Rainer Maria Rilke: A rózsatál (versek)
*
A rózsatál
Die Rosenschale
Villogni láttál már dühöt, s fiúkat
láttál egymásnak esni, göngyölegben,
mely gyűlölet volt s fetrengett a földön
állatként: tűrte méhek ostromát;
színészt, feltornyozódó nagy ripacs-rajt,
vágtázó paripákat: összerogytak,
szemük üveg lett s horkanó foguk közt
mintha koponyájuk hámozódna.
Most már tudod, van mód felejteni:
előtted áll a teli rózsatál, nem
feledhetően, tömve mind a lét
és hajlam s áldozat, örök vevés és
adás, valódi biztatás kegyével,
mit még elérünk: egyszeri kegyet.
Zajtalan lét: serkedés, egyhuzamban,
tér-igénylés s nem tér-sajátítás
abból, amit lenyesnek itt a tárgyak –
jól elsuvasztott, gyönge körvonalban
merő középpont, furcsa könnyűségek,
csupa benti fény – a szegélyzetig:
ismerünk-e ilyet még, bármi mást?
Vagy ez hogy van: hogy érzés pirkad, épp
mert ér sziromlevél sziromlevélhez?
Vagy ez: hogy nyíljék pillaként csak egy,
alatta ezeregy simuljon, egyben,
zárt sorban, s mintha, tízszeres erővel
álmodna, benti szemsugárt takarva.
S főképp ez még: hogy átjárja a fény
e szirmokat. Kiszűrik azt a kis csöpp
sötétet, lassanként, ezer egekből,
amelynek tüze-fénye majd a porzók
kusza csokrát csiklandja, megvadítja.
A rengő rózsa-mozgást, azt tekintsd:
bár mind mozog, de nincsen moccanása,
ha nem lövellné sugarát az űrbe:
magában, úgy maradna, láthatatlan.
Nézd a fehéret: boldogan kifeslett
s nagy, kitárt szirmosan kínálkozik most:
kagylói Vénusz, fölegyenesedvén;
s azt, mely pirongva, oly zavart sután
hajolna át egy hűvösebb fölébe,
s amint a hűvösebb csak-csak szabódnék,
s a hideget, amely burkolózva áll
a felfeslők, mindent levetkezők közt.
S amit levetnek: könnyű az s nehéz,
lehet palást, lehet teher, lehet szárny
vagy álarc, mindig alkalom szerint,
s ahogy vezetnek: fiú-szem elé.
Mi minden lehetnek: nem volt-e az a
sárga, amely kinyílva tátog ott, egy
gyümölcs héja, és benn e sárgaság,
tömöttebb dús narancsvörös, a nedve?
S nem volt-e túl sok ez a sarjadás, mert
a légben az a rejtett rózsaszín most
lilás lett: így lett keserű utóíz.
S az a batiszt nem oly ruha talán,
amelyben páráll még, meleg az ing is,
amellyel együtt ott levettetett az
óerdő ősi hajnal-árnyasában?
S emez, tekintsd csak: opál porcelán,
törékeny simaságú Kína-csésze
s rajta parányi lepkék, tiszta fényben, –
s az ott, amelyben nincs más: önmaga.
És mind csak önmagát öleli fel,
ha e szándék azt jelenti: a kinti
létet, szelet, esőt, tavasz türelmét,
a bűnt, izgalmat, álruhájú sorsot,
és az esti föld sötétjét, de még a
sok felhő változó jövés-menését,
de még a messzi ég merész parancsát
is egy marék bensőséggé avatni.
Most nyugtot lelt a nyílt rózsák körében.
A labda
Der Ball
Te röpke Gömb, mely míg száll, két tenyérnek
melegét, fent, kiadja: gondtalan
sajátját; ami tárgyban sose fér meg
s nem marad, mert mozdulni oka van,
már nem dolog, de még dolog, elég,
hogy mind, mi körben áll, a kinti rendben,
hamar, titokban, bennünk ne rekedjen:
benned ez szorong, te, emelkedés
s esés közötti báb: amely ha száll,
a dobást, mintha azt is elrabolná
s szabadba szórná –, hajlik, szinte áll
a csúcson, s a csoportnak ott mutat rá
a térnek új pontjára hirtelen,
tánc-alakká rendezve lépteik,
majd, mert mindegyik áhítozza, várja:
természetes súllyal esik
magas kezek mélységes poharába.
Esti dal
Abend-Lied
Drága Ruthom 10. születésnapjára
Melyik vagy, drága csillag,
aki szívembe néz?
Mély, bensőbb hatalomnak
vagyok hűen egész.
Melyik vagy? Mert a mennybolt
sem Kelet, sem Nyugat –
életed körbeforgott,
enyém is ingatag.
Melyik vagy? – (jaj, ne mondd meg),
aki szívembe néz?
Hadd lépjek mindenekhez,
mint aki eljegyzésre kész.
Fordította: Báthori Csaba
Illusztráció: Kínai porcelán lepkékkel, rózsákkal etc. (19. sz.)
Ezek is érdekelhetik!
Thomas Möhlmann versei →
André Maurois: Antoine de Saint-Exupéry →
Uladzimir Nyakljajeu: SZARHÁZI →
