Ványai Fehér József: Doktor Keserű széttépi a Ricsét és a Mobilt
*
Tudtam én jól, hogy doktor Keserű előbb-utóbb el fog kapni. Megmondta, hogy amíg ő docens lesz Mezőváradon, én nem lehetek a Jövő Lélekmérnöke, vagyis Jövőépítő.
Doktor Keserű József előélete számomra talány, egyszer csak ott volt a mezőváradi campuson és világnézetet tanított. Egyik lábára erőteljesen sántított, botját úgy használta, mint valami kommunista Mózes a varázsvesszejét. Hadonászott vele, s a lépcsőn úgy kopogott, mintha a pokol kapuját akarná vele bezúzni. Dióolajjal pácolt haját hátrafelé fésülte és egészen a koponyájához lapította, szóval egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy kelet-európai Elvis Presley, hanem sokkal inkább, mint régi tanárok megsárgult fényképeken.
Pedig a hetvenes évek végét írtuk, a fiatalok körében tombolt a csöveshullám. Hiába gondolta rólam doktor Keserű, nem én voltam az aluljárók Robin Hood-ja, alkalmi cigizésen, ártatlan kocsmai sörözéseken kívül nem éltem önpusztító életet, a drogokat nem ismertem. Na jó, akadtak néhányan, főleg ellenzéki érzelmű művészlelkek vagy állami gondozottak, akik szipuztak (nejlonzacskóból Pálmatex ragasztót szívtak) vagy gyógyszerre alkoholt ittak (mikor mit lehetett olcsón kapni a gyógyszertárban), a csendes többség megelégedett ártatlan szerekkel, vagy nem is élt súlyos mérgekkel.
Doktor Keserűt minden bizonnyal a külsőm, öltözetem tévesztette meg, s kezdte azt gondolni rólam, hogy én fogom elindítani a MÚK-ot, a Márciusban Újrakezdjük ötvenhatos mozgalmat, amitől óvni kell a fejlett szocializmus felé baktató fiatalságot. Viseltes katonainget, lefelé szűkített farmert, surranót, elöl homlokomba lógó, hátul gerincemet verdeső hajat hordtam, ahogy azt a nagyvárosi farkasoktól láttam. Keserű nem vette észre, hogy éppen identitásváltás közben vagyok, falusi múltamtól, csíkos melegítős korszakomtól próbáltam szabadulni úgy, hogy közben átestem a ló túlsó oldalára, kissé túlkompenzáltam magam: külsőségekben csövesebb lettem a legvadabb Moszkva téri csavargónál.
Doktor Keserű nem úgy képzelte el a bőr viselését, ahogy a lázadásra hajlamos ifjak. Ha már bőr, nála ez legfeljebb bőrkabátot jelenthetett, térdig érőt vagy csak félkabátot, a tiszta anyaghoz fehér ing és nyakkendő viselését tartotta szükségesnek, mint egykor a Szervezetben. A bőrdzsekitől irtózott, annak feltűrt gallérú változatát pedig egyenesen rühellte. Ha az intézményben véletlenül feltünedezett egy-két punk deréktól lelógó lánccal vagy bőrnadrágba szúrt biztosítótűvel, legszívesebben azonnal az önvédelmi pisztolyához nyúlt volna, melyet otthon, a páncélszekrényben tartott.
Mindehhez egy végtelenül unalmas város szolgált háttérként és díszletül, az egykori barokkos pompát szocreállal fedték el, a házak vakolata vedlett, mint rühes macska szőre.
Mondjuk nem volt nehéz észrevenni, hogy a docens bögyében vagyok, mert dolgozataimat lepontozta, csak az ő tárgyából több egyest kaptam, mint az összes többiből együttvéve. Ha zárthelyim az elfogadhatóság határán mozgott, biztos talált valami apró hibát, s újra bekaróztam. Félévemet mindig az utolsó utáni pillanatban írta alá, már ha egyáltalán, előfordult, hogy nála már csak főigazgatói engedéllyel vizsgázhattam. Mindketten tudtuk, hogy mindez még nem a mélypont, még nem érkezett el a végső leszámolás ideje, amelynek egyébként minden valószínűség szerint én leszek az áldozata.
– Benczi Zsolt, maga elmehetne naivának az operába! – kiáltott rám és szégyenített meg a délutáni gyakorlaton Led Zeppelin-stílusú frizurámra célozva, mire a tankörből kitört a röhögés. Szeretett alázni.
Ép ésszel fel sem foghattam, mi bőszítette fel ennyire ellenem doktor Keserűt, miért utált és gyűlölt, mikor egyáltalán nem tartoztam a kemény fickók közé, vadalakosra vett figurám galamblelket takart. Én abszolúte nem zavartam köreit, tőlem úgy gyakorolhatta hatalmát, ahogy akarta. Lázadásom csupán abban állott, hogy a tankör érdekesebb figuráival a főiskola félhivatalos diszkója helyett mi a külvárosi, lepukkant kocsmát, a P 20-at látogattuk, ott ittunk szombat esténként négy-öt korsó sört, s ha már tüskékkel, vagyis felesekkel (törköly, vegyes pálinka) megcsapattuk, akkor már nagyon tele lett a tökünk a világgal, egyebek mellett a doktor Keserű-félékkel. Elbújtunk a kerthelyiségben, a hétvégi éjszakákon lélek sem dugta be oda az orrát, ilyenkor már a környék alkoholistái, csövesei is nyugovóra tértek. Mi fölényünk biztos tudatában számítottuk magunkat az ellenzékiek közé, pedig azt sem tudtuk, mi az, eszik-e vagy isszák.
– Szerintetek a ruszkik jogszerűen vannak az országban? – kezdte a politizálást Szendeffy Krisztián a harmadik kör után. – Mert szerintem nem, jobb volna, ha hazakotródnának.
Mindnyájan úgy gondoltuk, Szendeffy nagyon bátor, tökös gyerek, amiért előbb-utóbb megütheti a bokáját.
Meg is ütötte, doktor Keserű kezdetnek a kollégiumból rúgatta ki, aztán a vizsgán gáncsolta el úgy, hogy már a főigazgatóhoz sem fellebbezhetett.
Úgy éreztem, én következem.
De mi lehetett az ok, ami miatt doktor kiütéseket kapott tőlem? Sötét titok számomra azóta is, amit valószínűleg már sohasem tudok megfejteni. Rebesgették, hogy velem szembeni negatív érzelmeinek túlontúl szabad teret engedő tanár ötvenhatban ávéhás volt, a Köztársaság téren lőtték keresztül a lábát, azóta sántít. Gyűlölt minden fiatalt, akiben a fennállóval szembeni ellenállást fedezett fel, a pesti srácot látta bennük, aki kezében zsákmányolt karabéllyal vagy benzines palackkal ődöng sikátor mélyén.
Más pletykák szerint egyszerű gyermekparalízis, amitől doktor Keserű szenvedett, s indulatait az egészségeseken vezette le. Az első feltételezés hívei azt terjesztették róla, hogy a forradalomban éppen csak elkerülte a kötelet, két suhanc már a nyakára próbálta a hurkot, amikor egy szovjet tank befordult a sarkon. A kölykök elfutottak, ő viszonylag ép bőrrel megúszta, s egész életében tisztelettel beszélt az oroszokról.
A „sajnálatos októberi események” után újra a rendszer kegyeltje lett, az ávéhá megszűnésével őt is leszerelték, majd a tanárképzőre küldték tanulni, aztán főiskolán taníthatott. Nevezhetnénk ezt akár a Kádár-korban megszokott karrierek egyikének, de doktor Keserű boldogsága nem volt felhőtlen. Éppenséggel gúnyból hívták doktornak, mert ilyen címet sohasem szerzett, örökös docens maradt, ellenlábasa, a tanszékvezető Miltényi professzor valahogy mindig megakadályozta a siker betetőzését. Kettejük csatáját, a gigászok küzdelmét egyszerre elborzadva és csodálattal figyelték a bennfentesek. Doktor Keserű sohasem lehetett igazán az, ami leginkább szeretett volna, a főiskola teljhatalmú ura, Miltényi prof rendre keresztülhúzta számításait. Miltényi az eltüntetett úri osztály kommunizmussal paktumot kötött család leszármazottjaként a pártbizottságon legalább olyan jól feküdt, mint a habzó szájú docens. A piros sarokban maga a burzsoázia állt, míg a kékben a nép egyszerű fia, s csavargatták egymás tökét rendületlenül.
Közben az egyenlakótelep nőtt és növögetett a város szélén, a betonból kispórolták vagy ellopták a cementet, a házfalakat elfelejtették hőszigetelni, minek következtében a szélső lakásokban mínusz tíz foknál elfagytak a vízvezetékek. A kivilágított, ülő Lenin-szobrot szaró Leninnek gúnyolta a köznép. A szobrász és a tanács újítani akart, a sok álló Lenin után ideje lenne egy ülőnek, de balul sült el a dolog. Bugyuta transzparensek csúfították el a lepukkant köztereket, amelyeken ilyen és ehhez hasonlatos feliratokat olvashattunk: Előre a fejlett szocializmus építéséért!
A proftól elszenvedett, vélt vagy valós sérelmeiért ellenfelem a diákokon állt bosszút, egyebek mellett rajtam. Vagy csak hasonlítottam a kölyökre, aki fejébe húzott svájcisapkával, kezében kibiztosított stukkerrel oson a Baross tértől a Blaha felé?
Sejtettem, hogy a tragikomikus játékban csak én húzhatom a rövidebbet, ezért olykor hajlottam a megalkuvásra. Elvetélt kísérleteim egyikével próbáltam közeledni üldözőmhöz, piros pontot szerezni nála, mert – lázadás ide vagy oda – a főiskolát szerettem volna elvégezni. Ha kirúgnak, otthon apámtól, anyámtól szorulok. Doktor Keserű pártbizottsági megbízatásként figyelte és felügyelte a baráti országok hazánkban tanuló diákjait, a körön belül leginkább a hottentottákat, akik közül sokan küzdöttek beilleszkedési és tanulási problémákkal. Ugyan én sem tartoztam az éltanulók közé, egyik lábam állandóan kifelé lógott az intézményből, viszont korrepetitorból hiány mutatkozott.
Így jutott nekem Jonatán, a hottentotta felkelő, aki jutalomból jöhetett tanulni Magyarországra. A bohém srác Angela Davis-szerű frizurát viselt és márkás amerikai farmereket hordott akkor, amikor mi csak Trapperhez jutottunk, ahhoz is legfeljebb pult alól. Nekem szigorlati tárgyból, orosz nyelvből kellett segítenem őt, mert ebből viszonylag tűrhetően muzsikáltam, de tanítványom sehogyan sem akart kötélnek állni. Talán büszkeségből, vagy egyszerűen csak lustaságból, de korrepetáltam rendre elodázta a kezdést, s helyette belevetette magát az élet sűrűjébe.
Cimboráival éjjel és nappal a város egyetlen első osztályú hotelében, a Jereván szállóban ücsörgött, nyelte a viszkiket és váltotta a dollárokat, és rá sem bagózott a tanulásra.
– Ne haragudj már, te hottentotta vagy, vagy kommunista? – próbáltam hozzá közelebb férkőzni, amikor véletlenül benézett a suliba.
– Egyik sem – felelte, s középső ujjával hanyagul elpöckölte a marlborós csikket. – Én forradalmár vagyok.
Nem lettem okosabb.
Lassacskán rájöttem, hogy Jonatánt nem lesz könnyű felzárkóztatni az orosz nyelv alapfokú ismereteihez, csak azt nem tudtam, hogyan számolok el vele doktor Keserűnek. Előre fájt a fejem, megsejdítettem sötét jövőmet, hogy ebbe is csak én bukhatok bele.
Jonatán könnyedén túltette magát a mondén életvitel okozta lelkiismeret-furdalásokon, mert egy-egy komolyabb kiruccanás után leterítette a köpenyét kollégiumi szobája műanyag padlójára, meghajolt, majd ráborult. Szobatársa kis híján leesett az emeletes ágy felső szintjéről, amikor hajnalban fektében fordult egyet, s csipás szemeivel megpróbálta kisilabizálni, mi ez a gyanús mozgás, neszezés odalent.
– Te mégiscsak hottentotta vagy, Jonatán – mondtam neki legközelebbi találkozásunkkor, miközben megkínáltam egy szál Stuyvesant-tal (baromi rossz cigi volt, viszont nyugatiasan hangzott a neve).
– Nem, én a dolgok mozgatója vagyok – zárta rövidre, s egyúttal elhárította bizalmaskodásomat. – Ne haragudj, mennem kell, most nem érek rá oroszozni.
Nyilván valamelyik csajához sietett, mert a hottentotta fiatalemberek a város összes vékony lábú szőke nőjét elcsábították, felszarvazott férjek és lóvá tett vőlegények ődöngtek éjszakánként a Korhány partján. Baj lett a fene nagy nőcsábászkodásból, mert a helyi motoros banda kemény öklű tagjai nem tűrhették tovább, hogy a legjobb érettségiző csajokat már nem ők avatják fel, hanem amazok. Egyik szombat éjjel a Jereván szálló diszkójában hatalmas verekedés tört a két oldal között, székek röpködtek és asztalok törtek, kiszállt a rendőrség és hétfő reggel a párttitkár magához hívatta a tanácselnököt.
-Simonyi elvtárs, nem tűrhetjük tovább, hogy garázda elemek feldúlják a rendet, ezt odafönt sem nézik jó szemmel – tolta közelebb Litauszky párttitkár a félig telt Fecske cigarettásdobozt és a hamutálat vendégéhez, majd a bárszekrényhez lépett, s mindkettőjüknek nagy adag vodkát töltött. – Valamit muszáj kitalálni! A hangadókat a rendőrséggel pár hónapra, amíg megnyugszanak a kedélyek, kivonatjuk a forgalomból, nem kell őket egyből lecsukni, egyelőre elég lesz a sűrű kihallgatás. Nem olyan nagy vagányok ezek, az első gumibottól befosnak. A minisztériumnál megkérjük Csanálosi elvtársat, hogy a magukról megfeledkezett ifjú elvtársak közül a nyughatatlanokat vigyék el tőlünk másik főiskolára. Rajtunk a megye szeme, sőt a pártközponté, ezt nem lehet tovább húzni-halasztani! Tudja, Simonyi elvtárs, vannak nemzetközi kötelezettségeink…
– Tudom, Litauszky elvtárs – nyomta el a csikket a hatalmas üveghamutálban Simonyi. – Mindenesetre írásban kérek jelentést doktor Keserűtől, hogy mi az isten zajlik már a fiatalság körében.
De a baj nem járt egyedül. Jonatánékat száműzték a Jerevánból, erre áttették székhelyüket a patinás, ámde kevésbé látogatott Kolumbiába. Itt egyszer Jonatán legjobb barátját, Csubingát rendreutasította a főpincér, mert keresetlen szavakkal inzultált egy forrónadrágos gimnazista lányt, aki pedig csak fagyira tért be. Csubinga ott, a helyszínen a tettek mezejére akart lépni, szemérmetlenül, a többiek szeme láttára fogdosni kezdte a lányt, mire az visítva kiszaladt az utcára. A főpincér, civilben a szelíd motorosok MZ-s vezérhelyettese kirángatta a boxból és az utcára penderítette a hottentotta fiatalembert, aki átkozódva, sietve távozott. Ezért vagy másért, éjjel kigyulladt a Kolumbia raktárhelyisége, s ha a járási tűzoltók nem érnek ki viszonylag kis késéssel, a belobbant szeszek komoly tragédiát okozhattak volna.
Ezért vagy másért, a balhés figurákat áttették a vidéki nagyváros főiskolájára, holott közvélekedés szerint és általános felháborodás közepette, börtönben lett volna a helyük.
– Benczi, maga a pedagógiám csődje! – tolta rám doktor Keserű a saját felelősségét az ügyben, holott közöm sem volt hozzá.
Mindenesetre éreztem, hogy egyre közeledik a végső leszámolás napja. Nyugtalanul aludtam, és tudván tudtam, hogy a docens nem viseli el, ha a párttól mossák meg a fejét, azonnal bűnbakot keres és legújabb áldozatán vezeti le a feszültséget.
Reméltem, hogy nem én leszek a következő, de tévedtem.
Világnézetünk alapjaiból beadandó feladatot készítettünk, a választható témákat előre megjelölték. Rossz idők jártak belpolitikában és nemzetközi téren egyaránt, a lengyeleknél a Szolidaritás kezdett mozgolódni, ezért az ideológusok és a végrehajtók a legkisebb elhajlást sem engedték meg a központi iránytól. Sarkosan fogalmaztunk, kimásoltuk a marxizmus-leninizmus fő-fő iránymutatóinak legfontosabb tételeit, gondolván, hogy abból nem lehet baj. Én Leninről írtam, ez általában bejött.
Simának tűnt minden, nyugodtan vártam a házi dolgozat leadásának napját, ám éppen onnan érkezett támadás, ahonnan nem gondoltam. Ismeretlen jóakaróm éjjel a kollégiumban belefirkált anyagomba, Leninnek babos kendőt és hosszú hajat rajzolt, s telefirkálta az oldalakat Beatrice- és P. Mobil-feliratokkal, amit reggel nem vettem észre.
Doktor Keserű szombat délelőtt úgy ült a tanszéken, mint a szandzsák ura, vérre szomjasan trónolt íróasztala mögött, előtte diákok sora kígyózott, hónuk alatt dosszié. Én következtem, a docens ellenszenvét alig titkolva felpillantott rám, majd belelapozott dolgozatomba. Nyugodtságot mímelve helyezgettem testsúlyomat egyik lábamról a másikra, aztán egyszerre csak fogcsikorgatásra lettem figyelmes, ami hirtelen ordítássá változott.
– Ezt a pofátlanságot! Lenin, Ricse, P. Mobil! Mi akar ez lenni? Perpetuum mobile, valami új találmány? Hülye maga ehhez, Benczi!
Doktor Keserű vöröslő fejjel, tajtékozva tépte ketté s hajította kukába a dossziét.
– Ezt még megkeserüli, ezt nem hagyom annyiban! Kirúgatom, ilyet senki sem engedhet meg magának ebben az országban!
Még ekkor sem értettem semmit, de ahogy a szállongó lapok a padlóra és a kuka tetejére értek, megpillantottam a bőrszerkós, rocksztárrá alakított Lenint, s kezdett derengeni, mi bőszítette fel ennyire az öreget.
– Nem én voltam, nem én voltam – nyöszörögtem, mint egy szerencsétlen pária, de ekkor már nem foglalkozott velem senki, az utánam jövő gyorsan helyembe lépett.
– Tűnjön el a szemem elől, Benczi, majd a főigazgatónál találkozunk!
Mint akit leforráztak, szégyenben maradva eloldalogtam.
Végül mégsem került ügyem a főigazgató elé, viszont doktor Keserű hetekig lebegtette, hogy aláírja a félévemet, vagy sem. Úgy jártam a tanulmányi osztályra, mint más haza, de a mágikus rubrika üresen tátongott. Aztán a fiatal tanársegédek kiálltak mellettem, mondván, hogy nem olyan rossz gyerek ez a Benczi, nem ördögfattyú. Meglehet, fülükbe jutott, hogy nem is én pingáltam át Lenint, hanem valamelyik gonosz lelkű évfolyamtársam, engem ártatlanul büntetnek. Bár az ifjú törökök ugyanazon pártnak voltak a tagjai, mint a docens, ők már másképp látták a világot, mint a kegyetlen öreg. Reformkörök meghirdetést tartottak szükségesnek a Magyar Szocialista Munkáspártban, rajongtak Bob Dylan-ért és Che Guevarát, Fidel Castrót szitáztatták pólóikra, az egyetemen hosszú hajat viseltek, hozzá szakállat növesztettek, farmert hordtak. „A hatvannyolcas generáció” – mondogatták róluk a pártaktívákon, de azt nagyon nem szerették volna velük kapcsolatban, ha francia mintára forradalomban gondolkodnak.
Doktor Keserűvel az államvizsgán játszottuk le az általa nagyon várt meccset, s talán mondanom sem kell, hogy én húztam a rövidebbet. Utoljára kerültem sorra, meghagyta nekem a két legnehezebb tételt a húszból, csak hebegtem-habogtam, mekegtem-makogtam, ezekhez a témákhoz előzetesen anyagot sem nagyon találtam a könyvekben. Szálltam, mint a győzelmi zászló…
A banketten Oszlánczy Géza tanársegéd, miután két és fél liter vörösbor elfogyasztása után könnyített magán a mellékhelyiségben, akadozó nyelvvel elmesélte nekem, amit amúgy is tudtam, hogy „direkt csinálta ezt az öreg”, amit különben ő nagyon sajnál.
A pót-államvizsgára a reformkommunista tanerők doktor Keserűt mentesítették a munkavégzés alól, így aztán hamarosan én is kiléphettem az életbe.
– Jerikó, Jerikó, fala porba hullott rég – mormogtam fogaim között, ha már így alakult, s gyors mozdulattal beugrottam a forgóajtó üres rekeszébe.
Illusztráció: Lenin Mobillal, Ricsével
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
