Bangha Mónika: Felelősség
*
Meredith tudja, hogy amit nem mondunk ki, az nincs. Nem is volt, ha nem gondolunk rá többé. Ha elég kicsi, és elég ügyes, észre sem veszik. Ugord át, felszárad – mondogatta nagymama miséről hazajövet, ha a lány túlzottan aggódott a lakkcipője miatt az eső után mindig pocsolyákkal tarkított utcában.
Jó leszek – döntötte el. Hisz annyira vártak! Kerek tíz évet. És akkor még nem is számoltuk anyuka gyermekkori álmát a tökéletes kislányról, miközben félszemű rongybabáját ringatta: csicsijja, babája, anyukának drágája… Anyuka úgy képzeli, hogy majd orvos leszek, a szomszéd néni szerint viszont tanár.
Mindenki megmondja – visszhangzik az egész lépcsőház Rózsika néni lelkesedésétől – hogy ebből még professzor lesz. Nézzétek csak, milyen fessen áll a szemüveg azon az okos pofiján!
Ezért aztán már ötévesen átjárok Nusi nénihez esténként felolvasni a Miki és Maci macis tanítómeséből. A mackóikrek együtt mosnak fogat lefekvés előtt, együtt mennek iskolába, pakolnak be a táskába, játszanak a játszótéren, esznek fagyit szigorúan csak nyáron, ebéd után. Nem minden nap. Mert tudják, hogy az édesség, a hideg nem túl jó a fogaknak. Nem tiszta ma már, hogy Nusi néninek voltak elalvási gondjai, vagy Meredith szerette gyakorolni a korai tudományát? Legvalószínűbb, hogy azt a csillogást szerette látni anyuka szemében, no meg a buksisimit, amit ilyenkor kapott. Az elismerést, amitől az egész lépcsőház visszhangzott.
Ettől kezdve jó volt. Nem volt nehéz játék, főleg kezdetben nem. Megtanulta bekötni a cipőjét, és már középcsoportosan mehetett egyedül az óvodába. Vidáman lógatta sárga csatos tízórais táskáját, anyuka egészen a letérőig integetett az ablakból. Mindenkit meghallgatott, mindent megértett, még az óvó nénit is, amikor egy évre román csoportba íratták: hadd tanulja az állam nyelvét. Is. Még az évzáró ünnepségen is részt vett, pedig összesen nem tudott többet öt szónál. Később azt is elfelejtette. Megmaradt viszont a bizonyosság, hogy beszéli a nyelvet. Vagy az embereket, ugyanaz. Hogy bármilyen ellenséges talajon megél. És jó. Anyuka kedvéért.
Anyukával nem volt mindenki mindig jó, ezt hamar megértette. Sóhajok, suttogások, a lépcsőház másféle visszhangja. Nehéz, csoszogó léptek, héttől háromig tartó műszak, majd otthon ugyanaz, megállás nélkül. Ezért ő kizárólag tízeseket hozott haza három hosszú évig. Amikor pedig becsúszott az a kilences matekból, két hónapig tartott visszatornázni tízesre az évharmad végére. De sikerült.
Később már más megoldások után nézett. Egy nyolcast még három tízessel igen, de egy hatost már nem lehetett visszahozni az életbe. Az egyensúly viszont egyre inkább rajta múlott. Minden koccanást, súrlódást el kellett kerülni. A sóhajok mélyültek, lábujjhegyen járt mindenki. Nem lehetett összetörni a rendet. Meredith nem is tette. Csak ő tudta, mi történik a letérő után.
Megtanult puskázni. Aláírni. Padtársa szerencsére jó volt matekból. Ő pedig úgy általában jó. „Elhallgatok. Ti játsszatok. / Én majd őrzöm a látszatot.” – mondaná ma Szisszel. Persze, Utólag minden kiderül (No meg Belül történt mi megesett /… / Mint a görög tragédiában – vagy 89 előtt, és után Erdélyben, otthon, illetve Kányádi Vörös Villamosában), de addig fel lehet készülni, eljátszani a forgatókönyvet addig és annyiszor, hogy vesszen minden él, zsibbadjon a méreg, a vád, a szégyen. Füst leszív jó mélyre, majd lassan kienged. Az, hogy a folyamatban közben tönkremegy, elfogy, az most nem számít. Illetve nem igaz. Vagy inkább: a cél szentesíti az eszközt. Ha már amúgy is annyit parafrazál.
Behunyta a szemét, bedugta a fülét. Lassan, módszeresen falat épített maga köré. Vörös téglák szürke malterrel. Ugyanazok a színek, mint gyermekkora pléhgarázsainak, de ez igazi minőség, kérem szépen. Ide nem lehet csak úgy bejönni akárkinek, a másik lépcsőházból sem! Később derült ki, hogy kimenni sem. Ott, ahol volt, minden ragyogott, az emberek összekacsintottak. Mindenki jó volt, de nem úgy. Egyáltalán nem kellett vigyázni semmire, félre lehetett nézni, nem dőlt össze a világ. Senki nem várt a letérő után, senkit nem érdekelt a felmérő eredménye. Csak egy szabály volt: mozdulatlannak maradni. Lélegzetet is csak végső esetben venni.
Mint a szekus, jön a pánik. Nincs jel, nincs ok, te sem vagy. A résnyire megnyitott ablakon keresztül hallod, ahogy megáll a tragacs a ház előtt, pont a konyhaablak előtt. Majd a lépcsőház ajtajának csapódása, súlyos léptek visszhangja, mintha koreográfiára: bal-jobb, bal-jobb. Carpati füst szivárog be, ellepi a tüdőd, nem bírod kifújni, mindig marad valami, kapkodsz. Ajtót nyitnál, de hisz onnan jön, tekereg a füst, beveszi a hideg kanyarokat, már látható a kilesőn. Hosszan kitartott csengetés, bele a kifeszített csendbe. Honnan jöttek, hová visznek, nem érdekes. Csak az állandó készenlét, a felfüggesztett létezés van, majd a rajtakapás, a kapkodás. Zsibbad a kéz, a láb, végül az arc is, ellenállni fölösleges, inkább a ritmust próbálod megtartani: be, visszatart, kienged. A szív szorul, nem engedve a ritmusnak: zakatol. Nincs jó válasz, kérdés sincs: kiterítenek úgyis. Aztán elönt a füst, elveszíted azt a kevés fegyelmet, amivel a légzésedet irányítottad, kimondod a kimondhatatlant, odacsapsz, kapkodsz, üvöltesz, csapkodsz. Tudod, hogy minden mozdulattal, hanggal fogy a levegőd, az életed. Most mégis harcolsz, hagyod magad elveszni, hisz nem veszíthetsz már semmit. Szülő nő sikolya tét nélkül. Aztán egyszerre csak elereszt, szinte felborít a friss levegő, tévedés volt, mi a gond, hölgyem? Gyerek nincs, csak az a végtelen elengedés a görcs után, súlytalan gyönyör, elhaló léptek zaja: bal-jobb, bal-jobb, kienged, visszatart, beszív. Vakító fény áramlik a lépcsőházba, messziről motorzúgás farka. A konyhaszékre lerogyva tudatosítod: most épp megúsztad, közben tudod: visszatér.
Meredith végül tanár lett, biológus és egyetemi docens, örülne Rózsika néni, ha látná! Amikor hazafelé tart az egyetemről egy-egy megterhelő nap után, szeret levezetésként elszívni egy jó cigit. Gondolatban követi a füst útját: nasal vestibule, esophagus, trachea, bronchi, majd visszafele: bronchi, tracha, esophagus, nasal vestibule. Valamiért a latin terminus technicusok suttogása megnyugtatja. Élvezi a kontrollt, csak ő van, a légzés, a jelenlét. A bűn. Egyensúly. Jó és rossz. Megfeszülés és elengedés. Ki-be. Reflexszerűen tér be ezután a nonstopba egy mentolos rágóért. Mindig ugyanabba. Nehogy anyuci megérezze. Mert ő nem dohányos. Sosem volt az. Fölösleges lenne most ilyesmivel zaklatni. Ki tartja majd a világ rendjét, ha ő nem tudja? Beleborzong a gondolatba, hogy anyuci odafentről talán még jobban lát már mindent. Eddig már a négyest is tudja.
Meredith ma sem írja le. Ugord át! – felszárad. Nincs mese, történet sincs. Csak két szófogadó ikermaci, Miki és Maci készül lefekvéshez, miután gondosan fogat mosott.
Illusztráció: Cím nélkül
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
