Georges-Olivier Châteaureynaud: Bújjatok elő!, Az évek örvényében
*
Bújjatok elő!
Az öregember botjára támaszkodva elbotorkált a medencéig, és meggyőződött róla, hogy a kertész kinyitotta a zsilipkaput. Visszafelé a lugas alatt ment át. A nád asztalon szétszórva hevertek az utolsó Ki a hazug? parti kártyái. Az öregúr összeszedte a lapokat, beletette a tokba, és morgolódva keresztülment a parkon.
Még kék volt az ég, de a csontjaiban már érezte az ősz közeledtét. Korán, már negyvenedik éve táján hirtelen utálni kezdte a telet és a hideget, és ez az utálat lassanként az őszre és az őszi esőkre is átterjedt. Gyűlölte a tompa neszt, amellyel a gesztenyeburkok a nedves gyepre hullnak, és gyűlölte saját lépteinek zaját a földet borító faleveleken.
Már csak az év világos felét szerette, a tavaszt és a nyarat, ami minden alkalommal egyre rövidebbnek tűnt neki. Ha gazdag lett volna, repülőgéppel követte volna e két évszakot a föld körül. De csak jómódú volt. Egy, az ország északi területén levő nagy házban lakott, sokba került volna ott hagyni, és a nap nyomába eredni.
Az év fele részében olyan keveset járt el hazulról, amennyire csak tehette. Mogorván dohányzott a tűz mellett. A könyvek kiestek a kezéből. Csak azért kelt fel a foteljából, hogy körbe-körbe járjon, és a házvezetőnőt szidja. A nő az öregember hangulatváltozásaiból sejtette, milyen híreket kapott reggel. Ha dudorászott, ha a szokásosnál nagyobb szeretettel simogatta meg a kutyáját, fogadott volna, hogy Francis és Lydia a kedvéért lemondott kétheti tengerparti vakációról. Ha nem ette meg délben a nyelvhal filét, és három napra bezárkózott az irodájába, az azt jelentette, hogy Zoé a lovaglásoktatást választotta őhelyette.
Télen nagyon korán, gyakran már karácsonykor elkezdte a nyarat tervezni. Azt akarta, hogy legkedvesebb évszaka, és távol élő lányai miatt már túlságosan is nagy háza gyerekekkel legyen tele. És a leveleire kapott válaszok szerint állította össze a listákat. Annak érdekében, hogy rávegye unokáit, töltsék nála a nyarat, minden ravaszságra kész volt. Pónilovat vett, medencét csináltatott, az alagsort telerakta rollerekkel, háromkerekű biciklikkel, mindenféle labdákkal, légpuskákkal, indiánjelmezekkel, krokettjátékokkal, golyókkal és tekével. Aggodalmában, hogy nem lesz elég nagy a gyereksereg, meghívta az unokaöccseit, a gyerekek barátait, a barátok unokatestvéreit. És felvett egy diáklányt, hogy foglalkozzon a sok gyerekkel, akikkel ő maga valójában nem is érintkezett.
Az ő öröme az volt, hogy leste a gyerekek örömét. Igazság szerint nem járt el hazulról sokkal többet nyáron sem, mint télen. Kedvenc megfigyelőhelyéről, az irodájából követte messzelátóval kis vendégei hancúrozását. Vagy titkos útvonalakon a sövényhez lopódzott, és onnan figyelte a bújócskázást vagy a gyertyaütést. És amikor eltelt a nevetéssel, a fülsiketítő kiáltásokkal vagy a lihegő suttogással, visszabújt az odújába, kinyitott egy nagyalakú füzetet, ábrándos leselkedéssel töltött nyarainak naplóját, és feljegyezte az aznapi dátumhoz: Kis-Roland ma délután nagyon jót játszott. Olyan izgalomban volt, hogy még csak észre sem vette, hogy a konyhakert nádkerítése felsértette a karját.
Vagy: Úgy lelegelték a cseresznyefát, mint egy sereg feketerigó!
Vagy: Ma nagy bújócskázás volt. Az a mamlasz Benoît, mint én az ő korában, állandóan hagyta magát megtalálni, míg Lydia ördögi képzelőerőről tett tanúbizonyságot. Kitalálta, hogy felfordítja a kertész talicskáját, és alábújt, mint a teknős a páncélja alá. A kiáltásra, hogy „Bújjatok elő!” elgémberedve és diadalittasan jelent meg, a háta és a haja csupa gally és föld volt.
Az öregember letette a tollat, és hosszú ideig más nyarakról, más bújócskákról ábrándozott. Főleg egyről.
Azon a napon a bátyjai és unokanővérei olyan ügyesen elbújtak, hogy nem talált meg senkit. Amikor belefáradt a keresésbe és felkiáltott: „Bújjatok elő!”, senki nem mutatkozott. Bizonyára összebeszéltek. Ő volt a legkisebb, és nagyon sírós volt. Órákig – legalábbis neki úgy tűnt, bár bizonyára nem tartott olyan soká – bolyongott a nagy kertben, előbb bizakodó, majd dühös, végül a félelemtől reszkető hangon kiáltozva: „Bújjatok elő!”. A többiek jól választották meg a napot: a cselédlányoknak kimenőjük volt, a szülőknek pedig máshol akadt dolguk, így a gyerekek egyedül maradtak otthon. A rémült gyerek körül a világ néma sivataggá vált. Bújjatok elő! Bújjatok elő a tér vagy az idő rejtett zugából, ahol egymás mellett kuporogtok a könnyeitől fuldokló taknyos kis kölykön nevetve!
Amikor végre egyik, a legidősebb unokanővére megszánta, a szerencsétlen gyereknek a ragyogó napsütésben vacogott a foga a rémülettől. Körülvették, simogatták, megpróbálták megnyugtatni. Utána hetekig rosszat álmodott.
Az öregember, szabad kezében a kártyával megállt a pázsit kellős közepén, és körbepillantott a parkon. Francis és Lydia mentek el utolsónak, még aznap reggel. Gyönyörű volt a nyár. A ház és a park két hónapig nyüzsgéstől és kiabálástól volt hangos. A nap vidáman sütött a medence kék vizére, a krokett fagolyóira, az állványra és a frissen festett hintákra… A férfi megragadta ezt a tűnő boldogságot; tudta, hogy ez volt az utolsó tökéletes nyár. A gyerekek sokat nőttek múlt nyár óta. Jövőre, még ha hajlandók lesznek is eljönni, azért jönnek, hogy felfedezzék a birtoknak, ennek az édeni területnek a környékét. Máris sokat beszéltek biciklitúrákról és arról, hogy a közeli folyóban fognak úszni.
Ekkor a park még zöld, de az ő szemében belül már színtelen, fakó lombsátra alatt remegő hangon mormogta: „Bújjatok elő!” Ekkor a még zöld facsoportok és a hamarosan elvirágzó bokrok mögül egyesével előbukkantak az addig távoltartott szörnyek, és szemölcsökkel, fekélyekkel borított pikkelygyűrűiket mutogatva, repedezett bőrű pofájukat az ágak közé dugva elindultak feléje.
Lozère, 1986 május
Az évek örvényében
A vonaton ülő utasok egymás közti beszélgetésük során arra panaszkodnak, milyen kemény idők járnak. Egy fiatal lány, mellére varrt sárga csillaggal egy pillanatra felemeli tekintetét a szabásmintáról, amit tanulmányozott. A vele szemben ülő utas előveszi kopott táskájából a Signal legfrissebb számát, és a lány orra előtt széthajtogatja. A lány lesüti a szemét.
Manoir az ablakon keresztül figyeli azt a néhány régimódi, mégis szinte új autót, amelyek a sín mellett húzódó úton haladnak. Meglát egy katonai gépkocsioszlopot. Összerezzen. Az órájára néz. Megnyugszik. Még korán van. Csak késő délelőtt fogják a vidéket bombázni. Valahol messze, a legénységi szobában most ébredeznek a fiatal fiúk… Vagy már fel is keltek, és repülős egyenruhájukban összegyűltek a táblával szemben, a wing commander körül? E korán kelő ifjak a légitámadásról és a halálról tanulnak. Húsz évesek. Lábukon bélelt csizma, fejükön bőrsisak, öltözékük vastag kék szövetből és birkabőrből készült. Teát isznak, és világos dohányból gyártott cigarettát szívnak. Manoir a legjobbakat kívánja nekik. Pedig néhány óra múlva egyikük meg fogja ölni az anyját.
Manoir S-ben leszáll. Végigmegy az avenue de la Gare-on, a városháza előtt balra fordul, elhalad a posta, majd az iskola mellett. Habozik. Nem azon töpreng, merre menjen. Gyerekkorában gyakran játszotta ezeken az utcákon, hogy vak. Megpróbálta csukott szemmel megtenni az iskolától a hazáig vezető utat. Előfordult, hogy egy járókelő lábának ütközött, vagy átölelt egy utcai lámpát. Persze csalt; egyszer-egyszer kinyitotta a szemét, épp csak annyi időre, hogy tájékozódjon. De egyik este sikerült megtennie a távolságot úgy, hogy csak háromszor pillantott fel.
Ismét az órájára néz. Öt perc múlva, néhány utcányira innen egy kisfiú elindul hazulról. Az anyja, mint minden reggel, megöleli a lépcsőfeljárón. A kisfiú iskolatáskájával kezében keresztülmegy a kis kerten. Bizonyára megáll egy pillanatra, hogy megsimogassa a macskát. Majd egy utolsó búcsút intve kimegy a kapun, és sietség nélkül elindul az iskolába vezető úton.
Tíz perc múlva nyolc óra. Az iskola nyolckor nyitja kapuját. Öt vagy tíz perc kell a gyereknek, hogy odaérjen? Ha elszalasztja, Istenem, ha elszalasztja! Észrevesz egy köpönyeges gyereket, majd két másikat, egy nagyobbat, amint kézen fogva vezet egy kisebbet, és amott még kettőt… Mindenhonnan jönnek. Az álmos, többnyire homályos tekintetű, sápadt, a reggeli hidegben görbe háttal járó gyerekek az iskolába tartanak. Manoir nyugtalankodik. A gyerekek egyszerre mindkét járdán ott vannak, a nagyobbak eltakarják előle a kisebbeket. Néhány gyereknek, akik kapucnit viselnek, sálba vagy hósapkába burkolóznak, épp csak a szeme meg az orra hegye látszik ki a gyapjúszövetből. Egy sárgás kabátra emlékszik, és talán egy kerek sapkára. Igen, majdnem biztos a kabátban. Ami a sapkát illeti, három diákból kettő ilyet hord.
A gyerekek alkotta tömeg egyre nő, egy pillanatra az úttestet is elözönli. Manoir sírni tudna dühében. Ennyi gyerek, és egyik sem az, akit keres! Az áradat csökken; a csapat nagy része már elhaladt. Elszalasztotta; hagyta, hogy elmenjen egy gesztenyebarna kabátban vagy egy fekete köpönyegben. Minden elveszett. Majd’ megszakad a szíve. Az utca kiürül. Lát még pár kifulladt késlekedőt… Ott, az az apró kis figura! A férfi nekiiramodik. Csúf sárga kabát. Homlokközépig érő sapka. Lazán, nagy szemekkel kötött, szürke sál. És ehhez a holdbéli külsőhöz, ahogy járás közben vonszolja magát! Sejthette volna. Visszafogja a tempót, próbálja fékezni a szívdobogását. A gyerek már csak tizenöt… már alig tíz méterre van. Mindjárt szembetalálkoznak. A gyerek a férfi felé emeli orrát. Valami családi vonás felkeltette a kíváncsiságát. Manoir megáll előtte.
– Jean-Jacques?
A gyerek hátralép.
– Honnan ismer? Én nem ismerem magát!
– Jean-Jacques Manoirnak hívnak, ugye? Így hívnak? Te nem ismersz engem, de én nagyon jól ismerlek téged… Nyolc éves vagy, harmadik osztályba jársz, és a tanítódat Crépon úrnak hívják. Van egy kis bajsza és nagyon szigorú. Látod, jól ismerlek!
Jean-Jacques, aki egyszerre izgatott amiatt, hogy az ismeretlen mindent tud róla, és nyugtalan, mert egyre nagyobb késésben van, egyik lábáról a másikra áll.
– Igen, de el fogok késni, és Crépon úr majd százszor leírat velem büntetésből egy mondatot.
A tanító nem bünteti olyan gyakran, mint ahogyan tehetné. Rendszerint könyörtelen pálcája az osztályába járó három apátlan árva gyereknek gyakran megkegyelmez.
– Nem olyan gonosz Crépon úr. Ha minden alkalommal megbüntetne, amikor elkésel, vagy ábrándozol ahelyett, hogy odafigyelnél…
Ezt is tudja az ismeretlen! A gyerek elhallgat, majd megkérdezi:
– Ki maga?
– Az unokatestvéred vagyok; pontosabban apád unokatestvére. Nem gondolod, hogy hasonlítok rá?
– Igen, hasonlít – feleli a gyerek, miután jól szemügyre vette a férfit. – De mégsem ismerem. Meg aztán papa meghalt.
Manoir bólint.
– A háborúban halt meg. Hős volt; érdemrendeket kapott: egy kerek érmet sárga és zöld szalaggal, meg egy kis kardokkal díszítettet, melynek a szalagja piros és zöld. Nem igaz?
– De, igaz.
– Várj, mutatok neked valamit, ami bizonyítja, hogy tényleg az unokatestvére vagyok. Emlékszel a gyűrűre, amit mindig hordott apád?
– Gyűrű? Nem is tudom…
Jean-Jacques elpirult. A zsebének és a zsebkendőnek – amibe bebugyolálta – az anyagán keresztül égeti a bőrét a pecsétgyűrű, amit titokban magához vett, hogy megmutassa a társainak.
Az unokabáty szemében ironikus fény csillan.
– De, biztos, hogy láttad. Aranygyűrű, egy kis vár van belevésve, tudod, egy kastély, mint a neved.
Jean-Jacques beadja a derekát.
– Igen, láttam.
– Nézd, nekem ugyanolyan van!
A férfi kiveszi a kezét a zsebéből, és nyitott tenyerén a kisfiú felé nyújtja a gyűrűt. A pecsétgyűrű, ami épp ugyanolyan, mint az, amit a gyerek néhány perccel azelőtt kilopott apja íróasztalából, csillog a szürke fényben.
– Látod, itt a bizonyíték.
– Jean-Jacques! Te ma nagyon el fogsz késni az iskolából!
Egy nő, Manoirék szomszédasszonya áll előttük, az, aki a késés miatti drámát követően a kisfiúért fog menni tanítás után. A gyerekhez szól, de tetőtől talpig végigméri a férfit. Ahogy tudja, segíti a fiatal özvegyet; hol egy fazék húslevessel, hol egy felbontott régi pulóver fonalával. Azt hitte, anya és fia egyedül vannak a kerek világon. De akkor ki ez a férfi, aki annyira hasonlít szegény Manoir úrra?
– A kicsi anyjának egyik barátnője vagyok – szól a nő. – És ön, uram?
– Manoir – hebegi az ismeretlen. – Jean-Pierre Manoir. Örvendek.
– Papa unokatestvére – jelenti be Jean-Jacques. – Én nem ismerem, de ő jól ismer engem.
A nő habozik. Ha nem lenne ez a hasonlóság… Nem akar erőszakosnak tűnni, de elhatározza, hogy tisztázza a helyzetet.
– Benézek anyádhoz, Jean-Jacques. Most már sietned kellene; Crépon úr megint össze fog szidni.
Az unokabáty ellenkezik:
– Jean-Jacques ma reggel nem megy iskolába. Haza megyünk, együtt.
– Bizonyára ismeri Yvonne Manoirt?
– Jeanne Manoirt akart mondani, ugyebár? Szegény unokatestvérem özvegyét Jeanne-nak hívják.
– Jeanne-nak, hát persze! Hová tettem az eszemet?
– Még soha nem találkoztunk. Előfordulnak az életben ilyen véletlenek… És most sietek, hogy végre megismerjem. Így, ha megengedi…
– Kérem. Talán nemsokára találkozunk. Mindenképp szeretném meglátogatni Jeanne-t ma délelőtt.
A nő távozik. Félelme elmúlt. Most a kíváncsiság gyötri. Jean-Pierre Manoir. Az elhunyt unokatestvére. Egyébként a külsejét tekintve a bátyja is lehetne. De honnan került ide ilyen hirtelen, zsebre tett kézzel? Egy égből pottyant unokatestvér! Égből pottyant? És ha ez egy ejtőernyővel ledobott gaulle-ista? Egy szabad francia? Terrorista? Nem tudhatom, minek tekintsem. Nem kellene mégis letennem a Jeanne-nál teendő ma reggeli látogatásomról? De akkor nem tudok meg semmit!
Manoir kézen fogja a kisfiút. A kisfiú hagyja, és a bizalom e jele felkavarja a férfit. Szabad kézfejével gyorsan megtörli a szemét. A gyerek izgatottan ugrándozik mellette.
– Sokáig maradsz?
– Nem tudom. Szeretnéd?
– Játszol majd velem?
– Játszom, számíthatsz rám. Sok játékod van?
– Egy egész láda! És albumok, meg egy vonat! Mondd, hogy ismerhetsz engem, ha anyát nem ismered?
Manoir nevet, hogy húzza az időt.
– Te aztán mindenre gondolsz! Nézd, nyitva van a péküzlet! Nem kérsz egy süteményt?
– Nincs sütemény.
– Persze, az nincs, de cukorka talán van.
– Nem igazi cukorból van… Anya azt mondja, megfájdul tőle a hasam.
– Tényleg? De talán mégis szereted?
Jean-Jacques sandán mosolyog. Végül is, ő nem utálja azt a nem igazi cukorral készült cukorkát, amitől megfájdul az ember hasa.
Manoir belöki a bolt ajtaját. A pékné az üres üvegpult mögül kíváncsian nézi őket. Minden nap látja a kisfiút a boltja előtt elmenni. Időnként elad neki szacharinos cukorkát. Az apját negyvenben megölték. Istenem, mennyire hasonlít rá ez a férfi! Bizonyára a bátyja.
– Jó napot, asszonyom. Cukorkát szeretnénk venni.
– Igen, cukorkát. Zöldet, sárgát?
– Mindegyikből egy keveset. Nézzük csak…
Manoir kiveszi a zsebéből megmaradt kevés aprópénzét.
– Ennyiért kérnénk.
– Ezért száz grammot adhatok.
– Van élelmiszerjegye?
– Élelmiszerjegyem? Nincs, én… Nem gondoltam, hogy…
A pékné megvakarja a fejét.
– Ez baj… Adhatok törmeléket? Jegy nélkül, érti…
– Értem. Tegyen úgy, ahogy a legjobb!
A bolt ajtajában Manoir átnyújtja a zacskót Jean-Jacques-nak.
– Köszönöm…
– Hívj Jean-Pierre nagybátyádnak, kérlek.
– Köszönöm, Jean-Pierre bácsi.
Mennek. Jean-Jacques jóízűen rágcsálja a cukorkatörmeléket.
– A piros cukorka nagyon jó. Meg a rúdcukor, meg a likőrrel töltött kis tojások. De válaszolj a kérdésemre…
– Apád annak idején elküldte nekem a fényképedet. Már nincs meg. Elveszítettem a háborúban.
– Kisbaba voltam a képen?
– Nem, már nem igazán kisbaba, akkor nem ismertelek volna meg. Öt vagy hat éves lehettél.
Közelednek, a következő útkereszteződésnél balra már látni lehet a házat.
– Jaj, ez fáj!
– Bocsáss meg.
Manoir enged a szorításból. Izgalmában majdnem összezúzta a gyerek ujjait. Szíve hevesen ver. Kiszárad a szája. Már csak néhány lépés. Az utca sarkán befordulnak.
– Mi bajod? Beteg vagy? – kérdi a gyerek.
– Nem, dehogy.
Ebből a szögből nézve a néhol rozsdafoltokkal tarkított zöldes rácskerítés félig eltakarja a malomkő és nemesvakolat homlokzatot. A férfi magasabb, tágasabb épületet őrzött emlékezetében, nagy ablakokkal, melyek mint tágra nyílt szemek, a Jardin D’Edenre néznek. Valójában egészen kicsi: az utca legszerényebb épülete, mely két terjedelmes villa között, azok árnyékában, néhány holdon húzódik meg.
– Gyere, itt vagyunk.
Jean-Jacques nekiiramodik, megrántja a csengő fogantyúját. A csengő magas hangon szólal meg. Eltelik egy perc, mire kinyílik egy ablak az emeleten.
– Jean-Jacques! Nem vagy az iskolában? És nem vagy egyedül? Mi történt?
– Papa unokatestvérével találkoztam útközben.
Manoir anyja hangjának csengésétől megtántorodik. Nem lesz képes szólni hozzá, nem fogja tudni elviselni a látványát. Mindjárt elájul ott, a járdán. Menekülnie kellene. De lábai nem engedelmeskednek. Egyik kezével a kerítésrácsba kapaszkodik, és behunyja a szemét. Egy apró sziluett jelenik meg. A férfi egész testében reszket; tekintete elhomályosul a könnyektől.
– Uram?
Manoir elkeseredetten nyeli a könnyeit és mosolyog. Anyja harminc évesen élete végéhez közeledik. A bomba egy szabályos vonású, halvány bőrű fiatal nőt fog megölni, akit a gyász és a gondok máris letaglóztak. Már csak egy óra van hátra az életéből; nagyon egyenesen tartja magát a varráshoz használt otthoni köpenyben, amely fölé egy túlságosan bő férfimellényt húzott.
– Uram?
A nő is reszket. Az a férfi, az az unokatestvér annyira hasonlít a férjére! A férje ugyan soha nem tett róla említést, de hogy is kételkedhetne a rokonságukban? A férfi beszél. A hangja, a hanglejtése is visszhangot kelt a nőben. Bemutatkozik, megmagyarázza a helyzetet. Tényleg ő az elhunyt egyetlen rokona. Néhány hónappal a halála előtt unokaöccse írt neki, és a leveléhez egy fényképet csatolt a kisfiáról. Manoir megsimogatja Jean-Jacques haját. A gyerek nem húzza el a fejét. Sajnos Jean-Pierre Manoir Sedan mellett, a visszavonulás zűrzavarában a ládájával együtt elvesztette a levelet és a fotót is.
Manoir tüntetően hangsúlyozza szavait gyűrűs kezének mozdulataival. Jeanne összerezzen.
– Bocsásson meg, ez a pecsétgyűrű…
Jean-Jacques, aki kezdettől fogva csöndben figyeli a két felnőttet, ebben a pillanatban közbeszól:
– Láttad ugye, anya? Ugyanolyan pecsétgyűrűje van, mint apának. Éppen ugyanolyan!
Manoir kinyújtja a kezét.
– Együtt rendeltük a kettőt egy p-i ékszerésztől. Michel saját maga rajzolta le a foglalaton levő kastélyt egy füzetlapra.
Az újabb hazugságban levő részigazság eloszlatja az utolsó enyhe kételyeket is, melyek esetleg megmaradtak a fiatal nőben. Férje annak idején valóban azt mondta, hogy P-ben készíttette a pecsétgyűrűt, sajátkezű vázlat alapján. Mindennek ellenére egy furcsaság marad: a férje soha nem beszélt neki erről az unokafivérről, aki vagy tíz évvel idősebb nála, és akivel, legalábbis fiatal korában, oly közel álltak egymáshoz… De inkább afelé hajlik, hogy egyszerre örüljön a látogatásnak, mely megtöri a nap monotóniáját, és annak, hogy sivár életében új barátra talált. Ekkor jut eszébe lompos öltözete, a köpeny, a formátlan mellény, hát igazán… Elnézést kér, varrni készült a gépen. Kisebb munkákat szokott vállalni; hadiözvegyi járadéka oly szerény!
Belépnek a házba. A csaló torka összeszorul, beszívja a soha el nem felejtett régi illatot, mely olykor felkavaró emlékként vissza-visszatér életébe, a birsalmasajt, a csicsörke-kalitka, a padlómáz, a zöldségleves illata a Jean-Jacques szobájából jövő, fehér egér pisi kissé savas szagával együtt. A használt ruhák szaga, mivel Jeanne ezekben az ínséges időkben több régi ruhát javít, szab át vagy fordít ki, mint amennyi újat varr. A varrógép olajozókannájának szaga. A gép egyébként itt van. A nagy fekete, aranycsíkos Singer a nappaliban trónol a tűk, cérnák, kréták és ollók alkotta rendetlenség kellős közepén. És az emlék, amit a nagy alkalmaknak fenntartott helyiségről őrzött, ahová csak szükség esetén léptek be, akkor is posztó cipővédőben. Persze, az még azelőtt volt! A háború és apja halála előtt. A nappali varróműhellyé alakult, és a cipővédők most egy bútordarab alatt hevernek.
Jeanne a konyhába vezeti a vendéget. A férfi lábából szinte minden erő kimegy, amint leül a székre, mellyel a nő kínálja. A tányérokkal díszített falak forognak körülötte.
– Jean-Pierre! Ugye hívhatom Jean-Pierre-nek? Végül is, rokonok vagyunk… Nagyon fáradtnak néz ki!
– Igen, az utazás…
– Messziről jött?
– Nagyon messziről, valóban.
A férfit szörnyen rossz érzés fogja el. Behunyja a szemét, majd kinyitja, próbál mosolyogni. A nő háttal a férfinak vizet tesz fel forrni. Majd a konyhaszekrény polcai előtt állva félretolja az üres üvegeket, s a bádogdobozokat a füléhez tartva megrázza.
– Nézzük csak… Nem, persze nincs már tea. Sem valódi kávé. Akkor valami gyógynövényt vagy cikóriát.
Manoir szédülése fokozatosan múlni kezd. A falak lassabban forognak, a tányérok mozdulatlanná válnak. Három, leheletnyi zsíros pára- és porréteggel borított tányér van a falra akasztva. Az első egy otthoni jelenetet ábrázol; egy nő, éppen mint Jeanne ebben a pillanatban, a konyhában sürgölődik. A másodikon egy múlt századi utazó, bottal a kezében, arca nagy kalapja karimájának árnyékában, egy erdőn halad keresztül. A harmadik tányér rejtély. Onnan, ahol ül, nem tudja jól kivenni a részleteket. Egy hangjegy a vonalrendszerben, egy tó…
– Hársfatea. De várjon csak, mégis van itthon valami jó!
Levesz egy tálat egy másik polcról. Manoir felismeri a sötét borostyánszínű, szinte barna szeleteket, melyeket hajdan uzsonnára vágott neki anyja egy nagy darab gyümölcssajtból.
– Sajnos egyre kevesebbet készítek belőle… Túl sok cukor kell hozzá. Jean-Jacques imádja… De hova lett az a gyerek? Jean-Jacques!
Zaj hallatszik a lépcsőről, Jean-Jacques megjelenik.
– Mit műveltél?
– Rendet raktam a szobámban, hogy megmutassam Jean-Pierre unokatestvéremnek.
– Jean-Pierre nem a te unokatestvéred; hanem apádé.
– Igen, de azt mondta…
– Így van – lépett közbe Manoir. – Kicsit túl idős vagyok ahhoz, hogy az unokatestvéred legyek.
– Játszunk? Azt mondtad, ugye? Direkt elrámoltam a szobámat.
– Hagyd egy kicsit békén Jean-Pierre-t. Vegyél egy szelet birsalmasajtot. Maga is szolgálja ki magát, Jean-Pierre.
A férfi és a gyerek a tálban turkálnak. A szeletek kissé ragadnak. Jean-Jacques lenyalja az ujjait. Manoir habozik, majd cinkos pillantást váltva a kisfiúval, ugyanazt teszi.
– Anya!
– Tessék, kicsim!
– Ma nem megyek iskolába?
– Nos… Délelőtt mindenesetre nem.
– Délután se!
– Meglátjuk… Majd meglátom. Azt hiszem, kész a hársfatea.
Jeanne kivesz két bögrét. Jean-Jacques nem szereti a hársfateát, meg aztán már reggelizett. Ami nem gátolja meg abban, hogy jól belakjon a birsalmasajtból. Manoir majd’ meghal a vágytól, hogy vegyen még, de nem mer.
– Jean-Pierre, szolgálja ki magát!
– Örömmel, ez felséges.
És kivesz a tálból egy kettétört szeletet.
– Máskor is eljössz?
Jean-Jacques szobájában vannak. Jeanne lent dolgozik. Jean-Jacques a linóleumpadlón fekszik, a láda mellett, amelyben a játékai vannak. Manoir leteszi a kis vas repülőgépet, amit nézegetett.
– Persze, ha anyád megengedi.
– Biztos, hogy megengedi!
– Miért olyan biztos?
– Mert a családhoz tartozol. Az ember szokott a családtagjaival találkozni, nem?
– Feltételezem, hogy igen. Nem igazán tudom, mivel nekem már nincsenek… Vagyis csak ti ketten.
– Ahogy nekünk is csak te vagy.
Manoir a láda fölé hajol, és kinyújtja a kezét egy építőkocka-doboz felé.
– De sokszor túl messze laknak az emberek egymástól ahhoz, hogy gyakran találkozhassanak.
– És te messze laksz? A szabad zónában?
– Hát ez az: a szabad zónában.
– Akkor nem fogunk tudni találkozni.
Manoir kinyitotta a kirakós játék dobozát. Már talált három darabot, amelyek ugyanannak a képnek a részeit képezik. Kétségkívül egy rodeó jelenet.
– De el fogok költözni.
– Tényleg? Ez remek! Akkor gyakran fogunk találkozni? És elmegyünk csónakázni. Anya nem akar elvinni. De te igen, ugye?
– Mindenhová elmegyünk! Cirkuszba, állatkertbe, és ünnepnapokon felülünk az óriáskerékre.
– Hű, az óriáskerékre! Még lentről is ijesztő, ha felnézek!
– Ha én is ott leszek, nem fogsz félni?
– Nem, biztos, hogy nem!
Hirtelen felüvöltenek a szirénák. A férfi és a gyerek megdermed.
– Hallod? Riadó!
Manoir az órájára néz és bólint. Jeanne sürgető hangja hallatszik a földszintről.
– Jean-Jacques! Jean-Pierre! Riadó van!
– Gyere!
Manoir, mielőtt becsukná az ajtót, a küszöbről szemügyre veszi gyerekszobájának a berendezését. A vörös dunyhát az ágyon, a ketrec rúdjait harapdáló fehér egeret, a kutya alakú gipsz perselyt a komódon, Kipling költeményét az aranyszínű picspin keretben. Isten veletek, Isten veletek, ezúttal örökre.
Lemennek. Jeanne a lépcső alján várja őket. Nincs egyedül. Mellette áll a szomszédasszony. Elfogta a kíváncsiság, s a lépcsőfeljárón érte a riadó.
– Gyerünk, siessetek már, nem hallottátok a szirénát?
– Hallottuk, de ez nem nekünk szól. Lefogadom, hogy az állomást fogják bombázni!
– A második házban lakunk! Menjünk hozzám, a pince mélyebb, a férjem jól megerősítette…
– Nincs már idő – vág közbe Manoir. – Figyeljenek, kezdődik!
A motorok zúgása erősödik. Néhány másodperc múlva a bombázóraj függőlegesen leszáll az agglomerációra. Tompa robbanások hangzanak fel.
– Ez a flak, a DCA – kiált fel Jean-Jacques. – Bumm-bumm-bumm-bumm!
– Menjünk gyorsan le!
Jeanne megragadja a kisfiút. Kinyitja a pinceajtót és lemegy a lépcsőn. Manoir félreáll, és előreengedi a szomszédasszonyt.
Jeanne meggyújtott egy kis gyertyavéget. Régi ládákon ülnek. A föld egyfolytában reng. Minden egyes robbanásnál lökéshullámoktól rázkódnak a falak. Az óvóhely egyik sarkában üres üvegek koccannak össze.
– Az állomást bombázzák. Nincs mitől tartanunk.
– Ezt mondja maga!
A szomszédasszony sajnálja jól aládúcolt menedékét és a homokzsákokat. Jeanne hallgat. Jean-Jacques, akit egy pillanatra megérintett a félelem, visszanyeri bizalmát „Jean-Pierre nagybácsi” viselkedése miatt. Manoir mosolyog. Nagy béke költözik belé. A hajdan elfajult dolgok hamarosan visszatérnek normális medrükbe.
Fent a szóban forgó bombázó megperdül, és zuhanni kezd. Hogy csökkentsen a gép terhelésén, a pilóta parancsot ad, hogy dobják le a bombákat. A lövedékek először bizonytalanul lebegnek a levegőben, majd a szélnek a szárnyaikra gyakorolt nyomása stabilizálja őket. A bombák most egyenesen, egyre élesebb fütyüléssel hullnak alá. Az első felhasítja az úttestet a kerti háztól kétszáz méterre. A második szétzúz egy gázkamiont az utcasarkon. A pincében a szomszédasszony, a rossz hírt hozó, kinyitja a száját, hogy kiáltson. Jean-Jacques Jeanne-hoz bújik, arcát mellkasába fúrja. Manoir felkel, rájuk veti magát, és átöleli őket.
Bures, 1980
Fordította: Károly Judit
Illusztráció: fh. fotó: La Règle du jeu (laregledujeu.org)
Ezek is érdekelhetik!
Uladzimir Nyakljajeu: SZARHÁZI →
Kis dalok a szerelemről →
Pascal Mérigeau: Mikor Angèle egyedül volt, Roger Jouet: A gyűjtő →
