A nagy talány haikuiból (Tomas Tranströmer)
*
Tillinger Gábor
Fordítóként abban a szerencsés helyzetben voltam mindig is, hogy csak olyan szépirodalmi alkotásokat fordítottam, amelyek valamiért közel állnak hozzám. Tehettem ezt azért is, mert a fordítás sosem volt kenyéradó tevékenységem.
Nem könnyű feladat hát a sok kedves fordításélmény között válogatni, s óhatatlanul rangsorolni őket valamiféle szempontok alapján, hogy végül kiragadhassak egyet, amely valamiért a legkedvesebb – vagy a legérdekesebb, a legemlékezetesebb, a legvalamilyenebb. Sok szempont létezik, sok hát a nyertes is. Ha azonban a műfajok mentén próbálom szűkíteni a kört, elég hamar megállapíthatom, hogy a lírafordítás áll hozzám a legközelebb. A lírán belül is különösen kedves számomra a haikuforma. Fordítás szempontjából pedig kifejezetten nagy kihívás haikukat magyar nyelvre átültetni, különösen, ha az ember meg kívánja tartani a formát. Számos nyelvterületen (angol, francia, spanyol stb.) elterjedt szokás a haikufordításnál a tartalom előtérbe helyezése a forma rovására. Szokásos módon három sorba rendezik a költeményeket, de az 5 – 7 – 5 szótagos (eredetileg morás) szerkezetet csak ritkán őrzik meg. Engem mindig nagy örömmel tölt el az a kihívás, hogy a tartalmat úgy próbáljam meg visszaadni, hogy minél kevesebb vesszék el, túl sok plusz se adódjék hozzá, de közben a forma is megmaradjon. Mindezt pedig úgy, hogy fordítói hitvallásomnak megfelelően ne a saját (költői) hangomat vagy a megszokott magyar irodalmi „képeket” erőltessem a magyarított alkotásra, hanem az eredeti szerzőjének találjak szerintem megfelelő magyar hangot.
Fordítási munkáim közül számomra mindenképpen kiemelkednek azok, amelyek Dr. Timár József fotóművész Camera Poetica sorozatához kötődnek. A sorozat azon kötetei, amelyek születésénél közreműködhettem (pl. Holdkék égtenger, Susogó nyírfák), azon alapelvre épültek, hogy József észak-európai (lappföldi, finnországi, ålandi) természetfotóihoz helyi költők verseket írtak, ki-ki számiul, finnül vagy svédül. A számi és svéd nyelvű verseket – köztük haikukat is – több kötetnél is én fordíthattam. Fordítói munka ennél inspirálóbb és örömtelibb soha nem volt számomra: amennyire fontosak nekem a versek, annyira fontos számomra a természet, a fotográfia és Skandinávia is, így ez a munkafolyamat egy verhetetlen kombináció égisze alatt mehetett végbe. Ezekből a kötetekből meglehetősen nehéz és értelmetlen lenne egy-egy verset kiragadni, különösen a fényképek nélkül. Ezért aztán egy másik számomra kedves műfordítási munkámat is kiemelném, mégpedig a 2011-ben irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott svéd költő, Tomas Tranströmer 2004-es Den stora gåtan című kötetét, amely 2012-ben A nagy talány címmel jelent meg a Napkút Kiadónál. A kötet összesen 50 költeményt tartalmaz, amelyek közül 45 haiku. Nagyon kedvelem Tranströmer költészetét, és külön öröm volt, hogy ebben az utolsó kötetében ilyen hangsúlyos szerephez jutott ez az ősi japán versforma. A kötetet eredetileg azért kezdtem fordítani, hogy a svédül nem beszélő barátaimmal is megoszthassam a költészetének ezt a szeletét. Amikor aztán a Nobel-díjat is megkapta, megkerestem a Napkút Kiadót, hogy esetleg érdekelné-e őket ennek a kötetnek a megjelentetése, és nagy örömömre igent mondtak.
Tranströmer haikuinak a fordításakor a fentebb már említett, általánosabb problémák (azaz a tartalom és forma együttes megőrzése) mellett nyelvspecifikus kihívásokkal is szembe kellett néznem. A mai svéd nyelv az igeragozásban nem tesz különbséget a személyek között a végződések szintjén, így a személyes névmások (vagy az egyéb, alanyt kifejező szavak) használata kötelezőnek számít. A beszélt nyelvben azonban, és így a beszélt nyelvet tükrözni kívánó írott szövegekben is, előfordul olykor-olykor, hogy kihagyják az alanyt, mert az a szövegkörnyezetből valahogyan beazonosítható. Tranströmernél is találunk erre példát. A gondok akkor kezdődhetnek, amikor – rövidke haikukról lévén szó – a kontextusból bizony nem feltétlenül egyértelmű, ki vagy mi is az alany. Az ilyen talányos megoldások sokszor részei a művészi alkotásoknak, és ilyenkor még nagyobb teret kap a befogadó értelmezése. Magyarra fordításnál azonban sokszor nem megoldható az ilyen játék, valamilyen személyt ki kell választanunk a cselekvő ige alanyának. Ilyenkor az a személy nyer, akit a fordító a saját értelmezésében a legvalószínűbbként értelmez. Álljon itt erre egy példa az említett kötetből:
Erkélyen állok,
napsugárkalitkában –
mint egy szivárvány.
E haiku esetében egyébként nem csak az ige alanya lehet kérdéses, de a harmadik sor viszonya is az előző kettőhöz. Ez mind-mind megannyi talány, művészi játék. Ha a fordításomat összevetjük ugyanennek a haikunak egyéb magyar fordításaival (például Terebess Gábor honlapjának segítségével: ⇒https://terebess.hu/haiku/nyugati/transt2.html), azt láthatjuk, hogy rajtam kívül minden fordító egyes szám harmadik személlyel oldotta meg a kérdést. Hozzáteszem, a fordítási munka során egyszer sem néztem meg a már létező fordításokat, semmilyen nyelven, ilyenkor mindig az eredetire és a saját értelmezésemre szoktam összpontosítani. Amikor később más nyelveken (angol, francia, spanyol, olasz) megjelent fordításokat is olvastam, azt láttam, hogy vegyes a kép, ingadoznak a harmadik és az első személy között. Íme egy francia és egy olasz példa arra, hogy nem voltam egyedül a választásommal:
Suis sur le balcon
dans une cage solaire –
tel un arc-en-ciel.
(Jacques Outin francia fordítása, megjelent: Tomas Tranströmer, Baltiques – Œuvres complètes 1954–2004, Gallimard, Paris, 2011.)
Sto sul balcone
in una gabbia di raggi di sole
come un arcobaleno.
(Maria Cristina Lombardi olasz fordítása, megjelent: Tomas Tranströmer, Il grande mistero, Crocetti Editore, Milano, 2011.)
Mindez akár mentegetőzésnek is tűnhet, pedig nem az. Az értelmezési lehetőségek gazdag skáláját bizonyítja. És ez a skála gyakran annál nagyobb, minél szűkösebb a kifejezési forma. Amíg például a festészetben egy mű „magáért beszél”, addig egy verbális műfajban a valamilyen nyelven íródott alkotásoknak szükségük lehet tolmácsolásra, a tolmács pedig interpretál, aminek része egyfajta értelmezés is. A fordítás sosem lehet egyenlő az eredetivel, csak közel vihet hozzá. Ez az igazán szép feladat: minél közelebb vinni az olvasót a szerző, illetve a mű világához…
Álljon hát még itt néhány szívemnek kedves haiku a fordításkötetből.
Csapzott fenyőfák
egyazon gyászos lápon.
Mindig ugyanúgy.
Novemberi nap…
Árnyékom úszik, lebeg
s délibábbá lesz.
Fölébem hajol
a halál, sakkfeladvány.
Tudja, mit lépjen.
S terjőkevirág
nő ki lám az aszfaltból,
akár egy koldus.
Halk esőként járj,
halld a fák suttogását
s a Kreml harangját!
Rejtélyes erdő,
Isten lakja pénztelen.
Falak fényárban.
Kúsznak az árnyak…
Eltévedtünk az erdőn,
gombatengerben.
Embermadarak.
Az almafák virágban.
Ez a nagy talány.
Fordította: Tillinger Gábor
Illusztráció: Den stora gåtan
Ezek is érdekelhetik!
Arvo Valton: Miniatűrök →
Lucy M. Boston: Gyerekek a Zöld Tetsziktudniból* →
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
