Halmai Tamás: „Felfelé élnek a versei”
Részlet Halmai Tamásnak a Cédrus Művészeti Alapítványnál megjelenés előtt álló, Az ékszerteknős és az abbé (Kalász Márton költői világa) című esszékötetéből.
Halmai Tamás: Laci, emlékszel-e, mikor találkoztál első ízben Kalász Márton-írással? Mi a legelső olvasói élményed, mely hozzá köt?
Bartusz-Dobosi László: Nem könnyű erre válaszolni, mert az utóbbi években annyi Kalász Mártont és olyan sokszor olvastam, hogy mint valami nagy, mindig is létező, irodalmi alapélmény magasodik előttem. Nem tudom visszaidézni, hogy mi volt az első. Ha lehet, inkább azt mondanám, hogy mi volt az első tapasztalat. Ez pedig az első olvasói találkozásból fakadó ijedtség volt. Az a rádöbbenés, hogy ez meghaladja a képességeimet! Marci írásai – legyenek azok akár prózai, akár lírai alkotások – nem kifejezetten „olvasóbarát” formában készültek, ezért könnyen elijesztik a bátortalan közelítőket. Valószínűleg engem is elriasztottak volna, csak nekem nem volt más választásom, a „felelőtlenül” elvállalt monográfusi feladatkör miatt nem futamodhattam meg. Hála Istennek, nem is tettem, mert így egy egészen egyedi írói univerzum bontakozott ki előttem, ami azóta is szerves része az életemnek.
HT: Tudom, hogy személyesen is közel álltatok egymáshoz. Beszélnél a megismerkedésetekről? S néhány szóban arról is: milyen kép alakult ki – és maradt meg – benned róla… A Pécs–Budapest irodalmi tengely, úgy sejtem, ez esetben sem a sűrű, legfeljebb a ritkásan is lényegi összeérintkezések alkalmait nyújthatta. S hadd fűzzem még ide, hogy a Magyar Művészeti Akadémia Közelképek írókról sorozatában te jegyzed a Kalász Márton-monográfiát. Ennek bevezetőjében is utalsz rá, mennyire sorszerűen ért el ez a megbízás. Felelevenítenéd a történtek esszenciáját?
BDL: Marcival való megismerkedésem misztikus volt, ha lehet ilyet mondani, mert olyan, egymást követő jelek után valósult meg, amikre nem lehetett nem odafigyelni. Előbb egy filmforgatás kapcsán bukkant fel a semmiből az ő egykori és az én akkori iskolámban, ahol ő korábban diákként, én éppen akkor igazgatóként róttam az évszázados folyosókat, majd két nap múlva az MMA-tól és újabb pár napon belül az Írószövetségtől kerestek meg egy monográfia, illetőleg egy élet-összefoglaló esszé megírására való felkéréssel. A három esemény egymástól látszólag függetlenül, a magam hite szerint viszont okkal történt. Nekünk, Marcival, találkoznunk kellett. Nekem legalábbis bizonyosan szükségem volt rá, mert az az emberi alázat, szerénység és az az írói habitus, formanyelv, amit egész életében képviselt, létszükségletemmé vált akkori, zaklatott életemben. Most is sokszor merítek belőle, ha elfáradok. Kalász Márton gyógyszer volt a számomra. Vitamin. Lelkigyakorlat. A szövegei ma is azok.
HT: Monográfiádban kitérsz a „pécsi szellemi műhely” (33.) szerepének fontosságára Kalász pályakezdésében. Itt elsősorban az ötvenes években működött Dunántúl folyóiratra és Csorba Győző támogató szakmai barátságára kell gondolnunk. Mit gondolsz: ha nem a Mecsek tövéből indul Kalász költői élete, más tónusok, más távlatok nyílnak munkásságában? Mennyire lehetett jellegkölcsönzően meghatározó a számára, hogy Pécs befogadta, Csorba pedig tanítványául vette? A kérdést megfordítva: látsz dél-dunántúli vízjeleket Kalász verseiben?
BDL: Bertók László mindig azt hangsúlyozta, hogy ő nem pécsi költő, hanem Pécsett élő költő. Ez annyit tesz, hogy magas irodalmat művelni bárhol lehet, a lokalizáció beszűkít. S bár elfogadom Laci bátyám érvelését, mégis egyértelműen hiszek abban, hogy a felnevelő táj meghatározó az ember személyiségének, habitusának alakulásában. Ahogy a társak, az emberi közeg is az. Kalászt előbb Ágoston Julián ciszterci szerzetes, magyartanár, majd Szántó Tibor és köre, illetőleg Csorba Győző, „a” pécsi (Pécsett élő) költő „csípte nyakon”, s akarva-akaratlanul terelgette valamely irányba. Ez többek között megmutatkozik a Kalász első és második verseskötetének hangneme közötti különbségekben is, hiszen azok mind stílusukban, mind nyelvhasználatukban, de még gondolatiságukban is egészen elütőek egymástól. Ez az átalakulási folyamat, a saját hang megtalálása azonban valószínűleg csak Budapesten, Rónay György és Nagy László hatására vált véglegessé, ha egyáltalán lehet ilyet mondani egy állandóan formálódó költői életmű esetében. Összefoglalva tehát nem dél-dunántúli, de még csak nem is pesti vízjelek vannak Kalász verseiben, hanem a Kalász-versek vízjelek a magyar lírában.
HT: Könyved összegző fejezetét így kezded: „Kalász Márton munkásságára az örökös megújulás, a fejlődés a jellemző, amelyben újra és újra »átteremti« önmagát. Csak így lehet képes változtatni a nézőpontját, látásmódját. Ezzel együtt azonban mindvégig megőrzi költészetének alapértékeit, legbenső magját…” (252.) Ezek az alapértékek, ez a „legbensőbb mag” érdekelne. Akár összefüggésben egy névmágiás mozzanattal – és ismét téged idézlek: „…eredeti családneve – Krisztmann – keresztény, krisztusi embert jelent, amely jelentéstartalmat ebben a formájában a név-műfordítás Kalász-sága csak áttételesen ad vissza.” (42.)
BDL: Marci lényéből egyszerűen fakadt a humánum, a végtelen emberszeretet, az elköteleződés a jó, a szép és az igaz mellett, a megingathatatlan hit, s a szavak iránti alázat. Lényének belső magja, Csorba Győzővel szólva: „gyöngéden és cizelláltan intim és monumentális, realista és vizionárius; földönjáró és apokaliptikus, görcsökkel teli, ugyanakkor egzisztenciálisan zenei, elliptikusan tömör, de pontos és színes – és mindenekfölött: össze nem téveszthetően egyéni”.[1] Ilyen értelemben Krisztmann – krisztusi ember, s nemcsak nevében, hanem életpéldájában és írásaiban is. Mert az istenember kettős természetének mintájára épülő életmű egyszerre lelki napló és kitárulkozás, a magyar nyelvi hagyományokra épülő és a zárt, német gondolkodásmód „házasításából” származó különleges termés, „gabonaszem”. Állandó és oda-vissza értelmezhető metamorfózis. Marci költői, írói munkásságának panorámája csak e fent említett dualitások egységben kezelésével nyílik ki előttünk a maga teljességében. Ha azonban ezt megértjük, megérezzük, eljuthatunk a „kalászig”, a magokat rejtő és életet jelentő gabonafejig.
HT: Monográfiád 2017-ben látott napvilágot, az azóta megjelent két verseskötet (melyek közül a második sajnos már csak posztumusz kiadvány lehetett) jószerével egy érthetőség határára billentett poétikát érvényesít. Érzel esetleg késztetést kiegészíteni újabb vonásokkal az alkotói portrét az újabb közlések ismeretében? Avagy inkább a korábban leírtak megerősítésének látod a záró opusokat?
BDL: Kalász legutóbbi két kötete véleményem szerint annyiban ad hozzá az életműhöz, amennyiben annak a folyamatnak a részei, amelyek a költőre mindvégig jellemző, állandó megújulás igényét képviselik. Az a sajátos kalászi logika, szórend és metafizikai látásmód körvonalazódik elő belőlük (is), amelyet már „megszokhattunk” Marcitól, s amely – valóban – nem sokat törődik az olvasói érthetőség szempontjaival. Másfelől viszont nem tagadható ezeknek az opusoknak az utolsó években tapasztalható elmozdulása a fájdalmas, magányosságból fakadó zaklatottság felé. A hitvestárs, Filippinyi Éva váratlan elvesztéséből Marci sohasem tudott talpra állni. Véleményem szerint ez az, ami leginkább abban az önkényes szórendi „dadogásban” érhető tetten, amely vállaltan Kalász legsajátabb lírai karakterjegyévé vált az utolsó években.
HT: A Virrasztó – távol című kötetben két vers is (Égfájó – álmok, Magány) nevedre szólóan olvasható. Túl azon, hogy bizonyára jólesik a kétszeres dedikáció: más szemmel fürkészed ezt a két költeményt, mint a többit?
BDL: Tudtam róluk, olvastam őket előtte, és természetesen nagyon jólesett, hogy Marci rám gondolt, miközben ezeket írta. Karakterének szerethetőségére jellemző, hogy a folyóiratközlések előtt (Bárka és Alföld) telefonon megkeresett, s szinte engedélyt kért rá, hogy nekem dedikálhassa őket. Ilyen volt Kalász Márton. Ilyen mérhetetlenül tapintatos, baráti, szelíd. Kéziratban (is) őrzöm mindkettőt a fiókomban.
HT: Egy mindkettőnk számára különlegesen fontos – és ugyancsak a közelmúltban távozott – nagy költő, Bertók László a rendszerváltozás körüli években 243 szonettel tette nyilvánvalóvá költői rangját. Mások mellett Báthori Csaba, Markó Béla, Tandori Dezső is életművükön belül mintegy külön életművet hoztak létre e verstípus vonzásában. Kalász több kötetre tagolódó szonettkultúrája a versforma egy merőben más változatából épít sorozatot, mint az említettek. Ez csak alaktani elkülönbözés volna? Vagy mélyebb belátásokat hordoz?
BDL: Marci mindig is szívesen kísérletezett a formákkal, de ezek sohasem merültek ki puszta alaktani virtuozitásban. Mögöttük mindvégig ott dolgozott az a mérhetetlen elszántság, hogy megtalálja a nyelvet, amellyel, úgy gondolta, az általa felismerni vélt igazságokat a lehető legtökéletesebb formában fogja tudni közvetíteni az olvasók felé. Ezeknek a kísérletezéseknek az eredménye volt többek között az a számtalan szonettforma, amit életében kipróbált.
Többek között az úgynevezett „álszonettek”, amelyek esetében a klasszikus 4-4-3-3 soreloszlás helyett a teljes verset egybetördelve publikálta, mint valami áradó gondolatfolyamot. Ezek legfőbb jellemzőjét talán a képit a fogalmival szintetizálni képes kifejezésmódban határoznám meg. A képet magyarázó fogalom s a fogalmat megjelenítő képiség szoros egysége teszi ezeket a szonetteket annyira egyedivé, összekeverhetetlenül Kalász Márton-ivá. Ezekben a verseiben (is) az alkotói akarat a metafizika világában keresi a válaszokat. Ezt próbálja fürkészni, kutatni és szüntelen formai és ezen keresztül tartalmi pontosításra való törekvéssel visszaadni. Hiszen a teológia territóriuma olyan világ, ahol alapfeltétel a pontos megfogalmazás.
Az 1978-as Nyílt versek és az ehhez szinte szervesen kapcsolódó, 1980-as kiadású, Az imádkozó sáska kötetekben megismert álszonettek szabad, rímtelen, mégis kötött, tizennégy soros világa köszön vissza az 1996-os Sötét seb költeményeiben is, ami egyértelműen megmutatja, hogy Marci újra és újra visszatért ehhez a formához. De úgy, hogy közben a már amúgy is átértelmezett formát tovább variálja.
Előbb az 1989-es, Az utolsó érintés című kötetben, ahol egy speciális, csonkaszonett-alakot próbálgat. Ez a notesznyi, alig százoldalas sűrítmény 89 számozott, zárójelbe pántolt, iránymutató szóval ellátott nyolcsoros verset tartalmaz. Ezekben a versekben az első nyolc sor felvezetését nem követi a kétszer három sornyi feloldás, s ennyiben ezek a versek nem is nevezhetőek szonetteknek. Mégis, olvasás közben mindvégig olyan érzése van az embernek, hogy azok a hiányzó sorok a maguk nemlétével tartják fenn a szonettek zárására jellemző feszültséget.
Majd két évtizeddel később, a 2006-os Kezdő haláltánc kötet három ciklusában a költői dikció 14-14 versben jelentkezik, amelyek mindegyike 14 sorban, rímek nélkül, sajátosan értelmezett prózavers-szonettként áll előttünk. A „szonetthagyomány” újabb, szokatlan módon értelmezett formájával találjuk szemben magunkat.
HT: Magam újhölderlini versnyelvnek szeretem nevezni a kalászi beszédmódot (abban az értelemben, ahogy például Báthori Csaba művészetében Rilke szellemi örökségének kijjebb terjedését tapasztalom). A Sötét seb című kötet mellett további versek és interjúnyilatkozatok is tanúskodnak arról, mennyire fontos szerzője volt Kalásznak Hölderlin. Rejtjelezésig szép és bonyolult grammatikájával, mitizáltan is krisztiánus metafizikájával. Egyetértesz az „újhölderlini” jelzővel? Vagy újragombolnád, amit elővezettem?
BDL: Teljes mértékben egyetértek. Kalász nemcsak versnyelvében, de karakterében is rendkívüli hasonlóságot mutatott a tübingeni torony lakójával. Szemérmességük, visszavonultságra való hajlamuk, az éggel való szövetségkeresésük azonos tőről, metafizikai irányultságú látásmódjukból, életfelfogásukból fakadt. Talán nemcsak marginális adalék, hogy Marci maga is „toronyban”, egy városszéli tízemeletes nyolcadik emeletén élte élete utolsó évtizedeit. Természetes, hogy mindez lírája szerves részévé vált.
HT: A szakrális-vallásos oltalmi kondíció mellett a természet, a költészet, a szerelem és a közösségekhez tartozás is olyan vonatkozások Kalásznál, melyek a tragikus-elégikus tónust a derű regisztereiig emelik. Te miképp értékeled elesettség és létbizalom viszonyát, avagy e viszony alakulását ebben a bő fél évszázadot átsuttogó életműben?
BDL: Nagyon köszönöm a kérdést és annak „átsuttogó életmű”-ként való definiálását, mert magam is pontosan így érzem. Számomra a természet, annak minden gigantikus ereje mellett is, a csenddel rokon. A fák, felhők, mezők bölcsességét az alázattal és türelemmel viselt csendes elfogadásban látom. S valóban, van ebben valami elesettség vagy inkább valami olyan mérhetetlen bizalom, elfogadás, amit mindannyiunknak el kellene sajátítanunk. Marci ennek mestere volt. Ha valamely növényhez kellene őt hasonlítanom, akkor bizonyosan egy hatalmas fát neveznék meg, amely a gyökér méltóságától az ég felé nyújtózkodás irányjelölő ívéig vezet, és éli elénk az egyedül méltó életformát. Nem véletlen tehát, hogy a kalászi életmű is pontosan ezt az irányt, irányultságot mutatja. Felfelé élnek a versei. Nevezhetjük ezt létbizalomnak, de akár léten túli bizalomnak is.
HT: Nemcsak író és kritikus vagy: tanári pályádon – a történelmi tudnivalók mellett – teológiai ismereteket is áthagyományoztál az ifjúságra. Ha a katolicitás vatikáni vagy dogmatikai oldaláról nézed: milyennek látod a Kalász-szövegek hitéletét?
BDL: Kalász Márton bevallottan hívő, katolikus ember volt. Ez írásaiból és interjúnyilatkozataiból is egyértelműen kiolvasható. S bár sokat foglalkoztam életének ezzel a fontos szegmensével (legutóbb 2022 májusában, Székesfehérváron, a Kalász-emlékülésen tartottam előadást e témában), a lélek útjait azonban nem könnyű, sőt valószínűleg lehetetlen azok teljességében kibontani. Ezért ahelyett, hogy jómagam próbálnám magyarázgatni a verseiben (is) kimutatható elköteleződését, hadd idézzek egy 2004-ben készült beszélgetés-részletet, amelyben Marci saját életének, illetve ezzel szoros összefüggésben, munkásságának egyik meghatározó tényezőjeként említi a hitet: „Mind neveltetésemből, mind lelki alkatomból következően vallásos vagyok. Nagyon kötődöm a katolikus hithez. […] A hit számomra nem kötöttséget jelent, hanem éppen fordítva: szabadságot. […] verseim döntő része ehhez kötődik. Ha olykor áttételesen vagy szemérmesen is, de az istenhitből táplálkoznak.”[2] Ez a maga által említett szemérmesség vagy inkább szelídség az, amellyel ezt a szabadságot megéli, s amely visszatükröződik minden alkotásán. Átsüt rajta valami földöntúli békesség, bizonyosság, törhetetlenség. De milyen is lehetne másmilyen, hiszen a hit dimenziója ezekben a koordináta-rendszerekben mozog, nemcsak a karakterétől, hanem magától a metafizikus létszemlélettől és Kalász Mártontól is idegen a harsány kivagyiság.
HT: A kritikai recepció rendre hangsúlyozza a Kalász-líra merőben egyedi leleményeit. Említettük már Hölderlint. Te miféle egyéb hagyományokban tudnád elhelyezni ezt a költészetet? Honnan eredhetnek nyelvi-poétikai késztetései, miféle kortársi érintkezések befolyásolták irányváltásait, s nevesíthetünk-e a fiatalabb irodalomból olyan szerzőket, akik folytatói a Kalász által elevenen tartott tradíciónak? Ha epigonjai talán nem is: szuverén követői, újragondolói vannak-e Kalász Mártonnak?
BDL: Marci munkásságát jómagam is inkább unikálisnak nevezném, hiszen azt, ahogy a nyelv ruganyosságát önkényesen a végletekig, már-már virtuóz módon használta, nem igazán rokonítható más költői opusszal. A nyelvi zsugorításban és a felvállaltan meg-megzökkenő intonációban megvalósuló önkorlátozás, a tónusok gazdagsága, a szószerkezetek merész ívelése újabb és újabb tartományokat nyit meg az értelmezés horizontján. Az a személyes szólam, amit ezekben megüt, vagy ahogy kitart egy-egy hangot akár köteteken keresztül is, nem engedélyezi, hogy bármely poémánál becsatlakozzunk: az életmű nem kibontható egy-egy versből vagy akár egy-egy kötetből. A vers ugyanis pillanatfelvétel. Buborék, amely könnyűszerrel szétpattan. A lelki és gondolati szinten lezajlott előzmények ismerete nélkül tehát a gondolkodás fegyelme által szerkesztett, rendkívül sűrű szövésű s ezáltal széttéphetetlenül szilárd életműtextúra nem megfejthető, nem fölfejthető. Nagyon átfogó módon s közben rendkívüli óvatossággal lehet csak megközelíteni mélyrétegeit, különben nem engedi magát kitapintani. Sajátos logikájának megértése alapos gondolati nyomkövetést vár el olvasójától.
S bár Marci a korábbi alkotók közül Arany Jánost és József Attilát, a kortársai közül pedig Csorbát és Nagy Lászlót szerette kiemelni mint tényleges mestereit, azokat az éveket sem szabad figyelmen kívül hagynunk, amikor lehetősége volt előbb az NDK-ban, majd később már az egyesült Németországban éveket eltöltenie. Ezen alkalmakkor olyan német, lengyel, angol, amerikai költők baráti körébe csöppent, mint Günter Kunert, Reiner Kunze, Sarah Kirsch, Johannes Bobrowski, Peter Huchel, Lawrence Ferlinghetti, Christopher Middleton, Zbigniew Herbert vagy a műfordító Paul Kárpáti. Az ő költészetükön és emberi magatartásukon keresztül került meditációs hangulatú verseinek látókörébe a modern ember filozófiája, történelmi élményei és az igény a diktatúrák szörnyűségeire adandó válaszokra, azaz a közéleti vonal mint „tanulmányéveinek” egyértelmű hozadéka.
A mai, úgynevezett „fiatalabb irodalomból” elsőre két név jut az eszembe, mint akik a Kalász Márton-féle költészet méltó követői lehetnek: Acsai Roland és te magad, Tamás. Ugyanaz a kísérletezőkedv, elköteleződés az emberi humánum iránt s metafizikai érdeklődés. Ennek a látásmódnak bizonyítását 2021-ben a Szamuráj-líra címmel a Kulter.hu oldalon megjelent rövid eszmélkedésemben is igyekeztem felvázolni.
HT: Az előbbi kérdést toldom meg, amikor arra vagyok kíváncsi: mit gondolsz, kik olvassák ma Kalászt? Kritikák és tanulmányok igen szórványosan adnak hírt szakmai érdeklődésről, a laikus olvasók szép közösségéről pedig még ennyi tudomásunk sem lehet…
BDL: Tapasztalatom szerint a Kalász-életmű legalább olyannyira rejtett még a kortárs szakmai berkeken belül is, még inkább a laikus közönség előtt, mint amennyire egykoron Hölderlin is csak Goethe és Schiller árnyékában volt képes megjelenni. Ez nemcsak a korpusz önmagát nehezen adó jellegéből, hanem bizonyos szerencsétlen politikai szituációk együttállásából is fakad. Ezt amúgy végtelenül szomorúnak találom, mert meggyőződésem, hogy Kalász Márton a kortárs magyar líra egyik, ha nem a legnagyobb csúcsára jutott fel. Szóval, hogy a kérdésedre válaszoljak: Marcit nem olvassák, nem ismerik, s talán tudatosan is ignorálják. Mégis megkerülhetetlen része a magyar irodalmi kánonnak, s hiszem, hogy munkásságáról a későbbiekben még sok szó fog esni. Ennek egyik fontos állomása lehet ez az általad összeállított esszégyűjtemény is, amiért nagyon hálás vagyok. A magam részéről missziós feladatomnak érzem Kalász Márton személyének és munkásságának minél szélesebb körben való megismertetését.
HT: Képzeljünk el egy irodalom iránt fogékony, versbarát olvasót, aki még sosem találkozott Kalász Márton műveivel. Mivel győznéd meg, hogy vérmes hibát követ el, ha ezen a recepciós státuszán nem változtat?
BDL: Az embert mutatnám meg neki. Azt az embert, aki a versein keresztül is képes volt a benne rejlő mélységes hitet, humanizmust fényre hozni. Azt a barátot, aki ugyan munkás feladatot ad minden egyes sorával a bátor vállalkozónak, de aki pont ebből a benne dolgozó emberszeretetből volt képes átvinni saját énjének szerethetőségét a verseibe is. Kalászt olvasni – amint fentebb már említettem – lelkigyakorlat, vitamin. S ki ne akarna gyógyulni?
HT: Alkotói praxisodra volt valaha hatással a Kalász-féle poétikai kultúra és szellemtani alapállás? Esszéid és szépprózáid vajon magukon viselnek-e némely – akár nyelvhasználati, akár gondolkodásbeli – jegyeket olvasati élményeidből?
BDL: Igen. Mindenképpen. Remélem. Amikor a monográfia miatt – kis túlzással – Kalásszal keltem és feküdtem egy éven keresztül, filozofikus, kontemplatív irányultságú lírája nagyon megérintett. Eleve nyitott voltam ezekre a regiszterekre, de az általa feltárt új horizontok teljesen magukkal ragadtak. Különösen a Hölderlin-féle gondolatkör, nyelvezet fogott meg, mert ebben éreztem a leginkább rokonságot kettőnk – bizonyos értelemben: hármunk között. Mindig is foglalkoztatott az irodalmon, illetőleg általában a művészeteken belül fellelhető szellemi, lelki elhajlások miértje és mikéntje. Ebben nagyon sokat adott a Kalász-féle Hölderlin-értelmezés, sőt bizonyos értelemben a köteteiből (kiemelten a Sötét sebből) kiolvasható gondolati azonosulás is. Az intencionalitást az elmélyülésre, az égben gyökerező szemlélődésre nagyon magaménak érzem.
HT: Lehetséges, hogy egyszer – értelmezőként – még visszatérsz ehhez az életműhöz?
BDL: Erre nehéz válaszolni, mert a Kalász-életmű a mindennapjaim része most is. Időről időre kezembe veszem valamelyik kötetét, de elsődlegesen nem monográfusi vagy irodalomtörténészi megközelítéssel, szándékkal, hanem pusztán a magam örömére. Minden esetben találok benne olyan újabb rétegeket, amikkel érdemes lenne foglalkozni. Talán egyszer meg is teszem.
HT: Laci, van „legkedvesebb” Kalász-versed? S ha egynehány mondatban megtámogatnád választásodat… Búcsúzzunk ezzel – egyelőre.
BDL: Féltem, hogy ezt meg fogod kérdezni, mert számtalan Kalász-vers áll hozzám rendkívül közel, de ha mindenképpen egyet kell kiemelnem, akkor talán az 1987-es Ki olvas éjszaka verset? kötet egyik meghatározó írását, az Át a pallón-t nevezném meg kedvencemként.
mintha egy báránynak kellene át-
mennie a keskeny pallón, megriad
körülötte ég, föld, levél lüktetni kezd
fölötte a fán, a sárguló búza, a
szőlőlevél retteg: mi lesz veled? az erdő
suttog, biztat messze, mintha segítene
a bárány maga van, s kellene át-
mennie a keskeny pallón – (mondom: így
szavak félnek fehérben, tétováznak
ha szemük volna, nézne át könyörgőn)
mintha egy bárány szánná el magát
szánná magát, átmegy a pallón, vakmerő lesz
könnyű, igaz bárány: hiába nem hisz
abban, segít, hogy tárt karral vársz odaát
Értelmezésem szerint ez egy többszörösen áttételes hitvallás. Marci ebben mutatja meg igazán önmagát, a vívódó, újra és újra elbizonytalanodó embert: „mintha egy báránynak kellene át- / mennie a keskeny pallón, megriad”. De ki a bárány, és miért riad meg? – kérdezhetnénk, s pár sorral lejjebb már kapjuk is a választ: „a bárány maga van”. Hol van a pásztor? Miért hagyta magára a bárányt? Miért nem segít? Egyáltalán, ki is a pásztor? Jézus lenne, aki maga is bárány? Esetleg a láthatatlan Isten, aki az utolsó sor tanúsága, viszont nem a mi fogalmaink szerint mégiscsak segít: „segít, hogy tárt karral vársz odaát”. Nem lehet nem észrevenni a párhuzamot Marci „József Attilájának” Istenével, aki szintén csak a puszta létezésével segít, nem pedig az emberi aktivitás szintjén. „Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot. […] Négykézláb másztam. Álló Istenem / lenézett rám és nem emelt föl engem. / Ez a szabadság adta értenem, / hogy lesz még erő, lábraállni, bennem. // Ugy segitett, hogy nem segithetett.” (J. A.: Az Isten itt állt a hátam mögött)
Vagy lehet, hogy a pásztor maga a költő, aki nem tereli a szavait, magára hagyta őket? „(mondom: így // szavak félnek fehérben, tétováznak / ha szemük volna, nézne át könyörgőn)”. E szerint a nézőpont szerint tehát a versei az ijedt bárányok, amelyek ilyen elveszettek? Szinte magunkon érezzük az ijedt bárány-szavak nem létező tekintetét, s az eltűnt pásztor-költő kétségeinek vibrálását.
Hogy melyik magyarázat az igaz, egyáltalán, igaz-e valamelyik, nem tudom. De ez a vers visz engem leginkább abba a Marci-féle enigmatikus, térben-időben-síkokban egymásra fényképezett világba, amit annyira megszerettem nála, tőle, vele. Mennyi oda-vissza kapcsolás, áttétel, mennyi jelentéstartalom! Nem csoda, ha kicsit magunk is elbizonytalanodunk, hiszen nekünk is egyedül kell át-mennünk (sic!) ezen a labilisnak tűnő pallón, amit Kalász Márton-i költészetnek hívnak. Mert ez már egy új műfaj, egy sajátságosan egyedi és önálló út, amelyen végigmenve nem használja kizárólagosan egyetlen irányzat toposz- és jelrendszerét, szövegalkotó módozatait, nyelvtanát sem, csak a maga által megteremtettet. Ezért szeretem ennyire ezt a verset.
[1] Csorba Győző: A hazavágyódás és a töprengés költője = Vigilia, 1985/5, 407.
[2] Zsille Gábor: „A hit szabadságot jelent.” Beszélgetés a hetvenéves Kalász Mártonnal, in: „nő hozzám a világ – velem”, 10.
Illusztráció: Kalász Márton (Fotó: Czimbal Gyula)
Ezek is érdekelhetik!
»…a szeretet erősíti az immunrendszerünket« (Beszélgetés Dr. Felszeghi Sárával) →
»Antigonéról másképpen« – Dettre Gábor filmrendezővel Domokos Johanna beszélget →
Az ember, aki valamiért is tudott élni, nemcsak valamiből…* (IV/4. rész) →
