Búcsú Szabó Ferenctől (Levélfa, 58.)
Életének 92. évében elhunyt Szabó Ferenc atya, jezsuita szerzetes, író, költő, műfordító, a Vatikáni Rádió magyar adásainak egykori vezetője, akit kilencvenedik születésnapja alkalmából csak nemrég köszöntött a Levélfa és szerzőgárdája, s aki különböző témáinkhoz való hozzászólásaival maga is aktív szereplője volt rovatunknak. S akinek, egyáltalán nem mellesleg, jóformán csak az elmúlt napokban jelent meg összegyűjtött versei kötete, a Két kiáltás között. Kedves Feri bátyánk, íme hát beteljesedett. Nyugodj békében, s teljesedjék az örökkévalóságba vetett hited is, amelynek alapján néhány évvel ezelőtt e levél kelt, s amelyet egyszer már olvashattál.
Suhai Pál
A halál labirintusában
2018. február 15.
Kedves Feri Bá’! Megértelek. Tapasztalatom szerint legtöbben, még azok is, akik akár naivitásból /!/, akár perszonalista mivoltuk morális indítékai: meggyőződésük alapján belemennek egy párbeszéd sötét utcájába, főleg, ha ennek, egy ilyen nógatásnak írásban is hajlandók eleget tenni, vagyis a levélformát elfogadják, attól már irtóznak, hogy kikerülhetetlen intimitását a nyilvánosság elé tárják. A mi esetünk azonban, kedves Feri bátyám, még ennél is „súlyosabb”, mert beszélgetésünk folyása minduntalan a legbensőbbhöz, a legintimebbhez: a halál témájához visz bennünket. Ebben az esetben mindegy, hogy Ricœur, Rilke vagy Balthasar kapcsán. Az ember „természetes” szeméremérzése, itt egyenesen a végső pőreségtől és lemeztelenedéstől való félelme ódzkodik idegen szemek érintésétől: a nyilvánosságtól. A „fene ötte seb” kiteregetésétől. Másfelől azonban az is igaz, hogy ennek vállalása egy íróember részéről a leghitelesebb gesztusok egyike. Őszinteségre csábít (!). Az 51. zsoltár Balassija mind a végső nyomorúság, mind a feltétlen istenhit: az irgalomba vetett kikezdhetetlen bizodalom tanúságtétele (no és persze mindennek az utolérhetetlen költői nagyság megnyilvánulásaként való kifejezése) okán egyenesen megrendítő. Bátorság kell már az elolvasásához is (akármikor nem kézbe vehető). S itt vannak az általad oly szépen elemzett életkorok is. Az egyikben így, a másikban úgy. Legszívesebben azonban, valljuk csak be, mindenkor két kézzel tartanánk magunktól távol a halálnak még a gondolatát is. Miközben idősödvén és bölcsülvén azt is tudnunk kell, hogy a Végtelen perspektívájában akár gyermekként, akár vénként egyformán távol (egyformán közel!) vagyunk hozzá. Vagy Ő hozzánk. S mi adna súlyt megszólalásunknak (már a homéroszi eposzok bizonysága szerint is), mint éppen ez: a halál tudata. S ezzel (vélem én) újfent előszobájába jutottunk (ismét visszakanyarodtunk) Ricœur-dolgozatod tulajdonképpeni kérdéséhez: mit jelent a halál egy keresztény, egy mai keresztény számára. Dolgozatodból most csupán a középkori felfogást hellyel-közzel jellemző dualizmus következetlenségét tárgyaló gondolatmenetet idézem, ezt is csak azért, hogy kérdésfölvetésed mentén gondolatpárhuzamosodként (!) egy másik szerzőt, Romano Guardinit is bekapcsolhassam eszmecserénkbe. Ezt írod: „A dualizmus világosan kifejeződik: a teológia megkülönbözteti a halhatatlan lélek beteljesedését a megdicsőült test végső visszanyerésétől, a test feltámadásától. A középkorban az eszkatológiát már ez a dualista antropológia határozza meg, szemben az első századok felfogásával, amikor az eszkatológia határozta meg az antropológiát.” E gondolatot Greshake-től veszed, akire a továbbiakban egyetértőleg hivatkozol: „Greshake alaposan elemzi a skolasztikus antropológiából adódó nehézségeket a halál utáni állapottal kapcsolatban. Ezt követően, amikor már bemutatta a modern véleményeket, ezt a formulát választja: »feltámadás a halál pillanatában.« […] Ez a szemlélet komolyan veszi a feltámadt test összemérhetetlen jellegét, tehát kizár minden olyan »fizikai« elképzelést, hogy a feltámadás egy hulla megelevenedése. A »feltámadás a halálban« modell jelzi azt, hogy Isten győzedelmes tette az egész embert érinti; ez a felfogás a hit értelmes hirdetésének – és a következetes antropológiának – követelménye.” Romano Guardini (1885–1968) német teológus Rilke-könyvének („Sehol világ, csak belül” – Rainer Maria Rilke Duinói elégiái, Új Ember K., 2003) summázatában érinti a halálnak a keresztény ember számára is oly gyötrő kérdését, méghozzá egy közkeletű újkori vélekedés bírálatának foglalatában: „A fáról evés tilalma nem a megismerés megakadályozását jelenti, hanem arra vonatkozik, hogy az embernek úgy kell megismernie, hogy Isten fensőbbségét engedelmesen elismeri. A haláltól való mentesség pedig az élet abszolút birtokosának teljes elismeréséhez volt kötve.” Ennek megszegése az eredendő bűn, melynek következménye a halálhoz való kiküszöbölhetetlenül ellentmondásos viszonyunk: éppen Istentől kapott szabadságunk-személyvoltunk létéből következően: „Az ember tudja: van halál – és mégsem szabadna lennie. Elkerülhetetlen, de nem természeti szükségszerűség okán, mint az állat esetében, hanem egy meghatározott tettet követő történeti következményként. Ennek alapján alakulhat ki a halálhoz való megfelelő viszonyulás: kezdeti, Istentől származó meghatározottságának következtében [az ember] tiltakozik a halál ellen, de el is fogadja, tudván, hogy büntetés, és hogy újfajta értelem valósul meg benne.” Guardini e sorok tanúsága szerint nemcsak azt „tudja”, hogy van halál, de azt is, hogy a halálnak a keresztény ember számára is van, éppen személyes léte következtében van domesztikálhatatlan vonatkozása. (Bizonyos értelemben fölösleges is ezen, háziasításán fáradozni.) De a müncheni professzor antinómiái azt is mutatják, hogy a halál labirintusából mégis csak lehet szabadulás. Eme gondolat alapján kéz a kézben jártok: „Mi is hát akkor a halhatatlanság – e kérdésre a kereszténység a következő választ adja: a halhatatlanság ígérete az öröklétre szól. Ám megint csak nem pusztán a szellemi, hanem a teljes emberi egzisztencia sajátjaként. A halhatatlanság ennélfogva nem szellemi középpontunk állítólagos elpusztíthatatlanságából adódik, hanem annak a történésnek a folyománya, amelyet a hit feltámadásnak nevez: annak az eseménynek, amely révén új, a földi formát transzcendáló testiség jön létre.” (Guardini, i. m.) Hogy mi ennek formája és/vagy lényege, e kérdésben, gyanítom, hosszas beszélgetésbe kezdhetnétek. Mert Guardini szerint: „Ez a feltámadás a történelem végén megy végbe – ahogyan a bűnbeesés is a történelem kezdetén történt. A kettő között azonban ott a megváltás, s csak a megváltás kegyelméből válik lehetségessé a halál lényegének feltárulása és a halálhoz való megfelelő viszonyulás.” A könyv egyébként (!) Rilkéről, a Duinói Elégiákról szóló, még Rilkének is magas mércét állító, igen terjedelmes és részletes elemzések sorozata. Ebbe azonban itt már nem vágnék bele, kedves Feri bátyám. Már csak azért sem, mert ismét jut eszembe Balthasarnak az angyalok természetéről (Rilke angyalairól) szóló s általad, de már általam is idézett megkapó gondolatfutama. Rilke angyalai megszakítják a hagyományban oly kézenfekvőnek tűnő láncolatot a különböző intelligenciák, emanációk és hierarchiák között. Rilke angyalai karddal állnak eme Éden bejáratánál. De hiszen ez a mai ember számára már oly természetes, mondhatnám, evidens léttapasztalat. A tragikum léthelyzete, amelybe nyakig süllyedtünk, s amelyet bármilyen indokkal öncsalás lenne megkerülnünk. (Gondoljunk csak az elmúlt száz év traumáira.). Rilke a Láthatók bensővé tételével eme útvesztőből mégis csak a kivezető utat kereste, miközben saját példáján mutatta a Felsőbb hatalmakhoz, a Fenségeshez való kívánatos viszonyt is. (Fogalmaim szerint a fenséges esztétikai minősége az embert a nálánál nagyobb, ezért fenyegető hatalmakkal a bizalom elve alapján szembesíti, ezzel pedig a mérték, a mértéktartás, az arisztotelészi közép: a fronészisz útjára szorítja.) Kell-e ennél, a Rilkéénél a mértéktelenség állapotában vergődő mai ember számára kitartóbb biztatás? Kijózanítóbb kúra. Végül: Rilke levelei. Olvastam, olvasom. Ezek élményével és barátsággal búcsúzom: Suhai Pali
Dobos Marianne interjúja
Szabó Ferenc jezsuita páterrel
2022. október 26.
Kedves Pali! Még el se múlt három hónap Szabó Ferenc SJ gyémántmiséje óta, és most, ugyanott, a Jézus Szíve Templomban már a temetési szertartására került sor. Eszembe jutott, hogy Rómából való hazatérésese előtt, 1988 nyarán interjút készítettem vele életútjáról, munkájáról, terveiről. Ezt most, emlékét kegyelettel őrizve, szeretném a Levélfa olvasóival megosztani. Örülnék, ha erre lehetőséget teremtenél. Köszönettel és szeretettel: Dobos Marianne
Negyedszázad a Vatikáni Rádió magyar adásának élén
Szabó Ferenc jezsuita szerzetessel, a Vatikáni Rádió magyar referensével Rómában, a rádió épületében beszélgetünk. Kérem, vázolja fel életútját.
Kálocfán születtem 1931-ben. Apám gazdasági cseléd volt, tehát a puszták népéből származom. Az első hat elemit Zalalövőn végeztem. A tanítóm versenyvizsgára küldött ezután, az Országos Falusi Tehetségmentés ösztöndíjat megpályázva. A 24 jelentkező közül az első öt szerencsés között végeztem, és így kerültem 1943 őszén Sümegre, gimnáziumba. A második gimnáziumból 1944. október 14-én hazaküldtek bennünket, s csak az 1945-ös tavasz vége felé tudtuk folytatni a tanulást. Harmadik gimnáziumba már Zalaegerszegen iratkoztam be. Népi kollégista lettem. A fényes szelek ifjúságához tartozom, mint ez „nép- és mozgalmi dal intelligenciámból” is jól kitűnik. Énekkarunkkal párszor Pesten, sőt a Kossuth Rádióban is szerepeltünk, akkor tanultam meg a Sztálin-kantátát az előttünk fellépő leánykartól.
Akkorában én már mindennap templomba jártam, s nemcsak a papi hivatás, de a jezsuita rend felé is vonzalmat éreztem. Egy páter népmissziót tartott Zalaegerszegen, megismerkedtünk. Először csak könyveket küldött a rendtől, de amikor Pestre utazgattunk, személyes kapcsolatom is kialakult a renddel.
Ezt már akkor sem nézték a NÉKOSZ-ban jó szemmel, de előbb csak egy ateista fiúval átképzésre küldtek Budapestre a karácsonyi szünetben. Hazatérve ki kellett tölteni egy káderívet. A kérdésre, hogy mi akarok lenni, beírtam: jezsuita szerzetes. Az év végi vizsgára Pestről is érkezett egy elvtárs, aki a káderlapomat látva megkérdezte, hogy miért? Mondtam: válaszomra három perc nem elég, ha akarja, este beszélgethetünk. Be is hívattak, és az igazgatónál éjfélig vitatkoztunk Jézus Krisztusról és a vallásról. Az eredmény az lett, hogy négy társammal együtt kitettek a kollégiumból. A Zala megyei katolikus újság ekkor megírta, hogy a hívőket eltávolítják a kollégiumból. Talán válaszképpen a Szabad Népben megjelent rólam, hogy önként hagytam el a kollégiumot. Ezután albérleti szobában laktam. A rendőrség már figyelt, s évek múlva, mikor Budapesten zugjezsuitaként behívattak az ávóra, elém tették az egész dossziét: „maga népi származás, mellettünk lenne a helye”. A VIII. gimnáziumba Pécsre kerültem, mert itt kezdett működni egy jezsuita teológiai előkészítő. Érettségi bizonyítványt nem kaptunk, de a rendi elöljárók Czapik érsek úrral megbeszélték, hogy a jelöltek Egerbe mehetnek szemináriumba. Ez 1950-ben a rendek feloszlatása előtt körülbelül egy hónappal történt. Az érsek úr valamennyiünket csak egy évig mert vállalni. 1952–53-ra Kovács Sándor püspök atya jóvoltából saját egyházmegyémbe, Szombathelyre kerültem szemináriumba.
A szerzeteseket ő se nagyon tarthatta tovább, azért, hogy ne kelljen bevonulnom katonának, betegszabadságot kaptam. Meg kellett hogy éljek, a zalaegerszegi ruhagyár kertészetébe mentem dolgozni. Azután gondoltam egy merészet, s felkerestem a gyár falumbéli főkönyvelő-helyettesnőjét. Egy százalékszámítás után fel is vettek, s karrierem szédületesen ívelt egész a készletellenőrzésig.
A jezsuita szerzetesi tervei, álmai…?
Természetesen nem mondtam le róluk. Sztálin halála után Pesten kezdték a noviciátust újra szervezni… Három provinciális is lebukott emiatt, de ezt az ávósok jobban tudják. Hivatalos érettségit kellett szereznem. Mivel franciát tanultam a gimnáziumban, néhány hónap alatt szert kellett tennem a vizsgához szükséges orosztudásra is. Ezután magyar–francia szakra felvételiztem, és ruhagyári kiküldetésben 1953 őszén elkezdtem tanulmányaimat a Mexikói úton az Idegen Nyelvek Főiskoláján. 1955 tavaszán olvadtunk be a bölcsészkarba.
Majd eljött 1956…
Jezsuita voltam már ekkor. A Szentkirályi utcában laktam. Leláttunk a Rádió udvarába, sőt, oda is lőttek, mikor kiálltam az ablakba, hogy szétnézzek. November 4-e után elöljáróink, nem látva a kibontakozás reményét, az 1948-as „exodus”-hoz hasonlóan javasolták nekünk, menjünk külföldre tanulni. Kilenc hónapig Sant Andréban voltam, majd Ausztriából Leuvenbe kerültem 1957 őszén, filozófiát és teológiát tanulni. 1962. augusztus 6-án szenteltek pappá. Brüsszelben 1964-ben a harmadik probáció letétele, valamint a többi jezsuita tanulmány befejezése után meghívtak a belgák a jezsuita főiskolára teológiát tanítani. Előbb elküldtek Párizsba doktorálni. A skolasztikátus egy Rotschild-kastélyban volt, amit zsidómentő tevékenységéért a család egész olcsón adott át a rendnek. Nagyon szép hely volt, vonattal fél óra alatt értünk be innen Párizsba.
– Szent Ambrus krisztológiájával foglalkoztam; könyvem is megjelent, melyet a szakemberek kritikái igen jónak értékeltek. Zárójelben jegyzem meg, hogy a most készülő olasz nyelvű Szent Ambrus bilingvisben nagyon sok hivatkozás van erre a munkámra.
Miért nem ment vissza ezután Leuvenbe?
1965 nyarán Rómában jártam és a Vatikáni Rádióban helyettesítettem Péter Orbánt, aki a magyar adást vezette. Társa, Szabó János magyar jezsuita két évvel volt nálam idősebb, baleset történt vele, Tirolban nyaralva, a hegyek között lezuhant és szörnyethalt. Péter Orbán meggyőzte az elöljárókat, hogy helyezzenek engem a helyére. Így kezdtem meg itt a munkát. Akkor fejeződött be a zsinat, melynek dokumentumait otthon csak tíz évvel később adták ki. Sorozatokat csináltam róla, ismertetve, hogy miről is volt szó, teológiát, exegézist. Azután ezeket könyv alakban is megjelentettük.
Elnézést, hogy közbeszólok, de az ön munkássága legalább egy fél könyvtárt betöltő, és rendkívül széles körű. Terjedelmi okokból még a legfontosabb művei sem sorolhatók föl. Filozófiai, teológiai, etikai munkák, irodalmi tanulmányok, esszék, műfordítások és saját versek. Szent Ágoston, Nazianzi Szent Gergely, Szent Anzelm, Keresztes Szent János, Pázmány Péter, Blaise Pascal, Teilhard de Chardin, Karl Rainer, Romano Guardini… Pierre Emmanuel, Claudel, Graham Green… Feladom. Nem tudom teljeskörűen még csak a neveket sem felsorolni. Viszont ez a hihetetlen életmű ösztönöz a kérdésre: miért horgonyzott le a Vatikáni Rádiónál?
Ejnye, hát idáig nem éppen azt akarta illusztrálni, hogy mennyi mindennel foglalkoztam ezen kívül, illetve pontosabban: ezen belül is? A rádió egy fórum. Fontos helynek érzem nemcsak egyházpolitikai szempontból, de a valláskultúra fejlesztése területén is. Hallgatóink: a papság és világiak, nemcsak Magyarországon, de Erdélyben és Jugoszláviában is. A rádió hullámai áthatoltak a vasfüggönyön. Akkorában ez valamiféle misszió volt. Azután a könyveim. Ma már persze más otthon is, egyre nagyobb számban születik katolikus irodalom; az én könyveim is kaphatók, sőt van, ami a Szent István Társulatnál jelent meg. Amíg idáig eljutottunk, hosszú volt az út. Sokan megírták, vagy amikor kezdtem hazajárni, elmesélték, hogy mit jelentett számukra a napi negyedórás magyar adás, amit azóta, hogy a hetvenes évek elején Péter Orbán Kanadába ment, én vezetek.
Szeretnék huszonöt évet tölteni ezen a helyen. Hogy azután mi lesz? Vannak elképzeléseim, melyekbe az is beletartozik, hogy visszamegyek Magyarországra és ott próbálom a missziós munkát folytatni.
Tavaly az ELTE Pázmány-ülésszakán nagy sikerű előadása hangzott el Pázmány Péter grazi éveiről.
Látja, máris a jövőmről beszél. Őry Miklós híres Pázmány-kutató volt, jó harminc évig dolgozott ezen a témán, betegsége miatt mégsem tudta kutatásait befejezni. Akkor ajánlkoztam, hogy segítek neki; megcsináltuk azt az antológiát, amit a Szent István Társulat adott ki. Őry Miklós halála után az egész dokumentációt áthoztam ide, és Lukács László rendtársammal itt Rómában megszerkesztettük a Pázmány Péter emlékezete című tudományos tanulmánykötetet. Pázmány pályájának fehér foltjait szeretném feltárni a továbbiakban. Eddigi tudományos munkám szinte erre készített fel.
De hát Ön benne él a mai magyar irodalomban is. Személyesen először a budapesti hungarológiai kongresszuson találkoztunk, majd pedig Vas Istvánéknál Szentendrén. Hubay Miklós, akkor az Írószövetség elnöke ismertetett össze.
Csütörtökön általában kulturális adásunk van. Fontosabb könyvekről, évfordulókról emlékezem meg. Csináltam interjút Rónay Györggyel, Pilinszkyvel, Weöres Sándorral, amikor Rómában jártak. De ez csak egy nap a hétből. Nekem az a feladatom, hogy segítsem az otthoni keresztényeket, az egyházat szellemileg. Eddigi munkám hazai visszhangja csak megerősíthet törekvéseimben. Az elkövetkező időben pedig nagy feladat előtt állunk: a Szentatya magyarországi látogatásának előkészítése.
Illusztráció: Levélfa 58. (fh. G. da Modena Életfája és Szabó Ferenc (†) portréja [fotó: Magyar Kurir])
Ezek is érdekelhetik!
„Bábeli” barangolások. Báthori Csaba és Suhai Pál levélváltása (Levélfa, 83.) →
»A mi Lóri bátyánk!« Angol nyelvű esszékötet Kabdebó Lóránt emlékére (Levélfa, 82.) →
Rilke-fordítások zarándokútján (Levélfa, 81.) →
