Wehner Tibor: Együtt és külön
*
Bács Emese és Holló István festőművész kiállítása
Az együttes fellépés puszta tényén túl Bács Emese és Holló István festőművészek kiállításának címe, az Együtthatás fogalom is arra utal, hogy a két művész alkotómunkája, alkotásai között kapcsolatok, összefüggések vannak. A kérdés minden esetben felmerül a családi kötelékek által is összetartozó művésztársak munkálkodása kapcsán – s fokozottan akkor, mint jelen esetben is, amikor szorosan egymás mellett, közös műteremben dolgoznak – hogy hogyan őrzik, őrizhetik meg művészi önállóságukat, s ezzel együtt vagy ettől függetlenül milyen azonos vonások, milyen hatások, kölcsön- és visszahatások fedezhetők fel, s kinek a törekvései dominánsak? A körülményeket nem ismerő külső, csupán a műveket mérlegelő szemlélő komolyabb stúdiumok nélkül is könnyen felmérheti, hogy ezúttal két, a hagyományos képalkotás igézetében dolgozó, tradicionális táblaképeket és grafikákat készítő, évszázados technikákat alkalmazó művész alkotásai állnak előttünk, akik abban is rokonok, hogy a klasszikus témák és műfajok művelői: életképek, városképek, tájképek és portrék sorakoznak a falakon. Végső soron a stíluseszmény is azonos: a valóságábrázoló, a természetelvű, vagy realista megjelenítő-kifejező attitűd. És a tüzetes megfigyelők azt is regisztrálhatják, hogy a két festő munkái között – az esetenként fel-felbukkanó tematikai párhuzamok mellett – mélyebb összefüggések is felfedezhetők: így például utalhatunk a szemlélődő-figyelő alkotói magatartásra, vagy akár a kolorit hasonlóságára. Mindehhez mintegy különálló műcsoportként, ellenpontként illeszkednek Bács Emese avantgardista szellemű, különös kollázs- vagy assemblage-plasztikái és kollázsszerű beillesztésekkel, idegen anyagokkal gazdagított sík kompozíciói.
A szakmai életrajzokból és az alkotói vallomásokból felmérhető, hogy Bács Emesét a kezdetektől a művész-pálya bejárásának szándéka, a festészet terrénumának meghódítása foglalkoztatja – az erdélyi indulást követően szabályszerű budapesti főiskolai tanulmányokat abszolvált, hogy aztán kiállításaival immár két évtizede legyen jelen napjaink magyar művészetének színterén –, míg Holló István rendhagyó fordulatokat követően érkezett el a kezdetben terápiaként alkalmazott piktúrához: antropológiai bölcsész- és építészeti tanulmányait követően a gyermekkori álom beteljesítéseként csupán az ezredforduló után, a tízes években vált számára intenzívvé a festői munkálkodás és művészi fellépés.
Ez a műegyüttes a közelmúlt egy-két évében született művek válogatása. Bács Emese már a művészeti területek, a kifejezőeszközök, a technikák változatosságával is magával ragadja alkotásainak befogadóit: olajjal festett táblaképek mellett vegyes technikával megvalósított, a színes tust és a ceruzarajzot egyesítő kompozíciók, különböző sokszorosító grafikai eljárásokkal megvalósított lapok mellett itt sorakoznak a hulladék-anyagokból és tucat-tárgyakból konstruált, purhabbal dúsított, festett plasztikái is. Az alaphangot természetesen a mindennapok valóságát, a hétköznapi élet jeleneteit – a téren ácsorgókat, az aluljáró büfépultjánál várakozókat, a zebrán átkelőket – megjelenítő, különös aurát sűrítő, a megragadott pillanat valóságban elillanó varázsát kimerevítő, a mellékesnek tűnő mozzanatokat kiemelő kompozíciók teremtik meg. Fontos a festői nézőpontok megválasztása, a gyakran a dolgok fölé emelkedő, az átfogó, tág panoráma-képet kitáró szemlélői-megfigyelői-festői pozíció. A jelenetek szereplőinek és környezeti elemeinek körvonalai hol roppant élesek, hol meg elmosódottak: a keményen megrögződő élmény és az emlékekké foszló dolgok váltakozása, divergenciája is lényeges befogadói következtetések megvonása előtt nyit kaput. Pataki Gábor művészettörténész egy szokatlan, de e művészi tükröztetésre roppant találó aspektusra hívta fel a figyelmet e festő művei kapcsán: a hangütésre. Valóban: Bács Emese képi megszólalásait különös szólamok színesítik, alkotásait az élet lüktetését, a dolgok természetességgel palástolt, ám mégsem evilági voltát tolmácsoló különleges atmoszféra hatja át.
Holló István számára a festészet a valóság, az ember, a természet kitartó megfigyelésének, alaposan megtervezett körüljárásának és pontos analizálásának terepe. Az akrillal festett, sok esetben vegyes technikával megvalósított vásznakon arcképek és tájak jelennek meg. A portrékon furcsa arcok furcsa kifejezéseivel szembesülhetünk, mert az arc a festő számára nyilvánvalóan nem egy valós személy hű, reális megörökítésére teremt lehetőséget, hanem sokkal inkább az általa való, sokszor expresszivitásba hajló, felfokozott érzelmek, magatartások, reakciók kifejezésére. A tájak sem csupán a környezet leképezései: e motívumai mögött is csak sejtésszerűen rejtőzködik a természet valós képe. A tágra nyílt égbolt alatt húzódó vízparti táj, a vízfelület és az égbolt együttjátszásának megfestésével a művész a színek és a formák, a foltok és az alakzatok révén közvetített benyomásokkal, tünékeny hangulatokkal és fel-fellobbanó indulatokkal tolmácsolja érzéki mondandóit. Akár a portrékat, akár a tájképeknek nevezhető kompozíciókat vizsgáljuk, mindkét képsorozat esetében valamifajta nyugtalanságra, zaklatottságra emlékeztethetünk. Holló István egy 2018-as alkotói vallomása mintegy megelőlegezte e most bemutatott műveket: „A festékfelvitel nemcsak ecsettel, hanem hengerrel, léccel, vonalzóval, raszterhálóval, pukkasztófóliával, rongyokkal történik, ezért képeim szöges ellentétben állnak azzal, amit a mai művészeti értéknek tekintenek környezetemben. Az erős, nem mindig természetes színek, a mai trendekhez képest elnagyoltság, a rajzi tudás konkrét megfoghatóságának mellőzése, a szigorúan vett technikai bravúr hiánya fogja jellemezni képeimet.” És lőn. itt valóban nincs helye a mívességnek, a cizelláltságnak, a részletszépségeknek: a művészi üzenet nyers és kemény festői effektusokkal élő.
Átfutva a kiállítási nyilvántartásaikat nyugtázható, hogy a két művész most jelentkezik első alkalommal közös tárlattal: nem tudható, hogy miért csak most érkezett el ez a pillanat, s majd az idő eldönti, hogy alkotóútjuk, alkotómódszereik, művészeti kezdeményezéseik a közös, vagy az önálló fellépések indukátorai lesznek a jövőben. Az Együtthatás-kiállítási anyag arról tanúskodik, hogy a két alkotó kollekciója önálló egységekként és a művek mélyrétegeiben meglelhető kapcsolatok révén így együtt is autentikus, a kor valóságával, napjaink aggasztó jelenségvilágával szembesítő, érvényes mondandókat, kifejezéseket összegző műegyüttes. Ezt ők úgy fogalmazták meg, hogy mindketten megyünk a saját utunkon, de azért összefüggések vannak. További, éltető különállásokkal és ösztönző kapcsolódásokkal áthatott alkotómunkát kívánva nyitom meg, ajánlom figyelmükbe Bács Emese és Holló István festői alkotópárosának kiállítását.
(Elhangzott 2022. szeptember 22-én a budapesti Képezőben, a kiállítás megnyitásán.)
Tárlat
Képjegyzék:
Bács Emese: A szegény alvó medve, 130 x 180 cm, olaj, akril, kollázs, vászon, 2022.
Holló István: Női akt tájban, 80 x 60 cm, olaj, vászon, 2020.
Bács Emese: Boltból kijövet, avagy finom erőszak II, 92 x 92 cm, vegyes technika, kollázs, vászon, háló, 2010- 2021,
Holló István: Ádám és Éva , vegyes technika, farost, 106 x 90 cm, 2019
Bács Emese: Lehel tér, 59 x 84 cm, ceruza, tus, papír, 2022.
Holló István: Vihar előtt II, 84 x 92 cm, akril, vászon, 2022.
Bács Emese: Gyász, 57 x 82 cm, vegyes technika, papír, 2022.
Holló István: Szigeti fények, 50 x 70 cm, vegyes technika, vászon, 2020.
Bács Emese: Egy város története I, 54×80 cm, fametszet , 2022.
Holló István: Merengő nő, vegyes technika, vászon, 100 x 100 cm, 2021.
Illusztráció: ‘Együtt és külön’
Ezek is érdekelhetik!
Csak ülünk, és cseve… – csetelünk. Ceca Georgieva és Lévai Nóra beszélgetése →
Szepes Hédi: EMBEREK, BÁLVÁNYOK, KRISZTUSOK az Etyeki Műhely Galériában (Nagy Bertalan-kiállítás) →
Wehner Tibor: A SZEMLÉLŐDŐ KÉPSZEREPLŐK ÉS A KÉP-SZEMLÉLŐK* →
