakamba szakadt az üzem, valakinek csinálni kell…

(Bajai föltámolyog az asztal végéről, elindul valamerre. Megjelenik Horgos a Vezér asztalánál. A Vezér továbbra is láthatatlan)

Horgos: (mindvégig szervilis) Hivatott, vezérem.

Vezér: Mondd csak, ez a mérnök, Bajai nálad jelentkezett, hogy beszélni akar velem?

Horgos: Nem, a hivatalos titkársági úton.

Vezér: És megmondta, milyen ügyben?

Horgos: Valami személyes ügyet emlegetett…

Vezér: Valóban, még az egyetemen találkoztunk. Ismerem a feleségét is. Rendes ember, csak kissé körülményes, mintha még mindig a pártállami bürokratikus időket élnénk. Szakmailag, nem tagadom, kiváló felkészültségű, de mintha nem értené, hogy nekünk a piaci szempontok az elsődlegesek. Jó ember, oda kell figyelni rá. Rendezni kellene a fizetését, szóval érted, aláírásra majd küldd be hozzám.

Horgos: Értem, vezérem. De hogy tisztán lássak, milyen arányban?

Vezér: Húsz – legfeljebb huszonöt százalékra gondoltam. Fogalmazd meg az indokot: a technológiai korszerűsítés terén elért eredményeiért… és a többi…

Horgos: Még ma intézkedem.

Vezér: Azért nem kell annyira kapkodni, elég lesz holnap is.

Horgos: Értem, vezérem…

Vezér: Neked is időszerű… majd a közvetlen keretből.

Horgos: Köszönöm, vezérem.

Vezér: Még valami. Ha Bajai újra jelentkezne akármilyen ügyben, légy szíves, kezeld az ügyet. Szóval érted, nem érek rá. Kissé túlhajtott mostanában, finoman, de szereld le. Fontos a diszkréció. Nem megbántani, csak elolvasztani az ügyet.

Horgos: Értem, vezérem.

Vezér: (gondterhelten, önsajnálattal) Hát igen. Mindig a személyi ügyek a legnehezebbek. Néha úgy érzem magam, mintha lelkigondozó lennék. Ha utat engednék mindenkinek, aki beszélni akar velem, másból sem állna a napom. És akkor hol marad a saját munkám. Gondoltam is arra, rám férne valamikor egy kis pihenés. Egy hajóút a Karibi-szigetek között. No, majd meglátjuk. És milyen sajnálatos: a feleségem nem tudna velem jönni, nem bírja a tengeri utazást.

(Horgos alázattal távozik.)

Harmadik kép

(Kalmár Ilona és barátnője, Somogyi Györgyi beszélgetése Bajaiék lakásán.) 

Somogyi: Persze, hogy értem. Ne gondold, hogy én nem küszködöm. Amikor a rengeteg üres idő. A férjem megszállott, alkohol work, nincs más kifejezés rá, egész napját a munkahelyén tölti, és ha este végre hazaér…

Kalmár: … Fáradt. Nekem mondod. Végre azt várom, hogy Nándi hazaérjen, hogy valamit kitalál, valami szórakozás. Ehelyett mindig ugyanazt az elnyűtt arcot látom.

Somogyi: Az enyém úgy jön haza, mintha én ott se lennék. Ha egyszer eltűnnék a lakásból, észre se venné. Talán csak… Első útja a konyhába vezet. Nem mondja, de látom rajta: van, valami ennivaló? Azt gondolja, a cselédje vagyok. Majd az egész napot a konyhában töltöm, a zsír meg az olaj szaga átjárja a bőrömet, beleül a hajamba. Még mit nem!

Kalmár: Mit gondolnak rólunk? Minek néznek bennünket? Ismeretségünk kezdetén: ó, drágám, érted mindent… A fárasztó nagy szólamok.

Somogyi: És azóta mennyi idő telt el. Ma reggel is belenéztem a tükörbe. Már nem merek előtte mezítelenül mutatkozni. Megvárom, míg elmegy, szerencsére korán indul, csak utána kelek fel. Összegyűrt arccal, fáradt szemekkel, a hajam… borzasztó, kócos, semmi smink, és látod, egyre inkább feszül rajtam a ruha.

Kalmár: A ráncok, szörnyű, amikor először észrevettem, a férjem még nem, de én láttam, észrevettem és elsírtam magam. Mindenem romlásnak indult, a szépségem, megereszkedett a mellem, a hasam… Jaja, mit tegyek? Igen, szép voltam…

Somogyi: A vagyonunk, a gazdagságunk… fogyatkozik, napról napra fogyatkozik. És a férfiak képtelenek megérteni, micsoda csapás ez ránk nézve. És egyre több idő, egyre több figyelem, energia fenntartani magunkat. Már beszéltem egy plasztikai sebésszel.

Kalmár: Én ezt nem hiszem, hogy megtehetem. Nándiból hiányzik az akarat, az érvényesülés vágya. Néha sajnálom ezért. Amikor látom, hogy beletörődött, nem is beletörődött, neki így is jó. A mérnök úr, a beosztott mérnök úr. Miközben mások vagyonra tesznek szert.

Somogyi: Mi sem csordulunk túl a jóléttel, de nem panaszkodhatom. Miklós előteremti, amennyi kell. Elég volt megemlítenem, hogy már akadozik a kocsim, néhol átütött rajta a rozsda, „jó, jó, drágám, lecseréljük”, és valóban, alig néhány hét… Tényleg, te még nem is láttad. Ne gondold, hogy valami rendkívüli. Kis középkategóriás… tényleg, elmehetnénk valamelyik nap, egy kis kikapcsolódás.

Kalmár: Unatkozom. Csak elfecsérlődik az idő. Legszívesebben sírnék. És amikor felgyülemlik bennem a keserűség, úgy nézek Nándira… nem is tudom, hogyan. Türelmetlenül, indulattal, mintha mindenről ő tehetne. Tudom persze… olykor azután megsajnálom, és nem értem őt, nem értem magam, nem értem, mit keresek én itt. Szeretnék kitörni, érted, kitörni… Valami…

Somogyi: Valami…?

Kalmár: Valami után, ami más, ami rólam szól, amikor nem érzem ezt a rettenetes ürességet. Hallgasd meg ezt a számot. (Vaya con Dios: What’s a woman – vagy hasonló) Így fáj, érted, így és ennyire. Szeretnék végre élni…

Somogyi: Jól van, drágám, nyugodj meg. El kell fogadnunk ezt a nyomorúságot. Kiszolgáltatottak vagyunk. Ismertem én is, de az évek alatt megkeményedtem. Nő vagyok, nem engedem, hogy egy férfi visszaéljen a gyöngeségemmel, még ha a férjem is. Páncélt növesztettem, érzelmi kéreg. Megtaláltam hozzá a szót.

Kalmár: Sérülékeny vagyok, harmincöt éves, mire számíthatok még? (Szörnyűvé maszatolja magán a sminket.)

Somogyi: Használni. Ezt jegyzed meg. Végtére is üzlet. Ő használ téged, és ennek arányában te is hasznot húzol belőle. Drágám, te a nőiségedet áldozod fel egy férfinak, aki férfiként összehasonlíthatatlan a te nőiségeddel, hát legyen egyenlő felek üzlete. Üzlet az élet, és érdek mozgat benne minden férfit és nőt. Nincs szégyellnivaló kimondani ezt. Csak az álszentek, azok nyafognak. Erősnek kell lennünk. Én biztosítottam magam a házassági szerződésben. Ha föl akarja rúgni, hát tessék! Menjen, de minden marad.

Kalmár: Tőlem folyamatosan a gyereket követeli. De ha egyszer… Nem érti, aligha bírnám elviselni. Ilyenkor felemeli a hangját: ez nem igaz! Azt mondja, csak elfojtom az ösztönömet. Mert a mélyben szeretném a gyereket, csak… tudod, mit mond? Gyáva vagyok! Érted, gyáva vagyok. De ha arra gondolok, elcsúful a testem, szülés után állítólag két évbe is telik, mire helyreállnak a szövetek. Meglottyadok. Riasztó még rágondolni is.

(Már sír, maszatos arccal, borzas fejjel.)

Somogyi: Én szereztem orvosi igazolást. Semmi bajom, alkalmas vagyok az anyaságra, de ha egyszer nem jön össze… és tudod, elintézem. Ma már megbékéltünk. Mindkettőnk tehet róla… vagy nem tehet. Nincs mit egymás szemére vetni. Egyszer meg is fogalmazta: gyereknevelés helyett kiéli magát a munkájában, a vállalkozását tekinti az ő szülöttjének, dédelgeti, hogy minél nagyobb hasznot hozzon.

Kalmár: Ha rágondolok, hogy éveken át minden éjszaka hányszor fölkelni, nincs nap nyugtom, lehet, hogy gyönge vagyok, alkalmatlan. Olykor érzem magamban, hogy feltör bennem a vágy, az ösztön… De ha gyerek, akkor mindennek vége. Amit vártam, reméltem az élettől… Vártam, reméltem, istenem, minden múlt időben! Már minden elmúlt? Csúnya vagyok… Már nem tetszem senkinek?

Somogyi: Ica, ezt éppen te mondod? Néhány hét, és indulunk. Gondolj a hajóútra. Gondolj rá…

Kalmár: Nem tudom, vajon tényleg én kellek neki?

Somogyi: Különben miért ragaszkodott volna a hajóúthoz? Gazdag, a cégbirodalom tulajdonosa. Ő nem havi fizetésért dolgozik, neki néhány millió csak aprópénz.

Kalmár: De akkor sem engedtem, hogy ő fizesse az utat.

Somogyi: Nem kell annyira kényeskedni…

Kalmár: Nem, nem, Nándi a prémiumából.

Somogyi: Amit attól a cégtől kapott…

Kalmár: Bánt is, furdal a lelkiismeret. Talán jobb lenne, ha Nándi munkahelyet változtatna. Ha nem az ő cégénél dolgozna. Mert úgy néz ki…

Somogyi: Ne emésszed magad. Tönkreteszed, amire vágyakozol.

Kalmár: Már nem is tudom, miféle vágyak… Csak a türelmetlenség, az elégedetlenség. Mit kezdjek magammal? És egyre csak megy az idő…

Somogyi: Ilyen állapotban akarsz elindulni? Mit fog gondolni rólad? Akkor ne csodálkozz…

Kalmár: Azt sem tudom, valóban kellek-e neki, vagy csak…

Somogyi: Vagy csak…?

Kalmár: Vagy csak unaloműzőnek… Pedig milyen szép lenne, ha valaki értem, egyedül csak értem… És azt érezném…

Somogyi: Most már szedd össze magad! Ebben a lelkiállapotban kínlódás lesz az egész földközi-tengeri út. Hiába leszek ott veled, mégiscsak ti ketten… Vagy le akarod mondani?

Kalmár: Nem bírok aludni. Hajnalban fölébredek, eszembe jut, hogy Nándi pénzén, elvégre… Nem is tudja, hogy hajóút, azt hiszi, autóbuszos körút…és én megcsa… Ó, micsoda ronda szó, undorító. Én nem… csak élni akarok, valami nagyvonalúság, gondtalanság, felhőtlen kékség…

Somogyi: Majd élvezed a mediterrán kékséget, Cannes, Marseille, Barcelona, de így belefulladsz a saját könnyeidbe. És akkor ne csodálkozz, ha ő nem úgy viselkedik. Csalódást érez, mást vár… Ezt akarod? (Bekapcsolja a Don’t Cry for Louie című számot) Ne sírj egyetlen férfi miatt sem, és ne sírj egyetlen férfi után sem.

(Felállítja Kalmárt, a két nő táncol. Kitáncolni, kilihegni az iménti hangulatot.)

Kalmár: (kissé zihálva összeszedi magát) Jobb, most már jobb. Valamivel jobb. Ki kell szabadulni… Ki kell szabadulni…

Somogyi: Ez az!

Kalmár: Ki kell szabadulni a… szabadság felé. Igen, szabadnak akarom érezni magam! Ez nem hűtlenség, ez valami más…

Somogyi: Öröm. Az embernek kijár, minden bűntudat nélkül kijár az élvezet. Elvégre mi a bűn? Amit annak tartasz. A bűnt magad teremted meg azáltal, hogy annak tartod.

Kalmár: Nem bírom a bezártságot. A kilátástalanságot. Én nem a bűnbe, a szabadságba akarok lépni. Megnyomorodás nélkül, azzal a lelkesítő gondolattal, hogy minden lehet! Szabad vagyok, szabad! Nem bűnös, hanem szabad. És nem érzek magamban semmi rosszat. Tiszta vagyok, tiszta! Megcsalom? Hazug a szó, nem én, a szó hazudik!

Somogyi: Szép vagy, a bőröd, a tested… Múltkor valaki kezembe adott egy könyvet: A test ördöge. Valami francia író regénye. Beleolvastam, de mindjárt abba is hagytam. Hiszen nem a test ördöge, hanem a test öröme… Az hazudik, aki az örömet ördögnek nevezi. A test ajándék. És az ajándék nem lehet semmiféle rossznak a szülője.

Kalmár: Ó, a tenger, a szikrázó, csillogó víz, a felhőtlen ég… Utazni, utazni, megszabadulni minden nyomorúságtól, úgy élni, hogy az embernek táncolni támadjon kedve! Kitépem magamból valamennyi rossz érzést, a szabadság bűntelenné tesz, igen, egy pillanat és szabadnak érzem magam, és akkor nincs bűn, nincs nyomasztó érzés, a szabadság tisztává tesz.

Negyedik kép

(A munkahelyen: Bajai határozottan lép fel, átadja a gát állapotára vonatkozó dokumentációt. Horgos alázatoskodik, miközben eltávolodik tőle, végrehajtja a Vezér utasítását.)

Bajai: (kezében a dokumentáció) Ez minden bizonnyal meggyőzi. Előbb én is azt gondoltam, talán tévedek, talán mégsem annyira kritikus a gát állapota. De most, elvégezve a geodéziai vizsgálatokat, sokkal rosszabb a helyzet, mint véltem. Bármely pillanatban… Szörnyű rágondolni is. A gát koronaszintjét két alkalommal is emelték. Anélkül, hogy megvizsgálták volna az alapokat. Laza a talaj szerkezete. Az átázás jelei mutatkoznak. Alattomos, lassú szivárgás. Sokáig semmi, aztán egyszerre megindul. Ilyen a romlás természete. Hosszú ideig nem mutatkozik, hitegeti a szemlélőt, minden rendben, semmi baj, azután…

Áttör. A gát is olyan, mint az életünkben. Sokáig a látszólagos nyugalom, békesség, nincs semmi baj, és elhisszük… mert el akarjuk hinni, pontosabban nem akarjuk elhinni a rosszat, a romlást, a pusztulást. Hiába tudjuk, hogy meghalunk, hogy tünékenyek vagyunk, átsiklunk az éveken, vagy az évek hullámoznak át rajtunk, mégsem hisszük el. Mindig más hal meg, ez a szabály, mi meg kivételek vagyunk. Csakhogy egyszer a kivétel válik szabállyá. És akkor megszűnik minden érvelés, minden kisszerű okoskodás… a halál elsöpör mindent.

(Közben hosszan gyalogol, akár egy helyben, hogy a Vezér elé jusson.)

Hogy nem érhető el az ügyvezető tulajdonos úr? De hiszen a napokban beszéltem vele… Értem, persze, hogy értem, a sokféle elfoglaltság. Vagy másról van szó?… Nem, nem szeretnék alkalmatlankodni, dehogyis indiszkréció, hiszen az ügyvezető tulajdonos úr ügyeihez semmi közöm… csak szakmai kérdésben szerettem volna vele… Nagyon fontos, kérem, higgye el, holmi jelentéktelen ügyben miért is zavarnám… Hogy érti, de most lehetetlen…

Lehetetlen… De a gát… Itt a dokumentáció, a mérési adatok, a tények… Veszély…

(Megjelenik Horgos Sándor. Joviális közvetlenséggel érkezik.)

Horgos: Szervusz, Nándi. mennyire örülök, hogy látlak. Milyen régen találkoztunk. Persze, elfoglal a munkád. Én sem panaszkodhatom. Óriási a hajtás, ma már nem úgy mennek a dolgok, mint régen. Jelentés ide, jelentés oda, kissé kimaszkírozva… (kuncog, úgy csinál) Emlékszel… persze hogy nem, hiszen gyerekek voltunk, de később mennyit kacagtunk azon az íráson, hogy az egyik téeszben megdöglött húsz malac, de mire a jelentés fölért a Hivatalhoz, már az szerepelt benne, hogy anyadisznóként húsz a szaporulat.

Ma persze már elképzelhetetlen az ilyesmi. Hála Istennek, elmúltak azok az idők.

Bajai: Elmúltak. A kutya se kívánja vissza. Csakhogy lerázhatjuk-e magunkról, mint az a bizonyos kutya a vizet? Ránk ragadt, most is vonszoljuk magunkkal, a szennyeződés beivódott a bőrünk alá.

Horgos: Ugyan már. Rosszkedvű vagy? Megértem, kifacsar bennünket a megfeszített munka. Teljesíteni kell. Egy kis kihagyás, és máris megérezni. Kemény időket élünk. Felszínen maradni, ez a legfontosabb. Mert elég a legkisebb megingás, és víz alá nyom a konkurencia.

Bajai: Mindenkinek megvan a maga gondja.

Horgos: Persze nem akadhatunk fenn minden apróságon, nekünk a nyereséget kell szem előtt tartanunk.

Bajai: Neked lehet, hogy igen. Énnekem szakmai felelősségem van.

Horgos: Senki nem vitatja, sőt, elvárja tőled, a nagyszerű mérnöktől, ezért kapod a kiemelt fizetést, a prémiumot.

Bajai: Jó, ezt hagyjuk, de bizonyára tudod, miért keresem a Vezért.

Horgos: Nem, fogalmam sincs.

Bajai: A múlt héten beszéltem vele.

Horgos: Érdekes, nem tudok róla. Pedig rajtam megy át minden hivatalos találkozás, hiszen tudod, időpont egyeztetés, följegyzés a megbeszélésekről, a jegyzőkönyv, a részterületek állapotáról a dokumentáció.

Bajai: Itt a dokumentáció.

Horgos: Miféle dokumentáció?

Bajai: Erről beszéltem a Vezérrel, vagy ahogyan mostanában mondani illik: az ügyvezető tulajdonossal.

Horgos: Ugyan, Nándi, maradjunk egymás között a régi megszólítással. Szóval a Vezér…

Bajai: Nem tudsz róla?

Horgos: Nem, miről.

Bajai: A hűtőtó gátja.

Horgos: Mi van vele?

Bajai: Aggasztó az állapota.

Horgos: Ne mondd, egészen meglepő. Hiszen a rendszeres ellenőrzések…

Bajai: Igen, a rendszeres ellenőrzések nem mutattak semmit. Vagy azt mutatták, minden rendben van. Csakhogy a legutóbbi rutinvizsgálat alkalmával…

Horgos: Folytasd! Hiszen ez nem gyerekjáték.

Bajai: A korábbi vizsgálati jelentésben még azt írtam, a gát állapota, ha nem is kifogástalan, de alkalmas a tó vizének a megtartására.

Horgos: Igen, dokumentálva van az aláírásoddal.

Bajai: Csakhogy legutóbb feltűnt valami…

Horgos: Folytasd, folytasd, ez nagyon fontos.

Bajai: Feltűnt valami… jobban mondva, megérzés.

Horgos: Ó, ismerem én ezt. Mennyi ilyen megérzéssel küszködtem, hogy talán nem így kellene, másként volna jó, aztán le kellett gyűrnöm az ilyen tépelődést, és bebizonyosodott, hogy alaptalan aggodalmakat támasztottam.

Bajai: Belátom, a megérzés még nem minden.

Horgos: Különösen a mi szakmánkban. Itt csak a hideg ész, a racionális meggondolásoknak van helye.

Bajai: Persze, belátom, csakhogy én már csak ilyen vagyok. A megérzés nem hagyott nyugodnom, ezért rendkívüli vizsgálatot végeztem…

Horgos: Nyilván a Vezér megbízásából…

Bajai: Nem, nem tudott róla.

Horgos: Nem tudott róla? Ez nagy hiba volt. De számíthatsz rám, majd elsikálom az ügyet.

Bajai: Nem, éppen ellenkezőleg! Riadót fújni.

Horgos: Nem értelek. Hát nem azért jöttél, hogy a Vezérnél kimosd magad. Hiszen egy ilyen vizsgálat plusz költség, amit nem lehet csak úgy a magad szakállára.

Bajai: De ha betartom a szolgálati utat, tudod, mennyi idő. A Vezér most nem ér rá, A Vezér most tárgyal, a Vezér most külföldön… És az ügy nem tűr halasztást.

Horgos: Ajjaj, most hogy segítsek rajtad? De majd csak kitalálunk valami okosat.

Bajai: Nem, Sándor, hát nem érted? Veszélyben vagyunk! A gát katasztrofális állapotban van! Bármelyik pillanatban átszakadhat. És a tíz méter magas víztömeg… Sok millió köbméter… megindul a város felé.

Horgos: Súlyos megállapítás. Nem is értem, ha igaz, amit mondasz, hogy nem jöttél rá hamarabb. Miért nem figyelmeztettél a jelentésekben?

Bajai: Amikor legutóbb a Vezér elrendelte a gát koronamagasságának az újabb emelését, beadtam hozzá egy különjelentést, amelyben felhívtam ennek a veszélyére.

Horgos: Ennek a jelentésnek akkor meg kell lennie. Majd mindjárt utána is nézek. Tudod, mennyire pontosan adminisztrálok mindent.

Bajai: Az a beadvány valóban csak megérzésekre épült, de most… itt a minden eddiginél alaposabb vizsgálat…

Horgos: Mennyibe került?

Bajai: Nem tudom pontosan, néhány millió…

Horgos: Néhány millió… És ezt csak úgy mondod? Beadtad már a végszámlát?

Bajai: Még nem, most…

Horgos: Nem most, hanem rögtön. Amint befejeztük, azonnal hozd, ezen már csak én segíthetek. De számíthatsz rám.

Bajai: (a korábbi gondolatot folytatja) Itt a minden eddiginél alaposabb vizsgálat eredménye. Laza a gát szerkezete, mutatkoznak a hajszálrepedések, megint a víz szivárgása… befelé…

Horgos: Befelé?

Bajai: Ezt neked is tudnod kell, mit jelent.

Horgos: Persze, hogy tudom… Ha valóban így van. Ne gondold, hogy kételkedem a szakértelmedben, az alaposságodban, hiszen köztudott rólad. Bizonyára tudod, hogyan neveznek munkatársaid a hátad mögött. A Buldog. Mert ha ráharapsz valamilyen témára, azt nem engeded. Felfoghatod dicsértetnek is, én annak szánom… Szóval a mérési eredmények.

Bajai: Pontosan dokumentáltam a jelentésben.

Horgos: Efelől nincs kétségem. Láthatom?

Bajai: A helyzet súlyosságára tekintettel egyenesen a Vezérnek…

Horgos: Bízhatsz bennem, ennél egyenesebb utat nem találhatnál. A Vezér feje fölött tornyosultak a feladatok. Minden összejött, ráadásul rövidesen elutazik…

Bajai: Külföldi tárgyalás tárgyalás hátán.

Horgos: Most nem, annyi idő után végre egy kis szabadság. Ráfér. Valami földközi-tengeri hajóút, Cannes, Marseille, Barcelona… Ott legalább nem érik utol a napi ügyek.

Bajai: De ez nem tűr halasztást.

Horgos: Bízd csak rám (meglapogatja a dokumentációt), még előtte…

Bajai: Nem tudok aludni, elképzelem…

Horgos: Talán azért látod ennyire riasztónak, mert a tó alatti völgyben laktok…

Bajai: Olvasd el, olvasd csak el, egyetlen föltételezés, egyetlen szubjektív hang nincs benne, tisztán mérési adatok, adatok, tények, tények…

Horgos: Nyugodj meg, még az elutazása előtt beszélek a Vezérrel. És mint mondtam, elsimítom az ügyet.

Bajai: (felháborodva) Nincs mit elsimítani! Éppen hogy fel kell rázni!

Horgos: Persze, persze, nem erre gondoltam, hanem hogy a cég szempontjából a legelőnyösebb módon oldódjon meg, hiszen te mindig a cég érdekeit nézed. Mint most is. Kiteszed magad akár a támadásnak is, csakhogy…

Bajai: Engem nem érdekel más, csakhogy a veszélyt…

Horgos: Persze, hogy a veszélyt elhárítsd.

Bajai: Ígérd meg, hogy a legrövidebb időn belül intézkedsz. Még ma olvasd el, és akkor rájössz, nem tűr halasztást.

Horgos: Értem az aggodalmadat. Bízzál bennem.

Bajai: Mikor keresselek?

Horgos: Majd én hívlak.

Bajai: Mikor keresselek? Holnap? Ugye holnap.

Horgos: Mondtam, majd én hívlak, a legrövidebb időn belül, de lehet, hogy holnap még én sem tudok a Vezérrel beszélni.

Bajai: (türelmetlen) Mikor?

Horgos: Lássuk csak… (előveszi az előjegyzési naptárt, ezt ki lehet vetíteni nagyban, minden nap teleírva: foglalt, foglalt, majd a végén jól láthatóan: utazás), talán… nem…, az sem jó…, de igen, megvan! Még mielőtt elutazik, mindenképpen beszélek vele.

Bajai: Adja Isten, hogy bírja a gát…

Horgos: (nyugtatja) Bírni fogja. (humoros szeretne lenni, hogy valamivel elüsse) Hiszen mi is annyit kibírtunk már, és mégsem szakadtunk bele.

Bajai: (távozóban) Ez ekkora gazember vagy ennyire cinikus?

Ötödik kép

(Bajai találkozik Marosi barátjával. Munkahelyi és magánéleti dilemmáiról beszélgetnek.)

Marosi: Valami baj van?

Bajai: Ingerültnek érzem magam, nyugtalannak. Az éjszaka rémisztő álmom volt, hajnali három felé izzadtan riadtam föl: kétségbeesett üvöltés, menekülés, fenyegetés… Szörnyű volt.

Marosi: Elmúlt. Az ébredés kiráz a képzeletnek ebből a rettenetéből.

Bajai: Csakhogy ez megmaradt. Hiába kapcsoltam fel a villanyt, járkáltam a lakásban, mégsem tudtam szabadulni tőle. Remélem, képzelgés volt… Bár a képzelgés is a valóság része. Szörnyű.

Marosi: Ismerem, kínzó állapot. Kibillensz, és nem tudod, miért, nem tudod, miféle felhő kering körülötted, elnyel, mintha valami bűn hatalmasodna el… Emlékszel Ardai Bernát mesterre? A lógó arcú festőre. Az árkok homlokától lecsorogtak egészen az álláig. Ha valaki ránézett, csak azt kérdezte: mester, baj van? Mire az öreg vizenyős szemével ránézett és fölmordult: majd csak akad valami.

Bajai: (kesernyésen hökken egyet) Örülök, hogy eljöttél. Megbolondulnék most egyedül. És kinek beszélhetek erről, ha nem neked. A feleségem… ugyan, az nem értene. Vagy megsértődne, mert bizonyára az iránta táplált érzelmeim bicsaklottak ki, azért van rossz kedvem. Persze, a nők úgy gondolják, egy férfi csak a velük szembeni érzelmekben létezik. Hogy az embernek saját élete, saját érzelme, kínja – vagy akár öröme – legyen, ez érthetetlen számukra. Mindent csak önmagukra vonatkoztatnak. A világegyetem középpontja a nő, és körülötte forogjon a sok buta fejű férfi.

Marosi: Zátony? Zátonyra futott a hajó? Nekem, öreg barátodnak, őszintén megvallhatod.

Bajai: Nem tudom… Sok minden… Biztosan ismered, amikor arra ébredsz, hogy nyűgös vagy, ingerült, rád tapad a ruha, a zokninak nem találod a sarkát, szoros a nadrág, félrecsúszik, fellököd a poharat.

Marosi: Lökd fel. Nem mered? Egyetemista korodban bezzeg… semmit nem fojtottál el. Most meg olyan vagy, mintha a nyakkendő akasztókötél lenne. Engedd el! Bármilyen nehéz is, el kell engedni.

Bajai: Könnyű ezt mondani. Azt gondoltam, az évek múlásával majd egyre inkább fölülkerekedem az életen. Hogy uralni tudom, irányítani, ahogyan éppen akarom. Ehelyett… ehelyett tudod, mi van? Rángat az élet, kénye-kedve szerint, én meg, mint egy kis hülye, csapódom ide-oda, és nem értem… egyre kevésbé értek bármit is… Te el tudod engedni?

Marosi: Technika kérdése… Nem, nem igaz. Cinikus lettem, hiszen ismered a stílusomat, és tudom, olykor idegesít az „elengedésem”. Ilyenkor elmegyek valamerre, beülök egy ócska kocsmába, kérek egy pohár bort…

Bajai: …és közlöd a pincérnővel, az egy ebben az esetben nem számnévként, hanem határozatlan névelőként értendő… nem érti, csak vigyorog, vagy azt sem.

Marosi: Közben elmormolom: kétféle útja van a magyar értelmiségnek. Az egyik út az alkoholizmus, a másik járhatatlan.

Bajai: Kárász professzor meg mit mondott? Merre található manapság a magyar értelmiség? A kiskertekbe emigrált.

Marosi: Ősszel ott füstölögtek az összegereblyézett és meggyújtott avar mellett. Nekünk még füstölgő kiskertre sem futotta. És ma? Változott valami? A díszletek. Lemaradtunk az érvényesülésről, mint a borravaló.

Bajai: Le. És ha másokkal beszélek erről, kinevetnek: miért sápítozom, megváltozott a világ, érvényesülhetsz, nézd meg, Károly is mire vitte? Az egész üzem az övé.

Marosi: Nem volt buta gyerek.

Bajai: Nem állítom, de már harmadéves korában egyetemi pártvezetőségi tag volt. Beállt a vonalba, hogy csak úgy ropogott a belső zsebében a párttagkönyv. És érdekes módon ki volt az, akinek a „spontán privatizáció” során kétoldalas gyártási tervét milliárdos szellemi apportnak ítélték a gyár megvásárlásakor.

Marosi: Spontán privatizáció… spontán rablás. De már annyiszor megbeszéltük ezt. Körbefordult a történelmi kerék. 1945 után a magántulajdont a nagy kollektív eszme jegyében erőszakkal társadalmi tulajdonba vették. Majd pedig elérkezett a gatyaváltás, szóval a „rendszerváltás”. És a társadalmi tulajdont azok, akik annak idején erőszakkal elrabolták a magántulajdont, most a „kápitalista” eszmétől csöpögve meg a demokráciától ájtatoskodva „privatizálták”, magyarul elrabolták.

Bajai: És „jogszerűen”. Nahát ettől aztán felszalad a húgysavam. Hogy… (elnyeli) …És az utódaik, az elvbarátaik. Azok privatizáltak. No és a szalonnaréteg. Benne zsírfürdőzik a jó sok, úgynevezett „értelmiségi”. Azt gondolják, ha valaki diplomát szerez, attól már értelmiségi.

Marosi: Ne bosszankodj. Megmondta Vörösmarty: „Mindig így volt a világ élet, egyszer fázott, másszor lánggal égett.” Minden hatalomnak szüksége van a szalonnarétegre. Az állatok szalonnaréteget növesztenek magukra, hogy védje, melegítse őket. A szalonnarétegnek elég egy kis anyagi morzsa, hatalmi morzsa, aztán kihúzzák magukat odahaza: látod, anyukám, mire vittem, ma nagyon amerikaiak vagyunk!

Bajai: Az „anyukám”, a drága nagyságos asszony, az üzletasszony kikeni, kifeni magát, elterpeszkedik a húszmilliós autóban és gázt ad. A Pillangókisasszonyról meg azt hiszi, hogy valami lepkeféle a kertben.

Marosi: Ennyire bajod van a feleségeddel?

Bajai: Nem is tudom. Olyan furcsa. Persze, hamis ábránd, hogy egy nő megértse a férfi gondolkodását – ennyit belátok már ilyen idős fejjel. És tulajdonképpen el is fogadom. Más a természettől ránk rótt szerep. És az eltérő szerep eltérő gondolkodásmódot követel meg. Csakhogy a nő fél elveszíteni a férfit, mert védtelen, kiszolgáltatott, életképtelen nélküle.

Marosi: Talán ezért szeretne ma sok nő férfi lenni – és borzasztó, amikor ebben a szerepben mutogatják magukat.

Bajai: Borzasztó? Nem inkább nevetséges… sőt, undorító. Férfiak akarnak lenni, hogy az akaratukat rákényszerítsék a másikra, ehhez viszont a nőiségüket veszik elő. Nő vagyok, szolgálj ki, teremts elő mindent…

Marosi: (fordítani szeretne a beszélgetésen) Emlékszel, mit hajtogatott Tibor, amikor elege lett a körülötte lévő nőkből? Öt felesége volt, mindegyik nő. Egy nő soha nem tudja, mit akar, de azt minden körülmények között véghezviszi… Most ugye, Ilonáról beszélsz?

Bajai: Nem is tudom… Felfordult velem a világ. Itthon is, amikor hazajövök, és azt remélem… és nincs mit mondanunk egymásnak. Hozd ide… Megcsináltad? Elintézted?… És… mikor utazunk el egy kis wellnessre? (Utánozza) „Mások bezzeg…” Szegényke, annyira kifárad a semmittevésben.

Marosi: Még mindig nem dolgozik.

Bajai: Nem is akar. Elvégre a mérnök ura teremtsen elő mindent… Ha olyan nagyokos, és nem lenne ennyire mulya.

Marosi: Ezt így, a szemedbe?

Bajai: Ó nem, de amikor kimondatlanul is érzed az elégedetlenséget. És este az ágyban egy deszka fekszik melletted.

Marosi: (végképp szeretné kimozdítani Bajait hangulata árkából) Na, miután végeztünk a mai napra rendelt nőgyűlölettel, beszéljünk valami másról.

Bajai: (elneveti magát) Beszéljünk a nőkről… Szegény Sarkadi Imre. Ma már a nevét sem ismerik. Pedig milyen jó író volt. Egy fröccs után (az egy nem számnév…)

Marosi: … hanem határozatlan névelő…

Bajai: Szóval rákönyökölt a néhány fröccs nyújtotta bölcsességgel a műmárvány asztallapra a Thököly úti kocsmában, és útjára bocsájtotta szentenciáját: Az irodalomról azok beszélnek, akik nem értenek hozzá. Beszéljünk inkább a nőkről.

Marosi: Csakhogy a nőkről azok beszélnek, akik nem értenek hozzá. Beszéljünk inkább… Miről is beszéljünk?

Bajai: Azt akartam mondani, igyunk előbb egy pohárral. De most ez is taszít. Valamelyik nap elővettem egy regényt. Fiatal korom óta azt hallom, micsoda mű, megnéztem a világhálón is: a huszadik század egyik legnépszerűbb írója. Valahogy sosem vitt rá eddig, hogy belekezdjek. Hetven oldal…! Végigszenvedtem hetven oldalt. És egész idő alatt – hetven oldalon át – csak ittak, és senki nem tudta, honnan jött és mit akar. Ekkor becsaptam és ledobtam a földre. Ilona, holnap dobd ki! Mintha valami nyúlós gusztustalansággal kent volna össze. Ó, ó… sopánkodott Ilona, ezt? Nem is olvastad. De azt mondják…

Marosi: Elváltok?

Bajai: Á, dehogy. Tulajdonképpen kedvelem. És a megszokás. Igazságtalan lennék, ha csak rosszat mondanék róla. Végtére is jó társ. Ennyi idő után mi mást várjon az ember? Minden házasság olyan, mint a tűz. Eleinte lángol, és attól függ, milyen fát raknak a tűzre? A lángok elmúlnak, de marad-e parázs még másnapra is? Vannak pillanatok… Pillanatok, percek, órák, napok, amikor érzed a rezdülést, a harmóniát. A közös ritmust, és ez olyankor minden csikorgást elfeledtet. Most különösen szükségem van erre a benti ügyek miatt.

Marosi: Mit akarsz? Nagyon jól megy a cégnek. Legalábbis így hallani.

Bajai: (gondolkodik, mit mondjon) Igen, nyereségrészesedés… de tudod, milyen Ilona. Ha reggel elindulna ötmillió forinttal vásárolni, délben hazajönne pénzért… Akadnak azért gondok, műszaki problémák. Talán azért is vagyok mostanában nyugtalan. Képtelen vagyok szabadulni tőle. Meg kell oldanom, különben… de hagyjuk ezt, szakmai ügyek, inkább magadról beszélj, eddig csak az én sirámaimat hallgattad.

Hatodik kép

(Horgos közli Bajaival, a Vezér neheztel a beadványa miatt, jobb, ha távozik a vállalattól. Magatartása álságos, mintha egyetértene Bajaival, közben eltanácsolja a cégtől.)

Bajai: Olyan unalmas az idő. Szörnyű ez a szürkeség. A fény… hol, merre keressem a fényt? Valami érdektelenné sikálta a lelkemet. Hol beszélhetnék erről leginkább, mint otthon. Erre Ilona… vagy nem értette, leintett, mint egy taknyos kölyköt: Ugyan már, ne légy kishitű, ez olyan kispolgári. Felbosszantott: hát ezt meg honnan vette? Ez nem az ő hangja. Fékeztem magam: ilyet még sosem hallottam tőled. Erre azt mondta, az egyik sorozatban… brazil, török vagy mexikói, mit tudom én…

Persze a mondatnak van értelme, több is, mint első hallásra, de hogy éppen az ő szájából. Az unalom, mert az érdektelenség unalomba fulladt bennem, lemondóan bosszantott.

Vagy talán én tévedtem, én nem értettem meg őt? Azzal, hogy – hány éve is már? – együtt élünk, még nem jelenti, hogy ugyanazt éltük át. Ráadásul Horgos. Miért hivatott? Mi a fenét akar? És éppen ilyen hangulatban. Elegem van… elegem van mindenből…

Vége… rázd meg magad, mert belesüllyedsz az önsajnálat mocsarába. És azt még egy szappanoperánál is nehezebb elviselni. De miért várakoztat meg Horgos? Vagy én érkeztem korábban? Nem, tíz órát beszéltünk meg. És már fél tizenegy. Meddig várjak még? Az egyetemen az volt a szabály, ha a tanár húsz percen belül nem érkezett meg, a hallgatókat nem kötelezte az előadás.

Horgos: (berobban, mint aki rohanva érkezett) Ne haragudj, ne haragudj, de tudod, minden rám szakad, különösen most, hogy a Vezér szabadságra megy. Elhajózik. Persze ő megteheti, elvégre tulajdonos… Nekem meg… de hagyjuk ezt, te ugyanúgy ismered a bérrabszolga lét nyomorúságát. Mindketten ugyanabban a cipőben…

Bajai: Ugyanabban a cipőben? Ha a cipő ugyanaz is, nem mindegy, ki mennyire tapossa ki.

Horgos: Látod, megint neked van igazad. Te mindig sokkal okosabb voltál nálam, már annak idején is… irigyeltem, ahogyan hamarabb kapcsoltál… és a következtetéseid, mindig két lépéssel előbbre jártál. Akkor még minden más volt… De hagyjuk ezt. Elég a mai nap gondja.

Bajai: És még azt mondják, a mérnököktől távol áll a klasszikus műveltség. Bibliai utalás.

Horgos: (nem érti, de úgy tesz, mintha) Ó, igen… de most beszéljünk a te dolgodról.

Bajai: Az én dolgomról? A cég ügyéről… Szóval a gátról van szó? Végre… már úgyis késésben vagyunk.

Horgos: Késésben? Mihez képest?

Bajai: Az állandó fenyegetettség. Nem tudok szabadulni tőle. A dokumentáció adatai remélem, eléggé beszédesek.

Horgos: A tanulmány… hát persze. A te alaposságoddal. Végigolvastam.

Bajai: És?… És mit szólt a Vezér?

Horgos: Mindjárt… előbb engedd meg a dicséretemet. Hiába, te vagy kettőnk közül a tehetségesebb. Neked kellene az én székemben ülnöd. No persze, ne nagyon irigyelj, mert ha mindig a műszaki kérdésekkel kellene foglalkoznom… De el sem tudod képzelni, mennyi hozadék, amit a hátam közepére se kívánok, nemhogy a barátomnak. Sándor, intézd el ezt, intézd el azt… mintha a Vezér fegyverhordozója lennék. Sokszor úgy érzem, a csicskása…. Igen, kérni is fogom az áthelyezésemet. Ahol csak technológiai kérdésekkel kell foglalkoznom, gépekkel, termelési adatokkal… Visszatér a hajóútról, és bejelentem, neki. Nem bírom, Nándi, összeroppanok, úgy jövök be minden nap, hogy már nem bírom tovább, feladom.

Bajai: (türelmetlen) Értelek, értelek, de talán nem ezért hívtál. Leülhetünk valamelyik nap munka után a Kismagyarban. Olyankor még kevesen vannak, egy pohár bor mellett… De most…

Horgos: Igazad van, bocsáss meg. Csak nem tudtam megállni… és köszönöm a meghívást, a bizalmadat… Hidd el, mintha fát hasogatnának a hátamon…

Bajai: Bennem meg a szorongás… feszültség… már alig látok ki belőle.

Horgos: Drága barátom. Kiszolgáltatottak vagyunk, te megteszed a legtöbbet, amit szakmai tisztességed követel, vagy annál is többet, én megteszem, amit az én présemben megtehetek. Persze, nem ő, hanem én… Én közöljem…

Bajai: (aggódik) Mit? Nem értem. Hiszen annyira egyértelmű. Az adatok magukért beszélnek.

Horgos: Látod, ezért szenvedek. Mi értjük egymást, de neki (a láthatatlan Vezér felé bólint, nem mondja ki a nevét) fogalma sincs… Elveszítette a józan belátását, a határokat a mérnök és a tulajdonos szemlélete között. Összetéveszti, mint Gizikét a gőzekével. A hajóútra is valami „Gizikével” megy. De ez legyen az ő dolga. Ha csak erről lenne szó.

Bajai: Hát akkor miről? Kérlek…

Horgos: (látszólag lesújtva) Elutasította.

Bajai: (mozduló lendülettel) Micsoda?!

Horgos: Elutasította.

Bajai: A tények! A veszély!

Horgos: Tudod, meddig küzdöttem vele?

Bajai: A tényekkel küzdeni, a fejünk fölött lógó veszéllyel. De hiszen ez őrület!

Horgos: Én is ezt mondom. Érveltem, a te nagyszerű mérnöki ismereteidre hivatkoztam, a precizitásodra, a körültekintésedre. Te mindent a cégért… És tudod, mit mondott erre?

Bajai: (mintha érdekelné, azután már nem)

Horgos: Hogy ő, igen, ő megszakad a cégért, el sem tudjuk képzelni, már kettőnk ellen beszélt, el sem tudjuk képzelni, micsoda erőfeszítés ennyi ember megélhetését biztosítani, a cég likviditásának biztosítása hónapról hónapra, évről évre…

Bajai: De hiszen… Én nem látok bele a főkönyvbe, de annyit tudok, nyereséges, nagyon is nyereséges a vállalat, szinte egyeduralkodó a hazai piacon. Nem érdekel… a gát állapota…

Horgos: Hogy mi kockára tesszük ezzel a beadvánnyal a vállalkozást, az egész vállalkozást. És hosszas fejtegetésbe kezdett a nyereségről és a még nagyobb veszteségről. Számadatokkal jött nekem, hogy a hűtőtó leeresztése, a gát újraépítése hány milliárd költség, és hány milliárd veszteség… Nekem esett: mit akarunk? Hogy kénytelen legyen elbocsájtani az embereket? És csak öntötte rám az adatokat, arca egyre inkább eltorzult, a végén már majdnem sírt. Érted! Ez az ember már majdnem sírt.

Megrettentem. Bevallom, megrettentem. Láttam az összeomlását. A keserűséget. És egyre inkább…

Bajai: Egyre inkább…

Horgos: Egyre inkább nekünk támadt. Megért, persze, hogy megért bennünket, tudjuk, mi mindent megteszünk a cég érdekében. Újabb prémiumot helyezett kilátásba, elsősorban neked, én nem számítok, úgy könyvelem el, hogy a lebarmolás benne van a fizetésemben. Dicsért téged, de értsük meg, övé a legnagyobb szorítás, neki a legnehezebb. Nem a gát, hanem ezer más, és akkor előállunk mi…

Bajai: Mindenki a maga területéért felelős. Engem nem érdekelnek a Vezér nyereségsirámai. Nekem ne adjon prémiumot, hanem hallgasson meg és fogadja el a szakmai érveket.

Horgos: Én is ugyanígy érveltem. De hiába, a kemény piaci viszonyok, az infláció, a jegybanki alapkamat… hiszen nagyon jól ismered ezeket a mostani bűvszavakat, ezeket az isteni szavakat. Mintha maga az atyaúristen nyilatkoztatná ki őket.

Bajai: (kínjában) Régen a párthatározat ostoba ideológiai mondatai, most meg a nyereség, a haszon! Ha meghallom ezt a szót: haszon, szét tudnám verni… ököllel bele a falba.

Horgos: Nyugodj meg… Együtt szenvedünk. De ki kell bírnunk. Valaki azt mondta, miért a lázadás, régen pártszóval, most az egzisztenciális bizonytalansággal. Ha belegondolok, hogy egy rossz mondat, a Vezér dühe, kénye-kedve, és az utcán találom magam, mehetek a híd alá. Kiszolgáltatottak vagyunk…

Bajai: Kiszolgáltatottak… Az ember, a nagyra hivatott ember. Szürke az idő, szürke az ég és szürke a föld. Talán mégis annak van igazsága: műveljük kertjeinket, semmi más? Ha lehetne, ha az ember csak ennyi lenne. De a felelősség. A lelkiismeret.

Horgos: Olyan korban élünk, amikor a lelkiismeret luxus.

Bajai: És ezért a luxusért érdemes élni… Mit tegyek? Mit tegyek? A lélek nyugtalanságát nem fojtja el a zaj, a hatalmi akarat, nem fojthatja el semmi.

Horgos: Ha elfogadod… amin magam is gondolkodom. Elmenni, elmenni innen, elmenni erről a nyomorult helyről, máshol… ott talán megbecsülnek bennünket, külföldön, ahol talán nem dühöng annyira ez a nyers kapitalista önző szellem.

Te könnyebb helyzetben vagy nálam. Az egyetemet megfejelted gépész végzettséggel is. Tervezőmérnökként bármikor elhelyezkedhetsz… Ausztriában lasszóval fogják az ilyen tehetségeket… Nincs is messze. A Vezér kifakadt. Ismerem jól: most egy kis prémium, aztán… elbocsájtás. Ez vár ránk, nemcsak rád, nekem is kiáll innen…

Bajai: Elbocsájtás… Kiáll a rudunk. Elmenni, elsunnyogni, mint egy bűnös, közben a bűnös másutt van?!

(Bajai távozik.)

Bajai: Elmenni? Ez az emberhez méltó? Föladni? Én tovább mehetek, de a fenyegetés, a gát ott marad… ameddig marad. Ó, ha fölszabadulhatnék a nyomás alól. Ha szabadnak érezhetném magam ebben a hamis szabadságot harsogó világban. Amikor a szabadság azt jelenti, hogy jóság. Szabadon lehet levegőt venni, szabadon menni, szabadon kacagni… De nem tudok, képtelen vagyok rá, mióta már? Megkeseredett bennem a mosoly is. Megkeseredett, megromlott. Fölfeszített ez a világ, hol az a kert, létezik-e egyáltalán, amelyet a szellem és lélek szabadon művelhet? Vagy a kert létezik, csak az én vágyam feketedett meg, meggörbített az akarat hiánya? A cselekvés hiánya? A korszellemből kitörő cselekvés hiánya? Gyenge vagyok? A teremtés gyenge bábja? Hová, merre? Merre vezet az én utam?

Hetedik kép

(Házassági konfliktus, Bajai bejelenti, Ausztriában vállalt munkát.)

Bajai: Kérlek, ne! Ne folytasd! Hagyd abba!

Kalmár: Még hogy én? Hagyjam abba? Mit hagyjak abba? Hát nem te kezdted, nem te hozakodtál elő megint a sirámaiddal?

Bajai: Megint? Ebből áll az életem? A sirámaimból. Te csak ennyit látsz belőlem? Más sem vagyok a te szemedben? Ilona, ember vagyok, érted, ember vagyok… nyomorúságos ember…

Kalmár: Ne sajnáltasd magad. Már megint a régi lemez. A teremtésben egyedül vesztes csak te vagy…

Bajai: Ó, micsoda klasszikus sor. Tőlem tanultad…

Kalmár: Miért? Én tanulatlan liba vagyok? Csak te vagy a nagyokos. Mondd ki nyugodtan: buta libának tartasz. Ugye, ehhez nincs merszed. De akkor miért élsz velem… miért? Már nem is tudom, milyen régen.

Bajai: Kétszer olyan régen.

Kalmár: Persze, a fronton töltött idő… Micsoda megalázás, észre sem veszed, mennyire megalázol ezzel.

Bajai: Hiszen ez csak játék volt, játék régen, amikor jókedvünkben… Már nem is tudom, milyen az, amikor jókedvemben, jókedvünkben… Nevettünk, elfelejted, nevettünk ezen. Minden házasságban töltött év duplán számít, mint a frontszolgálatban.

Kalmár: Egyáltalán nem nevetséges.

Bajai: Akkor együtt nevettünk rajta.

Kalmár: Ó, ami volt… Neked mindig csak a múlt. És elfelejted, hogy létezik a jelen, ez az átkozott jelen, amelyben tönkre megyek. És egyébként sem volt nevetséges.

Bajai: Ilona, elismerem… Nem is tudom, mit ismerek el. Talán csak azt, hogy az együtt töltött évek nem feltétlenül jelentenek együtt szerzett tapasztalatokat, együtt szerzett élményeket. Az érzelmeink sem jártak talán egyféle ritmusra. De ez természetes. Sosem vontam kétségbe személyi függetlenségedet.

Kalmár: Észre sem vetted, mégis rám telepedtél. Talán nem is tudtál róla, de hány alkalommal letapostál néhány szóval. Anyád mondata – nem, nem szeretném bántani az emlékét –, „amit én mondok, az úgy van”. Ha nem is így, de ez volt az értelme, amikor lesöpörted a gondolatomat, az érzésemet. A kis buta, primitív nő…

Bajai: Nem, soha nem gondoltam erre. Hogy máshonnan jöttünk, másféle emlékekkel, másféle hagyományokkal, másféle gesztusokkal – de hiszen ez természetes.

Kalmár: Csakhogy köztünk nagy volt ez a távolság, túlságosan nagy. És „természetesen” te voltál fölül, és én valahol alul.

Bajai: Ha így volt… ha így érezted bármikor is, bocsáss meg érte. Mentségem – ha kell mentség, nem, nem, tiltakozom, nem mentségként mondom –, ha így érezted valaha is, mert az érzésedet nem vonhatom kétségbe, bocsáss meg, az én hibám volt ilyen érzések keltése. De te is fogadd el, ha azt mondom, nem volt bennem… soha nem volt bennem.

Kalmár: Nándi, ha elfogadom is, mit változtat? Nem késtünk le az életünkről?

Bajai: Lekéstünk? Lehet, hogy tényleg, lehet, hogy lekéstünk? Elfecséreltük…

Kalmár: Kezdetben felnéztem rád. Őszintén, igazán. Ilyennek képzeltem el, akire…

Bajai: Kezdetben… Kezdetben minden, azután megromlanak a dolgok.

Kalmár: Nem a dolgok, hanem kettőnk kapcsolata.

Bajai: De miért, hol tévedtünk?

Kalmár: Talán azt gondoltuk, mindketten megmaradtunk ugyanannak, mint az elején.

Bajai: Ugyanannak? Nem, hiszen ez képtelenség. Az idő nem engedi, hogy ugyanolyanok maradjunk. Már a következő percben sem. Az idő rontott el minket.

Kalmár: Nem, Nándi. Mi voltunk azok – mi voltunk és mi vagyunk azok. A romlás bennünk indult el, és tart…

Bajai: De miért nem vettük észre korábban, még időben?

Kalmár: Miért nem? Talán mindkettőnket lefoglalta a saját élete?

Bajai: Észre kellett volna venni. Ha szólsz, ha figyelmeztetsz…

Kalmár: Túlságosan el voltál foglalva a saját életeddel.

Bajai: Hogy megteremtsük magunknak, magunknak, kettőnknek. Pucér fenékkel indultunk neki, és mára azért… Mára azért valami… A ház, nem kell dolgoznod, elmehetsz a barátnőddel a dél-európai útra.

Kalmár: Talán már akkor tévedtünk? A semmit akartuk megszorozni semmivel. És azt gondoltuk, hogy valami lesz belőle. Túlságosan sok energiánkat emésztette fel. Nem figyeltél rám.

Bajai: Jaj, csak ezt a stílust ne! Mintha valami nyafogó lektűrben érezném magam, rózsaszín lányregényben, ó, az elhanyagolt feleség. A férfi uralma alatt szenvedő asszony! Aki kénytelen… Flaubert-nél Bovaryné, Ibsennél Nóra, Anna Karenina – az emancipálódó nők, a szabadságra termett nő joga!

Kalmár: Na, látod, ezt is ki nem állhatom benned. A szellemi felsőbbrendűségedet. Mert nemcsak az egyenletek kiszámításához értesz, hanem elolvastál néhány könyvet is.  Én meg a kis hülye vagyok, a műveletlen.

Bajai: Ezt is… Mi mást nem tudsz még elviselni bennem?

(Ilona hosszan hallgat, majd…)

Kalmár: A lemondásodat. Lemondó ember vagy. A világ hülye, te meg lemondasz. Lemondtál most a munkahelyedről is… Belátom, ebben az esetben jól tetted. Többet keresel Ausztriában.

Bajai: Azon az áron, hogy csak hetente vagy inkább kéthetente jövök haza.

Kalmár: És akkor is veszekedni kezdesz.

Bajai: Én? Én kezdtem? Csak annyit mondtam, hogy beszéljük meg. Ne te mondtad mindig, nálatok az őszinte beszéd volt a természetes. Belőlem hiányzik, mert biztosan így nevelkedtem a családban, hogy kimondjam, amit éppen érzek, gondolok. Humikálok, ez a te szavad… ne mondd, hogy nem… Hát most kimondtam, hogy úgy érzem, valamiért eltávolodtunk egymástól. Csak ennyit mondtam, nem azt, hogy te… hanem mindketten.

Kalmár: Nem más ez, mint nagyvonalú vádaskodás. A hős, aki vállalja… ide lőjetek…

Bajai: Miért teszed ezt? Miért szúrsz belém? Legalább ezt ismerd el, hogy most szándékosan…

Kalmár: Igen, bántani akartalak, egy kissé bántani, mert te mindig csak a múltban… megöregedtél, múlt-öreg lettél. De én még nem mondtam le semmiről, legkevésbé az életemről. Ahhoz még túl korán van.

Bajai: (belekapaszkodik) Nem vesztettünk el semmit…

Kalmár: Külön-külön talán nem, de együtt… hát nem érted, ezért veszekedünk.

Bajai: Én nem akarok veszekedni. Tudod, minek érzem magunkat? Magunkat, kettőnket együtt, árvának, mert ez közös árvaság.

Kalmár: Alattomos visszaszúrás. Közben arra gondolsz, én tehetek róla, hogy nincs gyermekünk. Mindig a nő a hibás. De tévedsz, te is tudod, és ne próbálj bevonni a magad önsajnálatába.

Bajai: Rendben, hagyjuk ezt abba, Ilona. Sehová nem vezet.

Kalmár: Dehogynem. A szakadékba, amit te mélyítesz. Hazajössz két hét után, és vájkálni kezdesz. Ahelyett, hogy…

Bajai: Fejezd be!

(Ilona értetlenül tekint rá.)

Bajai: Fejezd be a mondatot: ahelyett, hogy…

Kalmár: Ugyan, miért lovagolsz minden szón?

Bajai: Ezen a befejezetlen mondaton azért, mert nem tudod folytatni… És lehet, hogy én sem tudom…

Kalmár: (elindul valamerre, másfelé, sírásba töredezik) Mit akarok? Mit remélek? Nem csak kapaszkodom… a semmibe? Vágyba, kalandba, hogy az majd segít. Lehet-e rajtam segíteni? Mit akarok? Mit remélek?

Bajai: (elfordul valamerre) Lehet, hogy én sem tudom. Mert ha befejezem, szomorú hideg ráz meg. Süllyedek. És ha szánom magamat, mit ér? És ha szánom magunkat, akkor talán még lehet? De hogyan, hogyan és hová visszakapaszkodni? Nincs, mi betölthetné ezt a szörnyű hiányt?

(Az utóbbi két vallomás akár egymásba olvadva, mondatonként váltakozva is elhangozhat.)

Második rész

Első kép

(Kikapcsolódásként felkeresi a güssingi várat. Itt találkozik Szilágyi Ágnes idegenvezetővel. Szellemi-lelki rezdülés – annak érzékeltetése, mintha találkozásuknak férfi–nő közti folytatása lehetne.)

Bajai: Valóban gyönyörű kilátás nyílik innen.

Szilágyi: Mire ideérek a csoportokkal, általában annyira elfáradnak, hogy csak egy rövid pillantást vetnek a városra és a környékre. Teljesítették a kötelező feladatot, elég volt, már mennek is. Maga meg mióta el sem mozdul.

Bajai: Azt mondják, a mai ember három dologgal fejezi ki a világhoz való viszonyát: a képpel, a látvánnyal, a zajjal (amit sokan zenének neveznek) és a mozgással, a sebességgel. Valóban a látással tudunk legtöbbet a világról, csakhogy ne társítsunk hozzá zajt és sebességet – másként kapkodást. Látni nem, csak nézni. Ahogy a régi sláger mondta: láss, ne csak nézz…  Maga ezt nem ismerheti, hiszen olyan fiatal.

Szilágyi: (elüti egy kacajjal) Mikor jött rá, hogy magyar vagyok?

Bajai: Az első vagy a második mondata után. Szépen beszél németül, de az akcentusa árulkodó. Ráadásul nem Bécs környéki, burgenlandi, hanem hochdeutsch.

Szilágyi: Némettanár vagyok, német–történelem szakos.

Bajai: És elege lett az otthoni közoktatásból… Látom, nem akar erről beszélni.

Szilágyi: Igaza van. Pedig sajnáltam otthagyni az iskolát. Néhány kilométer csupán… Ide sem utazom többet, mint odahaza.

Bajai: (kissé kesernyésen) Kiebrudaltattunk. Ki ilyen, ki olyan okból. Az apám 1956-ban anyám unszolására végül beadta a derekát. Akkor még nem házasodtak össze, csak ismerték egymást. Gyerekkori szerelem, vagy nagyon veszélyes, vagy megmaradnak egymásnak, mert egy idő után azt hiszik, nem is házastársak, hanem testvérek.

Szilágyi: Szóval az apja…

Bajai: Kezében a két bőrönddel elindultak. Azután az utcasarkon letette… Letette? Lepottyantotta kezéből a két vulkánfíber bőröndöt… Klasszikus két bőrönd, utána már senki nem használta, de ott kellett lennie az előszobaszekrény tetején, hátratolva, talán, hogy ne is lássuk… de ott legyen. Az apám megszólalt: ő marad. És ránézett majdani anyámra: „De te menj, nem akarom, hogy szenvedj az én döntésem miatt.”

Szilágyi: Ennyire biztos volt benne?… És ha ő elindul…

Bajai: Akkor az apám utána indul. A szenvedésbe.

Szilágyi: De így az anyja szenvedett…

Bajai: Nem, azt mondta, nem szenved. Jobban szereti az apámat, mint a szenvedést.

Szilágyi: A szerelem legyőzheti-e a szenvedést? Nem csak a felfokozott pillanat mondatta vele?

Bajai: Ha a szerelemre hivatkozik, talán igen, talán tévedés lett volna. De ő a szeretetről beszélt – arra gondolt… Nekem legalábbis így mesélte el később, amikor… amikor meghalt az apám, és egy délután – átkozott vagy áldott délutánon – kettesben maradtunk.

Szilágyi: És ha utólagos szépítés?

Bajai: Nem, a halott mellett nem szépít, nem hazudik az ember. Egy életen át, akár egy életen át lehet hazudozni egymásnak, színjátékot mímelni, de amikor lezuhan a függöny egyik fele, az igazság szemlélésére magával ragadja a másik felét.

Szilágyi: Egészen szép, költői kép. Maga bölcsész?

Bajai: (elhessentve valamit magától) Mérnök vagyok. Egy közelben lévő osztrák cégnek gépeket, berendezéseket tervezek.

Szilágyi: És mindig erre vágyott?

Bajai: Elfogadtam, amit az élet kínált. Azt gondoltam, nem a pillanatnyi körülmények, akár a foglalkozás határozza meg, mire vágyakozik bennünk az élet. A vágyból indul ki az, ami vagyunk, a többi, mesterség, végzettség, a körülmények, a politikáról ne is beszéljünk, csak másodlagos tényezők, még eszközei sem annak, amire igazán vágyunk…

Szilágyi: Mire vágyakozik az ember? Talán a szenvedélye képes tanúskodni róla?

Bajai: Nem tudom. Ez a vágy a tárgyakkal, a körülményekkel, még a másik emberrel sem, akibe szerelmesek vagyunk, vagy akit szeretünk, nem magyarázható. Nem magyarázható, mert túl van a szavakon. Valami végtelenség, amely befogadja az embert. Talán a remény.

Szilágyi: Ezért tette le az apja a bőröndöt az utcasarkon, és ezért… most maga…

Bajai: Nem tudom, hogy elkeseredett vagyok-e vagy boldog. Hiszen csak egy halvány vonal választja el őket egymástól – amikor az ember kiér létezése horizontjára, ahonnan talán többet lát.

Szilágyi: Hogy összezsugorodjon az idő egy boldog pillanatban, és az ember ebben az áldott állapotban képes keresztülgázolni a bűnön.

Bajai: (úgy néz a nőre, mint akihez hirtelen köze lett) Csakhogy hiába a kapaszkodás, az idő szétszakítja a reményt, az állandóság reményét, hogy elérhető, ami legbelülről, a reményből elindul.

Szilágyi: Igaza van. Nincs megérkezés, a történetek nem érnek véget.

Bajai: (megismétli) Nem érnek véget… No, de hagyjuk ezt. Még azt gondolja rólam…

Szilágyi: Nem gondolok semmit… vagy ha igen, hogy…

Bajai: Csak bátran. Most már benne vagyunk, ki kell mondania, különben megírja az újság, hogy cserbenhagyta áldozatát.

Szilágyi: (jót nevet) A szenvedély csak iróniával ér valamit… A hivatalos idegenvezető programban nem mondtam el…  Látja ott lenn a városban azt a tornyot? Azt elmondtam, hogy a város két évvel a mohácsi csata előtt a Batthyány család tulajdonába került. A ferencesek Sarlós Boldogasszony-templomát 1652-ben építtette gróf Batthyány Ádám, az altemplomban kapott helyet…

Bajai: Herceg Batthyány-Strattmann László sírja. Ezt miért nem említette?

Szilágyi: Kezdetben próbálkoztam vele. Azután láttam, nemigen érdekli a látogatókat, és az igazgatóság is figyelmeztetett, ezt legfeljebb csak érintőlegesen… De akkor is csak annyit, hogy a szegények orvosa volt…

Bajai: Persze, a kultusz nem érdekes. Hát nem tudják, hogy kultusz nélkül nem létezik kultúra!

Szilágyi: És ehhez a kultuszhoz, az ő kultuszához hozzátartozik valami. Elgondolom, amint egyre közeledett a kórházhoz, nem ahhoz, amelyben gyógyította a betegeit, hanem ahol – és ezt tudta jól – róla mondják ki az ítéletet. De ez csak biológiai ítélet, a test visszavonhatatlan romlásáról. Én a másik ítéletre, a nagy ítéletre gondolok. Amikor belekapaszkodott az egyik magas kerítés rácsába, odaszorította az arcát a hideg fémhez, alig tudta tartani magát. Odabent megpillantott egy kisgyereket, játszott, futkosott, vagy egy labdát dobált… És nem volt menekülés, nem volt mentség, ebben a gyermekben meglátta az ő házasságon kívül született, elhagyott gyermekét. Nem, nem is hagyta el, tudomást sem vett róla. A régi bűnnek hosszú az árnyéka, és most rávetült ez az árnyék. Tartotta magát, hogy össze ne roskadjon. És akkor a lelkében… azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor a vágy összehajolt a reménnyel az összezsugorodott időben, és képessé vált, hogy keresztültaposson a bűnön. Mert végül ott kellett hagyni a kerítést, azt az átkozott, hosszú árnyékot. Ott tudta hagyni, mert megszületett a maga által kimondott ítélet.

Bajai: Értem, Ágnes. Mindannyiunknak van egy kerítése. A magáé?… Nem, nem kérdezem, ne mondjon semmit. (mutatóujját közvetlen mozdulattal ráhelyezi a nő ajkára)

Szilágyi: Igaza van, megosztható-e az élmény? Megosztható-e a bűn, vagy akár az öröm is? Nem, ezt is, azt is egyedül kell viselni – egyedül, mégis a megosztás reményével, keresztültaposni a bűnön.

(Visszhangzik: „keresztültaposni a bűnön”)

Második kép

(Bajai meglátogatja az apját. A bölcsesség földje, megnyugvás. Beszélnek Vezér előéletéről. Közben a hír: átszakadt a gát, felesége meghalt.)

Öreg: Értem, persze, hogy értem. Azt várod, mit mondok erre? A tényekkel nem érdemes vitatkozni, azt csak a buta emberek teszik. Akik a tényeket összetévesztik a véleményekkel. Te nem a véleményeddel téveszted össze, hanem az érzelmeiddel. Amit mondasz, abban túl sok az érzelem. Én megértem, de nem biztos, hogy másik is. Hogy elválasztják egymástól a kettőt, s a maguk helyén értelmezik. De én ismerlek. Ez a kettősség. A műszaki precizitás és az érzelmi… nem mondom, hogy túlfűtöttség, hanem az elszakadás, nem a tényektől, hanem… Nem is tudom… Gyerekkorodban azt gondoltam, valamilyen elméleti pálya felé vonzódsz, vagy ha a műszaki világ, akkor ugyanazt követed, mint én. Az építészetben – bár lehet, hogy tévedek – mégiscsak tágabb tér nyílik az építő fantáziának, mint a gépészeti tervezésben. Kíváncsi vagy rá, mivel foglalkozom mostanában?

Bajai: Persze, apa. (De látszik, másutt jár az esze.)

Öreg: Nézd, egy pálos kolostor romjai. Valamikor a török időkben elpusztult, csak éppen a földben maradtak meg a körvonalai. És egy-két szerte heverő faragott kő, amit nem hordtak el a környékbeliek építkezésekhez. Ennyiből igyekszem visszarajzolni az eredeti látványt.

(Nézik a rajzokat.)

Bajai: És mennyire igaz ez a valóság? Hátha csak a te fantáziád szüleménye, amit mérműves szerkesztéssel megalkottál?

Öreg: A fantázia is egyfajta valóság. Ha a fantáziát – nevezzük inkább alkotó képzeletnek – a ténybeli tudás kínálta adatokkal támasztod meg, nem ez lenne a valóság? Az egyfajta, a tudomány által elfogadható valóság. Mert amikor azt mondod, valóság, csonka szót ejtesz ki. A valóságnak csak egy részéről beszélsz, az ember mindig csak a rész felismerésére képes – miközben…

Bajai: Miközben az egészre, a teljességre vágyakozik.

Öreg: Látod, máris eljutottunk a régi vitáinkhoz. Amikor még szegény édesanyád élt. Nem is egymással vitáztunk, hanem…

Bajai: A meghatározással. Ó, milyen szép volt is! Anyu frissen sütötte a pogácsát a vasárnapi ebéd előtt, behozta nekünk, mi meg a kényelmes fotelban (beleül az egykori fotelba), mi meg itt Kantról értekeztünk, az ő tudományelméleti meghatározásáról.

Öreg: Ami mindmáig érvényes. Azt nevezik tudománynak, tudományos eljárásnak és ebből következő tudományos eredménynek, ami megfelel az ő négy feltételének.

Bajai: Csakhogy érvényes-e még ma is, amit ő – elsősorban – a klasszikus fizikára megalkotott? A valóság (cöcög), az időben mai részleges valóság nem kívánja-e az újrafogalmazását?

Öreg: Előbb van-e az eszmény, az idea, és ehhez kell igazítanunk a tapasztalatot, vagy pedig…?

Bajai: (szinte gyerekesen nevet) És ennél tovább soha nem jutottunk.

Öreg: Persze, hogy nem. Mert ahogyan idéztük a régi bölcsességet: nem a megérkezés, hanem az út a fontos.

Bajai: Jó itthon lennem, apa…

Öreg: Mondd el nyugodtan.

Bajai: Mit mondhatnék még?

Öreg: Ami az újkapitalistával folytatott konfliktuson, a munkahelyváltáson – és országváltáson túl van. Persze az országváltás csak nézőpont kérdése. Habsburg Ottót egy alkalommal meghívták Bécsben az osztrák–magyar örökrangadóra. Mire megkérdezte: és mondják, kérem, ki lesz az ellenfél?… Nem akarom erőltetni, ahogy gondolod.

Bajai: Néha úgy érzem, már sehogy nem gondolom.

Öreg: (kitekint) Befelhősödik, mint most is. Azután újra kiderül… No, ez túlságosan okoskodó, csöpög a szentimentális vénám… Felejtsd el.

Bajai: (felnyitja a zongorát) Amikor Anya játszott…

Öreg: (elkomorul) Hát ez most hogy jutott az eszedbe?

(Bajai leüt néhány hangot, felismerni Chopin dallamát. A háttérben, valahol az anya játszik, egy ideig halljuk a játékát, majd a hang elúszik, de a zongorázó alak ott marad)

Bajai: Az volt a jó…

Öreg: Amikor az embernek fáj a lelke, visszaszalad a gyerekkorához. Nem ér a nevem! Emlékszel a fogócskára? Kijelöltétek a játékteret, a sarkában volt a ház. Aki bejutott oda a fogó elől, annak nem ért a neve. Az megmenekült – a következő játékig… Visszamenekül a fiatalkorához.

Bajai: Te hová menekülsz?

Öreg: Menekülünk? Menekülünk? Mindig csak a rossz szavak és a rossz szavak mintha kényszerítenének a rossz cselekedetekre. Szegény anyád… ahogy az izmok egymás után feladták, a fokozódó bénaság, azután…

Bajai: Hiába mondják, hogy a múltat le kell dobni, mint az elhasznált ruhát. És konok módon, fejjel csak előre a jövőbe. És elfelejtik, hogy minden jövő összeér a múlttal. Ahogy a tér, meggörbül az idő is, visszahajlik önmagához.

Öreg: Tegnap este hangversenyen voltam. Egy fiatal zongoraművésznő estjén.  Vékony, nagyon vékony, törékeny teremtés, de a keze, az ujjai! Aránytalanul nagyok voltak, elnyúlóak, mégsem keltettek rossz érzést. Ellenkezőleg: vonzóvá váltak, már-már azt mondanám – te megérted – erotikus vonzást gyakoroltak. Ez a nő két évvel ezelőtt megírta a közösségi oldalán, hogy sclerosis multiplexben szenved. Végigjátszott hatvanöt percet. És én egyre csak néztem, néztem a kezét, az ujjait… anyád kezét, anyád ujjait láttam, és nem értettem, miért?

Bajai: Van-e még abból a jóféle borodból, a zamatosból? És a kert…

Öreg: (hogy kimozdítsa a fiát és magát az addigi lelkiállapotból, hangot vált) És a virágok, a fák, az érett gyümölcsök, a méhek zsongása, a vidéki élet tisztasága… Bukolika! Ugyan már, Tolsztojjal legkésőbb lejárt ennek az ideje. A borból azonban még van. És végre mondd már ki! Vagy én mondjam? Ne légy gyáva! Emlékszel, mit mondott nagyapád mindig? Élj bátran, de légy emberséges!

Bajai (ő is vált az addigi furcsa hangulaton) Ilonával… a házasságunk…

Öreg: Most mondhatnék egy ostoba bölcsességet: amilyen virágot szakítottál, olyat kell szagolnod.

(Nevetnek.)

Bajai: A bölcsességekből mára éppen elég.

Öreg: Elváltok?

Bajai: Nem tudom. Valami megromlott…

Öreg: Mint amikor ecetes lesz a bor.

Bajai: Ez nem olyan.

Öreg: Mert gondozom, törődöm vele.

Bajai: Mintha én nem törődtem volna vele. Mindent előteremtettem… Mindent? Kényelmet, nyugalmat, a mediterrán utat. Merthogy neki kikapcsolódásra van szüksége, egyedüllétre.

Öreg: Tudod, mi a ti bajotok? Hogy nincs gyereketek. Éltek egymással vagy egymás mellett, de nem vagytok család. Nem is tudom, miért nem.

Bajai: Én sem értem. Biológiai akadálya nincs, se Ilonánál, se nálam. Erre kínomban arra gondoltam, valami mélyebb oka lehet. Az élet kifáradt bennünk… jó, megengedem, kifáradt bennem, és az ilyen kifáradt életet nem akarja a természet tovább vinni.

Öreg: Innen már csak egyetlen lépés a fehér civilizáció bukása. Európa nem szül, hát bukjék! Lehet ezen nyafogni. Az persze a könnyebb, mint…

Bajai: Mint?

Öreg: Mint lázadni. Tudod, hogy nem vagyok híve a társadalmi lázadásoknak, amikor csak szét akarnak verni mindent, de ebben az esetben lázadni kell a fiataloknak. A te nemzedékednek is, még nem késtetek le semmiről. Lázadni, még csak nem is valami ellen, hanem valamiért.

Bajai: Ez a forradalom.

Öreg: Ha jobban tetszik, nevezd így. A születések forradalma.

Bajai: Ugyan már, apa, megint az eszmék óceánján hánykódunk.

Öreg: Igazad van. A magad értelmes lázadását kell megtalálnod.

Bajai: Próbáltam… A gáttal is… Minden lehetséges vizsgálatot elvégeztem, kikértem a te tanácsodat is. Elvégre statikai kérdés. Mit bír el, mit nem bír el egy földhányás?

Öreg: És mit bír el egy ember?… Már régen le kellett volna zárni a tavat. Az elhelyezkedése, a terepviszonyok, a geológiai adottságok, persze annak idején senki nem számolt azzal, annak idején, száz éve, hogy majd mekkorára duzzasztják.

Bajai: Én megtettem, amit lehetett. Erre mit tettek? Kirúgtak: takarodjam, mert veszélyeztetem a cég nyereségét!

Öreg (rezignált iróniával) Új kor, új rablók, új gazdagok. Így megy ez már legalább százezer éve, és fennáll a veszélye, hogy akár még a jövőben is hasonlóan folytatódjék.

Bajai: Már utálom a szavakat is, hányinger kerülget, ha meghallom: haszonelvűség, nyereség…

Öreg: A házasságotokat nem lehet még…? Az lenne a nyereség számodra, számotokra.

Bajai: Nem tudom, mit tehetnék. Mit kellene tennem? Olyan vagyok, mint egy elsőszerelmes gyerek. Suta, félszeg, ha bármit mondok… Attól félek, minden szó kicsúszik az ellenőrzésem alól, nem azt jelenti, amit mondani akarok, és csak egyre rosszabbá válik. Már nem is egymással hadakozunk, hanem a szavak csatáznak, és nem vesszük észre egymást mögöttük.

Öreg: Hagyd el a szavakat. Bízd rá magad a gesztusokra. Egy gesztus többet ér ezer szónál.

Bajai: Csakhogy ebben a romlottságban, az örökös bizalmatlanság légkörében, ami már idegenség, nehéz megtalálni a gesztust…

Öreg: Valóban nehéz, mert a gesztus a teljes őszinteséget, természetességet kívánja. Ilyen egy gyerekkel szemben a szülő magatartása. A másikkal taktikázik, mérlegel, színházat játszik, de a gyerekkel nem. És ott összetalálkozhatnak az őszinte gesztusok, amelyek azután átháramolnak a szülőkre.

Bajai: Bárcsak ilyen egyszerű lenne.

Öreg: Ha akarod… ha van akaratod…

Bajai: Tudom, most provokálsz. A szeretet provokációja. Ha Ilonával is így lehetne… Provokálni, megküzdeni – valamiért. De megint csak azt mondom, nem tudom, hogyan.

Öreg: Ebben nincs segítség. Elérkezik a pillanat, amikor senki más, amikor az ember egyedül, csak ő maga választhat és dönthet. És ezek a legfontosabb pillanatok.

Bajai: Az érzések – nem is az érzelmekről beszélek, az érzések megmaradtak. Tudod, milyennek gondolom őket most? Mint a te földben alig meglévő kolostorfalaidat, és a szerteheverő, az életünkben szerteheverő faragott köveket, és ezekből… igen, ezekből visszaállítható, felépíthető…

(Megszólal a telefon, az Öreg felveszi. Hosszan hallgatja, amit a másik oldalon mondanak.)

Öreg: Átszakadt a gát… A magasabban lakó szomszéd látta… Ilona a kertben napozott… elsodorta a víz…

(Ömlik a víz, minden el- és átszakad)

Harmadik kép

(Bajai ismét találkozik a barátjával. Tépelődő beszélgetés: felesége és mások halálában saját bűnösségét látja. Megkéri Marosit, hogy legyen védője a perben.)

Bajai: Szeretnék szabadulni…

Marosi: Az önvád vad szorításából? Szorít, egyre csak szorít, befelé, önmagadra zár, ahol nincs semmi… Aki azt mondja, hogy nem ismeri ezt a szorítást, az hazudik.

Bajai: Hazudunk… leginkább saját magunknak. Látod, most is hazudom a többes számmal. Nem más hazudik, hanem én. Mindig csak hárítani, a körülményekre, másokra hivatkozni… Nem segít semmit. A fájdalom marad. Képtelen vagyok kiejteni a nevét. Hasít… felhasít… ó, Ilona… éles penge az én élveboncolásomhoz.

Marosi: Nem tartsad vissza a fájdalmadat. Ki kell égnie az időben…

Bajai: Miattam… mindenről én tehetek. Ha nem hagyom magam, ha ráborítom a Vezérre az asztalt… ha Horgost pofán vágom…

Marosi: Ne hagyd abba… mondjad, áradjon az indulat… Különben megrothad benned és fölemészt.

Bajai: Az indulat… a legnagyobb indulat a fájdalom. Ha ott vagyok… ha Ilona mellett… Segíteni tudok… talán segíteni, vagy ha nem, legalább együtt veszünk el. Nem alszom, látom, amint átszakad a gát, és ömlik, ömlik a víz, Ilona fölpillant, de már nincs idő, semmire nincs idő, látom az arcát, látom a tekintetét, a riadalmat, egyszeriben minden érthetetlenné torzul, félelem, fájdalom… és sodorja. Képtelen vagyok szabadulni a képtől. És csak arra tudok gondolni, halna meg mihamarabb, ha más nem martad… az élet elveszítette az esélyét, akkor lenne vége mihamarabb, hogy a szenvedés… csak a szenvedés véget érjen. Az élő szenved, a halott megnyugszik.

Marosi: Mindig az itt maradónak a nehezebb.

Bajai: Mert nem tudunk semmit az odaátról. Nincs közünk hozzá. Tamás, belátom, amit a hideg értelem mond… amit mondhat… Csakhogy amikor benne vagy, amikor a fájdalom hideg tengelyében állsz, és szabadulnál a saját tudatodtól, az emlékeidtől, az érzéseidtől… Ettől az egész nagy masszától, ami te vagy… ami én vagyok.

Marosi: Nem szabadulhatunk, és ezt nevezzük életnek.

Bajai: Tudod, mitől félek a legjobban? Hogy az emlékeim, mindaz, amit valaha átéltem, mindaz, amit valaha elkövettem, a bűneim velem maradnak a halál után is. A hiány azután, a vágyódás, ami itt volt… És ha Ilona szenved? És már soha – soha! elpusztítanám az időt! – nem mondhatom neki, hogy tévedtünk, lehet, hogy tévedtünk, de van még esély, van még remény!… Nincs, semmi nincs. Csak ez a hideg tűz…

Marosi: Mégis, az idő… az idő elégeti a fájdalmat.

Bajai: Nem tudom, semmit nem tudok. És ott vannak a többiek. Hat ember… hat ember halt meg énmiattam.

Marosi: (igyekszik kirángatni az önvádból) Nem miattad! Értsd meg végre, nem miattad!

Bajai: Föladtam. Azt hittem, ha elírom, ha bebizonyítom… Küzdenem kellett volna, ehelyett elmentem kényelmesen gépalkatrészeket tervezni. Hat ember. Miért az egyik, és miért nem a másik? Ki választja ki az áldozatokat? Ki dönti el, kik mennek át Szent Lajos király hídján? Micsoda kegyetlenség.

Marosi: A fájdalom hitetlenségbe sodor?

Bajai: Nem tudom. Nem akarom, és mégis…

Marosi: Mert a kínod elhomályosít.

Bajai: Nem értem a törvényt… Nem értem a törvényt!

Marosi: Miért, valaha értetted? Értetted azt, amit az ember nem érthet, ami nem tartozik a természetünkhöz.

Bajai: A hitem roppant meg. Csak a tagadást ismerem.

Marosi: Most csak a tagadást. Hát tagadj! Tagadj, ha jólesik. Az égés tagadás, azután a tagadás egyszer átfordul, mert minden tagadás az állítás fordítottja.

Bajai: Ilonával mindent másként… mindent újra akartunk kezdeni. Igen, biztos vagyok benne, hogy ő is így gondolta. Bűnök erdején át vezet az ember útja. Bemocskolódunk, hogy megismerjük a tisztaságot. Mindent az ellentéte ruház fel értelemmel. A jó és a rossz… Mégiscsak egyenlő felekként küzdenek egymással?

Marosi: Ha akarod, hát légy hitetlen! Vesz el benne! De tudod, mi ez? Öncsalás. A legegyszerűbb: megadod magad a rossznak, belezuhansz a mélybe, ahelyett, hogy fölé kerekednél! Fölé, ahogyan az ember képes.

Bajai: Mit tegyek?

Marosi: Most a legfontosabb, hogy túl legyünk a peren.

Bajai: (kínosan vonyít) Engem vádolnak, engem!? Az én lelkemen szárad hat ember élete? Közben a gazemberek…

Marosi: A bíróság előtt ez lenne a legrosszabb magatartás.

Bajai: Ugye, képviseled az ügyemet? Én majd hallgatok… Csak lennénk túl rajta! És ott találkoznom kell ezekkel a… ezekkel a…

Marosi: Addig szenvedj a kételyeiddel, égj abban a hideg, mégis perzselő tengelyben, hogy visszanyerjed a reményedet…

Bajai: A hitemet… elveszítettem…

Marosi: Bemutatjuk a tanulmányodat. Döntő érv, hogy te már mikor figyelmeztettél…

Bajai: Nincs nálam.

Marosi: Hogyhogy nincs nálad?

Bajai: Odaadtam… odaadtam annak a… Horgosnak.

Marosi: De a másolat…

Bajai: Nincs másolatom!

Marosi: Te meg vagy őrülve. Hülye maradtál, mint gimnazista korunkban! „Aki két példányban ír le valamit, az utókor dicsére vágyakozik.” Akkor jópofa ötlet volt, de most…

Bajai: Hiszen megvan. Horgos majd bemutatja, vagy maga a Vezér.

Marosi: (bosszúsan) Ó, te bolond. Megátalkodott bolond! Azt hiszed, majd magukra vallanak? Semmi, semmi jegyzet, vázlat, legalább valami kézzel fogható bizonyíték?

Bajai: De hiszen a tények, ha elmondom…

Marosi: Mármint hogy én fogom előadni a védekezésedet. Amit elmondasz, ugyan…

Bajai: De én nem védekezem. Nekem nincs miért védekeznem!

Marosi: Ez a bírósági eljárás logikájához tartozik. Szóval, amit mondasz… azt hiszed, érdekli őket? A bírósági eljárás kegyetlenül materialista. Csak ami kézzel fogható… Egyszer részt vettem egy tárgyaláson, szerencsére csak a hallgatóság soraiban. A vád tárgya az volt, hogy valaki egyetemi nyilvánosság előtt megrágalmazta az éppen hivatalban lévő kormány tagjait. Első fok, majd föllebbezés. És az egész procedúra alatt, tudod, mi volt az egyetlen, ami nem hangzott el? Hogy az illető mondta-e az ominózus mondatot, vagy sem.

Bajai: Nem szabadott volna feladnom. Nem érdekel a bíróság. Az igazság itt tombol, itt tombol bennem, ez az én bíróságom!

Marosi: Az igazság a hitünkben keresendő. A bíróságnak ehhez vajmi kevés köze van.

Bajai: Vissza akarok térni… visszatérni az igazsághoz.

Negyedik kép

(Tárgyalóterem – nem hagyományos bírósági eljárás ábrázolása. Horgos Bajait vádolja, aki nem jelezte időben a fenyegető veszélyt. Bajai az általa beadott tanulmányra hivatkozik. Horgos, a „szalonna” letagadja. A bíróság felfüggesztett börtönbüntetésre ítéli Bajait, a Vezért felmentik.)

Marosi: A lényeg, hogy higgadt maradj. Bármit hallasz is.

Bajai: Soha nem jártam még bírósági tárgyaláson, és legkevésbé vádlottként. Mi ez? Bolondokháza?

Marosi: Nyugalom, ha bármi fölháborít, velem beszéld meg. A bíróság hatalom, nehogy megsértsd egy óvatlan szóval.

Bajai: A vádiratot sem értem.

Marosi: Jogi nyelvezet, ezt bízd rám. Nyugodj meg, te mindent megtettél…

Bajai: Horgos… Itt van Horgos… Hiszen megbeszélhetjük közvetlenül, ő mindent tud.

Marosi: Ennek most nincs itt az ideje. Tartanunk kell magunkat a bírósági eljárás formai követelményeihez.

Bajai: Formai követelmény? Nem értem. nem vádolok senkit, csak azt mondom, ha időben, ha hallgatnak rám… Nem azért, mert olyan okos vagyok, én csak a szakmai követelményeknek feleltem meg. Egyszerűen csak tisztázzuk… a halottakat úgysem hozhatjuk vissza. A halottakat, a feleségemet…

Marosi: Te másról beszélsz, mint ami a bírósági eljárás célja.

Bajai: Miért? Mi a célja? Én egyszerűen csak az igazságot…

Marosi: Te az erkölcsről beszélsz. A bíróság pedig jogot szolgáltat. A kettő, bármennyire igyekeznek is igazolni egyesek, aligha esik közel egymáshoz. Ez már csak az ember természetéből következik. De mindjárt kezdődik. Csak türelem, türelem.

Bajai: Nem látom a Vezért. Elvégre az ő kezében volt a végső döntés.

Marosi: Kimentette magát. Írásban küldte el vallomását.

Bajai: Feladom… nem értem a szavakat. Hallom, de nem értem…

(A bíróság hangja lehet néma, lehet töltelékszavak sorozata, például „ámde bárha mégis, habár de persze mégse”, vagy valamilyen eltorzított hang – de semmi esetre sem fordulhat át nevetségességbe, komikumba. A bíróság ugyanolyan láthatatlan messzeségben van, mint korábban a Vezér.)

Marosi: (a bírósághoz) Tisztelt Bíróság! Védencem elvégezte a gát geológiai vizsgálatát. Erre nézve elkészítette a dokumentációt.

Bíróság hangja:

Marosi: Sajnos nem tudjuk benyújtani, mert a mérnök úr a kész példányt átnyújtotta Horgos mérnök úrnak azzal, hogy továbbítsa a tulajdonos ügyvezető úrnak.

Bajai: Mondjad meg, hogy együtt jártunk egyetemre. Szóban már korábban elmondtam neki…

Bíróság hangja:

Marosi: Igen, tisztelt bíróság, elfogadom, hogy ezt nem tudják tárgyi bizonyítékként elfogadni. De kérem, tanúként hallgassák meg Horgos mérnök urat, akinek tudnia kell a beadványról.

Bajai: A csúszómászó… A szalonna… A maga zsírrétegével védi a főnökét. A Vezér majd kifizeti, odadob neki valami koncot.

Marosi: Nándi, uralkodj magadon. Nehogy ronts a helyzetünkön. Nincs a kezünkben konkrét bizonyíték.

Bajai: De a tények…

Marosi: Te mást gondolsz a tényekről. Talán Horgos mégis…

Horgos: Nem tudok semmit az alperes ügyvédje által említett dokumentumról.

Bajai: A gazember…

Marosi: Nyugalom… Azt gondoltad, a bíróságon mindenki azt vallja, ami valóban történt?

Bíróság hangja:

Horgos: Igen, Bajai mérnök feladatkörébe tartozott a hűtőtó műszaki felügyelete. Ha nem is szorosan, de mindenképpen az üzemeltetési főmérnök hatáskörében.

Bíróság hangja:

Horgos: Erre nézve benyújtottuk a bíróságnak a munkaköri szerződés pontos szövegét. Ebből egyértelműen kiderül. És ezt Bajai mérnök aláírta.

Marosi: Aláírtad?

Bajai: Amikor föladtam… Föladtam? Amikor Horgos a Vezér nevében elüldözött, Horgos az orrom alá nyomta ezt az iratot.

Marosi: És aláírtad?

Bajai: Aláírtam. Nem volt abban semmi különös, a gátról szó sem esett.

Marosi: Hol van ez az irat?

Bajai: Nem kaptam belőle példányt… Igaz, nem is kértem. Minek? Valóban az üzemeltetési főmérnök, tehát az én munkaköri leírásomat tartalmazta. Amit mindenki előtt vállalom.

Bíróság hangja:

Horgos: Természetesen a munkaköri leírás a mérnök úr munkába állása után, az előírásoknak megfelelően született. Itt van az aláírása.

Bíróság hangja:

Horgos: Igen, és ez részletesen foglalkozik minden feladattal, a hűtőtó műszaki állapotának rendszeres ellenőrzésének szükségességével.

Bajai: Nem, ez nem szerepelt abban, amit aláírtam. És ez nem az, amit belépéskor… Abban szó sem volt a tóról, a gátról … ez csak az én… felelősnek éreztem magam az egész cégért. Meghamisította, meghamisította…

Bíróság hangja:

Horgos: Egy ideig Bajai mérnök úr eleget tett munkaköri kötelességének, benyújtom a tisztelt bíróságnak a korábbi jelentéseit, amelyek mindent rendben találtak.

Bajai: Nem igaz, már akkor figyelmeztettem…

Horgos: Egy idő után elmaradtak a jelentések, ezért a tulajdonos ügyvezető úr személyesen magához kérette Bajai mérnököt.

Bajai: Nem igaz! Én könyörögtem, hogy a Vezér végre fogadjon, mert semmi nem történt a gát ügyében. És akkor lehordott engem, mit képzelek, leereszteni a tó vizét, új gátat építeni, százmilliós veszteségek, tönkreteszem a céget.

Marosi: Nyugodj meg…

Bajai: Hazudik…

Bíróság hangja:

Horgos: Tulajdonos ügyvezető úr a személyes találkozó után…

Bíróság hangja:

Horgos: Valóban sor került erre, a határidőnapló tanúsága szerint pontosan nyomon követhető… A személyes találkozó után tulajdonos ügyvezető úr aggodalmát fejezte ki, hogy Bajai mérnök nem kellő körültekintéssel végzi a munkáját. Ezért engem bízott meg, hogy kérjek be tőle hivatalos jelentést a gát állapotáról…

Bajai: Mit keresek én itt, ezek között? Bemocskolják a lelkemet. Ítéljenek el, amennyire akarnak, nekem már úgysem tudnak súlyosabb büntetést kiszabni… Ó, Ilona, ugye lett volna még lehetőségünk…?

Bíróság hangja:

Horgos: Nem, nem született ilyen jelentés.

Bajai: Hazudik! Nem igaz… Sándor, legyen benned annyi tisztesség…

Horgos: Ezért kénytelen voltam a cég érdekében azt javasolni Bajai mérnök úrnak, hogy jobb lenne, ha megválna a vállalattól.

Bíróság hangja:

Horgos: Igen, a tulajdonos ügyvezető úr egyetértésével ajánlottam neki a távozást. Az utolsó, kényszerű lépésként közöltem ezt mérnök úrral. A tulajdonos ügyvezető nagyon sajnálta, több alkalommal említette nekem Bajai mérnök szakmai erényeit. Korábban munkája elismeréseként jelentős összegű prémiumban is részesült. Tulajdonos ügyvezető úr a régi ismeretségre tekintettel, együtt jártak ugyanis az egyetemre, védeni igyekezett őt az utolsó pillanatig. De valamiért – talán magánéleti válsága miatt, erről azonban semmit nem tudok – Bajai mérnök kissé elhanyagolta a munkáját, különösen a gátra vonatkozó ellenőrzést.

Bíróság hangja:

Horgos: De igen. Kapott még egy utolsó lehetőséget, azt hittem, hozza a vizsgálati anyagot, ehelyett magyarázkodásba kezdett.

Bíróság hangja:

Horgos: Amikor belépett az új főmérnök, első feladatai között lett volna a gát műszaki ellenérzése. De ugye ez nem megy egyik napról a másikra, és még mielőtt bármit tehetett volna, bekövetkezett… a tragédia. Tulajdonos ügyvezető urat annyira megviselte, hogy azóta is orvosi kezelésre szorul, ezért nem tudott megjelenni személyesen a bíróság előtt, mert ez visszavetné a gyógyulásban.

Bajai: Mit keresek ebben a forgatagban? Vagy ez az élet rendje? Ezt diktálja az ember természete? És nincs kibúvó belőle? Ugyan hová? Miért gondolom, hogy bárki kiválhat ebből? Hová menekülhetne? Az eszmények, az ideák világába? Amely nem létezik. Íme, az ember, törődjek bele. Beletörődni?… Nem csodálkozni, hanem elfogadni. De mégis a lázadás… Valami jobb felé, amiről tud az ember, de nincs elég ereje. Vagy jobb lemondani róla? Az ember egyszerre szolgálja az élet közönségességét és szépségét.

Marosi: Nándi, föl kell állni. A bíróság ítéletet hirdet.

Bíróság hangja:

Marosi: Megúsztad!

Bajai: (döbbenten) Megúsztam? Mit úsztam meg? A szenvedést, a kínt? Nincs olyan bíróság a földön, amely fölmenthetne. Nincs hozzá joga.

Marosi: Két év felfüggesztett, enyhítő körülményként vette figyelembe a bíróság, hogy az alperes felesége is… szóval Ilona…

Bajai: Ó, Ilona! Halálodban megmentettél a börtöncellától. Bárcsak lennél, elviselném azt is. Nem bírom, megőrülök, megőrülök.

Marosi: A bíróság mentesített a büntetett előélettel járó minden következmény alól.

Bajai: (nem hallja, nem érdekli) Mit tehet az ember a számára adott idővel? Merre indulhat a fájdalmával? És a reménnyel! Mert hiszem, értelmemmel és hitemmel mondja az akaratom: minden szenvedésben mégis felhangzik a lehet tiszta hangja… Hogy még lehet…

Ötödik kép

(Bajai ismét felkeresi Güssinget. Szilágyi Ágnes társaságában, ezt szeretné, némi megnyugvást találjon.)

Szilágyi: Tudja, mi a maga baja?

Bajai: Félreért, ha azt hiszi, panaszkodni jöttem ide.

Szilágyi: Valami mégis idehozta megint. Mindegy, hogy mi. Ez is ahhoz tartozik, amit az osztrák filozófus mondott: amiről nem lehet beszélni, arról nem kell beszélni.

Bajai: Nem értem. Ez amolyan bölcsészokoskodás.

Szilágyi: Ó, nem. Egyáltalán nem. A szavak határairól van szó. Azt gondoljuk, a szavakkal minden elmondható. Kimeríthető az egész. Amire van szavunk, amiről beszélni tudunk, az maga a valóság. Persze van, amikor a szó, a kimondott szó kimeríti a cselekvés teljességét, amikor a szó egészen megfelel annak, amit mondani akar. De ez ritka alkalom. Tudja, mikor jöttem rá erre?

Bajai: (mosolygósan, hökkenten) Ez olyan szó, amely nem éri utol önmagát.

Szilágyi: Amikor beszélünk, figyelje csak meg, leginkább töltelékszavakat használunk, a legtöbbnek semmi közlendő tartalma nincs. Hogy akkor mégis miért? Hogy fönntartsuk a másik emberrel a kapcsolatot… De amit az imént mondani akartam. Amikor a nyelvet tanultam… Már kiskoromban is zavart, bár nem tudtam még megfogalmazni, csak később. Sokat szenvedtem emiatt. Nem tudtam elmondani azt, amit akartam, hanem csak amely szavakat ismertem. Arra gondoltam, hogy… ehelyett csak a példamondat maradt: ön milyen társadalmi szervezet tagja?… Jó, ez régen volt, ez még a…

Bajai: … a rendszerváltozás előtt.

Szilágyi: Ha maga így nevezi. Én nem tudom, a legegyszerűbb, ha azt mondom, 1990 előtt. Persze ez sem jelent sokat.

Bajai: Úgy gondolja?

Szilágyi: Igen, mert mindez külsőség. Nyilván ez is fontos. De az ember lényegét mégsem az ilyen külső tényezők határozzák meg… Magával legalább beszélhetek erről. Mert mások – nem, helyesbítek, sokan – a beszédet kihelyezték. Kihelyezték magukon kívülre, és külsődleges fogalmakkal határozzák meg a maguk létezését.

Bajai: Milyen fogalmakra gondol?

Szilágyi: Érdek, kényelem, haszon… Folytassam?

Bajai: Nem, nem, és idejétmúltnak, szentimentálisnak nevezik, aki másról beszél.

Szilágyi: Miközben ez az önző világ tocsog a maga ócska, kegyetlen szentimentalizmusában.

Bajai: (ironikus) Már majdnem eljutottunk Hamletig: „Kizökkent az idő, ó, kárhozat, hogy én születtem helyre tolni azt.”

Szilágyi: Hamlet téved. Nem zökkent ki az idő. És nincs hová helyre tolni. Mintha csak valami végtelen eszmény egyszerűen csak leakasztható lenne a falról.

Bajai: Miközben egyre csak erre vágyakozunk.

Szilágyi: Ez a maga baja. Olyasmire vár, amit nem adhat meg az élet.

Bajai: Én egyszerűségre vágyom, és hogy megszabadulhassak a bűntudatomtól.

Szilágyi: A bírósági ítélet ütötte pecséttől?

Bajai: Az engem nem érdekel.

Szilágyi: Akkor miért mesélte el nekem?

Bajai: Azt akartam, hogy tudja… tudja rólam. Hátha olvassa az újságban, és megijed tőlem.

Szilágyi: Szerette őt? Ennyire szerette?

Bajai: Szerettem. Azt hittem… azt hittem, úgy van jól, minden küzdelemmel, minden meg nem értéssel együtt. Abba a kapcsolatba születtem bele – ugye, érti, képletesen…

(Szilágyi bujkáló mosollyal bólint, hogy érti.)

Bajai: És jó volt. Sokáig jó volt, természetes, hogy ez az élet rendje. Nem kérdeztem semmit, sokáig nem. Aztán a kételyekkel, a bizonytalansággal együtt mégiscsak az volt az életem… az életünk. És tudja, mire jöttem rá: egy házasságot sohasem az egyik fél ront el.

Szilágyi: Hát ez nagyszerű felfedezés. Ezzel fölléphetne egy szappanoperában.

Bajai: Kigúnyol…

Szilágyi: Mert butaságokat beszél. Olyasmiről akar beszélni, amiről…

Bajai: Tudom a leckét: amiről nem lehet beszélni. És maga?

Szilágyi: Hogy elégedetlen vagyok-e? Elégedetlen nem, de a vágyaimat nem adom fel.

Bajai: Most tetten értem! A vágyai, maga is az elérhetetlenre törekszik.

Szilágyi: Téved, én a jobbá váló emberben hiszek… De hagyjuk ezt. Elkísér a kastélymúzeumba? Van rá ideje? Mutatnék ott magának egy-két érdekes kéziratot. Tizennyolcadik–tizenkilencedik századi naplójegyzetek. Én hozzájuthatok, a leszármazottak azonban nem engedik megjelentetni. Az egyik ősük, akinek a család föllendülését köszönhetik, azt hitte, hogy ő ölte meg a feleségét. Véletlenül, figyelmetlenségből? Közben más forrásokból kiderül, hogy nem így volt. De ő erről nem tudott. És élete végéig kínozta a bűntudat.

Bajai: Visszatérés a kerítéshez?

Szilágyi: Nem arról a családról van szó. Egy kevésbé ismert dinasztiáról. De nem is ez az érdekes. Hanem a küzdelme önmagával. Az elején még érthető, azután már rögeszmésen beleragad. Ahelyett, hogy – ezt diktálja az egészséges szellem – keresztülgázolna a bűnön. Akárhogyan volt is, el kell szakadni.

Bajai: Szóval lehet…

Szilágyi: Én is ebben reménykedem. Ne gondolja, hogy csak a magyar közoktatás állapotai miatt járok át ide dolgozni.

Bajai: Elmondja?

Szilágyi: Semmi rendkívüli. De tudja, mindenkinek van egy kerítése.

Hatodik kép

(Bajai a kórházban apjánál. Közben az egyik kórteremben megpillantja a haldokló Vezért. Távozik a kórházból. Nem érez bosszút, sem másféle indulatot a Vezérrel szemben, tisztaságra vágyik. Ráébred, hogy így van ez jól. Azt mondja: nincs befejezett történet.)

Bajai: Szervusz, apa. Hogy vagy?

Öreg: Mondhatnám, hogy így vagy úgy, ha hülye viccel ütném el: jól vagyok, mint hal a víz… mint hal a vizeldében.

Bajai: Némi örökségként hagyhattál volna valamennyit rám a humorodból?

Öreg: Ez csak szójáték. Mint a többi is. Néha azért szórakoztató. Leginkább a magam számára. Annak idején a barátaim mindig azzal ugrattak, hogy annyi humorom van, mint Dosztojevszkijnek.

Bajai: Szóval, hogy vagy?

Öreg: Azt mondják, még összepofoznak. Járókerettel akár a kertbe is kimehetek majd. Mit szólsz ehhez? Hát nem nagyszerű? Kijárókeretezem a szélárnyékos falhoz, oda süt a nap, megiszom a sörömet, először csak egyet, majd ebéd előtt a másikat. És az üres sörösdobozt nagyvonalúan a hátam mögé hajítom a fűre. Kész orosz arisztokrata élet. Kell ennél több?

Bajai: Én meg összeszedem őket, amikor hazaérek hétvégén. De lehet, hogy egészen hazaköltözöm.

Öreg: Csak nem hagyod ott az állásodat?

Bajai: Ó, nem, de megfordul a világ. Ajánlatot kaptam az otthoni munkára. Csak időnként kell majd kimennem.

Öreg: (vigyorogva) Nem mondom, hogy zokogom miatta. Gyere ide! (Átöleli)

Bajai: Én fönn dolgozom, te meg az alsó szinten elmotyogsz.

Öreg: No, no, csak lassan ezzel! Persze, az öregek már semmi nem jók. De majd ha olvasod! El kell olvasnod, nem úgy, mint a korábbi tanulmányaimat. Jól van, papa, add ide, aztán bagóztál rá. A biológia filozófiája.

Bajai: Nem mondom, nem vagy kispályás játékos. Csak úgy, hipp-hopp fölmarkolod…

Öreg: … az egészet. Azt akartad mondani. De te nagyon jól tudod, hogy az egész másutt van. Olyan szemlélettel írtam, mint a barátom, Gyurkovics, az az ördögfióka-zseniális költő, amikor azt mondta magáról… Ismerted a szenvedélyes, teátrális stílusát. Előre nyomta széles állkapcsát, recsegtek-ropogtak a szavak a fogai között (utánozza): – Gyurkovics, te gazember, te titokban hiszel!

Bajai: Te nem titokban. Persze ő sem. Csak ez olyan jól hangzott. Igazan.

Öreg: Annak idején Imre bácsi, akinél albérletben laktam egyetemista koromban, a rozzant, lógó belű klubfotelból minden történetét azzal fejezett be: – Nem baj, ha nem is igaz, csak szép legyen. Csakhogy ami nem igaz, az nem lehet szép. Az élet – minden megnyilvánulásában – azért szép, mert igaz. Ez a természete.

Bajai: Van még hasonló bölcsesség a tarsolyodban?

Öreg: Tarsolyom ugyan nincs, de bölcsesség még akad, mi sem természetesebb ennél. Ismered-e az élet matematikai megfogalmazását, úgy is mondhatnám, a képletét?

Bajai: (kedélyesen) Miután vagy már százszor hallottam tőled, csupa fül vagyok.

Öreg: Százszor, de nem elégszer. Hát nagyon figyelj: élet csak egy van, ezért azután páratlan.

Bajai: És ezt mikor csiholtad ki magadból?

Öreg: Nem vagyok én olyan okos, ne feltételezd rólam. Egyik ifjúkori barátom szüleménye… Hogy vagy, fiam?

Bajai: (kissé zavartan) Miért, hogy lennék?

Öreg: Gondoltam, ha te megkérdezted tőlem, én is megkérdezem.

Bajai: (kapcsol, hogy az apja tudja) Szóval tudsz róla.

Öreg: Nem nagy dolog, megírta az újság.

Bajai: Azt gondoltam, nem kerül a kezedbe.

Öreg: Akkor is elmondta volna egy „jószándékú” ismerős.

Bajai: És?

Öreg: Mit és? Képzeld el, milyen nehézkes lett volna, hogy járókerettel vigyem neked a bablevest a börtönbe. Ennyi. Azért nem volt mindenhez merszük. Hála Istennek gyávák. A hatalom mindig gyáva, minél gyávább, annál kegyetlenebb… Én rád vagyok kíváncsi, a fiamra, a fiam lelkére, akit átölelek… Jól van, csak semmi túlzott elérzékenyülés. A realizmus nem ismer határokat.

Bajai: Most játszol?

Öreg: Amennyit az élet megkíván. Ha hiányzik belőled a homo ludens, elvesztél. A világ úgyis a homo solidusoké. Az ostobáké. A leértékelt életűeké. Anyag vagyok, tehát vagyok. Ez korunk filozófiájának lényege. És közben elfelejtik, hogy nem az anyag mondta ki róluk ezt. De hagyjuk… Talpra kell állnod.

Bajai: Talpon vagyok, apa.

Öreg: És el kell indulnod. De nem úgy, ahogyan az ántivilágban az egyik fejes mondta: Elvtársak, úgy kell előre haladnunk, hogy közben mindkét lábunkkal a földön állunk. Próbálj meg csak így járni!

Bajai: Kösz, apa. Ha nem vigyázok, a végén még rám ragad az életkedved.

Öreg: Ilyen egyszerű ez, ha néha nem is tűnik annak.

Bajai: Mikor engednek ki?

Öreg: Hétvégére hazaengednek. De miért kérded?

Bajai: Hogy be tudjam szerezni a sörösdobozokat. Amiket majd a hátad mögé hajítasz.

Öreg: (huncutul) Javul a gyerek! Hidd el, rendbe jössz. Az élet egyensúlyra törekszik bennünk.

Bajai: Megvolt a mai egyensúlygyakorlatunk.

Öreg: Nemcsak a tiéd, az enyém is.

Bajai: Jövök érted!

(Elindul a kórházi folyosón, az egyik kórteremnél megáll.)

Bajai: Csak nem?

(Közelebb lép.)

Bajai: Nem tévedek. Ez ő. Alig ismerek rá. Elfogyott az arca.

(Akár vetítéssel, két fiatal, láthatóan egyetemista sétál egymás mellett, beszélgetnek.)

Bajai: A Vezér. Milyen volt… Akkor még… Akkor még? Ki tudja, miben hittünk? Akkor még bizonyára ő is valami jóban, valami szépben. És most…

(Közben a nővér paravánt tol az ágy elé.)

Bajai: (elindul valamerre) Nincs befejezett történet. Ez az élők vagyona. Lehet… nem szabad föladni… igenis, lehet, keresztülgázolni a bűnön.

Vége

Illusztráció: Gátszakadás-színmű (fh. Le Petit Journal-illusztr.)

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Pekár István János – Szabó Benedek: Rákóczi tér ’92 →

Nemes Klára: LÁNGOLÓ TULIPÁNOK II. (TŰZszirmok A VIHAROS SZÉLBEN) →

Fehér József: Ötven év (Egyfelvonásos színdarab) →

Benyhe István: A Templom és az ország →