Pergel Ferenc: Hajnali harangszó
*
„Hajnali harangszó. A Vigilia 1972. jan. febr. számában jelent meg. Üzemi témát dolgoz fel, egyéni tragédiák, drámák által a munkás mint ember és nem mint osztály kerül bemutatásra. 25 flekk“ – írta Pergel Ferenc 1972. november 29-i keltezésű, a Magvető kiadó számára készített kötettervében.
A Vigiliában közölt és a hagyatékban talált szövegváltozatok között a következő eltérések fedezhetőek fel. A hagyatékban talált szöveg három, számozott részből áll; a harmadik, befejező rész hiányzik a Vigiliában megjelent változatból. Továbbá a Vigiliában nincsenek megszámozva a részek, és az első (a januári számban közölt) részlet máshol (a cselekmény szempontjából kevésbé indokolt helyen) szakad félbe, mint a kéziratban számmal jelölt 1. rész.
Egyértelmű, hogy a változtatások a szerző jóváhagyásával történtek, azonban az alábbiak miatt úgy gondolom, hogy szerkesztői javaslatra, egyfajta kompromisszumos megoldásként; a kötetben nagy valószínűséggel az itt közölt szövegváltozatot tervezte megjelentetni.
– A kötettervben 25 flekk terjedelműnek van feltüntetve a novella, és a kézirat pontosan 25 flekk terjedelmű, míg a Vigiliában közölt változat 22.
– A hagyatékban még két korábbi (kevésbé kidolgozott) változata is fellehető („A Tücsök“ és „Egyedül“ címmel) a novellának. E két változatból is hiányzik a 3. részben foglalt történés (találkozás a pappal a templomkertben), azonban még hiányzik a harangszó motívuma is, ami viszont már a Vigiliában közölt változat elején megjelenik, és végigvonul a novellán, de úgymond „elvarratlan szálként“. A címadás is azt sejteti, hogy a szerző ezt szánta főmotívumnak, mely a keretes szerkezettel nyeri el igazán értelmét.
P. Gulyás Márton
*
Pergel Ferenc
Hajnali harangszó
1.
Reggelre kivirágzott az őszibarackfa, amely a műhely fala és a gyár kőkerítése közötti kis földdarabkán élt már évek óta – minden por, olaj, füst ellenére. Valaki egyszer kidobott egy magot, ősszel. Valaki megforgatta a földet, épp kábeleket ástak el, és a mag a földbe került; tavaszra kicsírázott, kis zöld növény lett belőle. Aztán csemete, aztán fa.
Reggelre Kállai András előtt biztossá vált, hogy a felesége igazat írt abban a levélben, amelyet otthon, az asztalon talált. Elhagyta őt, a púpos, furcsa embert, a műhely csoportvezetőjét, az őszibarackfa szerelmesét, ápolóját, fő védelmezőjét. Álmatlan éjszaka után a két gyerekét hajnalban elvitte az anyjához, aztán elindult a gyárba.
Reggelre az éjszakai műszakban lévők tudták már, hogy megtartják a tavaszünnepet. Kállai Andrást felkoszorúzzák az őszibarackfa virágával, sapkája alá géprongyot erősítenek, s azt a vállán leengedik palástként. Kezébe adnak egy nyaláb virágos ágat, és a Pilóta a nyakába veszi a kis embert. Végigjárják a műhelyeket, Kállai szétszórja a virágot, virágos ágakat tesz valamennyi műhelybe egy edénybe. Röhögnek, a Pilóta nyerít, Kállai kis egérarcát komolyra ráncolja, púpos, vasszaggatta-törte ferde hátát eltakarja a palást. Már a hajnal első világánál tudták az éjszakások ezt, főleg a Pilóta, aki éjjel ki-kiugrott az ablakon és letört a fáról egy kis ágat. A gépzajt, ventillátorzúgást túlordítva átkiabált a hátsó géphez:
– Béla bácsi! Reggel ló leszek! – és vigyorgott, meg az ágat emelgette.
Az öreg Lénárt Béla kiáltott valamit, érteni nem lehetett, mert közben hat gép és két nagy ventillátor zúgott, az anyag, a vas sírt az esztergakések és a köszörűkövek alatt. Nem is volt fontos a Pilótának, hogy értse, tudta: az öreg a termőágakat félti a fán. Mert a tavaszi metszéskor csak egy ágon hagyták meg a vesszőket, a tavaszünnepre gondolván azokat nem vágták vissza.
Amire a nap végigpásztázott a mocskos külvároson, addigra a kis fa teljesen rózsaszínben állt. A köszörűsök és az esztergályosok kikapcsolták a gépeket, lekapcsolták a ventillátorokat. Zúgott a fülük a csendtől. Rakosgatták az elkészült munkadarabokat, ennek zaja, koppanó vas-zaj, visszhangzott a műhelyben, még a tartályba visszacsurgó hűtővíz és olaj csurgása, csöpögése is hallatszott. Ha a hat munkás és a meós füle olyan, mint valami állaté, akkor a figyelő láthatta volna, hogy hegyezik a fülüket. Így csak füleltek, néha az órára néztek. Aztán harangoztak. Valahol a közelben, a műhelybeliek nem tudták, hogy hol; valamerre lehetett egy harang, a villamostól, busztól beljebb, ellenkező irányban, ahol soha nem jártak. Vékony kis hangocskája volt, piciny harangocska lehetett, de ők, az éjszakások, ismerték és szerették a hangját. Ezt a hajnali harangszót szerették. Ez jó harangszó volt. Nem halálról, nem tűzről, nem bajról adott hírt. – Reggel van, az éjszakai műszaknak vége, új nap lesz, új bajok, új gondok, új örömök, téli, tavaszi, nyári, őszi reggel van. Csend van, csak a harang hangja van, csiling-csiling – ezt, meg sok mindent jelentett a harang a műhelynek.
– Csiling-csiling – szólt tovább a harang.
– A kutya teremtésit ezeknek a… – mondta az éjszakai diszpécser, amikor a jelzőtáblára nézett. – Megint öt óra előtt leálltak.
A kis köszörűsműhely és minden diszpécser örök harca volt a kis haranghang. Valaki, egyszer, egy éjszakás, véletlenül felfedezte a hajnali harangszót. Az továbbadta a másiknak, aztán a harmadiknak, a tizediknek –, az öreg-gárda megtudta. És már régóta az éjszakás műszak egy-két perccel öt előtt leállítja a gépeket, kikapcsolja a ventillátorokat. Hallgatják a jó harangszót, a csendet. A zajtól agyonkínzott dobhártya, akár a friss levegőt a tüdő, mohón engedte, továbbította: csiling-csiling.
A harangszó megszűnt. A Pilóta egy nyaláb rózsaszín virágos ággal ugrott be az ablakon. Tiszták, frissek voltak a szirmok. A ventillátorok és a kémények nem hordták még le rájuk a gyár gyomrának ürülékét, a kormot, a kő- és vasport, az olajpárás mocskot. Rózsaszínűek voltak, vidámak, frissek, mint a hajnali jó harangszó.
Fél hatkor már gyakran csapódott a műhely ajtaja. Álmosan fel-felhangzott a jó reggelt, szervusztok. A belépő egy szempillantással felmérte az ajtóval szemben lévő szerszámszekrényen a nyaláb virágos ágat.
Kállai András is, akit tegnap hagyott ott a felesége két gyerekkel együtt (és az asszony még ekkor is a daraboló egyik gépkezelőjével aludt, a nagydarab ember nyakát átölelve), azonnal látta: ma tavasz van. Az ajtókilincset fogta. Ha tudott volna, meggörnyed, szemét – bár nem akarta – jobbra-balra forgatta, és amolyan sarokba szorult kis egérnek látszott. De nem csak látszott. Az is volt. Ő is úgy érezte, hogy menekülni kell. Most nem lehet, nem szabad. Ilyent ma nem tud csinálni. Bejött, mert nem volt hova mennie, de nem: a bohóckodást, az évi nagy, egyetlen jó röhögést, röhögtetést nem teszi meg. Ö nem megy végig a műhelyeken, géptermeken, hisz mindenki tudja, hogy Julika, a felesége, évek óta csalja Pozsár Miskával, és most végleg hozzá költözött.
– Nem, nem, nem – motyogta. A lába emelte és vitte hátra az ajtóból. A Pilóta azonban már észrevette. Kállai futásnak eredt volna, de nekiütközött a belépő Csőrösnek. Az mondott rá valamit, hogy már most elment az eszed, hülye, aztán Kállai máris a Pilóta kezében volt. A két méternyi Pilóta a hóna alá kapta a kis púpos, rúgkapáló embert. Vitte a szerszámos szekrényhez.
– Tücsök, az anyád! Te ronda tavasztündér! Tücsök! Az anyád! Tavasz van, Tücsök! – A Pilóta Kállai hóna alá nyúlt és magasra, a feje fölé emelte őt.
Kállai, a műhelyben Tücsök, fenn a levegőben sírásra görbült szájjal, nedves szemekkel keresett menedéket az embereknél. Jobbra-balra forgatta a fejét. Lenézett rájuk. Nevetett mindenki. Kállai, a Tücsök, csak nagyra tátott szájakat látott, hahotázó hangokat hallott.
– Szavamra, most nem tudok – motyogta szinte eszét vesztve Kállai és rúgkapálózott.
– Tavasz van, Tücsök – rikoltozott a Pilóta és leállította őt a gépszekrényre.
Kállai torz vigyorral, sírásra görbült szájjal állt. A szomszéd műhelyből is átjöttek a szerszámlakatosok. Nagy hecc volt ez minden évben. És hogy ez a Kállai milyen jó pofa azokkal a grimaszokkal, és hogy forgatja a szemét! Nem győztek röhögni rajta.
A Pilóta már körbeágazta Kállai fejét. A géprongy is a helyén volt: a sapka alá gyűrve, virágokkal beborítva, és leomlott a vállán, a púpján, le a sarkáig. Az ágak, a rózsaszín virággal lenyúltak az arcába, csak a szeme – tompán fénylő, szűkülő emberszem – és az állrész tűnt elő. Hóna alatt kis táskáját szorongatta. Hajnalban még az anyja tett bele valami ennivalót, amikor a gyerekeket átvitte hozzá. Szorította, kapaszkodott belé, hogy valami legyen: csupán az, hogy anyjára emlékeztette, a hangra, amely álmosan, de hozzászólóan szólt, amikor a gyerekeket bevitte és elmondta, hogy a Julika elhagyta őket.
– Nagyon fáj, kisfiam? – kérdezte az öregasszony és tétova mozdulattal megsimogatta fia eltorzult hátát, mellét. A fiú akkor nem válaszolt. Nem is tudta, hogy mi fáj? Jó lenne, ha itt volna az anyja. Most, most elmondaná: anyám nagyon, nagyon fáj. Mi fáj? Az erőszak, a méltatlan csalás, a sebhelyek. Ezekre gondolt, miközben a Pilóta kivette a hóna alól kis motyóját. – Nagyon fáj, anyám. Látod, anyám, ezt a sok embert? Röhögnek, de nekem nagyon fáj. Ne nevessenek. Segítsenek, szólj nekik, anyám, hogy most ne… – suttogta.
– Mi lenne, ha én szólnék, hogy ne. Gyerekek, lányok, hülyék! Most ne bántsatok. Segítsetek. Úgy fáj. Igen, ezt kellene mondani nekik. De lehet szólni ennek a sok vigyorgó, kiabáló embernek? Segítenének? Nem jobb-e végigcsinálni mindent? Ma a gépeket se lenne szabad elindítani. Ma néma csendnek kellene lennie. Hisz becsaptak, kicsúfoltak, megaláztak. Ma harangozni kellene, gyászolni, mint amikor temetnek valakit.
A karját már telerakták virágos ággal. – Közéjük dobom – villant át a gondolat a fején. Nem tette. Arcát a csomó virágba dugta. Nem akarta látni az embereket. Csak érezte, talán tudta is, hogy hiába mondana bármit. Az emberek élnek, gondolkodnak, röhögnek, a gépeket beindítják. Minden olyan, mintha nem történt volna semmi.
A Pilóta leguggolt, valaki Kállai hóna alá nyúlt és a nyakába tette. A nagydarab legény megszorította Kállai lábát, nagyot ugrott és nyerített.
– Tücsök, az anyád! Te ronda tavasztündér. Én vagyok a te táltosod…
Elindultak.
A szerszámműhelyt, a marósműhelyt, a lakatosműhelyt, az öntödét – mind végigszórták virággal és egy-egy edénybe kis, hajnali harangszó-színű, rózsaszín ágacskát tettek. Már néhány perc múlva csak emlék lesz a Pilóta, a Tücsök meg a virág. Már most sem fontos semmi, mert megszólalt a műszak kezdetét jelző elektromos duda. Az üresen járó gépekbe anyagot tettek. A maró mart, az esztergakés vágott, a köszörűkő harapta a vasat. Az emberek a munkájukkal törődtek. Figyelni kellett, mert a gép nem tűrt társat. Legyen Tücsök, tavasz, virág. A vas, a kő – az embert követelte. Itt törvénytelen a virág. Az élő anyag törvénye helyett a mechanika törvénye uralkodott, a gépek törvénye. Az emberek csak pillanatra mutatták, hogy ma valami más is volt. De csak egy pillanatra. A rend ma is olyan szigorú rend volt, mint más napokon.
A darabolóban is már mozgó vasfűrészeket, dübörögve lecsapó vágókat talált Tücsök, a tavasztündér. Táltosa, a Pilóta, Kállait ide is behozta. Ide, ahol a felesége csábítója és felesége dolgozik. Délutánosok. Most csak a helyük, a fűrészgép és a hármas vágógép van itt. Meg ők. Mert Kállai látta őket, meg látta önmagát is. A Pilóta nyakán ülve látta magát, ahogy műszakváltáskor bejött a feleségéhez. (Szükséges volt ez, mert szerette az asszonyt, meg a gyerekekről beszélni kellett. Azért voltak ellenműszakban, hogy mindig legyen a két fiúval valaki.) És most látta a pillantásokat, ahogy rájuk néztek, amikor Julika lehajolt és megcsókolta őt. Sunyi, gúnyos, szánakozó, vagy csak egyszerűen közömbös álszent arcok voltak. Mindenesetre cinkos arcok. Mert ők tudták. Évek óta tudták, hogy Julika meg a Miska… Ő furcsának tartotta’ őket, de nem gondolt velük. Csak most. Már értett mindent.
Kis ágat dugott Pozsár Miska gépére egy nyílásba. Most más volt ott. Egy középkorú ember, aki intett feléje és nevetett. Kállai visszanevetett. Először, amióta járták a műhelyeket. Senki sem tudta, hogy Pozsár Miskán nevet, vagy talán nem is Pozsár Miskán, hanem önmagán, gondolatán, ötletén, amely kiutat jelentett ebből a mocsokból, a megaláztatásból. Ahogy nézte a gépet és mögötte feltűnni vélte Pozsár Miska mindig ápolt hajú fekete fejét, szívdöglesztően elővillanó fogait, döntött: ez a száj nem fog többé mosolyogni, a fogak nem villognak. Váltáskor, ma, a tavaszünnepen, délután, amikor bejönnek a délutánosok, ő, a Tücsök, a megcsalt férj megöli Pozsár Mihályt, aki elvette, elszerette tőle az asszonyát, két gyereke anyját. Az a száj nem vigyorog többé, az a kéz nem kapcsol többé gépet, az a kar, amelyet nem lát, csak képzeletben, de a valóságban a feleségét öleli, nem ölel asszonyt többé. Ezt jelentette a hajnali harangszínű tavaszvirág Pozsár gépén, a halált.
Reggelre, amikor a gyár felvette normális életritmusát, a Pilóta visszatért vele saját műhelyébe, hang nélkül, csak bólintott, lelépett a szerszámszekrényről. A gépéhez ment. Dupla dobogót rakott az állásra. Fellépett rá, mert csak így érte el a beállítókészüléket. Intett az anyagkihordónak. Megnyomta a kapcsológombot. A szemben levő falon elhelyezett órára nézett.
– Istenem – gondolta –, de messze van még két óra. Hét és fél óra, négyszázötven perc. Talán azért annyi nem, mert előbb jönnek be.
Betette az első darabot a gépbe. Az anyjára gondolt, aki a gyerekekkel maradt – most ébreszti őket, ha elaludtak egyáltalán, reggelit ad nekik, aztán iskolába küldi őket.
Közben méretre vette az első munkadarabot, a menetfúrót. Bemérte a mérőálláson, tette ezt olyan némán, távollevőn, hogy a többiek, a marósok, a köszörűsök, az esztergályosok, János, az anyagkiadó, kezdték észrevenni: valami történt Kállaival.
A virágkoszorú meg a géprongypalást még mindig a szerszámszekrényen hevert. Kállai lelökte a földre, rögzítette a gépen a felvett méreteket, előkészítette a szekrényre a napi fúrómennyiséget, amit készre kell köszörülnie, hogy meglegyen a norma. Ellenőrizte az olajat, hűtővizet és az állásba állt. Hét óra volt.
– Most reggeliznek a gyerekek – gondolta. – Julika meg Pozsár még alszanak. Még négyszázhúsz perc a bosszúig. Hosszú idő. Ki kell várni, Tücsök – biztatta magát. – Most dolgozni kell.
A gépbe hajolt. A beállítókészülékkel helyére illesztette a fúrót. A kő és a vas fogazata szépen feküdt. Kapcsolt. A köszörűkő egy bordán végzett a fúróval, hátraugrott, hogy a következő bordába harapjon. A hátraugrásnál nagyot dobbant a gép, amikor a fej az ütközésig ért. Három borda után kellett közelebb vinni a vashoz a követ. Kállai figyelt, számolt:
– Egy, kettő, három, fogás…
A gép dobbanását figyelte. A kész munkadarab helyére újat tett. Kapcsolt, számolt:
– Egy, kettő, három, fogás…
A gép dobbant, remegett, nekifeszült. Kállai hozzásimult. Az átmelegedett olajos vas dobbanásában szívének lökését érezte. És érezte, ahogy adagolta az anyagot, hogy most otthon van. Ez az ő világa.
– Lám, ez a gép is sajnál. A vas is sajnál. Igen, mert a vasat én szeretem, a gépet is szeretem. A vasat hűtöm, hogy ne égjen meg, amikor a kő belemar. De ki hűt engem? Hisz belém is belémmartak!
Új darab készült el. Megmérte a mikrométerrel, addig csak odafigyelt. Aztán új darabot tett be, kapcsolt, számolt:
– Egy, kettő, három, fogás…
– Ki hűt le engem? Ez a gép jó pajtás, a vas is jó bajtárs, de buták. Csak akkor élnek, ha kapcsolok.
És kapcsolt. Új fúrót tett be. Figyelt:
– Egy, kettő, három, fogás – ugrott elő a sok éve berögződött készség és fegyelem. – De mit tegyek a gyerekekkel? El kellett volna búcsúzni tőlük. Hiszen innen a börtönbe kerülök – gondolta. – Anyámtól sem búcsúztam el.
– Egy, kettő, három, fogás…
Új darab után csak kereste a gondolatait. – Persze, tőle el lehetne köszönni a tárgyaláson, vagy a börtönben. Miskától meg délután köszönök el.
– Egy, kettő, három, fogás…
A vas sírt, de a víz hűtötte. A teljes egyetértésbe olvadt gép és ember ritmusát már nem zavarta semmi:
– Egy, kettő, három, fogás – számolt Kállai és figyelte a spriccelő vizet. A gép dobbantott, szívét érezte. És a víz, a kő és a vas találkozásánál keletkezett páraködben Julika szőke feje jelent meg. Aztán eltűnt. Új darab jött, és a párafelhőben újra Julika feje volt. És Pozsár Miskáé.
– Egy, kettő, három, fogás…
Nyolc óra lett. A szerszámszekrényen már toronyban álltak a kész munkadarabok.
– Hogy rohan az idő. Már csak hat óra van hátra – gondolta.
– Egy, kettő, három, fogás – számolt, tette a munkát.
– Végig kell gondolni mindent szépen. Azt az aranyos, kedves kis fejet itt, a gyerekeket az iskolában; Pozsárt a darabolóban. Vele elbánok. Ő ne éljen. Még hat óra van hátra. Milyen lassan megy az idő – lökött rajta nagyot az indulat. Új darabot tett be, kapcsolt, számolt:
– Egy, kettő, három, fogás…
A rohanó kő, a fröcskölő víz, a beállító világítólámpája, minden őt, a kis Julikát mutatta, meg Kállait, az egészséges kisfiút, az utolsó, 1944-es év nyarán. Aztán elmerült minden.
– Egy, kettő, három, fogás…
Új munkadarab, új kapcsolás, új kép következett. A Margit hídi villamos, a robbanó híd és ő a villamoson a Dunába merül. Egy ajtóvas a hátába fúródott. Kapcsolt, számolt. Ezt is elmosta a víz, vitte a tartályba a vasporral, reszelékkel együtt.
– Egy, kettő, három, fogás…
Újra Julika képe vibrált előtte. Ez jóval később volt. Sokáig nem látták egymást, aztán amikor újra találkoztak, ő már ferde nyakú, ferde gerincű volt. Julika elszaladt.
Kapcsolt, mért.
– Egy, kettő, három, fogás…
Most magát látta. Húszéves volt. Nem nőtt semmit, a hús és a csont mellére és a hátára rakódott. Julika meg terhes lett egyik udvarlójától. Szomszédok voltak, Kállai figyelt és tudott róla mindent.
Julikát az apja az udvarra lökte, hajánál fogva cibálta. Meg is rugdalta.
– Egy, kettő, három, fogás…
Az órára nézett. Már tíz óra. Elkészült az aznapi normával. Intett a gépe körül csellengő anyagkihordónak, hogy hozzon ki a raktárból anyagot. Felszabályozta a követ. Az frissen harapott a következő széria első darabjába. A meósok nem győztek szaladgálni a mérőkészülékekhez. Kállai indított, számolt:
– Egy, kettő, három, fogás…
– Julikáék már felkeltek, biztos. Pozsár is felkelt. Keljen is fel, mert már csak négy órája van. Talán még annyi sincs.
– Egy, kettő, három, fogás…
A víz folyt, és folytak az emlékképek, ő kivette az öreg Bartos kezéből Julikát. Azt mondta, feleségül veszi, hiszen régen is össze akartak házasodni, régen, amikor még egészséges volt. (Persze ez marhaság, ö soha nem érezte magát nyomoréknak. Nem is az. Egész ember ő mindenben.) Az öreg nem törődött vele, ha az ördög viszi is a lányt, csak a szégyen múljon el. Új darab, új kapcsolás következett:
– Egy, kettő, három, fogás…
Az öreg úgy megrugdalta a lányt, hogy elvetélt. De az esküvőt megtartották. És jöttek a gyerekek, a nehéz évek. Julikának is dolgoznia kellett. De vidáman éltek. Ő otthon is, a gyárban is egész embernek érezte magát, Julikát behozta az üzembe. Kapcsolt, mért, számolt:
– Egy, kettő, három, fogás…
Tizenegy óra. Hogy rohan az idő. Jó lenne megállítani itt az órát, az emlékeket, az időt. Jó lenne ott maradni, ahol a sűrűsödő párában úszó kép áll. Ott a ligetben, a két gyerekkel meg a feleségével. De már kész is a fúró. Ki kell venni. Mért, kapcsolt, számolt.
– Egy, kettő, három, fogás… Egy, kettő, három… egy, kettő, három…
Nem vette ki a darabot, hagyta tovább forogni, hogy rögzítse a képet.
A vas visított, a kő füstölgött. Az előtolás már a kő szélét súrolta. Elnyomja a követ, ha nem kapcsol ki. És nem kapcsolt ki. A képet akarta rögzíteni.
– Egy, kettő, három – nincs fogás, mert a fej, a kő nem megy tovább. A körhinta, a hullámvasút, a barlang, a sikló – ezt látta.
Tudta, hogy mindjárt robban a kő, mert az előtolás meghajtója szétnyomta.
– Egy, kettő, három – nincs fogás.
Sivított a vas… már eltűnt a Vidámpark. A füstből Pozsár képe úszott be a Vidámpark helyébe.
– A kő engem öl meg, ha robban – gondolta.
De ő már nem tehetett semmit. Így akarta, hogy az idő ott álljon meg.
A gép okosabb volt. Az automata kikapcsolt. A fej hátraugrott a kővel. Az asztal az előtolást húzva gyorsan visszacsúszott a helyére. Elégett selejt, értelmetlen vasdarab feketéllett a befogókészülékben. És Pozsár Miska képe vigyorgott rá.
– Hülye vagy – mondta magának Kállai. – Ezt meg kell szüntetni. Ezt a mosolyt.
Kidobta az elköszörült vasdarabot, újra szabályozta a követ az ipari gyémánttal. Ez az ő találmánya volt, ez az eljárás. Az órát nézte közben.
– Még száznyolcvanöt perc. Észen kell lenni. Ki kell bírni – intette magát.
Újra felvette a méretet, a meós bemérte az új darabot, intett, hogy rendben, mehet.
Kállai kapcsolt, átvette a gép ritmusát. – Egy, kettő, három, fogás…
Közben biztatta magát:
– Ezen túl kell lenni. Fontos dolog lesz. Megölöd Pozsárt… Hogy rohan az idő, már csak százötvenkét perc.
Mért, indított.
– Egy, kettő, három, fogás…
– De én nem akarok gyilkos lenni – tiltakozott. A gépre bámult. Julika és Pozsár képe volt ott, minden kis és nagy alkatrészen, úgy ahogy felmerült az agyában.
– Akkor is meg kell lenni. Meg kell lenni.
Már nem számolt. A bordák számát szavakkal határozta meg.
– Meg kell lenni, ölni. Egy, kettő, három, fogás… – Meg kell lenni, ölni.
A ritmus megegyezett, a kész munkadarabok szaporodtak. A képek eltűntek.
Már nem volt emlék. Pozsár képe rögződött vigyorogva, – az egész gép egy Pozsár volt, ő meg tempósan végezte a munkát és szembenézett Pozsárral.
Az órát se nézte; csak a képet. S rakta a harmadik szériát a gépbe. Mért, kapcsolt.
– Meg kell lenni, ölni. – Meg kell lenni, ölni. – Meg kell lenni, ölni…
Már két meós vette át a kész darabokat tőle. A többi gép leállt. Fél kettő volt. Ő csak rakta a gépbe a fúrókat…
A meós nő megfogta a karját. Akkor nézett az órára. Huszonöt perc múlva kettő.
– Meg kell lenni, ölni… meg kell lenni, ölni – lüktetett a homloka mögött még akkor is, amikor kikapcsolta a gépet. Csak két nagy ventillátor búgott. Gyorsan letörölte a gépet. A barackvirág sziromkoszorút a szemétbe dobta.
Mindennel végzett. Múlttal, jövővel.
A múltat, a hidat, az anyját, a Julikát, a gyerekeket beleköszörülte a vasba, lemosatta a hűtővízzel, elfolyatta a gyűjtőtartályba. Ott úszkált a vaskő virágszirommal keveredett iszapban. A jövő is valahol itt úszkált a múlttal. Csak a jelent érezte, a tettet.
A szerszámszekrényből elővette a legnagyobb, a negyvenhatos kulcsot. Megmarkolta, próbálgatta a félméteres vasdarabot.
– Meg kell lenni. Ölni! – erre a ritmusra indult a lépcsőház irányába.
A folyóson, szembe vele, a délutánosok jöttek, nők, férfiak. Kállai úgy tett, mintha nem látná őket, pedig valamennyien köszöntek neki, volt, aki szóba akart állni vele, s a reggeli mókáról kérdezősködni, vagy csak egyszerűen megkérdezni, hogy „Na mi van?”, „Mi lesz a Fradival?”
– Meg kell lenni: ölni – Meg kell lenni: ölni: diktálta a lépést az elhatározás ritmusa.
A lengőajtótól pár lépésre felpillantott és az üvegajtóra nézett. Szembe vele egy kuszált hajú, kis, hegyes arcú emberke állt, akinek a térdét verte a munkaruha kabátja, nadrágja lebuggyant a cipőjére és aránytalanul hosszú karjának folytatásaként egy darab vas lógott le majdnem a földig.
Alaposan megnézte azt a kis embert.
– Bohóc, mint egy bohóc – villant fel benne. De máris jött valaki, az ajtót elhúzta. Kállai tükörképe eltűnt, aztán lengett az ajtóval, pillanatonként.
– Meg kell lenni: ölni – biztatta lépésre magát. – Csak egy perc. Csak húsz lépés a lépcsőházban, tizenöt lépcsőfok lefelé, aztán tizenöt lépés a gépig. Ott áll a fekete legény. Lecsapok rá és kész.
A lépcsőház ablakából az udvarra pillantott. Még mindig szállingóztak a délutánosok az öltözőkből. Kéz a kézben, elszántan, szinte kihívóan, együtt léptek az úton: Julika, a felesége és Pozsár Miska. Az asszony ideges lehetett. Néha körülnézett, Pozsár láthatóan nyugtatta és megszorította a karját. Siettek. Mindjárt két óra. Miskának már a műhelyben kellett volna lennie.
Kállai nézte a közeledő képet. Valószerűtlen volt, pimasz, kegyetlen, aljas és szép.
– Szép pár – motyogta. – Akkor is, meg kell lenni: ölni – villant át az agyán. – Igen, itt, ahogy belépnek.
Gyorsan felmérte a helyzetet. Egy vitrin – serlegekkel, vándorzászlókkal – állt a lépcsőház sarkában, éppen a lejárat mellett. Mellette jól elbújhat.
– Juli, Juli, Julikám – simogatta szavaival a nőt. Karcsú, szőke, hogy illik a Miskához! Melléje képzelte az előbb látott tükörképét.
– Ne képzelődj Tücsök – intette magát. – Gyerünk gyorsan a szekrény mögé!
Ugrott néhányat; a lépcsőkanyarhoz, a vitrin és a fal közötti szögletbe. Onnan lesett ki. Balkézről a lépcső lefutott a darabolóba.
– Semmi lesz az egész – gondolta. – Három lépcsőt megy le Pozsár, akkor a karommal egy szinten lesz. Nem kell ágaskodnom…
Nyílt az udvari ajtó. Julika és Miska indultak lefelé. Julika azon az oldalon indult, ahova Pozsárt képzelte. Miska pedig egészen a fal mellett, Kállaitól távol. Beszélgettek. A vasdarab megnedvesedett a kis ember kezében. Csúszkált. Így nem esett kézre Pozsár. Bal kézzel üthetett volna, vagy úgy, hogy utánuk szalad. Átvette a másik kezébe a kulcsot, jobb tenyerét térdig érő kabátjába törölte. Ők azonban már lent voltak a lépcső alján.
A pillanat elmúlt, a pillanattal a kitervezett bosszú lehetősége is.
Szólt a duda. Föntről, a marósműhelyből jött a váltás lefelé. A darabolóból is megindultak az emberek fölfelé. Gyorsan az ablakhoz fordult, kibámult, mintha ott kinn, a gyárudvaron lenne valami. Aztán mielőtt az emberek odaértek volna hozzá, gyorsan visszament a műhelybe. A kulcsot a helyére tette.
Kis táskáját hóna alá kapta, és a többiekkel együtt lement az öltözőbe. Nem a szekrénysorba tartott, hanem ellenkező irányba, egy üres részhez osont, amely óvóhelynek volt kijelölve. Ott egy padra ült. Hátát a falnak nyomta. Remegett, öklendezett.
A falon túl az alagsor folytatása a daraboló volt. Megindultak a vágógépek. A fal rengett bele. Ő úgy érezte, hogy a szíve lök akkorákat, hogy a fal is megdobban. És a fal, amely a szíve lüktetése volt, egy szót mondott:
– Gyáva, gyáva, gyáva, gyáva, gyáva, gyáva.
Hol tempósan, hol rendetlenül lökte hátába a fal:
– Gyáva, gyáva, gyáva… Gyáva nyomorék…
2.
Egész délután a sötétben kuksolt. Nem gondolta végig, hogy miért nem ölt. Nem akarta tudni, hogy az asszonyt még mindig annyira szerette. És azt sem akarta, hogy ő, Julika sírjon. Csak tudta, hogy elügyetlenkedte az egész bosszút. Bódult volt, mintha őt csapták volna fejbe. Kóválygott, szédült, a gyomra forgott.
– Nyomorék, nyomorék, nyomorék… – marta őt a szó.
Lassan érzékelte saját magát. Agya próbált számot adni a délben történtekről. És a számvetés: Pozsár él! De ha Pozsár él, neki kell meghalnia. Igen, ő nem bírja. Ölni nem tudott, Pozsárt nem tudta lecsapni. Pusztuljon el ő, a gyáva, nyomorék.
Ebbe a lassan megszülető, alakuló gondolatba kapaszkodott. Formálgatta, alakítgatta, szavakba öltöztette. Fénysugár volt ez: meghalni. Cél, amely kiviszi innen a sötétből, tettre sarkallja, aktívvá, bátorrá teszi.
– Igen, meg kell halni. Éjjel a Dunába… – latolgatta a lehetőségeket- – Más segítség nincs. Ez biztos.
Úgy döntött, hogy ott fog ugrani a Margit hídról, ahol a villamos zuhant le 1944-ben. Nyelje el a Duna, amely egyszer nyomorékon, de kilökte magából. Ezzel a céllal már mozdulni is mert. Átment az üres öltözőbe, lezuhanyozott, utcai ruhát vett.
Nem gondolt arra, hogy könyörögjön Julikának, nem gondolt arra, hogy valaki más beszéljen Julival. Szokás volt pedig ez, és az eset mindennapos. A szakszervezet vagy a párt, a személyzetis esetenként igyekezett segíteni egy-egy bonyolulttá vált házastársi kapcsolaton. Ő ebből nem kért.
Ő kimondta az ítéletet maga felett. Indult.
– Az örök hazába megyek. – Erről nem gondolta, hogy közhely, frázis, így tanulta, így tudta, így érezte.
A fényes körúton a fal mellett lapulva ment a híd irányába. Háta, a vasmarta sebhely sajgott. Melle, púpja fájt. Erre gondolt. S arra, hogy majd megszűnik.
A hídon gyenge szél fújta a zászlókat. Egy-egy fuvallat csattanva lobogtatta meg némelyiket. Figyelte ezt a játékot. A szél és a zászlók játékát.
– Tavasz van. Április vége. Szép idő, sok csillag van az égen. Szép lesz a halál ilyenkor – gondolta és bólogatott hozzá.
Lenézett a vízbe. A lámpák fényének tükröt tartott a folyó. A néma mélység értelmet, teret kapott. Hatalmas fénylábakon álló fénypalotát sejtetett a víz.
– Leszállni, jó lesz oda leszállni.
Szél jött, a fényoszlopokat eltördelte a vízen. Rendőr sétált el mellette.
Párocskák s magányos tekergők mentek a szigetre.
– Még korai, még menni kell. Elmegyek a szigetre. Majd csak elpihennek az emberek – gondolta.
Lassan ment. Nem akart látni, hallani semmit. A halálra akart gondolni.
A sziget elejéről visszanézett a hídra. A rendőr már a pesti hídfőnél járt. Néhány ember, villamos, autóbusz ment a hídon.
– Gyerünk, még nem lehet meghalni. Pedig fáradt vagyok. Nagyon fáradt. Jó lenne már megpihenni.
A rózsakertben járt. Párok ültek a padokon. Aztán a szabadtéri színpadhoz jutott. Ott leült egy kicsit a lépcsőre. Előtte az úton, a sétányokon rendőrautó cirkált. Erős reflektora végigtapogatta az utakat, a pázsitot, a bokrokat, rajta is átszaladt a fénykéve, majd újra visszatért rá, s megállt rajta.
– Vajon miért nem mennek nyugodni? Félnek talán. Ezek is félnek, azért nem hagyják az embereket – gondolta, és eltakarta a szemét.
A kocsi csendes motorsurrogással megállt. Többen léptek ki belőle és közrefogták őt.
– Rendőrség. A személyi igazolványt kérem – hangzott.
Egy hatalmas, birkózószerű civilruhás hústorony zseblámpával világított egy vékony egyenruhásnak, amíg az Kállai személyi igazolványát nézte. Aztán hozzá fordult.
– Mi van a táskában?
Kállai igazán nem tudta, hogy mi van a kis táskában. Hajnalban nem nézte meg, mit tett bele az anyja. Azért készségesen kinyitotta. Kíváncsian nézte, hogy a húshegy püffedt keze kiveszi a nylonból a papírba csomagolt valamit.
– Zsíros kenyér – szólt a soványnak.
Visszadobta a táskába a kenyeret. Az igazolványát visszaadták. Valamit mondtak, hogy tűnjön el innen, aztán a kocsiba szálltak.
Kállai nézte őket.
– Revolverük, is van. Erős emberek. Segíthetnének rajtam – gondolta. – Lőjék le, jó rendőrök, lőjék le a bánatomat. Jó lenne, ha segítenének rajtam. De hisz ők is félnek. Mit tudnak a gyávák a gyáván segíteni?
A rendőrkocsi már a rezervátumnál járt. A felriasztott állatok rikácsoltak, kiabáltak.
Kállai a csillagokat nézte. Megismerte a Göncölszekeret, a Fiastyúkot, a Kaszást. Kereste a sarkcsillagot. Csend volt. Egy-egy nehezen nyugvó madár rikkantott csupán.
Érezte, hogy éhes. Tegnap este óta nem evett.
– Az élőnek erő kell, hogy meg tudjon halni – okoskodott.
Elővette a táskából a rendőr-látta zsíros kenyeret és majszolni kezdte.
– Félnek az emberek – gondolta közben. – Jó lenne nem félni. Jó lenne, ha nem lennék ‘gyáva. Megeszem a kenyeret, ez erőt ad. Most nem leszek gyáva.
Harapott, gyúrta lefelé a falatokat. Egyik könyökével és púpjával a felső lépcsőre dőlt. Felbámult a csillagokra.
– Olyan mély az ég, olyan mély, mint a Duna – gondolta. – Én ebben a mélységben egyedül vagyok. Nincsen már semmi, de semmi, ami itt tartana. Jó lenne ott fenn lenni, a csillagok között.
Harapott, rágott, nyelt.
Aztán felcihelődött.
– Gyerünk, Tücsök. Gyerünk, mert hajnal lesz. Most minden elpihent már.
A Margit hídon az éjszakai villamos dübörgött.
– Nem ott halok meg. Az Árpád hídra megyek – döntött. – Azon a hídon éjjel nyugalom lesz.
Elindult a hídfeljáróhoz. Lépte koppanása visszhangzott az aluljáróban és a lépcsőn. Egyedül volt. A járdaszigeten az angyalföldi hídfélre tért. Keleten az ég alja világosabb lett. Fél szemmel a vízbe pislogott a korlát nyílásán át. Nagyon mélyen volt a víz. És még mélyebben a víz feneke a fényekkel. Az ég is olyan mélyen volt. Végtelenül mélyen fölötte.
– Ne félj, Tücsök – mondta hangosan. Topogott a korlát előtt. Kis táskáját egy vasoszlophoz támasztotta. Aztán mászni kezdett. Egyik lábát átvetette a korláton. Lovagolva ült a hideg vason.
– Az én gépem jobb vas. Olyan jó meleg – mondta szemrehányóan a hídnak.
A híd nem felelt. Az ég világosodott. A Duna messze szaladt a másik hídig és a híd alatt tovább. A sziget fekete volt. A parton a házak világosak, a vízben a fényoszlopok sápadtan mélyek, végtelenek. A korlátra szerelt zászlók nyugodtak. Az ünnepet, május elsejét várták.
A kicsi ember egy kis gubanc volt csupán a vason. Amolyan púp. Pislogott le a messze folyón.
– Arra fogok úszni. Addig a hídig. Azon is túl. Le, messze utazom.
Valami okosat, bölcset akart gondolni. Átfogta a korlát rácsozatát. Fejét a hideg vashoz szorította.
– Milyen jó most a hideg vas – mormogta. – Ugye nem félsz, kis Tücsök? – kérdezte magát. A vasra téve mozgatta a fejét, hogy nem. – Akkor jó – mondta és csak lovagolva kapaszkodott görcsösen. Föntről hajó húzott el alatta. A Margit híd felé úszott.
A hajó dudált. A házak, a budai hegyek visszalökték a hangot.
– Olyan, mint a műszakjelző duda. Ma már nem hallom – gondolta, de nem ezt akarta gondolni. A vasról morfondírozott meg az emberről. A felrobbantott hídra gondolt.
– A vas elszakad, az ember összerakja újra. Az ember erősebb. Persze, hisz én is a vasat alakítom. A vasnál a köszörűkő erősebb. Annál meg erősebb a gyémánt, mert azzal csiszolom a követ olyanná, amilyenné akarom. De én a gyémántot is tudom alakítani.
És arra gondolt, hogy milyen örömmel alakította ki azt az ipari gyémántformát, amelyet használnak.
– Én a gyémántnál is keményebb vagyok. Erősebb is. Én meghalni is tudok.
Egy villamos erős motorzúgással tartott a hídra. Hangja széttördelte a hajnali csöndet.
– Az első 33-as – gondolta. – Tücsök! Mi lesz? – nógatta magát.
Már nem tudta, hogy mi lesz. Megint összezavarodott minden.
– Tiszta fej kell, Tücsök. Ne gondolj a gépre, a gyémántra, a vasra. Erős vagy. Megetted anyád kenyerét. Bátor vagy. Ugrás!
Fordult, ugrott. Keze-lába lelökte a hídról – vissza a járdára.
A villamos megállt. A vezető várt egy kicsit, aztán csengetett. A kocsi elcsörömpölt Tücsök mellett. Vitte a nappalt, a zajt. Egy teherautó futott utána. Arrébb, a Váci úton is villamosok csörömpöltek. Reggel lett.
Kállai felvette a táskáját. Feje engedelmesen engedte, hogy lába a villamos után vigye át Pestre.
3.
Az épületek között néha megállt egy-egy gyárablaknál.
Mellre szívta a ventillátorok kilökte olajos meleget. A lábmagasságban levőkhöz még oda is állt, mert nagyon fázott. Április vége volt. Vacogott. Cingár lábai remegtek. A műhelybe vágyott. A meleg géphez. Érezni a dobbanást, hallgatni a vas egészséges hangját. Kapcsolni, figyelni, számolni, hogy egy, kettő, három, fogás.
Korán volt még. A nap most kelt fel. Egy kicsit melegítette őt. Átment az úton, ahol az ő gyárába kellett volna fordulni. Tovább ment a vasúti töltés felé. Ott a földszintes házakon túl, valahol majd leül egy kicsit – így tervezte.
Előbb állt meg. A harangszó, az ismert harangszó, a jó harangszó állította meg. Jobbra, nem messze tőle, egy nagy ház mögül hallatszott. A hang irányába indult.
A nagy ház mögött, a napfényben meglátta az évek óta ismert harangszó harangját. Kis kertben állt a harangláb, egy kápolna mellett. Fekete fejkendős, feketeruhás asszony harangozott. A kápolna körül kert. A kertben gondozott, dróton alakított gyümölcsfák. Sok rózsaszínvirágú őszibarackfa is volt köztük.
Leült a kápolna lépcsőjére. Bámulta a harangot, a harang nyelvét is látta, amint ide-oda ütött a harang oldalára. És nézte, nézte a haranglábon túl a virágzó fákat. Egy pap, fekete reverendában a fák között járt. Egy-egy dús virágú ágat megnézett. Valamit lekapart a fatörzsekről.
– Biztos macskaméz – gondolta Kállai. Aztán csak ült mozdulatlanul. Már nem fájt semmije. Már nem akart semmit. Nem emlékezett. Nem gondolta azt, hogy őt megcsalták, megalázták. Arra sem gondolt, hogy gyáva volt délben meg az éjjel. Nem mert ölni, és nem mert meghalni. A papot látta. Meg a harangot, amely még kongott néhányat, mielőtt elhallgatott. A kötél himbálózott, a nyelv még ingott, de már nem érte el a harang oldalát.
Az öregasszony még ott állt a haranglábnál. Lassan fordult el a kötéltől. Feléje nézett. Valamit mondott a közelben álló papnak. Mindketten Kállai felé néztek.
A nő azt mondta a papnak, hogy részeg ül a lépcsőn.
A pap közelebb ment. A kerítésen át megnézte Kállait.
Kállai füle zúgott, mint a műhelybelieké, most a harangszó után, a csendben.
A pap idős ember volt. A kapuhoz indult, szinte úszott. A reverenda meg a kerítés mellett zöldellő díszcserje eltakarta a mozgó lábat. Ősz haja csillogott a reggeli napfényben, a fekete ruha felett.
Kállai előtt megállt.
Azt gondolta, hogy ez az ember nem részeg. – Ez annyit szenvedett, és olyan egyedül van, hogy már nem is szenved – gondolta. – Már nem is ember, mert nem is szenved – suttogta.
Nézték egymást. A pap öreg kezével megérintette a púpos hátát. Megsimította.
– Fiam, nagyon fáj?
Kálai ezt megértette. Bólintott.
– Gyere fiam, mondd el – szólt újra a pap.
Talpra segítette a kis embert. Átfogta a vállát. Az emberi érintésre Kállai összeborzongott. Engedelmesen ment a pap mellett. Arcát a reverendához szorította. A kápolna ajtajában már rázta a zokogás.
– Nagyon fáj. Anyám, nagyon fáj – mondta elcsukló hangon.
És tényleg fájt…
A pap, aki a gyárvárosban öregedett meg, tudta, hogy az ember fia újra ember lett, mert fáj neki az élet. Azt is tudta, hogy ennek így kell lennie, és ennek is csak így van értelme: a fájdalomnak, az örömnek, az életnek, a halálnak, az Istennek csak így, az emberek között van értelme.
Illusztráció: Árpád híd, 1971 – forrás: Fortepan
Ezek is érdekelhetik!
Kiss Benedek: EZ VAGY AZ* →
Hules Béla verseiből →
Németh András: Tanulságeposz →
