Párhuzamok 2022 (Olaf Bull: Stenen)
*
– Az Országos Idegennyelvű Könyvtár műfordítás-pályázatának válogatott alkotásai –
Az Országos Idegennyelv Könyvtár tizenhetedik jeligés
műfordítás-pályázatára Olaf Bull norvég költő
Stenen című versének magyar fordítását várta a zsűri.
31 pályázó 33 pályaművet küldött.
A bírálóbizottság (Vörös István, Tompa Zsófia, Domsa Zsófia),
szeptember 12-ei ülésén három díjat ítélt oda.
Az I. díjat Bugár-Mészáros Krisztina,
a II. díjat Beznicza Márk,
a III. díjat Hegymegi Flóra kapta.
*
A pályaművekről
Minden műfordítás összetett munka. Mert valamiképp – mint minden igazi munka – a teljes embert igénybe veszi. Hogyan teszi ezt?
Aki műfordítást készít, egyben verset is ír. Ez már önmagában véve teljes embert igénylő feladat. A műfordítónak tudnia kell „költőül”[1] – ahogy azt egy Weöres Sándorral készült interjúban olvashatjuk. „Ha egy műfordításban elevenség és lendület van, az eredeti költemény nemcsak vezérfonala volt a fordítónak, de ihletője is”[2] – írja ugyanő.
Mit jelent ez a „költőül tudás”? Jelenti egyrészt azt, hogy verset írni – és műfordítást készíteni – egzisztenciális kihívás. Hiszen a „vers az, amit mondani kell” – írja Kányádi Sándor. Ez nem feltétlenül a vers „előadóművészi”, „versmondói” mondását jelenti. Hanem mindenekelőtt a kimondás megkerülhetetlen parancsát. „Igazat” kell mondani, nemcsak a „valódit” – ahogy ezt József Attila megfogalmazta. El kell mondani az igazat az emberi élet és lélek mélyrétegeiből – és egész lényünkön, egész életünkön átszűrve kell elmondani azt. Ha „költőül tudunk”, akkor ilyen mélyről dolgozunk. A műfordítás készítése során is.
Van emellett a „költőül” tudásnak egy technikaibb, ám a teljességhez éppen így hozzá tartozó része. A műfordítónak közvetlen kapcsolatba kell lépnie a szöveggel, ami előtte áll – nyersfordításban és eredetiben is. Akkor is, ha nem beszéli, ha kognitív szinten nem érti az eredeti nyelvet. Érezni azonban érezheti. Sőt: éreznie kell. Mert egy nyelv „értése” nem csupán a szavak jelentésével való tisztában létet takar. Hanem annak érzékelését, átszűrését magunkon, amit a hangzás, a ritmus, a rím közvetít. Weöres Sándor így beszél erről: „elolvasom eredetiben akkor is, ha nem értem, mert a formával, a hangzással mégiscsak tisztába jövök.”[3]
A „költőül” tudás e két pillére nélkül nem igazán tudunk hidat építeni sem az eredeti verstől egy a mi anyanyelvünkön megszülető műfordítás felé – sem a verstől az olvasó felé. Paradox módon csak ez a nagyon kemény munka eredményezheti azt a könnyedséget, ami egy jó műfordítást, vagyis egy jó verset szül. „A könnyedség mögött” ugyanis mindig „a felkészülést találjuk”[4]. A felkészülés pedig nem megúszható. Mi kell hozzá? Olvasni, olvasni, olvasni, olvasni, olvasni. És még: olvasni. Valódi verseket. Kortársakat. Klasszikusokat. És gyakorolni. Formát, ritmust. Akár a hangszeren játszó művésznek az etűdöket.
Önök – akár díjazottak lettek, akár nem; akár bekerült versük a válogatáskötetbe, akár nem – ilyen nagy munkába vágták fejszéjüket. Vagy inkább ilyen nagy munkának adták oda tollukat, billentyűzetüket. És végső soron önmagukat. Éppen ezért mindnyájan megérdemlik az elismerést és a megbecsülést.
Mielőtt azonban a díjazottak neve elhangozna és műfordításuk felhangozna, szeretnénk szólni néhány konkrétumról is a műfordításra Önöknek adott versről – és arról, amit a beérkezett pályamunkák értékelése során tapasztaltunk.
Beérkezett pályaműveik olvasásakor az alábbi szempontokat vettük figyelembe. Megnéztük, hogy szövegük mint vers hogyan hat, hogyan állja meg a helyét. Sikerült-e élő, anyanyelvi gördülékenységgel és nyelvtani helyességgel fogalmazniuk? Sikerült-e az eredeti jelentéshez hűen visszaadni a szöveget? Sikerült-e tisztán értelmezni és érthetően visszaadni a vers nehezebb, összetettebb képeit? Követték-e – vagy legalább próbálták-e követni – a fordítások Olaf Bull versének rímképletét és ritmikáját?
Műfordítói munkájuk közben Önök is érezhették – és mi is tudjuk –, hogy nem volt könnyű dolguk. Sőt, határozottan nehéz dolguk volt.
Keresztrímek, ölelkező rímek, páros rímek, félrímek is szerepeltek a szövegben. Ezeknek és a sorok eredeti lüktetésének megtartása pontosan csak keveseknek sikerült. Dicséretet érdemel azonban mindenki, aki próbálkozott vele.
Nem volt könnyű dolguk a komplex képekkel sem. Már a vers indító képe is igen összetett – és a valóságos univerzum és egy lelki és mentális tapasztalás belső terének együttes ábrázolását kellett visszaadni az egész vers során. Különösen nehéz volt képzavar és jelentészavar nélkül, a ritmust és a rímeket egyaránt megőrizve lefordítani az alábbi sorokat (a nyersfordítást idézem): „a végső örökkévalóságban voltam, / a látható távolságok keresztfája mögött”; „valaki lépdelt felém / végig egy ismeretlen csillag szélén”; „követ tartott az egyik karmában”; „egy követ eresztek az ég kerekére”; „egy hulló követ csepegtetek az elmédbe”; „dobogott a szívem, ütés és ütés”; „az álom megmaradt elmém éjszakájában”.
A beérkezett pályaművek közül az alábbi kategóriákban osztottunk díjakat.
A zsűri teljes egyetértésben kiválasztotta az első, a második és a harmadik helyezést elért verseket – azokat, amelyek a bemutatott műfordítási szempontok mindegyikének igyekeztek eleget tenni, és ez szinte a vers egészében sikerült is. Ezeket a fordításokat hamarosan mindnyájan meghallgathatjuk. Különdíjat adtunk azért a fordításért, amely bár a dobogóra nem jutott fel, de a komplex értékelési szempontok alapján erősebben sikerült a helyezést el nem ért többi vershez képest.
A díjazott versek és a különdíjas vers mellett kiválasztottunk még néhányat közlésre. Ezeket két csoportra osztottuk. A nagyobb csoportba azok a versek kerültek, amelyek a jelentéshűség, a képek visszaadása, a ritmus és a rím tekintetében a vers néhány pontján kiemelkedően szépen sikerültek, még ha a teljes műfordítás nem is volt minden szempontból és mindenhol kifogástalan. A másik, kisebb csoportba pedig két fordítás tartozik: az egyik egy szabadversszerű fordítás, amely bár a formát nem őrizte, de a jelentéshűség visszaadása tekintetében igen jól sikerült, a másik pedig egy átköltés, vagyis az előbbi ellentéte: itt a jelentéshűség nem valósult meg kifogástalanul, de a vers költői ereje kiemelkedő volt.
Gratulálunk a díjazottaknak. Gratulálunk a közlésre választott műfordítások szerzőinek. És gratulálunk mindnyájuknak. Mert valamiképp mindnyájan díjazottak. Hiszen ahogy John Ruskin, angol művészeti író, festő és esztéta mondta: „Az ember valódi bére nem az, amit munkájával megszerez, hanem amivé általa válik.”[5]
a Zsűri Tagjai
Jegyzetek
[1] Tanulmányok a műfordításról. Magyar Írók Szövetsége. Házi kiadvány. Interjú hangszalagon: Rákos Sándor beszélgetése a műfordításról Weöres Sándorral. 1974.
[2] Weöres Sándor, A vers születése. https://csorbagyozo.hu/wp-content/uploads/2020/05/We%C3%B6res-1Pannonia_1939__pages310-328.pdf
[3] Tanulmányok a műfordításról.
[4] Uo.
[5] https://www.citatum.hu/idezet/122234
forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/0/02/Olaf_Bull_1919.jpeg/250px-Olaf_Bull_1919.jpeg
Olaf Bull
STENEN
Jeg var i den yderste evighed,
bagom de synlige fjerners brand –
da var det, at nogen imod mig skred
frem paa en ukjendt stjernes rand.
Nogen, som bøiet sig frem og lo
bag slør, som hyllet dens hoved til,
og holdt en sten i sin ene klo
og hviskede kold og mild:
«Jeg slipper en sten i himmelrunden,
den golde sten, jeg her dig tér;
i næste sekund er den forsvunden;
den aflader aldrig at falde mer.
Begriber du, usle, hvad jeg gjør?
Jeg drypper en faldende sten i dit sind;
jeg saar i dit væsen en uro ind,
en uro, som aldrig dør.
Hvorhelst du forbrænder i lysets haller,
i elskov hos kvinder, blandt vaarhvide buske –
Stenen, som samtidig falder, falder
i ødets mulm, skal du huske»
– – –
Og billedet brast, og jeg sænkedes ned,
ned paa min seng – jeg vaagnet i sved;
i bølger av iskold stjernedugg
hamret mit hjerte, hug i hug –
Men drømmen forblev i mit hjertes nat;
fra ungdom til moden alder
søgte mit sind forgjæves at gribe
den sten, som bestandig falder –
Eredeti megjelenés: Digte, 1909
Forrás: https://www.bokselskap.no/boker/bulldikt/stenen
Díjazottak
Olaf Bull: A Kő
Bugár-Mészáros Krisztina fordítása (I. díj)
Az örökkévaló messzi végén jártam,
hol a valóság tüze parázsnak hatott –
ott esett, hogy valakit közeledni láttam,
egy csillag peremén lábnyomokat hagyott.
Valakit, aki felém hajolt és nevetett
leple mögött, arcát nem fedte fel,
és egyik markában követ sejtetett,
és hidegen és lágyan ezt suttogta el:
“Eleresztek egy követ az égi szférán,
az arany követ, mit előtted tartok,
eltűnik a pillanat hasadékán,
léte örökesésbe átforog.
Érted, nyomorult, mit teszek?
Zuhanó követ ültetek elmédbe,
ez lesz nyughatatlanságod örök jelképe.
Nyughatatlanság, mindvégig veled.
Lángolhatsz a fény bármely csarnokában,
nőkkel szerelemben, tavaszfehér lugasokban,
a kő, mely közben zuhan, zuhan
az árnyas pusztában, ott van tudatodban.”
És a kép összetört, és süllyedek
ágyamba vissza – ébredek izzva;
jéghideg csillagharmat hullámaiban
dobogott a szívem, papam, papam.
De az álom szívem éjjelében maradt,
ifjúkoromtól, míg végéhez ért utam,
hiába próbálta elmém megragadni
a követ, mely folyton csak zuhan…
Olaf Bull: A Kő
Beznicza Márk (II. díj)
Ott voltam az űr külső peremén,
messze az égi tüzek mögött,
s láttam: közelít valaki felém,
csillagokon tiporva jött.
Hozzám lépve fölém hajolt,
fátyla mögül nevetett reám,
karmai között egy kő lapult,
s így szólt hidegen, puhán:
„Arany követ ejtek az ég körébe,
eltűnik, nézd, egy perc alatt,
e kő zuhan, de a földre nem ér le,
esik szabadon – s ez így marad.
Megérted-e, mit teszek veled,
bolond? Zavart vetek a tudatodba,
örök zavart: e követ beledobva,
nyugtod sohasem leled.
És lelked lángra hiába gyúlna,
ha nőket ölelsz fehér ligetekben –
kísérti e kő, mi homályba hullva
hullik fékeveszetten.”
– – –
És összeomolva tűnt el a kép,
éreztem az űr harmat-hidegét,
bár tudtam, az ágyamban vagyok
és szívem dobog, dobog.
Az álmot máig őrzöm szívem
sötét mélyébe csukottan,
de elkapni a bennem örökké hulló
követ azóta se tudtam.
Olaf Bull: A Kő
Hegymegi Flóra fordítása (III. díj)
Az örökkönvalóban jártam,
Túljutva távlatok keresztjén
Ott lépett elém kétes árnya
Nevenincs csillag peremén.
Az alak fejét fátyol fedte,
És előredőlve nevetett
Egy követ font át karmos keze
Halk szava jég, míg rebegett:
Égküllőre aggatom e követ,
Aranyát tárom eléd, íme,
Ám törtpercet ittlét nem követ
A végtelenig ránt le íve.
Érted, mit teszek, te nyomoronc?
Elmédbe kőhullást csepegtetek
Aggálynak magját benned elvetem
S az aggály el nem agg, oly kolonc.
Magad, ha fénytermekben itt-ott lángra gyúlsz,
Nők ölében, szűz tavasz bokrán megleled –
De a kő ezalatt csak hull, hull
A parlaghomályba, ne feledd
– – –
S ahogy e kép szétesett, verejtékben
úszva zuhantam ébredésbe;
Fénylő fagyharmat-haboké lett
Szívem kalapált, csak vert és vert –
Míg álmom szív-éjem elzárta;
ifjúkorból míg fel nem növök,
Elmém a kő után hiába
Kapott, hullása annak örök –
Olaf Bull: A Kő
N. Ullrich Katalin fordítása (különdíj)
A végtelen öröklétben voltam,
mérhetetlen messze, keresztfa előttem,
s váratlan, valakit közeledni láttam,
egy csillag peremén, a levegőben.
Meghajolt, nevetve rám nézett,
fején sűrű fátyol rejtette arcát,
karmában egy nagy kő rémlett,
hallottam hideg, szelíd suttogását:
„Most az égboltra hajítok egy követ,
egy arany követ, láthatod, ím itt van;
röpke pillanat, s máris nyoma veszett;
s eztán majd örökké csak zuhan, zuhan.
Felfogod, te árva lélek, mit teszek?
Elmédbe most egy követ rejtek itt;
lényedbe nyugtalanságot vetek,
nagy nyugtalanságot élted múltáig.
Legyél bár ragyogva fénylő helyeken,
nők karjaiban, sziromeső-fehér tavaszban –
mindig ez a kő jár majd eszedben,
mely a kietlen homályba egyre zuhan.”
– – –
Eltűnt a látomás, visszarogytam
ágyamra – felriadtam, testem csatakos;
csillaghullásban meg-megborzongtam,
pa-dam, pa-dam, szívem zakatolt…
De álmom szívemben ma is őrzöm,
ifjúként régen, s már felnőtt lettem ugyan,
elmém mégis képtelen – hiába vergődöm –
felfogni a követ, mely egyre csak zuhan –
forrás: https://media.lex.dk/media/148930/standard_compressed_Bull_Olaf.jpg
Fordítások
Olaf Bull: A Kő
Berényi Klára fordítása
Az örökkévalóban voltam én,
túl a horizont keresztjén,
valaki volt ott, és lépdelt felém,
egy nevesincs csillag szélén.
Előrehajolt és nevetett,
és a fejét fátyol takarta,
karmai közt tartott egy követ,
s hidegen, lágyan súgta.
„Nézd e követ, nézd, ezt az aranyat
ejtem az ég kerekére;
el fog tűnni egy másodperc alatt,
hullani fog, sohasem lesz vége.
Tudod, mit jelent ez, átkozott?
Az elmédbe dobok egy hulló követ:
kétellyel vetem be lényedet,
s ki e kételyt nem irthatod.
Hevülhetsz akárhol, nőknek ölében,
fehér cserjék között, a fénylő ég alatt –
Hullik a kő, kopár sötétben
s nem hagy békén e gondolat”
– – –
És a kép széthullt, és én is lehulltam,
le az ágyra, s nyirokban úsztam,
csillagok jéghideg harmatán
s verte szívem, tadám, tadám –
Ifjúságomtól érett koromig
élt szívem éjén az álom
s megragadni a hulló követ
elmémmel hiába próbálom –
Olaf Bull: A Kő
Horváth D. Tamás fordítása
Túl az örökkévalóság peremén,
hol kihuny a látható távolság lángja:
ott szegődött az Idegen mellém,
s egy ismeretlen csillag volt társa.
Közel hajolt, és rám kacagott.
Az arcát fátyol borította,
karmában arany kő ragyogott,
és jeges lehelettel duruzsolta:
„Jól nézd meg az arany-kövem:
melyet az égboltra eresztek most,
mire hármat számolsz, tovatűnik,
és míg világ a világ zuhanni fog.
Mondd! Felfogod-e, balga lélek?
Elmédben kering immár a kő-darab,
s mint fojtó szorongás megmarad,
megszűnni nem fog, még tart az élet.
Fényes lángod bármerre is gyúl:
fehér cserje ölén, ha füledbe búg a nő,
neked mindig eszedbe ötlik ezentúl
a végzet felé zuhanó, zuhanó kő.”
– – –
Hogy szilánkjaira törött a kép,
elfutotta homlokom a veríték.
Csillagharmat gyöngyözött ott,
s a szívem dobogott. Dobogott.
Szívem éjszakája őrzi az álmot
még ma is, egészen ifjúkorom óta,
a zuhanó követ elmémmel
nem kaparinthatom meg soha.
Olaf Bull: A Kő
Nagy Krisztina fordítása
Ott voltam a messzi végtelenségben,
eltűnt már a tűz az ég kerekén –
mikor valakit közeledni véltem
egy ismeretlen csillag peremén.
Az alak előrehajolt, röhögött,
arcára fátyol borult, idegen,
egy követ szorított karmai között,
és felém súgta lágyan, hidegen:
„Markomból egy kő az égboltra szalad,
arany kő, mit nem győzök mutatni,
és eltűnik egy szempillantás alatt,
de soha nem szűnik meg zuhanni.
Felfogod, nyomorult, mit teszek veled?
Elmédbe dobok egy hulló követ,
zavart keltek benned, rémületet,
nyugtalanságot, mi folyton követ.
A fény csarnokában bárhol is ragyogsz,
szerelmes nőkkel, virágkapuban –
a kőre úgyis emlékezni fogsz,
mi a homály mély vermébe zuhan.”
– – –
És a kép széttört, visszaereszkedtem
az ágyamra – izzadtan ébredtem,
fagyos csillagharmat-hullámok között
kalapált a szívem, majd’ kiszökött.
De szívem éjében rekedt az álom,
ifjútól- aggkorig nem hagy nyugodni,
elkapni elmémmel hiába próbálom,
a kő soha nem szűnik meg zuhanni.
Olaf Bull: A Kő
Szabolcsi Viktória fordítása
Az örökkévalóságot jártam,
elhagyva mindent, mi mérhető –
ott láttam meg, fent, az éjszakában,
egy csillagon, ahogy lépdel ő.
Felém lebbent fekete fátyla,
megállt, nevetett, és egy követ
egyetlenegy karmába zárva,
hűvös-halkan súgta meg:
“Földobom e követ, föl az égbe,
nézd csak meg jól, nézd, nem titok,
de egy pillanat csupán, és vége,
s mostantól örökké zuhanni fog.
Nézd, nyomorult, s ne láss soha mást!
Mint kútba, beléd vetem ezt a követ,
mély nyughatatlanságot, zuhanást,
mely soha nem lel ölet.
Bárhol is égj a fény csarnokaiban,
szerelemben, vagy hófehér bokrok között –
A kő, mely egyre csak zuhan, zuhan,
űri homályban, már örök.”
– – –
És vége lett, és én lent voltam újra,
idelent, verejtékben úszva;
szívem jéghideg csillagporban
dobolt, dobbant, bim-bam, bim-bam –
Csak az álom maradt ott az éjben;
maradt egy emberöltőn át,
s én soha nem tudtam elkapni se
a követ, se a zuhanást.
Olaf Bull: A Kő
Magyar Pál fordítása
A végső örökkévalóságban jártam,
túl látható messzeségek tüzén,
hol valaki felém lépdelt, láttam,
végig egy idegen csillag peremén.
Valaki, ki hozzám hajolt s kacagott
fátyol mögött, mely arcát burkolta,
s egyik karmában egy követ tartott
s hidegen és szelíden suttogta:
„Egy követ hajítok a világűrbe,
mit mutatok neked, a meddő-követ,
mely egy pillanat múltán eltűnve
a zuhanásban meg nem áll többet.
Felfogod, nyomorult, mit csinálok?
Elmédbe egy hulló követ vetek;
lényedbe nyugtalanságot ültetek,
sosem haló nyugtalanságot.
Lángolj bárhol fény csarnokaiban,
virágzó cserjék közt, nőkkel hálva –
emlékezni fogsz a kőre, mely zuhan,
zuhan közben a puszta homályba”
– – –
Széthasadt a kép, s visszasüppedtem,
ágyamon verejtékben ébredtem;
fagyos csillagharmat hullámverésiben
lüktetett, kalapált szívem –
De szívem éjében az álom maradt;
ifjúságtól aggkorig hasztalan
próbálta megragadni elmém
a követ, mely egyre zuhan –
Olaf Bull: A Kő
Jakabffy Éva Zoé fordítása
Legtávolabbi öröklétbe értem,
horizontok tűzvörösén is túl
és névtelen csillag-szélen
láttam: egy lény felém indul.
Odahajolt hozzám nevető,
fátyol borította arccal,
karmában ott lapult egy kő,
s ezt sustorogta hideg ajakkal:
„Követ vetek bele az égbe,
e kopár követ – már nem soká látod,
az a sorsa, hogy sehová se érve
zuhanjon csak, akár az átok.
Te szánnivaló, így ejtelek rabul:
elméd a tér, hol hull e kő,
zavarodottság lelke ő,
amely ezután soha nem csillapul.
Fürödj rivaldafényben ragyogva,
heverj nők vagy természet ölén,
mennykőként csap fehér bokorba
nem juthatsz kívül bűvkörén.” –
Széttört a kép, és visszazuhantam
ágyamra – didergőn, izzadtan
ébredtem, jeges csillaghullámok
dermesztették szívem, s az álnok
álom nem tágított, szívem onnantól
őrizte éjsötét kamrájában
elmém hiába kapkodott folyvást
a zuhanó kő után elszántan –
Olaf Bull: A Kő
Mohai Szilvia fordítása
A legvégső öröklétbe érve,
túl a belátható messzeség lángján –
megjelent ő, mind közelebb lépve
egy idegen csillag peremén várt rám.
Felém hajolt és felkacagott
a fejét fátyol alá rejtve,
egy karmába zárt követ mutatott
s zord, lágy hangon rebegte:
„Ezt a követ az égnek eresztem,
e kopár követ a markomban;
egy pillanat, és már nincs sehol sem;
ezentúl mindörökké csak zuhan.
Érted, mi vár rád, te nyomorult?
Elmédbe ivódik egy zuhanó kő,
a szívedben kínzó mehetnék nő,
s örökre beléd szorul.
Bárhol lángolsz is fényes csarnokokban,
fehérlő tavaszi bokrokban, nők ölén –
A kő, mely közben zuhan és zuhan
a sötét semmibe, benned él”
– – –
A kép szertefoszlott, én alászálltam,
izzadtan riadtam fel – az ágyban;
hideg, jeges csillagkönny szemelt
a szívem meg csak vert és vert –
Ám az álom szívem éjébe költözött;
lassan deres lett sötét hajam,
s hiába próbálta megragadni elmém
a követ, mely egyre csak zuhan –
Olaf Bull: A Kő
Tomity Angéla fordítása
Előttem volt az örök valóság,
túl látszat-távlatok tüzén –
és ott, idegen csillag horizontján
valaki ballagott felém.
Egy alak, ki rámhajolt s röhögött
fátyla mögött, takarta fejét,
követ tartott a karmai közt
s hidegen, halkan beszélt:
„Az ég gömbjébe egy követ ejtek,
a holt követ, amit mutatok;
egy pillanat és elenyészett;
ezután mindig zuhanni fog.
Tudod te, mit teszek, nyomorult?
Elmédbe csorgatok egy zuhanó követ;
lényedbe nem nyugovó vágyat vetek,
vágyat, ki mely sose huny.
Égj bárhol a fény palotáiban,
ölelhet nő, fehér csalitos kikelet –
a Követ, mely közben is zuhan, zuhan
a vak űrbe, nem feleded”
– – –
A kép kusza lett, s leértem újra,
le az ágyra – verejtékben ocsúdva;
hogy a csillag zord harmata hull
s ver a szívem, ver vadul –
De őrzi az álmot a szívem éje;
se kamasz-, se középkorúan
nem tudta megragadni az elmém
a követ, mely egyre zuhan –
forrás: https://bok365.no/wp-content/uploads/2021/04/Portrett_av_forfatteren_Olaf_Bull_-_no-nb_digifoto_20150807_00191_blds_07489-e1618665031749.jpg
Átköltések, szabad fordítások
Olaf Bull: A lehetőség köve
Godaish Martin Péter fordítása
Az örökkévalóságban lépdeltem,
a látható világ kereszttüzében –
amikor, valaki felém közelített
végig egy ismeretlen csillag mellett.
Ez a valaki, meghajolt és felnevetett.
Fejét fátyol fedte,
egyik markában egy követ tartott
hűvösen és szelíden suttogott:
„Elengedek egy követ a horizonton,
azt az arany követ, melyet előtte neked megmutatok;
tovatűnik a következő másodpercben;
megállíthatatlanul zuhan a mélységbe.
Képes vagy felfogni, miben mesterkedem te szerencsétlen?
Egy hulló követ csepegtetek a tudatodba;
Nyugtalanságot hintek el a lényedbe,
zűrzavart, mely elpusztíthatatlan.
Akárhol lángolhatsz a fény csarnokában
A nőknél szerelemben, tavasszal nyíló fehér cserjék ölelésében –
A kő, amely közben folyamatosan zuhan,
Az üresség kongó sötétjében, bevésődik emlékezetedbe.”
– – –
Majd a kép szertefoszlott, leereszkedtem,
vissza az ágyamra – izzadtan ébredtem fel;
jéghideg csillagharmat rengetegében
a szívem kalapált, ütött és vert. –
Ám az álom az én szívem rejtekében maradt;
fiatalságomtól egészen vénségemig
tudatos elmém hiába próbálta magához ragadni
a követ, mely folyton-folyvást a mélybe zuhan.
Olaf Bull: Megfoghatatlan
Kartali Zsuzsanna fordítása
Ahol semmi sem változik már,
hol metszik egymást a párhuzamosok –
jött egy lény, ki hívásra nem vár,
s talpának nem forrók a csillagok.
Görnyedezett a nevetéstől,
mit a fátyla sem rejthetett,
mert markában lapult egy kő,
és lágy szava fagyot lehelt:
„Szférákon kavicsot gurítok,
aranyrögöm, míg lehet, lesd és lásd,
mert észre se veszed, és hipp-hopp
elragadja végenincs zuhanás.
Véges eszed felfogja, mi megy?
Agyhullámaid közé dobok egy követ;
Velőd barázdáiba bolhát ültetek,
ilyen örökmozgást béke nem követ.
Világnak világát kiélvezheted,
letépheted tavasz és szerelem virágát –
Ám többé el nem feleded
a zuhanást, mely pusztákon vág át”
– – –
Kockákra hullott a kép, vele én,
darabjaim hánykódtak párnafodrokon;
szívem szonárja éjtenger fenekén
hiába, mindhiába dobolt –
Szívem elnyelte egy tintakatlan;
éjszínét kor se szítta ki
mert megfogta a megfoghatatlan,
a kő, mely nem tud nem hullani.
forrás: https://tidsskriftet.no/sites/default/files/styles/facebook/public/medisin_kunst_olaf_bull.jpg?h=17205fda&itok=9Dpbj5iB
Olaf Bull
forrás: https://dms-cf-10.dimu.org/imag/032ynUZ3wE3W?dimension=1200×1200
Olaf Bull 1883 és 1933 között élt, a modern norvég irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja. Színdarabot és krimit is írt ugyan, de az irodalomtörténet számára költészete a legfontosabb. Jelentősége utólag, a norvég modernizmus iránti fokozódó érdeklődésnek köszönhetően lett egyre nagyobb. Bull verseinek témája az idő és az emlékezet, az elmúlás és a halál, a művészet és az élet ellentmondása, mindez azonban a műveit jellemző hagyományos költői forma és a rendkívüli érzelmi feszültség ellenére sem hat patetikusnak. Szövegeit gyakran a bánat, az értékes pillanatok emlékké porladása feletti kétségbeesés jellemzi. Legismertebb verse az 1927-ben megjelent Metope, magyarul mindössze néhány költeménye olvasható Hajdu Henrik és Eörsi István fordításában. A Stenen (A kő) az 1909-ben megjelent Digte (Versek) című első kötetének záró költeménye, egyfajta költői program, amely a könyörtelenül múló idő – a versben ez az örökké zuhanó kő – megragadására tesz kísérletet. A formailag hibátlan rímképlet és metrika által létrejövő zeneiség valamelyest enyhít azon a nyugtalanságon, amelyet a lírai én látomása okoz. Az elmúlással szembeni tehetetlenség a költészet visszatérő témája: Bull versét az álombeli világgal való találkozás, a fizika törvényeit felülíró képek merészsége, így a vers születésekor még tudományosan kevéssé ismert, egyszerre véges és végtelen égi táj és az elmébe vetett, cseppfolyós kő teszi emlékezetessé.
Illusztráció: H. Lund portréjának fh.
Ezek is érdekelhetik!
Attilâ İlhan: Sisler Bulvarı (A ködös bulváron)* →
MŰFORDÍTÁS-PÁLYÁZAT 2024. (OIK) →
Kortárs irodalmi alkotások pályázata 2024 →
