Robert Frost: Téli estén, erdőszélen megállva
*
Rakovszky Zsuzsa
Mindig nagyon szerettem ezt a Frost-verset: minden együtt van benne, érzékletes képek, letisztult, dalszerű forma és a mély, bonyolult tartalom. A külső valóság, amelyet leír, olyannyira egybevág a lélektani helyzettel – a szépség és nyugalom láttán érzett halálvággyal és az ennek fölébe kerekedő kötelességtudattal –, hogy egészen az utolsó sorokig nem is jövünk rá, nem egyszerű tájleírással van dolgunk. Sokszor és sokféleképpen próbáltam lefordítani, most többé-kevésbé elégedett vagyok vele.
Robert Frost
Téli estén, erdőszélen megállva
Tudom, ki erdeje ez itt,
de ő a faluban lakik,
s nem látja: állok egymagam,
s nézem, míg hóval megtelik.
Lovacskám kissé nyugtalan:
mért állunk itt? Se ház, se farm,
csak fák, befagyott tó – az év
legsötétebb estéje van.
A hámcsengőjét rázza, és
rám néz: biztos nem tévedés?
Nincs más hang, csak a szél suhog,
s halkan zizeg a hóesés.
Az erdő mély: szépség, titok.
De az adott szó visszafog,
s még hosszú út, míg alhatok,
még hosszú út, míg alhatok.
Fordította: Rakovszky Zsuzsa
…évek múltán, „erdőszélen megállva” (Robert Frost)
Illusztráció: „Utolsó versszak”
Ezek is érdekelhetik!
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
Giuseppe Ungaretti: Reggel (Búzás Huba felvezetőjével, fordításában) →
