Búzás Huba: A műalkotások értékének megállapíthatósága
*
– a művészeti szépnek való megfeleltetés –
Olykor meglep, hogy korunk civilizációja emberének ábránd nélküli szkepticizmusától, gyakran minden értékről lemondó világérzésétől nem idegen a művészetek, az irodalom sarkalatos kérdései iránt való érdeklődés. Meglep, hogy korunk olvasóit mindmáig – megélhetési gondjaikon túlmutató – érdeklődés fűti egyes nem új keletű irodalmi, művészeti tények, fogalmak, értékítéletek összefüggései megállapíthatóságának dolgában, azok mibenlétének további tisztázása végett. És ez örvendetes! Minap is számos kérdést intéztek hozzám; tudakolva a humanizmus, újhumanizmus, reneszánsz, klasszicizmus, romantika, expresszionizmus, szürrealizmus, avantgarde, stb. egymásnak ellentmondó elvei, mégis azonos irányú törekvései helyes értelmezését, jelentésüket, legfőképpen a „szép”, a „művészeti szép” viszonylatában.
Amellett, hogy a hozzám fordulók problémafelvetéseire igyekszem többé-kevésbé elfogadható megvilágításban felelni, beláttam, hogy a viszonylag könnyedén körvonalazható „téma” egy rövid dolgozatban kifejthető logikusabb eszmefuttatást követelne. Meglepetésemet elhessegetve azt is beláttam, hogy a téma időszerűsége meg se kérdőjelezhető, mert valójában a műalkotások értékének mindenkori megállapíthatóságára irányul. Aminek napjainkban is van jelentősége. És egyre pontosabb meghatározásokkal a mindmáig felmerülő félreértések talán elháríthatók. Mert a félreértések szinte mindig pontatlan tájékozottságra vallanak.
A kultúra „meghasadásának” következménye
Ezt támasztja alá történelmünk során a kultúra – nem éppen üdvözlendő – „meghasadásának” ismétlődő, majd állandósult jelensége. Amikor a művészet a művészek ügyévé zsugorodik, a tudomány a tudósok dolgává érdemesül, az erkölcs pedig a papok, pedagógusok, s a gyámhatóság ügyévé satnyul. Amikor az író már nem az egész emberiség számára ír, s a filozófus is csupán a gondolkodni képesek számára fejti ki nézeteit. Amikor hasadás keletkezik a „beavatottak” és a műélvezők, olvasók – valljuk be: a témában járatlan, vagy tanulatlan többség – avagy az írni, olvasni restek, a félműveltek, műveletlenek, egyszóval a „laikusok” között.
Humanizmus, reneszánsz, újhumanizmus
A laikusok máig – bocs’ a kifejezés miatt! – „összezagyválják” a humanizmus fogalmát a reneszánsszal. Holott az egyik eszmeáramlat, amelynek széljárása mozgalmak vitorlájába fogható, a másik meg csak egy tovatűnt korszak, amelynek kulturális törekvései a XVI. században kimúltak. A reneszánsz közéleti, művészeti, irodalmi mozgalma, megnyilvánulásai a középkori aszkétizmussal szemben az életélvező görög-római stílus és látásmód, a Carpe diem újjászületését ünnepelte, különösen az építészetben, leváltva a gótikát. Ehhez képest a középkori feudális világnézettel leszámoló humanizmus eszmevilága az embert, az emberi jogokat, az egyéniség szabad fejlődését középpontba állító törekvés volt és marad, amely jellegénél fogva időről időre megújulni látszik. E korról-korra virulensebb eszmeáramlat – jóllehet sokszor más és más elnevezések, például a „felvilágosodás” szellemi égisze alatt! – a világ művészetében, irodalmában, közéletében egyre inkább megerősödött, újra él. Európában Romain Gary (1914-1980) 1965-ben kelt – a francia „új regény-kísérleteket” ostorozó – vitairatnak beillő tanulmányát követően derült ki változatlan létjogosultsága, Dél-Amerikában pedig az emberi jogok következetesebb érvényesítéséért küzdők tűzték zászlajukra. Argentínában 1969-ben Mario Rodrígez Cobos (1938-2010) argentin író hozta létre a Humanista Mozgalom néven összeállt progresszív nemzetközi szerveződést. Célja: emberivé tenni a Földet az egyes ember személyiségfejlesztése, az „egyéniség forradalma” révén. A XXI. században – miután felismerhetővé vált az elnyomó hatalmak globalizációja – az általunk „újhumanizmusnak” nevezett eszmeáramlat (a „forradalmi” humanizmus hagyományainak folytatója!) már minden emberiségellenes regresszív erő világméretű leküzdését határozta el. Mert az ellenállás csak minden ezzel egyetértő ember, embercsoport globális összefogásával duzzasztható oly elemi erővé, amely képes megmérkőzni a globális regresszió fojtogató hatalmával. (Búzás Huba: Újhumanizmus körvonalazódik a művészetben; Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2020. Napút-füzetek 143. szám 24-25. old.)
Progresszív műesztétika
E progresszív világlátásnak progresszív művészeti látás és irodalomesztétika felel meg. Ennek keretében ismerjük el a klasszikus műalkotások értékeit, dicsérjük a klasszicizmus formai tökélyre törekvéseit, vívmányait, miközben elvetjük lélektelenségét. A rideg, szenvtelen műalkotásokat nem ítélhetjük maradéktalanul szépnek. Példaként vessük össze a reneszánsz kor két klasszikus művészének egymástól elütő talentumát: Raffaello (1483-1520) műveiből múlhatatlan ragyogás, tömény színpompa árad utókorára. A virtuóz képszerkesztés, a kontúrok, s a letisztult (merev) vonalvezetés mestere volt. A drezdai Zwinger főfalára függesztett Sixtusi Madonnája előtt – öt-hat alkalommal is – elismerő csodálattal ácsorogtam. A cinquecento első évtizedeiben (a gótika és a barokk között) uralkodó klasszicizmus halhatatlan képviselőjeként tisztelem. Annyira, hogy elzarándokoltam a római Pantheonba, ahol egyedüli festőként nyugszik a királyok közt, mint „a festők királya”. (A művészetekhez csak felületesen értő X. Leo pápa adományozta számára e megtisztelő címet.) Egyszer azt mondta: „emlékezetből festek, egy eszme után, amely a fejemben él”. S talán ezt nehezményeztem: rideg, szenvtelen akadémikussága esszenciáját. Mert nem a tökéletesség ábrázolása a művészet feladata.
Formai tökélyre törekvésünk – eredendően a klasszicizmus stílus-eszménye – csupán a mű maradandóságának megőrzése, szépségérzetünk teljesebb kielégítése végett látszik elengedhetetlen követelménynek. A klasszicizmus ellenhatásaként fellépő romantika – az érzelmek szenvedélyes kifejezésének, a képzelet szabad szárnyalásának égi-földi – talaján burjánzottak utóbb az egyéb művészeti stílusirányzatok; művészei évszázadokon át a vérbő kifejezésmód pogány istenének oltárán mutatták be áldozataikat. Raffaellóval szemben Michelangelot (1475-1564) korokon átívelő művészete révén nemcsak az utolsó gótikusnak, s a barokk kezdeményezőjének tarthatjuk, hanem a klasszicizmus betetézőjét és az expresszionizmus előfutárát ünnepelhetjük zsenijében. Művei (mint például a római San Pietro bazilika bejáratánál „Pieta” című alkotása) magasrendű művészi értékek hordozója. Művészi értéken valamely mű olyan lényegi tulajdonságát értjük, amely fontos az emberiség számára értékálló formai kidolgozottságának magas színvonala következtében, amely ennélfogva szépségek hordozója, azaz indulataink látomásos kifejezését valósítja meg. (A műélvező erre rezonál.)
Szépség-fogalmaink – a természeti és a „művészeti” szép
Némely olvasóim időnként azt a lényegbevágó kérdést szögezik nekem, hogy mit értsenek a természeti szép, s a művészeti szép különbözőségén? Nos, gondoljuk végig: a természet ún. „szépségei” – például a cseppkő; a legszabályosabb kristály-alakzatok; a virágok, például a liliom; a madarak, például a feketerigó – olyan kategóriák, amelyek az emberi fogalomalkotás függvényei. Önmagukban nem szépek; emberi ítéletalkotásunk szerint azok! A „szépség” fogalmát mi hordozzuk tudatunkban, s vetítjük a külvilág tárgyaira. A kristályt szemünkben – a szabályszerűség tökélyét megközelítő – képződményei teszik élettelenné. A virágok a természet szeszélyei; a liliom mégis – csak önmagával azonos – rideg szépség. A legimpulzívabb élőlények a madárvilág tagjai. Egy-egy feketerigó például képes trilláival kifejezni érzelmeit. Éneke mégse több egyszerű madárdalnál; alig különbözik a többi feketerigó trilláitól.
Ezzel szemben a művészi szépségeket hordozó alkotás: festmény, szobor vagy költemény nem lehet más, mint ember alkotta mű: alkotója teremtő képzeletének, sajátos látomásainak, egyedi indulatainak terméke és hordozója. Szerencsés esetben a műalkotás azzal is több a természeti szépnél, hogy „irányultsága” van. Ami az ún. „szemléleti formában” ölt testet. A műnek ezen túl van vagy lehet szerkezeti formája (kompozíciója), nyelvi formája (stílusa), műfaji formája, valamint költői mű esetében verstani formája. Efféle – tudjuk – a természetben nem létezik. Ennélfogva is a műalkotások rendeltetése nem az, hogy versenyre keljen a természeti széppel. Nem az, hogy a természeti valóság jelenségeit, tárgyait ábrázolja, másolja, utánozza, megjelenítse – magyarán: megkettőzze a természeti valóságot. Műalkotásban a természetben létezők megjelenítése arra való, hogy általuk – az egyébként láthatatlan és hallhatatlan – lelki jelenségeink értelmünk számára felfoghatóvá, érzékeink számára érzékelhetővé váljanak. Rendeltetésük az alkotó szemléletének (szellemi irányultságának), érzelmeinek, szenvedélyeinek, indulatainak, látomásainak, gondolatainak a kifejezése. Ennek keretében a külvilág jelenségeire, eseményeire, tárgyaira vonatkozó kérdéseinek, feleleteinek felsorakoztatása – mindez által a műélvezők gyönyörködtetése. Minden egyéb nézet, vélemény, álláspont a műalkotások mibenlétének, lényegének abszolút félreértésén alapszik. Következésképp félreértés az is némely alkotók részéről, ha alkotásaik nem hordozzák kellő mértékben, arányosan a szépségérzetet felkeltő látomásokat, indulataikat, s emiatt a műélvező nem képes eljutni a kívánt esztétikai gyönyörérzetig. (Ugyanez nem róható fel az alkotónak, ha a műélvező hiányérzete a műélvezésben való járatlanságának tulajdonítható, s ha tudatlansága az egyezményes műnyelv hiányos ismeretének a következménye.) Mert a mű formai szépségei hordozzák a művészeti szépet. Hegel és Füst Milán nyomán „művészeti szépnek nevezzük tehát azt a teremtő képzelet útján létrehozott – és szellemi tartalommal telített – produktumot, amelynek magábanvaló célja, hogy indulati mozgalmasságával tetszetős kompozícióba szervezze az affektív kolorit elevenségű látomásokat és hallucinatívákat, amelyek szemléletünkre és érzékeinkre hatva emocionális boldogság- és gyönyörérzetet keltenek”. (Búzás Huba: Évszázadok feje fölött; esszé; Művészetek Háza, Veszprém, 2021; 50.old.)
A kötelező szerénység tiltaná, hogy e szentenciára bizonyítékként a magam műveiből hozzak példát, de kivételesen erre fanyalodom, mert – momentán speciel – nincsenek kezem ügyében magasan jegyzett kortársaim veretes művei, amelyeket ide idézhetnék. Talán az enyém is megteszi. Íme egy művészeti szépnek érzett, tartott, többek által annak nyilvánított mű válogatott verseskötetemből:
Farsang a Duna Plazában
parázs-hegyen az árnyéknak, ki méri, nő-e hossza!
——-sodorjon el – mindegy hová – a langy ember-folyó,
——-imádkozzék a szent, tivornya meg ne fossza
——-erkölcsitől, ma annyi itt a lump, lotyó,
——-szemérem-vallású fehércseléd
sifonselyemben, félig meztelen ficánkoló
——-ribanc, ki csiklandoztatná a csípejét,
——-hogy… – bocs, kiment a fejemből, a fattyát! –
——-mert mintha tájfun zúgna… most, feléd,
——-örvénye illatozva csap rád…
ahajt jöve, beszippant, mint az űr: e nőt
——-– egek! – lehet, ma éjjel boldoggá avatják
——-s te ámulod hörögve, mint a mellbelőtt
——-(ki nem kóstolta pispeki falatját,
——-ne kösse föl magát idő előtt!)
Az alkotásfolyamat egyes elemeinek különösen fontossá nyilvánítása – az avantgarde
Az „igazi” művészeti szép – maradandó értékállósága miatt! – nem igényli, hogy besoroljuk bármely művészeti stílusirányba; nehéz is lenne. A művészeti stílusirányzatok hamarabb elvirágzanak. Lényegüknél fogva nem mások, mint a mindenkori alkotásfolyamat egyes elemeinek, mozzanatainak – a többi rovására történő! – kiemelkedően fontossá nyilvánítása. Hozzávetőleg: melyek az alkotásfolyamat lelki-tudati mozzanatai? Miképp kezdődik, s megy végbe? Az alkotóművész az őt átölelő valóságban körültekintve élményeket, impulzusokat („szépségcsírákat”), benyomásokat (impressziókat) gyűjt. Majd ezek közt válogatva elfogja valami meghatározhatatlan feladatérzés; később megvilágosodik a célképzet; a kifejezésre irányuló ösztön erősödése előidézi az alkotó lélek ihletettségének akár huzamosabb állapotát. Az ihlet egy-egy körülírható tartalmon hirtelen lángra lobban, a teremtő képzelet pedig azt megragadva hozzáfog a szubjektív bensőben alakított érzés-, gondolat-köteg kifejezésének objektív kivitelezéséhez. A megformázás – e formateremtés – során többszörösen válaszúthoz érkezik: válogatva a kifejezés eszközei között is, haladhat a valóságon túli (vagy fölötti?) szürreális felé, a realitások, a szenzualitás irányába, avagy az absztrakció eszköztárával az elvonatkoztatások felé, tovább a ráció ösvényein. Az utóbbi irány a veszélyesebb: a személytelenség szakadékába visz.
Az ismeretelméletben a szenzualista és a racionalista látásmódja együtt ér valamit; feltételezik egymást. A szenzualista csak abban hisz, amit az érzékei jelentenek neki; de ki beszéli rá erre a hitre? Az értelme. A racionalista csak arra épít, ami meggyőzi értelmét; de ki szolgáltatja arra az alapot? Érzéki benyomásai. (Egon Friedell: Az újkori kultúra története I. kötet; Holnap Kiadó, Budapest, 1998; 270.old.)
A művészetben viszont az absztrakció, a ráció aránytalan túltengése a lélektelen konstruktivizmus birodalma. A „kiagyaltság” bűnébe eső konstruktivista művek többsége nem irodalmi, művészeti folyóiratokba illő alkotás; rejtvényújságokban való megjelentetésük inkább javasolható. (E gondolatmenetnek és esztétikai nézőpontnak megfelelően foglaltunk állást a reneszánsz idők nagyjai – és alkotásaik – valamint követőik művészi értékskálánkon való elhelyezése tekintetében. Tudniillik Raffaello (utóbb pedig a parnasszisták) mesterségbeli tudása előtt fejet hajtunk, Michelangelot (utóbb pedig az expresszionisták, szürrealisták, stb. vívmányait) azonban egyéb, zseniálisabb művészi kvalitásai(k) nyomán soroljuk a művészettörténet legnagyobbjai közé.)
Jelentősebb stílusirányzatok a modern korban
Végül – ami a művészeti stílusirányzatokat illeti – a XIX. században tért hódító impresszionizmus alkotásai a művész benyomásainak (impresszióinak) megfelelő látásmód jegyében születtek. A szimbolizmus művei a költészetben eszmei jelentőséget hordozó – elvont – jelképek felvillantásai nyomán öltöttek testet. A parnasszisták – elveikben a klasszicizmus örökösei, a romantikával szemben fellépő irányzat alkotói – a személytelen és szenvedélytelen kifejezésmódot, a legszigorúbb formai fegyelmet zászlaikra tűző virtuóz művészek. Alkotásaikat ugyan míves munkáknak ítéljük, „művészi szépnek” mégsem érezzük. S jellemzően: ha a XX. századi alkotó az alkotásfolyamat mozzanatai közül legfontosabbnak benső érzelemvilága élményeinek kifejezését tartva kívánt alkotni, s ennek érdekében szabadon válogatta meg eszközeit, úgy műveit a kor esztétái méltán sorolták az expresszionizmus alkotásai közé. Ha pedig a művész egyenesen tudatalattijának kincseit törekedett képzettársításaival felszínre emelni, úgy ösztönélete művészi kifejezését a szürrealizmus irányzatába tartozónak tekintettük. Az egyre „modernebb”, merészebb formai újítókat az irodalomesztétika összefoglaló néven az avantgarde képviselőiként emlegeti. Vívmányaikat az utókor művészete és irodalma többé-kevésbé megőrizte. Alkotásaik művészi értékét természetesen nem „hovatartozásuk” – esztétikai hitvallásuk – szerint, hanem mindenkor a „művészi szép” fogalmának megfeleltetve állapítjuk meg. Eközben, persze, nem hallgattatható el a „szeretem-nem szeretem” ízlés szerinti véleményalkotás. Megnyugtató, hogy a téves, aránytalan, érvénytelen, a művészet esztétikai elveitől idegen értékelések az idő múlásával szinte mindig helyesbítést nyernek: helyreáll a kánoni értékskálának (az esztétika zsinórmértékének!) megfelelő, viszonylag objektív értékmegállapítás, az érdekektől független igazságszolgáltatás rendje.
E téren sok múlik az alkotóművész (író, költő, festő, szobrász) gerincességétől, önmaga iránti igényességétől, erkölcsi tartásától. Egy erre irányuló bizalmas beszélgetésük során Füst Milán kérdésére – „mondd, kötélnek állsz?” – Kosztolányi Dezső így válaszolt: „Hova gondolsz! Ezeknek? Adjam el magam az Akadémiának vagy a reakciónak? Azért születtem én e világra?”
Illusztráció: Raffaello Santi
Ezek is érdekelhetik!
Vihar Judit: A MODERN MAGYAR HAIKU ÉS SAJÁTOSSÁGAI →
Oláh Tamás: Mikor már nem sántít egy-egy hasonlat →
Tóth Kálmán: Paul Johnson nyomában →
