Friedrich Glauser: Fény és sötétség, A bagoly, A találkozás (három elbeszélés)
*
Friedrich Glauser (1896-1938) svájci író életét az Idegenlégió, gondnokság alá helyezés, drogfüggőség és kényszerű pszichiátriai kezelések töltötték ki. Öt regénye, amelyeknek Studer őrmester a főhőse, valamint elbeszélései és tárcái minden viszontagság dacára irodalmi rangra emelték. Úgy tartják számon, mint az első és legjelentősebb német nyelvű krimiszerzőt. Az alábbi három történet azt hivatott hangsúlyozni, hogy ne tekintsük Glausert kizárólag krimiszerzőnek, mert elő tudott ő rukkolni komoly irodalmi csemegékkel is – igaz, a maga félreismerhetetlen és utánozhatatlan módján.
Fény és sötétség
Ne itt pihenj le, túl kemény lenne a fekvés ezeken a kavicsokon. De odafönt, a dombon, a paratölgyek alatt, amelyeknek a törzséről lehántották a kérget, puha a talaj. És onnan a tengert is láthatod. Jó sokáig úsztál; nincs mitől tartanod, odafönt sem fogsz fázni. Az erdő megvéd a hegyek felől fújó széltől; s a lenyugvó nap még mindig melegen és türelmesen hatol át a lombokon.
Jól fekszel?… Gyere, a fejed alá teszem a fürdőköpenyemet is; jó választás volt ez a gyökér… Nézd, a levelek közt úgy vibrál az ég, akárcsak egy lázálombeli tarka szobamennyezet… Alszol?… Csak azért hunytad le a szemed, mert vakít a fény? Nem fázol?… Még nedves a bőröd és tengerszagod van… Hogy miért nevetek?… Mert nem sok híja volt, hogy most ne feküdjek itt melletted, itt, ahol meleg van és világosság, és a szigorú hegyek vonalakat húznak a folyvást elenyészőben levő felhők felé… És tudod, épp itt érzem a késztetést, hogy felidézzem magamban a szürke várost, amelyben szinte sosem sütött a nap. Odafent már júliusban fakulni kezdtek a levelek, mert a levegő telítve volt porral és mérges gázokkal. Szünet nélkül esett az eső, a fekete eső, amely foltokat hagyott maga után az ember bőrén. Az utcákon járó-kelő emberek kicsik voltak és csúnyák, s feketén pöttyözött volt a bőrük.
Hadd gondoljak utána. Hol találkoztam először azzal a nővel? Furcsa, még a keresztnevét is elfelejtettem. Egyetlen éles kép él róla az emlékeimben: éjszaka volt, ott ült az ágyamon állig felhúzott térddel és a semmibe bámult. Néha mesélt. Én akkoriban egy tűzhellyel és főzőedényekkel felszerelt, bútorozott szobát béreltem. Volt benne egy asztal, két rozoga szék és egy igen széles ágy.
Hogy is felejthettem el!… Hát persze, a cirkuszban találkoztam vele. Mellettem ült az üres széksorban, az előadás látogatottsága gyenge volt. Először tudomást sem vettem róla. Épp idomított kutyák voltak a színen, s azok ugyancsak lekötötték a figyelmemet. A nő rám meresztette a szemét, így aztán én is kénytelen voltam ránézni…
Mért fordítod el az arcod? Zavar a lemenő nap sugara? Mindjárt eltűnik, s akkor megérkezik a meleg este, amely szétteríti a tengeren súlyos kabátját. Végtére is milyen egy arc? Le lehet írni. De a szavaktól hosszú út vezet a képig, amelyet senki – szinte senki – sem képes végigjárni. Miközben neked lefestem azt a nőt, te aligha látsz többet magad előtt egy elmosódott árnyéknál…
Látom a kezeden, hogy kezded elveszíteni a türelmedet. Engedd hát, hogy fogjam az ujjaidat, nehogy azt hihesd, hogy elmentem. Mindig itt vagyok, még akkor is, amikor múltról álmodok, arról a múltról, amely egykor mégiscsak a jelen volt.
Az utcákat sűrű köd ülte meg, amikor kiléptünk a kapun. Odabent, a cirkuszban nem beszéltünk egymással, de ő nyilván megérezte, hogy a lépcsőn lefelé menet követem. Az utcára kiérve ugyanis tétova lett, a lépései lelassultak, mintha attól félt volna, hogy szem elől tévesztem. Nagyon ügyetlen vagyok, ha meg kell szólítanom egy nőt. Hisz tudod. Ha annak idején nem biccentettél volna felém, tudod, azon az estén, amikor először táncoltunk együtt, alighanem elkerültük volna egymást. Ő egészen más volt, mint te, aki karcsú és szőke vagy. Nem egészen olyan magas, mint te, szélesebb alkatú, a haja igen sötét, az arca pedig kerek. Ott lépkedtem mellette és elkezdtem beszélni, minden üdvözlés nélkül. A kutyákról meséltem, amelyeket láttunk. Ő hallgatott. De én szerettem volna hallani a hangját. Na és hol lakik, kérdeztem tőle. Ekkor szólalt meg először: Ápolónőként dolgozik.
Látod, kis híján már megint elkövettem ugyanazt a hibát: hogy megpróbáljam ecsetelni a hangját. Utánozni nem tudnám, ahhoz pedig túl kevés szó áll a rendelkezésünkre, hogy leírjuk egy hang színezetét. Egy olyan hallgatag nő hangjával szembesültem, aki nem szokott hozzá a beszédhez; nem nehézkesség vagy butaság okán, hanem inkább – ez volt a benyomásom – a torzító szótól és hangzástól való félelem okán. Úgy mondanám, szürke volt ez a hang. Valahol rezgett benne egy repedés, egy inkább lelki törés, mint hangszalagsérülés.
Mosolyogsz? S kissé gúnyosan, ahogy látom… Nos, mulass csak rajtam és az én papírízű hasonlítgatásaimon… Rázod a fejed?… És nem akarod elárulni, miért nevetsz ki?…
Elkísértem egészen a kórház bejáratáig. Hogy miről beszéltünk még, nem tudom…, hisz alighanem egész idő alatt én magam beszéltem. Meglehetőst magányos voltam akkoriban, s ilyenkor óhatatlanul megesik, hogy hirtelen megárad a beszédfolyam.
Ő maga ajánlotta fel nekem, hogy eljön hozzám látogatóba. A beszéde egészen természetes volt; azt mondta: „Hol lakik? Holnap este eljövök magához.” Én pedig megadtam neki a címemet.
És aztán ott ült a szobámban az egyik széken. Meleg volt. Az ablakokon kívül szívós sötétség honolt.
Te el sem tudod képzelni azt a sötétséget, különösképpen itt nem, ahol az este tiszta és világos, az éjszakát pedig átitatja a fény, amelyet a nap ajándékozott neki. Ott a legvilágosabb lámpa is egy bányászmécses borújával ég, az embernek váltig az a benyomása, mintha a sötétség a szénnel együtt jönne fel a tárnákból, s mintha megmérgezne mindenfajta világosságot.
Azt mondta, éhes, a szolgálata lejártával nyomban eljött a kórházból. „Tetszettél nekem”, mondta. Én nem igazán lepődtem meg ezen a tegeződésen. Túlhevültnek látszott. S annak is örültem, hogy tetszem neki. Már oly régóta nem érdeklődött irántam senki, s az efféle szavaktól oldódni kezdett a magány.
Elővettem egy szalvétát és szétterítettem az asztalon, én magam sem ettem még. Előzőleg húslevest főztem, benne sok zöldséggel. Az egész szoba megtelt az illatával.
Közöttünk ott állt a petróleumlámpa; a lángja csipkésen világított elő a poros cilinderből. Tudod, ha egyedül él az ember, nincs kedve a tisztogatáshoz. Még most is egész határozottan érzem a lóhús ízét a számban, amelyet akkor főztem. A lóhús olcsó volt és tápláló, nekem pedig kevés pénzem volt. E tekintetben máig sem történt sok változás. És a halat, amely itt a tengerre ráboruló kemény fényből nyeri az ízét, csak a lóhús miatt kellett felidézni magamban. Akkoriban egy irodában dolgoztam, fordítások meg hasonlók, tudod. Azt megelőzően pedig éjszakai műszakos voltam a tárnákban.
Állandóan elkalandozok, mert nagyon nehéz mesélni erről a dologról. Amúgy tényleg nem történt semmi. Csak annyi, hogy kis híján betemetett odafönn az a hideg, fekete föld, amely jól megszívta magát nedvességgel. Ő először a kórházról mesélt. Látszott, hogy az első este óta eltelt idő alatt túltette magát a gátlásokon, mert a beszéde összefüggő volt, jóllehet a szavak csak lassan formálódtak meg az ajkán, azon az erőteljes színű ajkán, bár pirosítót nem használt. Beszélt a betegekről, különösen azokról, akik roppant szívósan ragaszkodtak az élethez, ellenállást tanúsítottak, jóllehet már semmi reményük nem maradt. Az ilyen betegekkel foglalkozott a legszívesebben, s a kórház is mindig ezekhez az esetekhez hívta; köztudott volt, hogy a puszta jelenlétével is hatást gyakorolt a betegekre. Nyugtatókra sem volt szüksége, már pusztán azzal elérte a célját, hogy odaült az ágy szélére a magáról megfeledkező páciens mellé, aki nyomban megnyugodott, mihelyt megfogta a kezét, aztán pedig ottmaradt mellette, mindaddig, amíg csak a beteg nem részesült a megváltásban. Megváltás, így mondta.
Hogyhogy megváltás? kérdeztem, hisz nyilvánvalóan hívő katolikus nő, mint ahogy az összes többi honfitársa. Igen, válaszolta, hívőnek hívő, nem vitás, de tudja, hogy azok a betegek, akik őmellette halnak meg, meglelik a nyugalmukat.
Hogy sem pokolra nem jutnak, sem pedig a tisztítótűzbe, hanem egyenes úton a Paradicsomba? Mosolyognom kellett, miközben feltettem ezt a kérdést. De ő komoly maradt. Sem a Paradicsomba, sem a pokolba, felelte, még csak nem is a tisztítótűzbe. Feloszlanak, mint a füst a tiszta levegőben (ezt a hasonlatot használta), és többé már nem éreznek sem fájdalmat, sem örömet… Mialatt ezt mondta, tekintetét szórakozottan az asztalterítőn járatta és egy kicsi kört rajzolt a villájával.
Tömören fogalmazva, az arca sajátosan festett. Nagyon sok lapos fehérség, csak a szemek domborulatai vetettek éles árnyékokat az arcára. Olyan volt, mintha ezeken a helyeken két sötét lyuk lenne.
Én hallgattam és nem vettem le róla a tekintetem. A ruházata szigorú volt; fekete blúz, amely a nyakát fekete selyemgallérral övezte. A csuklóit is széles selyemszalagok fogták közre. Az ujjai rövidek voltak és tompák. Az, amit a tenyérjósok életvonalnak mondanak, mélyen bevágódott, alig ért el a hüvelykpárna feléig és rövid egymásutánban sok aprócska függőleges ránc keresztezte.
Neked is jósoljak tenyérből? Most nem megy, ahhoz kissé kapatosnak kell lennem, s többnyire akkor sem igaz, amit mondok. Vajon nem lettünk időközben túl józanok, túlzottan is okosak? Tenyerek vagy csillagok: mi már nem hiszünk bennük, ezért aztán az egymást állandóan keresztező vonalak sem hisznek mibennünk.
Ezután már nem beszéltünk sokat. Segített elmosogatni, majd úgy döntött, hogy a szobámat is kitakarítja, még egy söprűt is kölcsön kért a szomszédjaimtól. Én mindeközben lustán heverésztem az ágyamon és cigarettáztam. Ő nem dohányzott. Hazakísértem. Nedves hó hullt, az utcák csúszósak voltak, én a karom nyújtottam neki. A kabátja puha anyagból készült, s tapintásra olyan volt, mint egy állat bőre. Csak egy kicsit volt alacsonyabb nálam. Aztán becsapódott egy rács, ő pedig egy pillanatig fekete árnyként állt egy megvilágított ajtóban, s alig észrevehetően búcsút intett.
Nyilván csak a véletlen műve volt, hogy hazafelé menet részegek kötöttek belém. Hárman voltak, bár kis termetű, de széles vállú egyének, akiknek izmos karjai olyan hosszúak voltak, mint a majomkarok. Hátamat egy ház falának vetve, védekeztem. A közvetlen közelben égett egy laterna. Egy késpenge visszatükrözte a lámpafényt, s úgy rángatózott, mint valamely gyerekkézbe kerül bengáli gyufa.[1] A kés nem talált el. Csak egy súlyos ütés dörrent meg a halántékomon, s én lerogytam.
Amire magamhoz tértem, már vékony nedves hótakaró lepett el. A nyelvem feldagadt és rossz íze volt. Csillagtalan volt az ég; hazabotladoztam, s nagyon cudarul éreztem magamat.
Másnap beteg voltam. Nyilván meghűltem, mert lázam volt, a fejem pedig tompán kongott. Ekkor éreztem először a szobám vigasztalanságát; eddig még soha nem fordult elő, hogy egy napnál tovább tartózkodtam volna benne. Vasárnaponként mindig elmenekültem ebből a sivárságból, többnyire valamilyen kávéházba, s ott maradtam sötétedésig, sőt alkalomadtán akár késő éjszakáig. Egy kávéházban mégiscsak jóval szórakoztatóbb a magány. Déltájban felkeltem és teát főztem magamnak. A házban csend volt. A szomszédjaimnak nem voltak gyerekeik, a férfi reggelente útra kelt a bányába, az asszony pedig hosszasan aludt, azután pedig annyira csendesen, minden zörejt mellőzve tevékenykedett, hogy néha már-már azt hittem, a szobám melletti helyiség lakatlan.
Aztán megint elaludtam. A szobám sötét volt és hideg, amikor ismét felébredtem. Fájt a hátam, és fáztam is.
Még most is libabőrös leszek a gondolatra. Nézd, szinte érdes lett a karom, de majd elmúlik… Igen, igazad van, a test is emlékszik. Miért is ne élhetne néha ő is a múltban, ha a léleknek olyan jól sikerül.
Felöltöztem, a takaró az ágyamon vékony volt, aztán újból visszafeküdtem. Még ahhoz sem volt elég erő bennem, hogy meggyújtsam a lámpát. Az udvarról, amelyre az ablakom nyílt, valamilyen homályos lámpa piszkossárga foltokat fröcskölt fel a plafonomra. És megállt az órám is.
És ebben a sötétségben, amelyben zubogva forrt a láz, láttam meg igazából először a furcsa nőt. Az arcvonásai kivehetőek, kézzel foghatóak és igen közelik voltak, csukott szájjal mosolygott, úgy, mintha valamit titkolnia kellett volna. Aztán eszembe jutott, hogy még csak azt sem tudom, mi a neve. Nem tudtam a keresztnevét sem, ezért vágyódtam utána annyira. Meg akartam kérdezni, sok mindent meg akartam kérdezni tőle. És akkor hirtelen tudatosult bennem, hogy odakint áll az ajtó előtt.
S már fel is hangzott a kopogása, én pedig kiszóltam: „Szabad.” Virágot hozott, az illata után ítélve csakis krizantém lehetett. A nő lassan azt mondta: „Jó estét”, az asztalhoz lépett, meggyújtotta a lámpát; minden további nélkül rátalált a sötétben. Aztán letette a virágot az asztalra.
„Tulajdonképpen hogy hívnak?”, kérdeztem.
„Juliette.” Majd némi idő múltán: „Beteg vagy?”
Bólintottam. „Nyilván éhes vagy”, vélekedett. „Főzzek neked valamit?” Még kötényt is hozott magával, egy hófehér kötényt, amely klórszagú volt. Letérdelt a tűzhely előtt, kiszedte a hamut, gyújtóst aprított. „Teljesen összepiszkítod magad”, mondtam. „Segítsek?” Megrázta a fejét. Energikusan megrázta a fejét. A haja fellazult, s a konty lecsúszott a tarkójára. Aztán a copf, az a vastag hajfonat lezuhant a fekete blúzra, s a maga csillámló barnaságával élesen kiütközött a sötét alapból. Később gyakran játszottam ezzel a hajjal, fésültem, fontam. Tudod, anyámnak éppilyen haja volt, s amikor meghalt, mindig sírnom kellett, ha az anyám hajára gondoltam…
Juliette éjszakára nálam maradt, s ez az éjszaka sajátosnak volt mondható. A nő az ágy láb felől eső végében ült az álláig felhúzott térddel, s a lámpa fényébe bámult. Reggel felé a lámpa kialudt. De Juliette továbbra is ugyanott ült. Időnként mesélt valamit, a maga lassú nehézkes módján…
Kétszer is el volt jegyezve, mesélte Juliette, ám a vőlegény mindkét alkalommal meghalt röviddel az esküvő előtt. Az egyik lezuhant egy lépcsőn és kitörte a nyakát, a másik meg, leugorván a villamosról, egy autó kerekei alá esett. Így most az a meggyőződése, hogy ő csak a szerencsétlenséget hozza bárkire – már ha a halál szerencsétlenség. Az én esetemben kevésbé aggódik. Velem aligha fog bármi is megtörténni. Én úgy jelenek meg a szemében, mint aki bensőséges viszonyt ápol a halállal. Kénytelen voltam igazat adni neki. Gyakorta és szívesen gondoltam a halálra. Csak az a gondolat nyugtalanított, hogy odafent, abban az elázott, piszkos földben kelljen pihennem. De hát ez csak egy előítélet volt.
„A viszontlátásra”, mondta, amikor reggel magamra hagyott. Nem kérdeztem meg tőle, mikor jön el megint. Túlzottan is valószínűtlennek látszott a dolog. Precíz kérdések ilyenkor nem segítenek.
Aztán bementem a hivatalba, s félig alva tettem a dolgom. Hiszen mindig ugyanazok a levelek voltak, amelyeket le kellett fordítanom. De a kérdés, amelyet előző este nem tettem fel, egész nap hosszat kínozott: vajon eljön-e ismét, méghozzá mindjárt ma?
Eljött. Ismét meggyújtotta a lámpát. Aztán odaült mellém, s a fejét a vállamra hajtotta. Még a haja is klórszagú volt egy kicsit. Nem tudtam, mire emlékeztet engem ez a szag; sírokkal volt kapcsolatos.
Aztán elaludt. Kényelembe helyeztem, s ott maradtam ülve mellette. Zárkózott arcán sok fáradság tükröződött.
Az ezután következő időszak furcsának volt mondható. Tulajdonképpen még ma sem tudom, szerelmes voltam-e bele vagy sem. Tudnod kell, hogy a szerelemnek különbözőféle álarcai vannak. Én őt „sœurette”[2]-nek neveztem, aminek gyengédebb a hangzása, mint a német „Schwesterlein”-nek[3]. Minden este eljött hozzám, néha egész éjszaka ott maradt, olykor-olykor meg már tíz órakor elment. Én pedig azután egy ideig még ébren feküdtem és rá gondoltam. Kusza gondolatok voltak ezek. Olybá tűnt, mintha már ősidők óta ismertem volna; bejött a gyerekszobámba, amikor még kicsi voltam, és játszott velem. Sőt, ott volt már jóval korábban is, mint ez a gyerekszoba, ott volt abban a vigasztalanságba és sötétségbe alámerült birodalomban. De állandó jelenléte elviselhetővé tette annak az időtlen örökkévalóságnak a sötétségét is, amelyben nincs nap, csak kihunyt csillagok fénylenek.
Itt, a földön, úgy suhantunk el egymás mellett, mint holmi testüket vesztett árnyak. Néha beszéltem neki efféle dolgokról. Akkor újból felbukkant az a mosoly, az a zárt ajkú mosoly, amely az álmaim egyikében ült ki az arcára, mielőtt még a valóságban megpillantottam volna.
Azokban az időkben, amikor együtt voltam vele, mindössze egyszer érintett meg a veszély szele. Egy szombat este elutaztunk a közeli fővárosba, hogy ott töltsük a vasárnapot. Amikor megállt a vonat, én szálltam le elsőként; amikor letettem a lábam a peronra, megrándult a kocsi és néhány métert visszagördült. Én előre zuhantam és térdre estem. Juliette sápadtan állt mögöttem. „Kis híján a vonat alá estél”, dadogta. De csak az arca felső részén látszott rémület: a szemén, a ráncba szökött homlokán; a szája összeszorítva mosolygott.
Csak egy hónappal később döbbentem rá, mennyire megváltoztam időközben. Nagyon nem akaródzott eljárni az irodába, elhiheted. Viszont rám tört egyfajta közömbösség, amilyet korábban nem ismertem. Felmondtam a munkahelyemen és naphosszat otthon maradtam. És vártam. Hogy mire vártam, nem tudom, jobban mondva, nem tudom leírni. Mindig fáradt voltam, feküdtem az ágyon és bebeszéltem magamnak, hogy az estét várom. Mert este eljött, mindig pontosan. Ugyanakkor tudtam, hogy még a vele együtt töltött órák alatt is várok valamire. És ő érezte is ezt. Egyszer arról beszéltem neki, hogy szinte semmi pénzem sincs. Ez hazugság volt, mert a bankban volt még egy kisebb összeg a nevem alatt, de ahhoz nem akartam hozzányúlni. Tartalékként kezeltem, talán valamilyen öntudatlan óvatosságból. S ő még pénzt is kínált. Én pedig elfogadtam.
Az utóbbi időben sokat beszélt a halálról. Pontos ismereteim voltak a betegekről, akik az ő ápoltjaiként haltak meg. Néha megkérdeztem tőle, mi legyen a továbbiakban; hogy házasodjunk-e össze, hisz neki van családja, s a barátságunk már nyilván pletyka tárgya a kórházban. Ő csak megvonta a vállát és hallgatott. Aztán egyszer megjegyezte: „Valószínűleg hamarosan eljön számunkra a megváltás.” Én megmosolyogtam ezt a választ.
Egyik este nem látogatott meg, s nem jött a rá következő estén sem. Én pedig feküdtem a szobámban és vártam. E napok és éjszakák során alig ettem valamit. És egyre csak a sötétben feküdtem. Nem gyújthattam meg a lámpát, ez már az ő kiváltsága volt, s nem az enyém. Olykor-olykor mintha hallottam volna a hangját, ahogy szólítgat. A hang vékony volt és félénk. Végül aztán a harmadik napon elmentem a kórházba és érdeklődtem felőle.
A portás zsémbeskedett velem. Meghalt, mondta, a temetés holnap lesz. Délután négy körül járt az idő. Elmentem a bankba és kivettem a pénzem. De azt hiszed, tudtam, mihez kezdjek vele? Egy pillanatig örültem a bankjegyek látványának. Ehetnék egy jót belőle valahol, gondoltam, utána meg elmehetnék a cirkuszba vagy a moziba. De aztán tovaillantak ezek a kívánságok, s nagyon magányosnak éreztem magam az utcán. A felhők az esti égbolton zsíros-vörösek voltak, mint holmi elkenődött smink. Ezért véltem én egyre csak a hangját hallani, gondoltam, azért, mert beteg volt. És most már nem láthatom többé. De hisz már korábban is ismertem, mint kicsi lány odajött hozzám, annak idején, piros ruhácskát viselt és meséket mondott. Tényleg ő volt az, vagy csak álmodtam róla gyerekként?
Visszamentem a szobámba és összepakoltam szegényes holmimat. A lakbér előre ki volt fizetve. Ugyan mihez kezdhettem volna még a sötét városban? Elmentem a pályaudvarra.
Peronjegyet váltottam, igen, tényleg, nem volt hozzá merszem, hogy menetjegyet váltsak valamilyen úti céllal. Kimentem a peronra és fel-alá járkáltam a sínek mellett. Csak kevés vonatra váró ember volt ott. De nekem ezek az emberek rendkívül valószínűtlennek látszottak. Elmosódott volt mindegyikük, nem voltak kontúrjaik. Csak egy sárga úriembert láttam élesen, aki szemlátomást fázott vastag bundakabátjában. Úgy véltem, nyilván a trópusokról jön és valamilyen májbaja van. Vagy talán az epéje nincs rendben. Nyilván ő is hamarosan meghal. Ezt hangosan mondhattam ki, mert az úriember rám nézett. A pupillái ki voltak tágulva. Biccentettem feléje, ő pedig elfordult.
Aztán csak járkáltam föl és alá. Hirtelen sötét lett. A pályaudvar eltűnt, mindenfelé éjszakai felhők tanyáztak, öklömnyi csillagok világítottak felettük és lágy, aranyló fényt bocsátottak ki. Már-már úgy nézett ki ez az egész, mint egy tündérmesejáték dekorációja, de sokkal valóságosabbnak látszott, hiányzott a kartonkulisszák undok mellékíze. Ezeken a felhőkön gördülve közeledett felénk egy kocsi, amelyet négy fekete struccmadár vontatott. A madarak faroktollai jelzőzászlók gyanánt lobogtak, s ugyanilyen tollbokrétákat pillantottam meg a lovak fején is, amelyek egy halottaskocsit húztak. A kocsi fekete volt, s úgy festett, mint egy ódivatú cséza. Juliette ült benne. Mellette szabad volt egy hely. Felém intett és mintha szólított is volna. De hangot nem hallottam. Csak ekkor tűnt fel a nagy csend, amely a felhőket megülte. Aztán a kocsi megállt, s én be akartam szállni, amikor tompa dübörgésre lettem figyelmes, amelynek egyre hangosabb és hangosabb lett a gördülése. Egy kéz karon ragadott.
Megláttam a sárga úriember arcát. A szája heves mozgásban volt, de én nem értettem egyetlen szót sem. A dübörgés elgördült a fülem mellett. Egyszerre csak ott álltam a peronon, és egy gyorsvonat mozdonya húzott el mellettem. Az egyik ütközőn lobogott valami, ami úgy nézett ki, mint valamilyen fekete ruha. Igyekeztem kitépni magam a szorításból, hisz Juliette az, aki ott ül, s nekem mellette van a helyem. De a sárga úriember csontos ujjai keményen markolták a karomat. S ekkor azt is megértettem, hogy mit kiabál (kénytelen volt kiabálni, mert a vonat csörömpölt és füttyögött). „Maga meg mit művel?”, kiáltotta a sárga úriember. „Nekirohan a mozdonynak? El akarja gázoltatni magát?”
Nagyon bután nézhettem rá, mert egy kicsit elmosolyodott. Aztán tetőtől-talpig végig mért, ahogyan egy lócsiszár vesz szemügyre egy lovat, amelyet meg akar vásárolni. Időközben a vonat lenyugodott. „Kissé melankolikus? He?”, mondta a sárga úriember. „Levegőváltozásra lenne szüksége? Igen?” A hangja minden egyes kérdőszónál kifulladt. „Szerelmi bánat? Mi?” Még mindig mosolygott, a fogai sárgák voltak és szélesek. „Gyorsírás? Gépírás? Igen?” Bólintottam. A titkára megbetegedett, nem akarnék-e vele jönni? Tovább szeretné diktálni a memoárjait. Előrántott egy menetjegytömböt, karon ragadott és felvonszolt maga után a vonatra. Párizsba utaztunk.
Nem maradtam sokáig mellette. A memoárjai pocsékok voltak, én meg már a hangját sem bírtam tovább elviselni. De nyilván hálásnak kell lennem neki. Különben valószínűleg a nedves földben feküdnék odafenn.
Hallgatsz?… Hisz olyan szép történet volt. De most már a válladra hajtom a fejem. A karod hűvös, a bőrödön pedig még érződik egy kicsit a tengervíz sója. Később majd a szőlőhegyen átvágva megyünk haza és keresünk érett fürtöket. A bogyók még őrizni fogják a nap melegét… Igen… És tudod, hogy… a nővérek ritkák az életben, s az ember csak azért talál rájuk, hogy újból elveszítse őket. De hát a halál után még oly hosszú az élet. Csak legyen elég türelmes az ember…
A bagoly
Ami azt illeti, egyáltalán nem volt a rokonom, jóllehet én bácsikámnak szólítottam. A mostohaanyám sógora volt csupán, ami tulajdonképpen nem számít hivatalosan elismert rokoni viszonynak. Szerettem őt mégis, mert hasonlított akkori kedvenc könyvem, Claude Tillier regénye főhősére, Benjamin bácsira[4]. Viselkedését és kifejezésmódját tekintve hasonlított erre a regényhősre, s mindkettőjük ugyanazt a hivatást űzte: Léon bácsikám körorvos volt. Testalkata mindazonáltal leginkább nyiszlett volt: középmagas, igen sovány, lógó vállakkal és horpadt mellkassal; a csontos arcot fehér kecskeszakáll nyújtotta meg. Léon bácsikám sokat köhögött és még júniusban is súlyos bundakabátot viselt, amelyet elől kigombolva hordott, miközben két öklét mélyen a nadrágja zsebeibe süllyesztette. A falu előkelőségei, a polgármester – egy genfi arisztokrata, aki úgy festett, mint egy pomerániai kurtanemes –, a községi írnok, Corbaz úr, aki egyszersmind tanár és a vegyes kórus vezetője is volt, a községi elöljáróság tagjai, élükön Raymond kocsmárossal és Vuillettaz kováccsal, már messziről mély hódolattal köszöntötték a doktor urat – saluaient de fort loin Monsieur le Chevalier, óhatatlanul is Henri de Regniernek ezt a verssorát idézte fel magában az ember –, és válaszképpen a bácsi örökösen kalaptalan fejének kurta biccentése jutott ki nekik osztályrészül.
Talán meglepő, hogy még mindig így köszöntötték Dr. Léon Courvoisiert, hisz azzal, hogy az új orvos, Dr. Trémoillère letelepedett Jussyben[5], vége szakadt a fénykorának. De én mégsem a két orvos között dúló rivalizálásról szeretnék mesélni, hanem azokról a körülményekről, amelyek a bácsikám halálához vezettek. Mert az ő halálát ténylegesen az aggodalmak okozták; a dologban viszont az a figyelemreméltó, hogy a sors vagy a felsőbb hatalom szemmel láthatóan magas áron fizette meg neki az elszenvedett aggodalmakat. A halála szép volt, úgy hatott ránk, mint egy ajándék, s egy bagoly játszott benne valamilyen sajátságos szerepet. Viszont mindenképpen szerét kell ejtenünk, hogy előbb azokról a bizonyos aggodalmakról számoljunk be.
Léon bácsi katolikus volt, annak idején Löwenben[6] tanult, majd pedig Genfbe költözött. Ott beleszeretett egy tekintélyes polgár lányába (az, hogy mi volt az amúgy sok gyermekkel megáldott férfiú neve, érdektelen a számunkra). Dr. Courvoisier megnősült, mihelyt biztos lehetett benne, hogy Jussyben elnyeri a körorvos állását. A feltételek kedvezőek voltak: rendelkezésére bocsátottak egy házat, s hozzá évi fixfizetést. Az orvos magánpraxisa átnyúlt a francia határon, egészen Savoyáig[7]. Ez volt a helyzet a múlt század kilencvenes éveiben.
A házasság gyermektelen maradt, Amélie nénikém pedig unni kezdte magát. Jó hangja volt, s amikor énekelt, saját maga kísérte a dalait, de hosszabb távon nem érte be ennyivel. Így történt, hogy a házaspár magához vett egy ötéves kislányt. Berthe külsőre zilált volt és elhanyagolt, amikor a doktorházba került, mert azt megelőzően meglehetőst viharosan rángatták a világban erre-arra. A kislány ugyanis Amélie nénikém legidősebb bátyjának egy modellel való rövid szerelmi kalandjából származott (a fivér, azt hiszem, szobrász volt és Rodin tanítványa, de aztán elkallódott), s a gyermeket egy ideig kézről-kézre adták: egy párizsi portáscsaládtól különböző provence-i borosgazdákhoz került – az anyja kiterjedt rokonsággal rendelkezett –, aztán egyszer csak többé nem kellett senkinek, viszont az apján kitört valamilyen megkésett bűntudat, s írt a húgának – egy szó mint száz, Berthe Jussyben kötött ki, Amélie nénikém többé nem volt magányos, a kislány értett hozzá, hogy megvesse a lábát elhódított pozíciójában, és maradt.
Gyerekként Berthe aligha lehetett másmilyen, mint amilyennek később, felnőtt korában láttam: A haja tompán barna színű volt, az arca, talán a színtelen szeme miatt, éles benyomást keltett, a bőre még nyáron sem barnult le, fakón sápadt maradt. Mindez, összevetve hűvös, koravén viselkedésével, nyilván felkavaróan hatott a nevelőszülőkre, mivel azok mindketten melegszívű, barátságos emberek voltak. Bár úgy tartják, hogy a magunkétól eltérő lelkület taszít bennünket, ennek gyakran az ellenkezője az igaz. Mihelyt az ember leküzdi magában az első ellenszegülést, az indulat szükségszerűséggé válik. Ha eltűnne az indulat, üresség maradna a helyén, amely rosszabb lenne, mint a korábban érzékelt zavar.
Berthe eleinte Corbaz úrhoz járt iskolába. Két barna hajfonata hosszú volt és puha. Keveset játszott a falusi gyerekekkel. Később minden reggel beutazott Genfbe, a középiskolába; szorgalmasan és nagy buzgalommal tanult, este hazatért és csendben nekilátott a házi feladatainak. Amélie nénivel régi operettekből származó duetteket énekelt: »Ma mère, j’entends le rigodon …«, vagy népdalokat mollban: »C’était Anne de Bretagne, duchesse en sabots …« A nappali szoba nagy volt, egyik sarkában állt a spinét[8], télen a nyitott kandallóban fényesen égett a tűz, nyáron tárva volt a kissé elvadult kertre nyíló üvegajtó; Léon bácsikám mindig egy gyékényből font karosszékben ült és hallgatta az éneklést. Később, jóval később, nagyjából egy évvel a halála előtt azt mondta a feleségének: „Hát nem megmondtam én neked már akkor, hogy ennek a kislánynak nincs szíve?” Ez a kijelentés Berthe hangjára vonatkozott. Olyan volt az, mint… Találkozott ön már olyan citromízű cukorkával, amely mentával van szagosítva? Elsőre üdítőnek tűnik az íze. De aztán valamilyen hamis frissesség és poshadt savanykásság undok íze marad utána az ember szájában – Berthe hangja hasonlóan hatott.
Amikor a bácsikám házába vetődtem, Berthe már egy éve házas volt egy bizonyos Calve-val, aki, ahogy a bácsikám szokta mondani, nem hozott szégyent a nevére. Mivelhogy a férfi ifjú kora dacára máris kopasz volt, s a francia „chauve”, mint tudjuk, a latin „calvus”-ból származik. Rögtön észrevettem, hogy a bácsikám csak bizonyos vonakodás után egyezett bele ebbe a házasságba, jóllehet Jules Calve jó családból származott és tudható volt, hogy egyszer majd még gazdag ember válik belőle. A bácsikám furcsamód éppen ettől a jövőbeni gazdagságtól félt, és ahogy majd meglátjuk, nem is alaptalanul. Egyébiránt már a házasságkötés előtörténete sem volt mentes bizonyos aggodalmaktól.
Berthe húszévesen tanítónő lett és Carouge-ban[9] tanított egy általános iskolában. Esténként mindig hazajött Jussybe. Nevelőszüleivel szemben gyengéd volt, ám bizonyos távolságtartással, és segítőkész, de mértékkel. Ennek a sovány teremtésnek, aki hosszú barna hajfonatait koszorúformában viselte aprócska madárfeje köré feltekerve, sok hódolója volt. Többen is futottak utána: Leblanc tiszteletes fia, egy tizenkilenc éves, jóképű legény, aki minden reggel a kollégiumba utazott, s már az érettségi küszöbén állt, a kocsmáros Raymond fia, aki durva kezeivel parasztosan esetlen volt, sőt, még a polgármester fia is, egy tizenhat éves legényke, aki ugyanolyan törékeny volt, mint az anyja. Berthe mindegyiküket csendes, okos barátságossággal kezelte. De úgy tűnt, hogy még vár.
Aztán megbetegedett, s betegsége alatt tűnt fel először az a bizonyos Calve, akihez később majd feleségül fog menni. Berthe betegsége azonban a későbbi aggodalmak nyitánya volt. A lány összeszedett valahol egy anginát, s vele egyidejűleg megbetegedett a polgármester fia is, méghozzá szintén torokgyulladásban. Ilyen esetekre a bácsikám mindig egy lókúrával rukkolt elő, amelyet eddig sikerrel alkalmazott. Megitatott a pácienssel egy fél pohár diftériaszérumot, utána rumos hársfavirágteát, amit masszív aszpirindózisokkal egészített ki. Énrajtam később a legnagyobb sikerrel vetette be ezt a kúrát. Viszont az a másik két páciense alighanem túl törékeny volt; ahelyett, hogy három nap múltán felkeltek volna, hogy aztán a betegség minden jele nélkül szaladgáljanak, kajánul továbbra is az ágyat nyomták, általános kimerültségre és dagadt lábakra panaszkodtak, s nem és nem mutatkozott náluk gyógyulás. Léon bácsikám úgy határozott, hogy felkeresi Genfben az egyetemi könyvtárat és segítségül hív egy sor vastag, tudós könyvet, majd visszajött, diétával próbálkozott, erősítés céljából arzént alkalmazott. Semmi sem segített. A betegek továbbra is bágyadtak voltak, mint az őszi legyek. Egy napon aztán, amikor a bácsikámnak Savoyában akadt dolga, Leblanc tiszteletes titokban odarendelt egy homeopatát. Jelentéktelen kinézetű, sima arcú férfi volt az illető, megnézte a két beteget, aztán előhúzott a táskájából egy üvegcsét (a címkén az Anticanseroso felirat volt olvasható, s a gyógyszer Mattei gróf gyógyszerészetéből származott)[10], kivett az üvegcséből egy gombostűfejnél is kisebb golyócskát, beledobta egy pohár vízbe és azt az utasítást adta, hogy a betegeknek adjanak be óránként egy-egy kávéskanálnyit ebből az oldatból. Az elkövetkező napokra otthagyott még néhány golyócskát. A betegek meglepő gyorsasággal felépültek.
Itt bukkan fel első ízben a bagoly. Arról a bizonyos savoyai útjáról hozta magával a bácsikám, úgy, hogy előzőleg megmentette az életét. Egy szőlősgazda a fészere bejárata fölé akarta odaszögelve megfeszíteni a baglyot, mert úgy vélte, halált hoz a házára. A nagybátyám ráförmedt a férfira és kitépte a kezéből a madarat, majd pedig magával hozta. Hazatérve, a kert egyik odvas fájában helyezte el, s a bagoly ott is maradt. Este odaült a nappaliszoba ablaka elé, s addig várt, míg a csukott ablakot ki nem nyitották előtte. Azután nagy sárga szemeivel a szobát kémlelte egy ideig, még azt is megengedte – igaz, csak a bácsikámnak –, hogy simogassák, majd elrepült. Néha nagy kegyesen elfogyasztott még egy darab hideg marhahúst is. A nénikém eleinte gyűlölte – ahogy ő nevezte – a jószágot, de aztán hozzászokott a csendes madárhoz, különösen később, amikor Berthe már nem volt a háznál. A bagoly tehetett arról is, hogy a dolog a homeopatával oly szerencsésen alakult.
Amikor ugyanis a bácsikám tudomást szerzett erről a titkos konzultációról, a nénikém elmondása szerint elkékült az arca. Megtántorodott, majd felegyenesedett, merev léptekkel a kandallóhoz ment, leemelt a felső szegélyéről egy kicsinyke ingaórát, hogy aztán nagy lendülettel a szürke kandallókőhöz vágja. Aztán visszatántorgott a karosszékéhez és belehuppant. Csak ennyit mondott: „Pedig egy egész éjszakán át virrasztottam mellette.” Mindenképpen furcsa volt, hogy nem haragudott sem a tiszteletesre, aki végtére is megrendezte a konzultációt, sem pedig a polgármesterre. Pusztán a tulajdonképpen passzív Berthének nem volt képes megbocsátani „a bizalom hiányát”, ahogy előttem fogalmazott. „Látod”, mondta, s közben keresett magának a kis szófán, amelyen feküdt, egy kényelmesebb testhelyzetet, „a bizalom. Az a lényeg. Ha van bizalom, mindegy, hogy varangypetét vagy tiszta vizet írsz fel a betegnek, az úgyis meggyógyul. De ha hiányzik a bizalom…” Aztán hosszú ideig hallgatott és csak bámult bele a vöröses derengésbe, amely az üvegajtón át szivárgott be. Mellettünk a konyhában Amélie néni tényárokkal csörömpölt. „És ahogy ezt a Calve-ot a nyakunkra hozta. Egyszerre csak ott termett, Berthe pedig feleségül ment hozzá. Nem vitás, az az ember előbb-utóbb gazdag lesz, s én ezt nem is sajnálom Berthétől. Nem éltem takarékos életet, így aztán egyszer majd szükségem lesz a segítségére, Amélie-nek szintúgy. De Berthe szólhatott volna legalább egy szót. Nem kedvelem ezt a Calve-ot, aki most úgyszólván a vőm, de mit kezdjen az ember egy olyan alakkal, aki evés közben eltartja a gyűrűs ujját, a kisujját pedig behajlítja, s olyan ócska vicceket mesél, amelyeken a legnagyobb jóindulattal sem tud nevetni az ember…” Ekkor kinyílt az ajtó, belépett rajta a nénikém, a szoba padozata rengett a léptei alatt, nagyon kövér volt, ráadásul reumás is, ettől lett annyira kemény a fellépése. Léon bácsikám felpattant a szófáról, felkapott egy öreg könyvet, amely az asztalon hevert, és szárnyaló hangon olvasni kezdett. A Gargantua-nak[11] arról a fejezetéről volt szó, amelyben egy felettébb természetes dolog elvégzésére tett kísérletek kerülnek fejtegetésre. A nénikém befogta a fülét és azt mondta: „Mais Léon.” De aztán hallgatni kezdte ő is, s közben a könnyei csorogtak a nevetéstől.
Különböző helyekről származó értesüléseim szerint sok nehézség adódott, mire nyélbe üthették Berthe férjhezmenetelét. Leblanc tiszteletes például, aki a homeopátián kívül Verlainért[12] is rajongott és előszeretettel idézte a költőtől, hogy „Minden egyéb csak irodalom”, egyszer maga is egészen patetikus lett és azt mondta: „A bácsikád feláldozta magát, és most mi érte a köszönet?” Egy másik alkalommal, amikor már véglegessé vált, hogy az idős házaspár kénytelen elhagyni a házat, amelyben harminc boldog és nyugodt évet töltött el, jóllehet ezt Berthe megakadályozhatta volna, a nénikém azt mondta: „Bácsikádnak mégiscsak igaza volt, annak a lánynak nincs szíve.” Ugyancsak sommás megállapítás volt ez, mert azért Berthe lényében mégiscsak maradt egy rész, egy megmagyarázhatatlan rész, amely, ha fel nem is mentette, valahogy mégis felfoghatóbbá tette ezt a magatartást. Nagybátyám néhány sajátos célzása nyomán tettem ezt a felfedezést, ám azt semmiképp sem állíthatom, hogy ezek az „imponderábiliák”, ahogy pszichológiában jártas egyének mondanák, ezek a „kiszámíthatatlanságok” határozták meg Berthe viselkedését.
Tudni kell, valahányszor Léon bácsikám a fogadott lányáról beszélt (az esküvő előtt hivatalosan adoptálta Berthet, hogy eltüntesse „a házasságon kívül születettség szégyenfolt”-ját, ahogy Calve anyja Berthe polgárjogi rangját nevezte), szinte mindig szóba jött két könyv. „Ismered”, kérdezte ilyenkor, „annak a Zola[13] nevű firkásznak azt az utálatos könyvét? Pascal doktor a címe. S ez sem kevésbé rossz, mint az összes többi műve. Egy öreg orvos, aki hetvenévesen beleszeret egy fiatal lányba, feleségül veszi és boldogan él vele. Nem ismered? Ne bánd. De a Rúth könyvét[14] ismered? Boaz és Rúth? Szép, nemde?” Itt aztán többnyire elhallgatott, némán a mennyezetet nézte, miközben rövid kecskeszakálla a levegőbe meredt. Zajosan felhorkantott. „Azok voltak a szép idők, amikor beteg volt”, mondta csendesen. „Virrasztottam mellette. Majd még megtapasztalod magad is, a nénikéd egyáltalán nem ért a betegápoláshoz. Tud tyúkhúslevest főzni, ez minden. De én virrasztottam Berthe mellett. Elmentem sétálni vele, az árulása ellenére” (ezzel a homeopatával való konzultációra célzott), „és ezek az esték szépek voltak. Egész könnyű volt a keze, ahogy ott nyugodott a bundakabátom ujján.” Én, aki nem voltam hozzászokva bácsikám részéről efféle lírai ömlengésekhez, alighanem igencsak csodálkozva bámulhattam, mivel egy „Te ezt nem érted, kölyökkutya!” felkiáltással felugrott, fogta a bundakabátját és peckesen, nagy léptekkel elment a faluba Raymond kocsmároshoz, hogy megigya a maga üveg sörét. Az többnyire megártott neki, mert utána sokat köhögött, s néha vér is látszott a zsebkendőjében.
Berthe esküvője! Jussyben rendezték meg. A menyasszony anyósa és apósa minden bizonnyal lidércnyomásként hatott. Calve asszony, egy aszott, disztingvált hölgy, teljesen lilában, drága csipkékkel az inas nyaka körül, a férje pedig, kicsi, kipárnázott, rózsaszín babaarcú férfi, aki gyermeki hódolattal kezelte a nejét. Oka volt rá, hogy így viselkedjen, mivel állandóan rossz lelkiismeret nyomasztotta. A pénz a feleségénél volt, ő pedig csak úgy elvegetálgatott mellette, s az összes hölgy imádta. Félrelépései széles körben ismertek voltak. Aztán láttam a jegyespárról készült fényképet is. Jules Calve, kopaszon és rosszkedvűen néz maga elé; szalonkabátja selyemből készült, de a durva lábbeli nem illik ehhez az öltözékhez. A mellette álló Berthének furcsa mosoly bujkál a szájszegletében. Amélie nénikém azt mondta, ez a mosoly mindig akkor jelent meg Berthe szája körül, ha a vőlegénye gyengéden közelített feléje, ha a kezét csókolta vagy a haját simogatta. Én eltöprengtem ezen a mosolyon, mert furcsállottam, bár igazi okát eleinte nem tudtam. Míg csak később rá nem jöttem. Ez egész egyszerűen egy olyan kisgyermek mosolya, aki sokáig félt a sötétben, aztán hirtelen megpillantja a fényét a vigasztaló lámpának, amelyet az anyja tart a kezében. Akkor már biztonságban érzi magát. Berthe gyermekkora bizonytalan volt, a párizsi portásfülke és a provence-i parasztbirtok emléke alighanem még mindig élénken élt benne. És vajon Léon bácsi háza a biztonságot jelentette? A doktor jól keresett, nem vitás, különösképp korábban, de vendégszerető házat vitt, nem voltak megtakarításai. Maradt volna Berthe egy életen át tanítónő, aki az idős embereket eltartja a kicsinyke fizetéséből? Jules jelentette a biztonságot, a kopasz Jules, akin Léon bácsi állandóan gúnyolódott. Jules lakást jelentett, biztos megélhetést, később egy villát, egy autót is talán. Én nem szerettem Berthét, de a házassága mindenképpen érthető volt a számomra.
Az esküvőre Jussy templomában került sor, s Leblanc tiszteletes tartotta a prédikációt. Amélie nénikém orgonált. A bácsikám sokáig szabódott, megtörje-e tízéves szokását és menjen be nyíltan a protestáns templomba, de aztán úgy döntött, hogy hű marad önmagához. Megvárta, míg mindannyian összegyűlnek a templomban, majd óvatosan beosont a nyitott ajtón át, a sekrestyés pedig – mint mindig – odaállított neki egy széket az orgona mögé, hogy azon ülve vehessen részt titokban a szertartáson. Csak kevés embert hívtak meg, az ebédet a doktorház kertjében rendezték meg. A Calve-szülőket enyhén megbotránkoztatta a bácsikám meglehetősen szabados asztali köszöntője, de nem adtak hangot a nemtetszésüknek. Az ünnepség máskülönben minden incidens nélkül zajlott le. Nászútra a pár a Riviérára utazott. Nyár lévén, az ötlet eléggé sajátosnak volt mondható.
Ezt követően az idős párnak megadatott még egy nyugodt év, egy nehéz ősz sok körtével az elvadult kertben és a lehulló vadgesztenyék dobolásával a szeles estéken, egy tél, a ház körül keringő szélvihar panaszos füttyögésével, s egy meleg tavasz a főn nedves morajával. Nyáron azonban nyakra-főre záporozni kezdtek az események.
Dr. Trémoillère, az új orvos tőkével bíró ember volt. Saját házat építtetett magának, s beszerzett egy autót is. Pusmogni kezdtek róla, hogy modernebb felfogású, mint az öreg Courvoisier. A bácsikám ugyan még mindig betöltötte a körorvosi tisztséget, ám az a fixfizetés, amely a házban való lakhatás mellett kijárt neki ezért a funkcióért, meglehetősen csekély volt. A praxisa visszaesett. Az az aprócska vagyon, amit összespórolt, rément Berthe kelengyéjére. „Ha az ember csinál valamit, akkor azt jól csinálja”, válaszolt a felesége szemrehányásaira. De aztán új emberek kerültek a községi elöljáróságba, egy új polgármester, s a bácsikámnak december harmincegyedikei hatállyal felmondták a lakhatást. Ő pedig ragaszkodott a házhoz, amelyben harminc éven át élt. Még a barokk időkből származó öreg épület volt, lila virágú futóakác burjánzott a falain, jó volt lakni benne. A bácsikám koldulni kezdett, jóllehet nehezére esett a dolog. A koldulás persze kissé túlzó kifejezés, vevőt keresett a házra, akinek szívesen fizetett volna lakbért, amíg csak – ahogy ő maga mondogatta – „alulról nem szagolom az ibolyát.” De nem talált vevőt. A régi polgármester a háborút emlegette (ami éppen elkezdődött), mondván, hogy bizonytalan idők jönnek, Berthe sem akart a férje szüleihez fordulni: „Értsd meg, papa”, mondta, „nem tehetem. Állandóan azt éreztetik velem, hogy a fiuk sokkal jobb partit érdemelt volna. Nem szeretnek téged, ezt érzem. Nem tehetsz mást, igazodnod kell a körülményekhez.”
„Igazodni!”, ismételgette Léon bácsi, amikor este visszatért a városból. Bár előtte fodrásznál volt, fehér haja rakoncátlanul meredezett kerek fején. „Havi száz frankot akar nekünk adni a Berthe, így mondta ő maga. Ennyiből kell megélnünk. A Calve-éknak pedig van egy villájuk. Lehet, hogy a Bethének sem könnyű”, tette hozzá a bácsi felsóhajtva. Amélie néninek könnybe lábadt a szeme, enyhe meghatódottság fogta el. Én dühös voltam Berthére. Aztán kopogtak az ablakon. Léon bácsikám fogott egy fekete kendőt és ráterítette a lámpára. Megcsikordult az ablakzár, s egy sötét árny hussant be a szobába; Amélie néni csendesen kiment, majd visszatért. Tányér volt a kezében, azon pedig egy darab hús. A bagoly, miközben nagyon nyugodtan és ugyanolyan bölcsen ült az asztalon, igen választékos modorban elfogyasztotta a húst. Léon bácsi nevetett. „Ő Athéné madara”, mondta, angol módra ejtve a „th”-t, és soha nem lett volna képes rá, hogy más néven nevezze az istennőt, mondjuk, Minervának, „csak ő maradt meg nekünk. Kíváncsi vagyok, nálunk marad-e.” Ekkor a bagoly bólintott, kampós csőre eltűnt sűrű melltollazatában, aztán megint csak ült csendben és egy hatalmas levélnehezékre hasonlított. Hirtelen felszállt, olyan hangokat bocsátva ki magából, amelyek a kismacskák vékonyka nyivákolására emlékeztettek, kitárt szárnnyal néhányszor átrepült a szobán, majd az ablakon át távozott. Egész éjjel a fák lombjai közt jajveszékelt. Nem volt ez sem hátborzongató, sem zavaró, inkább vigasztaló. Csak egyszer láttam sírni a bácsikámat. Ez akkor történt, amikor megjelent az újsághír, hogy porrá égették a nagy könyvtárat Löwenben[15]. Miközben könnyek patakzottak az arcán, azt mormolta maga elé, hogy a barbárok elégették az ifjúságát. Majd saját magát káromolta, az érzelgősségét, s elmesélt néhány diákcsínyt, amelyeket kedvcsinálónak szánt. Ám azok fárasztó hatást keltettek. Októberben meghalt Calve anyja és egész vagyonát a fiára hagyta; egy záradék arról rendelkezett, hogy Jules életjáradékot köteles fizetni az apjának, amíg az él.
Amikor Léon bácsikám meglátta az újságban a gyászjelentést, örömmel a hangjában azt mondta: „Most már minden jóra fordul, Berthe immár megvásárolhatja a házat.” De nem így történt. Berthe írt egy levelet (még csak nem is személyesen jelent meg), amelyben közölte, hogy a férje már rendelkezett a vagyont illetően, de másként, s különben is mindenféle súlyos anyagi terheket kénytelen felvállalni, de ő, Berthe, kész támogatni a szüleit a lehetőségeihez képest. Jussyben nyilván lehet majd találni valamilyen szerény lakást. Léon bácsi két napig nem szólt egy szót sem. Reggel és este bement a faluba, Raymond kocsmárosnál megitta a maga üveg sörét, sokat köhögött, különösen éjjel. Amikor Amélie nénikém egy alkalommal „én szegény öregem”-nek nevezte, egyenest ellenséges lett, a dühe hallgatag volt és fenyegető. Este leoltott lámpa mellett legszívesebben a nyitott kandalló előtt üldögélt, belemeredt a tűzbe (hűvös volt az október) és tekintetét olykor-olykor a bagolyra emelte, amely a kandalló peremén ült, éppen ott, ahol egykor az a bizonyos, ripityára tört ingaóra állt.
Bácsikám ez idő tájt furcsamód Leblanc tiszteletes társaságát kereste. A tiszteletes egy idősebb, küllemében minden feltűnést nélkülöző úriember volt, vegetáriánus, absztinens és ahogy már tudjuk, homeopata, egyszóval, csupa olyan tulajdonsággal megáldott, amelyek semmiképp se illettek a bácsikám lelkületéhez. Ennek ellenére jól megértették egymást ezzel az erényes férfiúval, akinek alapjában véve s különösképpen mások irányában ugyancsak megengedő nézetei voltak. Épp ezért lepett meg, hogy a bácsikámmal való beszélgetései során igen élesen, sőt, rosszindulatúan kelt ki Berthe ellen. Ám ezt alattomosan művelte, s közben mindkét szemét súlyos szemhéjai alá rejtette. A bácsikám eleinte egy véleményen volt vele, keserű szavakkal illette az emberiség hálátlanságát, hogy aztán egyéb választ se kapjon, mint: Hát, bizony ez így van… Nem szép dolog, de… Majd Leblanc úr egy másik oldalról támadt rá Berthe jellemére. A bácsikám először most is egyetértett vele, míg csak Leblanc úr annyira túlzásba nem vitte a homeopatikus gyógymód magasztalását (még mindig hallom halk és metsző hangját, ahogy azt mondja: „Kedves doktorom, bármit is mond, ez nem csak képzelődés, Mattei gróf piruláitól még a lovak is meggyógyulnak”), hogy amikor ismét Berthére terelődött a szó, Léon bácsi elkezdte őt védelmébe venni. Először csak ímmel-ámmal, aztán egyre buzgóbban, mígnem egy este olyan kijelentésre ragadtatta magát, amelynek nagyjából ez volt az értelme: az utódok generációja mindig kötelességének érzi, hogy pont az ellenkezőjét tegye annak, amit a szüleitől látott. A fösvények gyerekei rendszerint tékozlók lesznek, az iszákosok fiai absztinensek (amit nem személyeskedésnek szánt, tette hozzá és meghajolt, a tiszteletes pedig alig észrevehető mosollyal nyugtázta a bocsánatkérést); vegyük például őt magát, Dr. Courvoisier-t, aki mindig szeretett nagy lábon élni, nem tett félre semmit, s ez Berthénél esetleg az ellenkezőjébe csapott át. Egyébiránt sok példa van rá, hogy épp a gazdag emberek bánnak sokkal óvatosabban a pénzzel, mint a szegények. Mert ugyan ki ad busásabb borravalót, a milliomos vagy a kétkezi munkás? Leblanc tiszteletes nyugodtan megkérdezheti bármelyik pincérnőt. Ezért aztán nem csoda, hogy Berthe most, hogy gazdag lett, hirtelen spórolni akar. Ez ténylegesen így van, s emberileg nagyon is érthető. Mindazonáltal engedtessék meg ugyanakkor hozzáfűznie, hogy egy tett iránt tanúsított megértés még korántsem jelenti ennek a tettnek a megbocsátását…
A tiszteletes ezen a ponton higgadtan a szavába vágott, mondván, ennél többet ő nem is várt el tőle, őt maradéktalanul kielégíti ez a szemlélet, s örül, hogy ezt az egész ügyet illetően sikerült a doktort józan belátásra bírnia. Léon bácsi először csak hallgatott, majd beszívta, aztán meg újból felfújta az ajkait, és élesen odaszólt: „Önben egy jezsuita veszett el, tiszteletes.” – „Ó, te jó ég”, válaszolta Leblanc úr. „Egy jezsuita? Ugyan minek háborgatnánk Szent Ignácot? Ön nem éri be Szókratésszel? Én inkább tőle tanultam a módszeremet. És az a meglátásom, hogy ő jobban is illik az ön baglyához, mint a spanyol.” Bácsikám bólintott. Felnézett a kandalló peremére. De az üres volt. A bagoly magányos madár volt, távol állt tőle minden társas viszony.
A genfi bankárnak, aki végül megvásárolta a házat, csak a következő tavaszon volt szüksége az ingatlanra. Így aztán az új évet még az öreg házban ültük meg. Szilveszter éjjel, amikor tizenkettőt ütött az óra, a két öreg kéz a kézben kiállt az ajtó elé. Kemény hideg ülte meg a levegőt, az ég fekete volt, de a Szent Péter templom nagyharangjának a kondulása jól hallhatóan áthatolt az éjszakán. Aztán grogot ittunk. „Harminc év, öreglány”, mondta a bácsikám és koccintott a feleségével. Ekkor a bagoly bekopogott az ablakon.
Tavasszal a bácsikám egy kicsi lakásba költözött, kívül a falu határain. Szegényesen élt, a körorvosi tisztségből leváltották, úgyhogy már csak kevés páciens kereste fel, akiktől nem fogadott el pénzt. Egy június végi vasárnapon meglátogattam őket. Estefelé járt az idő, de csak a nénikém volt otthon. Nyugtalankodott, mivel a férje már két órája nem tért vissza. Elmesélte, hogy a bácsikám nagyon megöregedett; ebben az évben nyíltan bement Leblanc úr prédikációjára. Nem mintha át akart volna térni; egyébként, kérdezte a néni, nem találom-e furcsának azt is, hogy bár különbözik a vallásuk, mindig olyan jól kijött az ő Léonjával? Én, mondtam, ezt egyáltalán nem furcsállom. Ellenkezőleg, ők ketten nagyon is jól passzolnak egymáshoz. Amélie néni bólintott. Aztán újból kitört rajta az aggodalom: Hol maradhat el Léon?
A nyári este enyhe volt, s a már mélyre lebukott napot elrejtő lusta fehér felhőknek ezüstösen csillogott a pereme. Sokáig kutakodtam az idős férfi után, de az utcák üresek voltak. Csak egészen messziről hallatszott néhány megkésett autó berregése. Eljött a szürkület, s én még mindig a hajlott hátú embert kerestem. Aztán megláttam az úttól jobbra egy keskeny fűcsíkot, amely két rozsföldet választott el egymástól. A rozsszárak már sárgállottak, viszont igen egyenes tartásban ágaskodtak az ég felé, mivel a kalászaik még könnyűek voltak. S ezen a füves dűlőúton találtam rá a bácsikámra.
Fejét az összehajtogatott kabátján nyugtatva, félig ülő testhelyzetben feküdt, tőle jobbra és balra sorakoztak a sárgálló, vékony dárdák; némelyikükön piros pettyek látszottak. A halott feje fölött viszont – a vadkörtefa ágán – ott ült a bagoly.
Amikor Leblanc tiszteletes azzal a javaslattal állt elő, hogy egy bagolyalakot állítsanak az öreg doktornak sírkő gyanánt, csupa ellenvetésbe ütközött. Pogány dolog az ilyesmi, vetették a szemére, s mivel csak az én támogatásomat bírta, elbukott az indítványával. Berthe egyébként nem jött el a temetésre, jóllehet épp a környéken tartózkodott. A nénikém egy évvel ezután halt meg egy idősotthonban. Berthe szült egy kislányt, de az nem élt sokáig. Ne beszéljünk kiegyenlítő igazságosságról, mert ezek kényes dolgok. Különösképp, mivel Berthe szemlátomást igen boldog. Van egy autója és két agara.
A találkozás
A vonat egy kicsi állomáson állt meg, amikor a fiatalember felszállt. Lesütött szemmel sietett végig a kocsi folyosóján, s még akkor sem nézett fel, amikor velem átellenben helyet foglalt az ablaknál. Reszkető szemhéjain a bőr szemcsés volt és sárga, s remegtek a kezei is; nyilván ezért süllyesztette mindkettőt ökölbe szorítva a nadrágzsebeibe. Bizonyos idő múltán a jobbja újból előkerült, s egy cigaretta volt benne, amelyet nyilván valamilyen rejtett pakliból halásztak ki az ujjai. A bal kéz segített a rágyújtásban. Néhány mély szippantást követően a fiatalember kioltotta a parazsat a hamutartóban, a csonkot pedig eltette a mellényzsebébe. Mindeközben feltűnő volt félénk tekintete, amely letapogatott minden ülést, minden sarkot – végezetül engem kezdett el tanulmányozni, ám az ábrázatomra kiülhetett valami csodálkozásféle, mivel hogy a férfi megpróbálta mosolyra húzni az ajkait, ami nem sikerült neki, így aztán dadogva megszólalt: – Tudja… ott… – (és hüvelyujjával hátrafelé bökött a válla felett) –, ott tiltva volt a dohányzás. – „Mégis hol? –, kérdeztem. Ekkor úgy érezte, hogy magyarázattal tartozik, amit meg is adott, mégpedig azzal az éneklő hanghordozással, amilyet gyerekekkel szemben használ az ember, ha azok nem értenek meg valamilyen egyszerű dolgot, de ezért nem ők a hibásak. – Hát a fegyházban. – Aztán hallgatásba merült, s úgy tűnt, arra vár, milyen hatást keltettek a szavai.
Én továbbra is nyugodtan néztem rá, amitől eltűnt az arcáról a feszültség, s már-már barátságosan bólintott felém. A remegés is alábbhagyott, az enyéim mellett kinyújtóztatta saját hosszú lábszárait, s megkérdezte: – Messzire utazik? – Bólintottam, közöltem vele az úti célomat, aminek szemlátomást megörült. – Hát akkor egy jókora darabon együtt utazunk! – Elgondolkodott. – Tudnia kell –, mondta akadozva, – hogy ott részese lehettem egy élménynek – (ezt a furcsa szófordulatot használta), – találkoztam valakivel, s erről a találkozásról szívesen mesélnék. – Ismét összerezzent, mert a kalauz látni akarta a jegyét, de aztán megnyugodott, mihelyt az egyenruha eltűnt. – Ha attól jobban érzi magát –, mondtam udvariasan, s haragudtam magamra a közömbös hangnem miatt, amelyben megszólaltam. Ő azonban ismét lesütötte a szemét. Szórakozottan előkotorta a mellényzsebéből a cigaretta maradványát, rágyújtott, s néhányszor jó mélyen tüdőre szívta a füstöt. Aztán beszélni kezdett, előbb halkan, aztán hangosabban, már-már lelkesen, hogy a végén újból úgy lehalkuljon, mint ahogyan elkezdte.
– Egy évet húztam le ott. Nem köztörvényes, hanem „adminisztratív” rab voltam. Léha életvitelemért. Ma beszélt velem az igazgató, nagyon barátságosan, majd kaptam huszonöt frankot és egy öltönyt. Öreg ember már az igazgató, s mi kedveltük, mert jólelkű volt irányunkban. Mindegyikünket név szerint ismerte. S az őrökkel szigorúbb volt, mint velünk. A homloka és a koponyája egyetlen simára fényezett felületet alkotott; az arca alsó részét borosta fedte, amiből csak az orra meredt elő, amely a hegye táján fehéres színű és kissé gumós volt. Egész évben a földeken dolgoztunk, ami olykor-olykor nehéz volt, különösképp télen, de hát az ember hozzá tud szokni mindenhez.
Vasárnaponként a templomban én kísértem a korálokat harmóniumon, s tulajdonképpen ezzel kezdődött el az egész. Négy lelkészünk volt, akik váltakozva prédikáltak. Engedje meg, hogy lefessem őket egy kicsit. Az egyik Waadt-kantonból jött, s még fiatal volt. Kecskeszakállat viselt, az arca vöröses volt, a fogai egészségesek. Lelkesen prédikált, megindítóan imádkozott, s a kis kápolna mindig megtelt, valahányszor az ő jövetele volt várható. Még olyanok is eljöttek, akik nem tudtak franciául. De úrvacsorát ő sohasem adott, az én történetem viszont az úrvacsorával kapcsolatos. A másik tiszteletes, aki szintén franciául prédikált, a szomszédos városból jött. Dús szürke szőrzet övezte az ajkait, s térdig érő szalonkabátot viselt. Nagyon jól beszélt, soha nem ment fel a szószékre, hanem a harmóniumhoz támaszkodott. Amikor ő jött, mindig rossz volt az idő, s télen úgy tűnt, mintha az ő prédikációi alatt leállna a központi fűtés. Legalábbis ez volt a benyomásunk. Szólnom kell még a kapucinus páterről is, aki négyhetente csendes misét celebrált. Én ilyenkor mindig régi francia szerelmes dalokat játszottam: „Plaisir d’amour ne dure qu’un instant” – vagy „Eho, ého, ého, les moutons sont aux plaines”. Nagyon barátságos volt ez a páter, s én hálás voltam neki, mert dicsérte a játékomat.
S végül ott volt még a német tiszteletes, akinek a következő élményt köszönhetem. Az egyik közeli faluból jött, s az ősz bajusza alól borszag terjengett, valahányszor a kezembe nyomta az eljátszandó kórusművek sorszámait. Volt egy kedvenc korálom, amelyet állandóan rátukmáltam. Ez egy élénk dal volt (Haydn zenéje) és egy búzaszemről szólt, amelynek meg kell halnia, még mielőtt újból kijuthat a fénybe. Úgy tűnt, hogy e dallam hallatán feloldódik az arcok merevsége, tisztán láttam, amikor felnéztem a kottából. Viszont nem szívesen tettem ezt, mert ilyenkor megláttam a szemközti falon levő feliratot is: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – megkönnyítelek titeket.”[16] Vajon mit szólt volna hozzá a Názáreti, ha a szavait egy börtön falán látta volna viszont?
Ennek az öreg tiszteletesnek a prédikációi közben gyakran magamba kellett fojtanom a nevetést. Bár a hátam mögött, a szószékről prédikált, úgyhogy nem láthattam, de amikor kimondta a „szíveteket” szót (nála ez így hangzott: „szüveteket”), az számomra mindig nagyon furcsa volt. Többnyire ő szolgáltatta az úrvacsorát. Ilyenkor egy fehér abroszos asztal állt a harmónium mellett, rajta két ónserleg és egy hosszú fehér kenyér-csíkokkal teli tál. A tiszteletes osztogatta a kenyeret, a két serleget pedig az igazgató és a fia tartotta. Mindketten gondosan ügyeltek rá, hogy senki se kortyoljon túl nagyot a serlegekből. A rabok félénken botorkáltak el az asztal mellett. Vajon hogy festhetett ez akkor, amikor az Úr húsvét ünnepe tiszteletére körbe nyújtotta a bort és megtörte a kenyeret?
Nem sokkal karácsony előtt dohányzáson kaptak. A nyár időközben kegyesen tovább haladt, s a betakarítás a tágas mezőkön igazi boldogsággal töltött el. De aztán megjött a tél a maga szürke esőfelhőivel és a cellában töltött sivár vasárnapokkal. A könyvek már mind kiolvasottan hevertek, s a levegőt Velhagen & Klasing-regényekből[17] áradó édeskés hangulat bomlasztotta. Az ebéd súlyosan megülte a gyomrot. Hiszen csak unalomból evett az ember, s a degeszre tömött test várakozásteljes félelmet és nyomasztó szomorúságot kezdett produkálni.
Mennyi haszontalan, hiábavaló vágyakozást csalogat elő egy ilyen délután. Az alacsonyan járó nap megragadja az acél ablakrácsot, és fekete kereszt gyanánt az ággyal szemben a falra vetíti. Odakint egy kisgyerek tipeg tova, miközben magánhangzókat, csak magánhangzókat énekel; ezek az „A”- és „O”-hangok metszővé teszik a hideg levegőt.
Ismeri ön azt a fajta vágyakozást, amely olyankor jelentkezik, amikor alkalmasint egy nagyvárosban senkit sem ismer az ember, s kikapcsolódás végett moziba megy? Képzelje csak el, egyedül van, senki se törődik önnel. Látja a mozivásznon a híres filmdíva bohóckodásait. Ekkor elkezd álmodozni erről a nőről, aki – meglehet – teljesen jelentéktelen; viszont mindene megvan: luxus, gazdagság, szenvedély. Ön színes ábrándokat sző róla, hogy ez a nő szerelmes önbe; s ez a szerelem visszaadja azt az önbizalmát, amelytől megfosztotta az egyedüllét, a mellőzöttség a nagy embertömegben. Nos hát, tudja meg, hasonló vágyakozás gyötört engem is. Nem olyasmi, hogy szeressen egy híres asszony, ó nem, én a Mester után vágyakoztam, a meg nem értett Mester után, aki valahol él ezen a világon; és csakis attól lesz az életemnek igazi értelme, ha őt szolgálhatom. Élénken elképzeltem magamban, hogy én lennék az egyetlen, aki igazán megérti a Mestert, s hogy feláldoznám érte az életemet is; soha nem lennék olyan gyáva, mint a Názáreti tanítványai: inkább eltűrném, hogy korbácsoljanak, hogy keresztre feszítsenek…, de a Mestert egyetlen durva kéz ne érinthesse. Tényleg, a szolgálat ilyetén állapota, saját magam ilyetén feláldozása után epekedtem.
Mint mindig, a zárka ajtajának a retesze azon a vasárnapdélutánon is fél hatkor zörrent meg. Egy nagy deszkalapon pléhedények sorakoztak, bennük kakaó, héjában főtt krumpli és sajtdarabkák. Én a sajtot dohányra cseréltem. Nyolckor, mint mindig, kialudt a világítás; ekkor én még sodortam magamnak egy cigarettát – az Új Testamentum egyik lapját használtam papírként, mert ez a papír vékony volt, s meggyújtva nem bűzlött túlságosan. De nem vártam ki a kellő időt. A zárban kulcs csikordult, beszimatolt egy őr orra. Egyetlen szó sem hangzott el. Aztán az ajtó ismét becsapódott. Mindössze néhány perc múltán az őr újból a zárkában volt, az igazgató fia kíséretében. Kirámolták a zárkámat: eltűntek a könyvtári könyvek – néhány füzet a »Jó írások népszerűsítése« sorozatból, szétrongyolódott, kézről-kézre csempészett bűnügyi regények. Majd újból bevágódott a zárka ajtaja. Az igazgató fia előtte gúnyosan még azt mondta: „Két nap fogda, szigorítva”. Ami annyit tett, hogy két napra bezárják az embert, úgy, hogy senkit se láthat, vagyis magánzárkába kerül, az ebéd egy vékony leves és egynyolcad kenyér, más semmi. Ami alapjában véve nem is olyan borzasztó.
A szabadban, a hidegben végzett munka, amelyet mindig is annyira utáltam, most hirtelen rendkívül kívánatosnak tűnt fel előttem. Csak ne kelljen egyedül lenni, egész nap egyedül. Most újból egészen kicsinek éreztem magam, akárcsak annak idején: apám verést helyezett kilátásba, ám két nappal elhalasztotta a végrehajtást, hogy a félelem hatása is érvényesüljön. Ez ellen a múltból felmerülő félelem ellen tehetetlen voltam. Ha lármáztam, sötétzárkába dugtak. Ó, ön nem tudhatja, milyen a hatalomnak való kiszolgáltatottság. Alattam, a sötétzárkában egy őrült hangoskodott. Lefeküdtem az ágyamra és különböző módszerekkel próbáltam lekötni a figyelmemet. Például hangos versmondással, vagy a Rózsafüzér ledarálásával különböző nyelveken – németül, latinul, franciául. Sem ez, sem az nem segített.
Aztán hirtelen már egyáltalán nem a zárkámban vagyok. A (máskülönben szélhámos) balti báróval, aki egy kopasz emberke, végigosonunk a folyosókon és kiszabadítjuk a rabokat. Megtámadjuk az igazgatót, a feleségét, majd a cselédlányokat is. Rajtuk hajtjuk be a sok sivár éjszakát. A telefonvonalakat elvágjuk. Szervezkedünk. Megalakul egy rabtanács; a balti báróval közösen osztogatjuk az utasításokat. Fegyvert csak mi viselünk, az őrök pisztolyait.
Lakoma. Disznókat vágunk le. Az igazgatónak a pincében sok bora van.
Kiküldik ellenünk a gyalogságot. Csak egy századot. Megtámadjuk. A báró annak idején harcolt a Fehér Gárdában. Tudja, hogy kell megszervezni egy fegyvertelen rajtaütést. Győzünk, tovább vonulunk, a főváros felé, elfoglaljuk a kaszárnyákat, fosztogatunk, a rabtanács kezében az uralom.
Nem, higgye el nekem, nem aludtam, miközben mindez lepergett a szemem előtt. Ébren voltam, teljesen ébren. A lábaim kihűltek, mindkét karom elfásult: csak ekkor vettem észre, hogy a kezeimet egész idő alatt összekulcsolva tartottam a fejem alatt. Most visszaejtettem őket a takaróra. Lassacskán újból megteltek azzal a vérrel, amely – úgy tűnt – eddig mind a fejemben volt összegyűlve.
Hogy magyarázzam el önnek, mi az, hogy „kétségbeesésbe süllyed” az ember? A kétségbeesés többnyire alaptalan, bár az illető úgy véli, alapos indoka van rá. Ezek az indokok azonban egyszerűen hatástalanok maradnak, ha az énünk elrejtőzik és süketnek teszi magát. Ahhoz, hogy ilyen ábrándjaim támadjanak, feltétlenül gonosznak és menthetetlenül elveszettnek kell lennem, így gondoltam akkoriban. Áhítottam a halált, amely egy szürke, gyengéd nő képében úgy hívogatott, mintha az anyám lenne. Mondtam már önnek, hogy négyéves voltam, amikor az anyám meghalt?
Azután elaludtam, vagyis alámerültem. Fényes nappal volt, amikor felébredtem. A nap már delelt. Máris jött az őr egy híg levessel. Kiüríthettem a küblimet, elmehettem vízért. Utána ismét rám zárták az ajtót. Ettem. A vasból kovácsolt középső ablakkeret nagyon csábított. Ellenőriztem a nadrágtartóm megbízhatóságát. Széles volt és alig nyúlt. Láttam rajta, hogy nemigen okozhat fájdalmat. Tudja, én igen gyáva ember vagyok, s rettegek a testi gyötrelmektől. Hangok hallatszottak a folyosó felől. Aztán már nem emlékszem semmire.
Tudja, máig sem emlékszem rá, hogyan csináltam. Olykor-olykor az az érzésem, hogy úgy jó, ha némely események teljességgel kitörlődnek. Mert hát az irón, amely emlékeink beásására szolgál, itt-ott bizony felmondja a szolgálatot. Ugyan mivé lennénk, ha állandóan a múltunk filmje peregne a szemünk előtt? Mi már nem tudunk rendesen imádkozni. Ahelyett, hogy „Szabadíts meg a gonosztól”, azt kellene mondanunk, „Szabadíts meg a múlttól”. Hát nem? De lehet, hogy a názáreti ács fia is ugyanezt gondolta. Hangos dörömbölés riasztott fel. Betegágyban feküdtem, s a velem srégen szemben álló ágy irányából tompa ütések kondultak. Felültem, hogy lássam, mi okozza a dörömbölést. Az ágyat mind a négy oldalán deszkapalánk övezte. A balti báró pedig összes végtagjával a deszkázatot püfölte, ahogy csak az erejéből tellett. Majd lehiggadt és visszafeküdt. A szája és mindkét szeme szorosan zárva volt, s a csaknem mezítelen testén erősen megfeszültek az izmok, és én már-már attól rettegtem, hogy a bőre bármelyik pillanatban felrepedhet. Az izmok egyre jobban megfeszültek, a görcs erősödött, hallottam, ahogy a csendben csikorognak a megszállott ember fogai. Ekkor a test hirtelen felemelkedett, szép, lapos boltozatú ívet formált, s ily módon már csak a két sarka és a tarkója támasztotta alá. Aztán az ív összetört. A fej ide-oda rándult, neki-nekiütődött a palánknak, a könyökei hangos kondulással verték a faácsolatot, az öklei kalapálták a zizegő deszkákat. Én viszont a zaj közepette is hallottam a férfi ajkai keskeny résén sípolva távozó lélegzetet.
Az ápoló társaságában feltűnt az ajtóban az igazgató. Egy ideig mindketten a beteget nézték. A görcs ellazult, a báró nyugodtan feküdt, már csak a szája fújtatott halkan. „Elmehet”, mondta az igazgató az ápolónak, aki becsukta maga mögött az ajtót.
„Mondja, mégis mit csinált ön?”, kérdezte tőlem az idős férfi. Én csak a fejem ráztam. Ekkor megpillantottam a naptárat.
December 22., szerda – állt ott. „De hát én hétfőn…”, tovább nem jutottam.
„Ezek szerint nem tudja?”, kérdezte még egyszer az igazgató. Én megráztam a fejem és nyeldestem a nyálam. Fájdalmat éreztem. „Mandulagyulladás és láz”, gondoltam, „nos, igen, beteg vagyok, betegeket viszont nem büntetnek.”
Az igazgató leakasztott a falról egy tükröt és elém tartotta. Eközben hideg mutatóujjával a nyakamra bökött. Két vörös csíkot láttam, jobbról is, balról is, amelyek srégen felfelé haladtak.
„Igen, bizony, a nadrágtartóval”, mondta az igazgató. „Ilyesmit nem kellene tennie.” Megrázta a fejét. Én pedig vártam a prédikációt. De ő hallgatott. Lehorgasztott feje lassan végiggördült a keményített ingmellen, s én hallottam, ahogy a borostái sercegnek a sima felületen. Letette a tükröt a piros asztalterítőre, majd elkezdett fel-alá járkálni a szobában.
„Majd keresek önnek valamilyen elfoglaltságot a házban. Rendbe rakná, mondjuk, a könyvtárat? Jól van. Vasárnap, mint mindig, játszhat a harmóniumon… Miért tette?”
„A cella, igazgató úr, a cellában… egészen egyedül… aztán meg a félelem… nem bírtam tovább…”
„Hát persze.” Bólintott. „Ezt nevezik az orvosok zárkapszichózisnak. De mégiscsak, mi az? Ön előtt már oly sok ember lakott abban a cellában. Az a cella nyilván dugig van már…” Elakadt. „Most mindenesetre egy ideig a betegszobán marad. Aludja ki magát. Hány éves is tulajdonképpen? Huszonkilenc?” Kinyitotta a száját, láthatóvá téve erőteljes sárga fogait. „Végtére is ugyebár” – az igazgató kissé összezavarodott – „nem marad örökre idebent. Odakint pedig szintén vannak még kilátások. Csak keresni kell őket. És nem csak úgy… botorkálni.”
Kiment. Erős szimpátiát éreztem iránta, ahogy a hajlott hátát néztem. Hát nem egy mester után vágyakoztam? Megint csak felötlött bennem ez a gondolat. De hát ez az idős férfi? Nem, ő nem az a várva várt mester, akiről álmodoztam. A szánalom olykor-olykor jótékony hatású, de a mester nem szánalmat mutat, a mester az utat mutatja meg.
A betegápoló, maga is rab, akit csalás miatt ítéltek el hét évre, elmondta, mi történt. A misszionárius, aki minden hétfőn meglátogatta a rabokat, körútja során véletlenül a zárkámba tévedt. Ott talált élettelenül lógva a belső ablakkereten, és segítségért kiáltott. Egy órányi mesterséges lélegeztetés következett. A szétvagdalt nadrágtartót a misszionárius magához vette, mert babonás volt.
Szenteste még mindig az ágyat nyomtam. Nagyon gyengének éreztem magam, állandóan fájt a fejem. A kápolnából fojtott éneklés és égett fenyőrőzse illata szivárgott elő.
Karácsony napján ismét játszhattam a harmóniumon. Nyolc órakor átmentem a kápolnába, hogy gyakoroljak még egy keveset. Hideg volt. A gőz egyhangúan sistergett a fűtőcsövekben. Kilenc óra felé jött az igazgató egyik cselédlánya és úrvacsorai áldozatra terítette meg az asztalt. Két serleg volt nála s egy nagy kancsó bor, ezeket letette az asztalra, majd újból az ajtó felé vette az irányt. Csak onnan bólintott felém félénken. Alighanem igen rosszul festettem. Akkor aztán eljátszottam a búzaszemről szóló éneket[18]: Hát meg sem haltam s most még a napfénybe sem törhetek elő? A fejem üres volt és sötét. A harmónium kellemetlenül nyávogott, mert a lábaim túl gyengék voltak az erőteljes fújtatáshoz. Az asztalon ott állt a borral teli kancsó. Az illatát messziről is érzékeltem. Felálltam és kortyoltam a kancsóból, nem sokat, nem vehette észre senki. Ez nyilván istenkáromlás, gondoltam közben. Ezután már csak örömet és erőt éreztem magamban. A bor jó volt és erős. Az ízületeim hajlékonyak lettek, a harmónium zengett, én pedig már nem nyúltam mellé. A nyakam merevsége is elmúlt. Gyakoroltam az Örvendj nagyon, Sionnak leányá-t[19]. Ezt az éneket szándékoztam bevezetésként játszani, az úrvacsora közben pedig egy könnyed Ave verum-ot Mozarttól[20].
A prédikáció tíz órára volt kitűzve. Pár perccel ezt megelőzően bevezették a rabtársaimat. Azok kint, a folyosón hangosan csevegtek. Mihelyt beléptek, elcsendesedtek. Én elkezdtem játszani, és akkor sem fordultam meg, amikor a felesége és a fia társaságában belépett az igazgató. Volt velük még valaki. „Nyilván egy látogató”, gondoltam.
Köhécselés, tüsszögés, széktologatás közepette tovább játszottam. Az igazgató családja a hátam mögött foglalt helyet egy padon, amely a szószék mellett állt. Akkor belépett a pap, az a fehér bajuszos öregúr, aki szívesen ült le kártyázni és borozgatni. Engem addig ismeretlen derű érzése töltött el. Már egyáltalán nem találtam furcsának a papot. Ekkor egy tekintetet éreztem a hátamon, egy tekintetet, amely mintha szólítgatott volna, s én megfordultam.
Az igazgató, a felesége és a fia a pad egyik végén ült. A másik végén pedig egy magányos alak. Magányosnak tűnt, jóllehet ott ült közöttünk. Egy egészen hétköznapi ember, gondoltam. Meglehetősen fiatal volt, az arcát simára borotválta, a haja, amelyet hátra fésült, szabadon hagyta a füleit, ám takarta a tarkóját és érintette szürke kabátja gallérját is. Szürke térdnadrágot viselt (golfnadrágnak is mondják, úgy tudom), hozzá szürke térdzoknit és gumitalpú szürke szarvasbőrcipőt. Én mindezt egyetlen pillantással mértem fel, mert éreztem, hogy nincs több időm, mint egyetlen pillantás: Meg kellett keresnem a szemét. Keresni? Az a szempár énfelém meredt, üdvözölt, az idegen bólintott, nem sajnálattal, nem, úgy, mintha azt akarta volna mondani: „Tudom, tudom.” Hát persze, hogy tudnia kellett.
Miközben az öreg tiszteletes odafenn a szószéken a karácsonyi evangéliumot olvasta, én – lopva és szinte kényszerűen – egyre-másra ezt az idegen férfit lestem. Állát a mellére ejtette (az inge elől nyitva volt, nem viselt nyakkendőt), két kezét pedig a bal térdére kulcsolta. A lába lágyan ingázott fel és alá. Az ima alatt végig ebben a testhelyzetben maradt. Én nagyon rosszul játszottam, és csak annak örülhettem, hogy jól ismertem az énekeket. A hangos éneklés elnyomta az én hamis kíséretemet.
A prédikáció alatt más alkalmakkor nem álltam fel a székemről. Ezúttal felálltam és leültem egy szabad helyre az első sorban, hogy ráláthassak az idegenre. Az csak egyszer nézett fel, s én alig ismertem fel az arcát. Olyan torzulás látszott rajta, mintha a férfit elviselhetetlen fájdalmak gyötörnék.
Véget ért a prédikáció. Én eljátszottam a záró éneket:
„Mind hűtlenek lehetnek”[21]…
Ekkor a főfoglár kiállt a padok elé és hangosan azt mondta: „Azok az elítéltek, akik részt kívánnak venni a szent áldozáson, maradjanak ülve. A többiek álljanak fel és csendben vonuljanak ki.” Hallottam még, ahogy a szószék lépcsői megnyikordulnak a tiszteletes súlyos léptei alatt. „Állj!”, kiáltotta hirtelen egy hang. A padsor előtt az idegen állt felegyenesedve. Két fakó, csupasz keze meg-megvillant a feje mellett. De aztán a karjai lehanyatlottak, ő pedig visszament a helyére. A kápolna kiürült. Mintegy húsz ember maradt ülve a padsorokban. A pap felolvasta a liturgiát. Az igazgató felesége elvett a tiszteletes kezéből egy darab kenyeret, fogta a serleget és ivott belőle. Az igazgató az egyik serleget vette kézbe, a fia a másikat. Mindketten az asztal keskenyebbik oldalán álltak. Az arcuk kifejezéstelen volt.
Az első elítéltek lassacskán odacsoszogtak. Az idegen a tenyerébe temette az arcát. Láttam, hogy reszket. Talán a hidegtől.
Lassan játszani kezdtem az Ave verum-ot, jól elnyújtottam a hangokat, mert minden egyes leolvasott hangjegy után megfordultam. „De hát ő mindezt nem tűrheti!”, gondoltam. Korábbi örömöm félelembe váltott. Ám ez olyan félelem volt, amilyet eddig nem ismertem. „Állj!”, mondta még egyszer a hang a hátam mögött. Az idegen nagy léptekkel az asztalhoz ment.
„Menjenek”, mondta a pap. „Ön is”. Az igazgató felé intett. A fiú is letette a serleget. Elmentek mindhárman a leghátsó padsorig, ott leültek, mintha megdermedtek volna. Az idegen felém intett, én pedig odaléptem hozzá. Két fehér kezét az asztalterítőre támasztotta, majd tágra nyitott szemmel szétnézett a helyiségben. Úgy tűnt, külön-külön megvizsgál minden egyes jelenlevőt. A feje alig érzékelhetően mozgott. Majd különösen idegenszerű németséggel prédikálni kezdett. A mondatok a lehető legkorrektebbek voltak, de az egyes szótagok hangsúlya szokatlan volt, a magánhangzókat pedig úgy ejtette ki, mint egy angol.
„Nem mondalak többé titeket szolgáknak; mert a szolga nem tudja, mit cselekszik az ő ura; titeket pedig barátaimnak mondottalak…[22] Gyertek, egyik a másikának nyújtsa a poharat. Igyunk. Mert hát nem az én vérem a bor? És azt parancsolom nektek, hogy kölcsönösen szeressétek egymást.”
A férfiak rámeredtek. „Gyertek!”, mondta türelmetlenül. Erre azok elhagyták a padjaikat és körbeállták az asztalt. Ő azonban mindannyiuknak föléjük magasodott. Mert egyenes derékkal állt ott közöttük, míg azok meghajoltak előtte. Én a fejemet az idegen vállára hajtottam, ő pedig ezt csendben tűrte. Eszembe jutott a Gyémánt-hegyről szóló mese: Egy mérföld magas, egy mérföld széles, egy mérföld mély. Arra a hegyre minden századik évben leszáll egy kismadár, és hozzáfeni a csőrét. Mikorra az egész hegy elkopik ettől, akkorra telik le az első másodperc az örökkévalóságból…[23] Ekkor gyászos hangulat uralkodott el rajtam és ugyanaz a kétségbeesettség, mint azon a bizonyos éjszakán. Aztán láttam a balti bárót, amint a fejével veri a palánkot. Ám előttem egy szürke kövekből épített magas fal állt. Azt ökleltem a fejemmel, de nem tágított… Majd újból megláttam a kápolnát, az idegen körbe adogatta a serleget, s újra megtöltötte, ha kiürült.
A leghátsó padban ülő igazgató felállt és közelebb jött. Muszáj volt választ kapnom, még mielőtt közbeavatkozik. Megragadtam az idegen férfi könyökét és hangosan megkérdeztem: „De mit tegyek én, uram?” Kinek a szájából hangzott ez el már valamikor régen?
Felém fordította az arcát. Homlokának bőrét mély, vízszintes redők szabdalták, s a szája körül is voltak ráncok… A férfi arca ősöregnek és szomorúnak tűnt. Aztán ismét sima lett és fiatal, a száj pedig mosolyogva azt mondta:
„Ha azt akarom, hogy megmaradj, amíg eljövök, mi közöd hozzá?”[24]
Én kiáltani akartam: „Ne túl sokat, ne kívánj túl sokat!”, és ismét becsuktam a szemem. Csend volt a kápolnában. Úgy tűnt, hogy még az igazgató is megáll. De a szemhéjaim alatt nem azt a vöröses derengést láttam, amelyet a napfény bocsát ki, amikor áthatol a vérrel teli bőrön, hanem egy vakítóan fehér sugarat, amely fájdalmat okoz.
„Most már elég”, mondta az igazgató hangja. Összerezzentem. Az idegen megvonta a vállát, letette az asztalra a serleget, amelyet addig a kezében tartott, és nesztelen léptekkel kiment az ajtón. Egy őr elvezette az ottmaradt elítélteket.
Az igazgató beszédbe elegyedett az öreg pappal. „Egy angol kolléga fia”, ütötte meg a fülemet, „nagyon vallásos. De…” És bütykös ujjával megkocogtatta a homlokát, „kissé hóbortos.”
Letöltöttem büntetésem maradékát. Nem volt nehéz. De még mindig keresem a magyarázatot. Tényleg bolond volt az az idegen, vagy látta, mi megy végbe bennem? Valami múlhatatlanság? Egy kertésznél vállaltam munkát. Korábban az úgynevezett „megfeneklett egzisztenciák” közé tartoztam. De mit tegyek? Hisz nem utazhatom el Angliába, hogy megkérdezzem az idegent: vajon csak tréfát űzött velem? Az is lehet, hogy közben már gyámság alá helyezték. De ki tudná bebizonyítani, hogy nem egy másik valaki beszélt ebből a modern öltözetű ifjúból? Hogy valaki más lakozott bennem, akihez a szavait intézte? Várok. „Mi közöd hozzá?”, mondta, hisz én akkoriban átestem a halálon. Ön úgy véli, hogy ennek nincs jelentősége?
A fiatal férfi maga alá húzta hosszú lábait, és ügyetlen ujjakkal a cigarettája után kotorászott. Végül aztán megtalálta a felső mellényzsebben. Amikor rágyújtott, mindkét keze reszketett. A tekintete ismét félénk lett, úgy festett, mint amikor belépett.
Aztán leszállt, mellőzve az elköszönést.
Fordította: Szalai Lajos
Jegyzetek
[1] Bengáli gyufa, „vihargyufa”: A közönséges biztonsági gyufához képest ún. bengáli eleggyel futtatott gyufa, mely még viharos szélben sem alszik el.
[2]-3 magyarul: húgocskám, nővérkém
[4] Claude Tillier (1801 – 1844), francia pamflet- és regényíró legismertebb könyvéről, a Mon Oncle Benjamin című regényről
van szó (magyarul Benjámin bácsi címmel Réz Ádám fordításában jelent meg 1949-ben).
[5] Település Svájcban, Genf kantonban.
[6] A belgiumi Flamand-Brabant tartomány fővárosa, Löwen/Leuven elsősorban katolikus egyeteméről ismert (K.U.Leuven), amely a Németalföld legősibb egyeteme.
[7] A mai Franciaországban két megye (département) viseli ezt a nevet, amelyek ma (Svájctól délre) a francia Rhône-Alpes régióhoz tartoznak. Mindkét megyét 1860-ban hozták létre, az 1860-as torinói szerződés és az azt követő népszavazás után, amelyek hivatalossá tették az egész Savoyai Hercegségnek a Francia Császársághoz való csatolását.
[8] Zongoránál kisebb, régi hangszer. A húrokat nem kalapács üti meg, mint a zongorán, hanem tüskeszerű kis nyúlvány pendít rajtuk.
[9] Település Svájcban, Genf kantonban.
[10] Az il conte Mattei néven ismertté vált olasz nemes, irodalmár, politikus, homeopata, a 19. század egyik híres csodadoktora, Cesare Mattei (1809–1896) az elektro-homeopátia gyógymódjának kidolgozója. Egyik legismertebb szere az Anticanceroso.
[11] François Rabelais (1494 körül – 1553) pap és orvos, a legnagyobb francia humanista reneszánsz író. Szatirikus regényében, a többrészes Gargantua és Pantagruel-ben éles gúnnyal ostorozta az álszenteskedést, a szellemi korlátoltságot, a tudományos nagyképűséget és a világi hatalom visszaéléseit.
[12] Paul Verlaine (1844 – 1896) francia parnasszista és szimbolista költő.
[13] Émile Zola (1840 – 1902) francia regényíró és művészeti kritikus. A világirodalom jelentős alkotója, a naturalista irányzat megteremtője volt.
[14] Rúth könyve a keresztény kánonban a Bírák könyve után szerepel a Bibliában. A könyv a moábita Rúth és anyósa, Naomi történetét beszéli el Moábból való visszatérésükön keresztül Rúth Boázhoz való férjhezmeneteléig, illetve fiának megszületéséig, majd Dávid király nemzetségtáblájával zárul.
[15] A Katholieke Universiteit Leuven könyvtáráról van szó, amelyet ellenséges csapatok mind az Első, mind pedig a Második Világháborúban porig égettek. Később mindkét ízben eredethű formában rekonstruálták.
[16] Máté 11,28
[17] A Velhagen & Klasing egy 19. és 20. századi német könyvkiadó volt, amelyet bielefeldi és lipcsei központtal 1835-ben alapítottak.
[18] Vö.: Bizony, bizony, mondom nektek: Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem (János 12.24)
[19] Vö.: Zakariás 9.9
[20] Úrfelmutatáskor, Krisztus testének tiszteletére énekelték az Ave verum Corpus himnuszt, amely a legnagyobb zeneszerzőket is megihlette.
[21] Novalis (1772-1801) német költő egyik versének (Lelki énekek 6.) kezdősora (Wenn alle untreu werden…) Rónay György fordításában.
[22] Vö.: János 15.15
[23] Vö.: A pásztorfiúcska, a Grimm-testvérek meséje
[24] Vö.: János 21.23
Illusztráció: ‘Glauser műveiből’
Ezek is érdekelhetik!
Rainer Maria Rilke: Alkésztisz, Hetéra-sírok →
Jasminka Domaš: Utazások topográfiája (versek)* →
Thomas Möhlmann versei →
