Ferenczfi János: Nyári ölelés
*
ajkad lágyan duzzadó húsát
üvegszilánkos ököllel
bezúzza majd az idő
ÉPPEN ÚGY
mint ablakomat is amelyen át
nézem amint lefoszlik rólad a
tavasz illatú kacér nevetés
ÉPPEN ÚGY
mint nevetésed és zokogásod
mely aranypénz csörgéséhez hasonló
kibomlott tarisznyából váratlanul szétszóródó
eltitkolni vágyott emlékek földrehullásához
amit már senki nem szedeget össze
ÉPPEN ÚGY
ahogy a menyasszony éjjel szakadtra táncolt cipőjét
reggel senki sem veszi fel a földről
ahogy az október végén végre hazatérő
faleveleket senki sem veszi fel a földről
ahogy kiüresedő szobám bezúzott ablakának
üvegcserepeit te sem veszed majd fel a földről
ÉPPEN ÚGY
csak pillantásommal simogatom
szárazzá vékonyodó ajkadat
és kimondatlanul álmodom majd
vissza szemedbe a régi tüzet
és kimondatlanul vágyom majd
hogy mint falomb a csendet
mint csend a szerelmet átölelj
a soha meg nem szégyenítő mozdulattal
ÉPPEN ÚGY
mint most is
Illusztráció: Monet
Ezek is érdekelhetik!
Simai Mihály: »ÉVSZÁM-MISZTIKA«, »TITOK, ÉJFÉL, KALAP stb.« (versek) →
Baka Györgyi: A hallgatag kerub (versek) →
Bánfai Zsolt: Levél önmagamhoz, Szobor (versek) →
