Rashwan Mohamed: Mors omnia solvit
*
Bánki Endréné emlékére
Bámulok a tér közepén mozdulatlanul álló nőre. A nyolcvanas éveiben jár. Fehér haja, mint ezüst korona ragyog az égő napon. Szemében is az a ragyogás, amely azokat jellemzi, akiknek a túlvilágban jár az eszük, vagy azokat, akik nem hagyják abba az ivást. Ég a szeme, mint valamiféle őrülté, aki másfelé botorkál. Olyan tájakon, ahova csak a sötétség és a homály telepszik.
Egyetlen dolog, ami felhívja a nőre a járókelők figyelmét az, hogy nagyon erősen ki van sminkelve az arca. Olyan módon, hogy inkább hasonlít egy boszorkányhoz vagy torz bohóchoz, mint egy idős hölgyre. A szemöldöke szélesen ki van festve, haragos vörös rúzs az ajkán, és ha mindez nem elég, az egész arca ki van mázolva vastag rétegű rózsás púderrel. Világosan látszott, hogy valami nincs rendben ezzel a nővel. Áll csípőre tett kézzel, pózolva, mintha fényképezésre készülne. Csücsöríti az ajkát, mosolyog mindenkire, mintha könyörögne: itt vagyok, figyeljetek rám, vagy beszéljetek velem. De az emberek elmennek mellette anélkül, hogy ügyet vetnének erre a torz lényre. Csupán mosolyognak magukban, miközben mormolnak: szipirtyó, boszorkány, vén bolond.
Időről időre láttam diákok csoportját közeledni hozzá, és hangosan nevetni rajta, miután valamelyikük javasolta, hogy gúny tárgyává tegyék őt. Egyik turista képet készít róla közelről. Valószínű, hogy megmutatja a barátainak, ismerőseinek, amikor hazamegy: Nézzétek ezt a vén bolondot, egy balkáni ország déli zegzugában találtam. És vigyorog, nézzétek, hogyan vigyorog. Ez nem mulatságos? Bizony, igen. És nevetnek, vagy legalább mosolyognak, hogy ezen a tájon mi található.
Messziről látom mindezt, mintha valószerűtlen jelenetet néznék. Olyan jelenetet, amelyben a groteszk összekeveredik a tragédiával. Nem értem pontosan, mi történik. Beszélni akarok a nővel, hátha megtudnám tőle, mi ez. Miért áll úgy a tér közepén a kegyetlen júliusi napban? S mi az a két táska, amely mellette van, egyik a baloldalon, a másik a jobbon? És mit mormol egész idő alatt? Miről beszél, és kivel? Közeledni akarok hozzá, és sok kérdést feltenni. De félek. Félek, hogy kiabálni kezd, segítséget kérni, vagy valami ilyesfélét. Tudni akarom a nő történetét. Talán azért, mert én is egyedül vagyok. Idegen, idegen országban. Néha úgy beszélek magammal, mint ő. De nem így, a főtér kellős közepén, hanem a saját szobámban kiabálok, vitatkozom valakivel, aki réges-régen meghalt, vagy nem is létezett. Megpróbálom felhívni a figyelmét, hogy én is itt vagyok, ember, aki éhes a megbecsülésre, az elismerésre vagy legalább a szeretetre. Ugyanezt teszi a táskás néni, de a nyilvánosság előtt.
Mindig vonzódom a szerencsétlenekhez és az elesettekhez. Talán azért, mert én is számkivetett és száműzött vagyok, mint ő. Talán, mert idegen vagyok, egyedül, olyan országban, ahol egyedül élni egyet jelent: haldokolni, de lassan és vigasztalanul.
Bámulok a nőre messziről, és végül nem találok mást, mint hogy elhagyom a teret. Ha itt maradnék estig, akkor sem tudnék meg semmi újat róla. Hogy a csudába tudnék? Az idő megy. Én is gátlásos vagyok, mint minden nyomorult, aki nem tudja, mit kezdjen magával. Akkor mit tudjon kezdeni a mások tragédiájával? Lassan távozom, mintha sajnálnám, hogy kilépek ebből a jelenetből, és nem tudom, hogy mikor találkozom evvel a nénivel még egyszer. Valójában ezek az emberek, akik különleges színt adnak az életnek. Ők azok, akik megtörik a mindennapok közönségességét. Azok, akik valamiféle értéket adnak az életnek. Letépik azt a maszkot, amelyben azok élnek, akiket normális embereknek hívunk. Azok gúnyolódnak rajta, nevetnek rajta, fittyet hánynak rá, elmennek mellette mosolyogva, és tovább haladnak. De a táskás néni fölött ott áll az a hatalmas, láthatatlan tábla, vagy aura, amelyre rá van írva: „én vagyok a világ, az igazi világ, én vagyok az énetek, a rejtett énetek, igazi mázzal, igazi vonásokkal. Én vagyok a halálotok, én vagyok a felejthetetlen”. És valóban nem tudtam elfelejteni ezt a nőt.
Egész nap rohangálok a városban ide-oda a hivatalok között, és kérdezősködöm erről vagy arról, vagy kérelmet adok be itt vagy ott. Mi az, kérdezem magamtól, mit rohangálok és miért? Igyekszem meggyőzni magam, hogy ez fontos, ez muszáj, miközben mélyen tudom, hogy ez mind, mind baromság. Időpocsékolás. Közben elfelejtjük, és nem veszünk tudomást a lényeges dolgokról. Nem élünk, hanem ahogy Heidegger mondta, műveljük a mindennapi nevetséges teendőket. A viselkedésnek, a tetteknek nincs értéke. Minden, amit teszünk, vagy ami történik velünk, elmúlik. Vagyis illúzió, hiábavaló, nem történt meg. Csak a vakok képesek őrölni ebben a malomban, hiszen vakok. Malom, ami nem vezet sehova. Körbe-körbe járunk mind.
Befejezem a rohangálást a semmiért. Késő van. Az est ráborítja köpenyét a világra. Felszállok a buszra, és megyek haza. A busz szokatlan módon üres. Öt vagy hat ember ül szétszóródva itt-ott. Lehuppanok a legközelebbi ülésre a középső ajtó mellett. Két székkel előttem a másik oldalon ül a téren látott idős hölgy. Ugyanaz az ezüst haj, ugyanaz a smink, s az ülés mellett ugyanaz a két táska. Mereven és erősen fogja őket, mintha félne, hogy valaki kitépi a kezéből.
A nő ez alkalommal hangosan beszél magával. Nem értettem, mit mond, ezért felálltam, és halkan, csendben mögé ültem. Eltelt kis idő, amíg meg tudtam fejteni, mit mond. Beszélt valakivel, és magyarázta neki, hogy olvasta a közlönyben a következőt. És kezd idézni valamiféle rendeletet, hosszú, hosszú paragrafust, és közben említi, hogy ez melyik bekezdés, és hol végződik. Megdöbbenve ültem. Annak ellenére, hogy biztos voltam benne, a nő elvesztette az eszét, és más világban él, de abból, amit mond, nem hiányzik a logika. Semmiféle káosz nincs benne. Rendezett, világos idézetek innen és onnan. Egyszer a büntetőtörvényből, másszor a polgáriból. És mindannyiszor megszakítja az idézést, és magyaráz a láthatatlan beszélőtársának, hogy melyik paragrafus melyik bekezdése. Csodálom a nő elképesztő memóriáját, és csodálom az emberi elmét. Rend a káoszban, vagy a káosz, amikor mindenáron rendet igyekszik teremteni. Eszembe jut a régi mondás, az örök igazság: nem az a bolond, aki elvesztette az eszét, a bolond az, aki elvesztett mindent, kivéve az eszét. Örök igazság ez, és nehéz megérteni. De ahogy hallom a táskás nénit a buszon, hirtelen megvilágosodom, és megértem ezt a briliáns mondatot, hiszen az agy igyekszik egyensúlyt teremteni a megháborodott és zavaros lélekben, és ezek az érthetetlen mondatok és homályos összefüggések nem jelentenek mást, mint hogy az elme próbálja megmenteni az egész lelket a megsemmisüléstől.
Ülök a buszon, és nem tudom, mi zajlik körülöttem. A táskás néni arca betölti a tudatomat. Mintha nem létezne a világon semmi és senki, kivéve ezt a furcsa lényt. Az egész világ ő, és én parányi része ennek. Más nem létezik. Körülöttünk a nagy űr, a semmi. Az érthetetlen semmi. A buszon senki sincs, csupán ő és én. Magam köré nézek, elcsodálkozom, de hiszen vannak emberek előttem! Akkor a tudatom miért mellőzi őket szándékosan? Nem érdekel, hogy eljött-e a megállóm, vagy sem, erőt veszek magamon, és igyekszem kimászni ebből az állapotból. Csodálkozva felriadok. A nő nehézkesen feláll, erre és arra a rúdra támaszkodik, hordja a két táskáját, és készül, hogy leszálljon, miközben folytatja hosszú beszélgetését a láthatatlan lénnyel. Mintha az agya két féltekéje két különböző irányban működne. A baloldal beszél valakivel, miközben a jobboldal figyelmezteti, hogy közeleg a megállója, és ideje készülni. Mindezt megdöbbentő természetességgel és egyszerűséggel csinálja, mintha automata vezérelné őt messziről. A káosz nem tud hibázni, logikája szilárd és rendíthetetlen. Rájövök, hogy ezt valószínűleg már több ezerszer megtette. Hogy ne tenné, hiszen valami láthatatlan erő vezényli őt, irányítja. Pontosan, és hibátlanul.
És most azt csinálja, ami várható, leszáll a Mecsek áruház megállónál. Utána szállok. Kullogok léptei mögött, elhatározva, hogy kitudakolom, hol lakik, és vajon egyáltalán itt lakik-e, vagy látogatni jött valakit. Vagy csak úgy csavarog, barangol mindenhol a városban? A barangolás az ő mestersége. Csavarogni, kószálni, elmenni messzire, és közben beszélni, beszélni. Vitatja az ügyet a láthatatlan emberrel, de nem áll meg, hiszen ha megáll, hogy pihenjen kicsit, elfogják, és odaviszik, ahonnan nem tér vissza, ahogy a többiek. Muszáj elmenekülni messzire, ahol nem találnak rá.
Látom, hogy betér az egyik társasházba, és eltűnik. Várok néhány percet, hátha lejön, vagy felmegy valaki, és megkérdezhetem erről a nőről. Várok, de senki nem jött. Lassan elfordulok, és indulok a lakásomba, amely nincs messze, pár száz méterre innen. Ha itt lakik, miért nem láttam soha korábban? Talán útjaink nem keresztezik egymást. Vagy talán azért, mert ritkán megyek ki otthonról. Talán. Vagy esetleg, ha nem csavarog, bujkál. Rejtőzik, és folytatja az örök vitát a láthatatlan emberrel. Mindenesetre elhatározom, hogy gyakrabban járok emellett a ház mellett, mindannyiszor, amikor a városba megyek. Hátha látom őt, és tudok vele beszélni. Hátha megtudnám a történetét. Talán tudnám, miért festi az arcát ilyen módon, amely gúnyolódás és megaláztatás tárgyává teszi őt. Talán, talán.
De telnek a napok, a hetek, és nem láttam a nőt, nem hallottam róla. Netán meghalt, hiszen öreg már. A bánat, az örök teher és a láthatatlan emberrel való éles vita megtörte, elbujt valahova és elaludt, hosszan, gondtalanul, mosoly nélkül. Nem láttam, nem bukkantam rá, mígnem egy napon elmentem az egyik hivatalba. Átmegyek a főtéren, ahol először megláttam őt. Meglepetésemre ott találom ugyanazon a helyen. Mozdulatlanul áll. Ami furcsább, vele ugyanaz a két táska. És mindkettő tele, ahogy a múltkor. Ugyanaz a jelenet. A nő bambán mosolyog a járókelőkre, a járókelők fittyet hánynak rá, amíg nem jön egy fiatal diákcsoport, nevetnek rajta, vagy egy turistacsoport, felvesznek róla néhány képet, mint valami torz, amit érdemes fényképezni. Hányszor, de hányszor ismétlődik ez a jelenet! És mióta? Száz éve? Ezer éve? Millió éve? Ahogy látom a történteket, biztos vagyok benne, hogy ez azóta játszódik, mióta világ a világ. Vagy talán délibáb az egész, fantom, álom, rossz álom, és mindjárt felébredek. Ő is felébred, nincs sem a tér, sem a két táska, sem a nap, sem a gúnyolódó emberek. Talán. Jó lenne, ha véget érne az egész, de még mindig nem tudok felébredni. Bámulok, és nem tehetek mást. Szomorúan átmegyek a téren. Ez már nem jelenet, ez jelenség. És ez a jelenség elfoglalja a gondolataimat.
A nő idős kora és nevetséges sminkje ellenére még mindig hordozza a régi szépség jeleit, amit az időnek nem sikerült lesöpörnie az arcáról. Az idő. Ez a nevetséges vad, amely belemar a saját húsába, a megveszett kígyó, aki elszántan és vadul harapja a farkát. Rossz isten, aki megeszi magát. Zsarnokoskodik mindenek fölött. De meghátrál, ha nagyobb vaddal találja szemben magát: a felejtéssel. A felejtés, aki felülkerekedik rajtam, az időn és a táskás nénin is.
Világosan látszik, hogy a fehér haja eredetileg szőke volt. Nagy szeme olyan nőről ad hírt, aki fiatalságában ragyogó szépség lehetett. A ruhája intelligenciára és ízlésre vall. Nem is beszélve arról, hogy drága holmit hord. Ez a nő más ok miatt vesztette el az eszét, mint a szegénység vagy az éhség, és ez a legfájdalmasabb és legkegyetlenebb őrültség. Megőrülni a nyomorúság miatt, érthető, szimpla. Egy irányú út, illetve egy irányú zsákutca. De megőrülni az érthetetlen miatt, az igazságtalanság miatt, amiatt, hogy szeretsz valakit, aki szívből gyűlöl, és nem érted, miért, amiatt, hogy bántanak, megaláznak, és nem érted, miért, ez a fájdalmas őrültség. Ez a káosz birodalma, ahol a tettes ismeretlen, és az áldozat ismeretlen, ahol az okok ismeretlenek, és az okozott kár felfoghatatlan. De miért vonszolja magával mindig ezt a két nehéz táskát? Próbálom sejteni az okokat anélkül, hogy világos és konkrét választ találnék. Egyedül a nő tudna válaszolni, ha egyáltalán tudna, hiszen nem vagyok az a láthatatlan ember vagy szellem, akivel állandóan vitatkozik. Állok néhány méterre tőle, jobban és jobban közeledem, köszönök neki:
– Jó napot!
Gyorsan válaszol:
– Jó napot!
– Hogy van?
– Jól, köszönöm.
Na, nem rossz kezdés. A nő logikusan válaszolt. Nincs nyoma zavarodottságnak.
– Segíthetek hordani a táskáit?
Nem válaszol. Jaj, jaj, ez mégis rossz kezdés.
– Hova tetszik menni ezekkel a nehéz táskákkal?
Nem válaszol. Néz rám kérdő, de tompa tekintettel. Nincs nyoma benne a haragnak vagy az idegességnek.
Mosolyog rám, mintha nem kérdeztem volna egyáltalán. Jaj, jaj. Jobb, ha visszavonulót fújok. A dolog nem olyan egyszerű, mint gondoltam. Mégis hiányzik a nő egyik kereke. Vagy nem tetszik neki a kérdés. De az arca nem árul el ilyesmit. Még mindig bámul rám mosolyogva, mintha nem mondtam volna semmit, és várja, hogy folytassam vele a beszélgetést.
Mit kérdezzek tőle? Ja!
– Uránvárosban tetszik lakni? Néhány héttel ezelőtt láttam magát bemenni az egyik társasházba.
– Igen, ott lakom.
Hála a jó Istennek, legalább erre a kérdésre válaszolt.
– Régóta tetszik ott lakni?
Nem válaszol. Rájövök, hogy olyan kérdést, amely valami számot vagy dátumot tartalmaz, figyelmen kívül hagy, és nem válaszol rá. Vajon mi a baja a számokkal és a dátumokkal? És mindig így van? Hiszen hallottam őt a buszon, említette a rendeletet, a paragrafust és bekezdést. Ezek is számok, nem? Ó, Istenem, nem lehet megjósolni, mikor válaszol, mikor nem, mire válaszol, mire nem. Kellemetlenül érzem magam. Elhatározom a visszavonulást.
– Sajnos mennem kell. Örülök, hogy találkoztunk – mondom neki halkan.
Elfordulok, és sebtében rohanok, mintha menekülnék valami veszélytől. De a nő még mindig ott áll, bámul rám mosolyogva, mintha még mindig várná, hogy folytassuk a beszélgetést. Átmegyek a téren a Király utcába, szaporítom a lépteimet. Szembe jön velem az egyik ismerősöm. Nem tudom miért, talán azért, mert szükségem volt beszélni valakivel, említem neki az előző jelenetet. Közben kezemmel a nő irányába mutatok, aki most kis pontnak látszik a hosszú utca elején.
– Ja, a zsidó nő?
– Mi? Zsidó? Nem látszik rajta, nincs sem hosszú orra, sem elálló, nagy fülek, nem is sötét bőrű. Szőke, mint a skandinávok. Zöld a szeme. Azt gondoltam, hogy sváb, nem azt, hogy zsidó.
– Nem, nem, zsidó. Mindennap itt áll a tér közepén, és amikor elfárad, leül az egyik kávéház teraszára. Itt mindenki ismeri őt. Több, mint húsz éve csinálja ezt.
– Húsz éve? – (Pont azóta, amióta itt vagyok ebben az országban. Lehet, hogy hoztam magammal? Lehet, hogy én vagyok az, és ott állok a téren? Engem is üldöztek, és menekülnöm kellett. Akkor mi ez a tér, és ki ez a nő? És én kicsoda vagyok?! És ez az ember, aki most mondja nekem mindezt, miért mondja?) – Úgy látszik, hogy én vagyok az egyetlen tudatlan ember ebben a városban. Nem tudok semmit erről a nőről. Mondja, miért hordja magával ezt a két táskát, és mi van bennük?
– Én sem tudom. De hallottam, hogy amikor nagyon fiatal volt, akkor megmenekült az egyik koncentrációs táborból, miközben a testvére ott pusztult. És azóta, amikor kimegy otthonról, mindig hordja magával ezt a két táskát. Biztos ruha vagy ennivaló van bennük, nem tudom.
– Nincsenek rokonai?
– Valószínűleg nincsenek. Hallottam, hogy a férjével élt, aki már meghalt húsz évvel ezelőtt. Azóta egyedül van. Nem látogat senkit, senki sem látogatja őt.
– Honnan tudja ezt a sok információt?
– Ó, mindenki tudja. Itt mindenki úgy hívja, hogy a táskás néni.
Elbúcsúzom az ismerősömtől, és útközben magamban ismétlem: a táskás néni, a táskás néni, miközben folytatom utam a gázműhöz. Tehát ez a nő még mindig menekül, még mindig – ahogy sejtettem – a múltban él. Várja minden pillanatban, hogy jönnek érte, és muszáj menekülni. Muszáj készenlétben lenni. A legszükségesebb ruhák, talán néhány konzerv, talán néhány pillanat biztonság. De hova menekülhet? Mindenfelé kóborolt, és ahol járt, mindig vártak rá, hiszen itt vannak a szívében, vagy talán bujkálnak a táskáiban a ruhák között. Hova menekülhet még? Nem maradt egy talpalatnyi hely sem a bujkálásra, a pihenésre. Rájött a dolog nyitjára: a legbiztonságosabb hely a főtér, a város főterének kellős közepe. Onnan nem tudják elvonszolni a koncentrációs táborba. Botrány lesz, kiabálni fog, összecsődülnek az emberek, és talán megmentik őt, talán. El tudom képzelni, hogy a hetven évvel ezelőtti történések ilyen módon el tudnak választani egy embert a valóságtól. És mi a valóság, ha nem az emlékek, a vágyak, a törésvonalak a lélekben? És számára hosszú évek óta ez a világ, ez az igazi valóság. Vajon ki tudja megváltoztatni ezt, és visszahozni a mindennapokba? Vajon segítene rajta, ha megpróbálnám eltaszítani a valóságától? Magam sem tudom, mi a valóság. De az egész játékban hol van az ő közössége, a zsidó közösség? Vajon kommunikálnak vele? Találkoznak vele? Próbálnak segíteni rajta, vagy legalább megérteni? Hallottam, hogy nagy számban élnek Pécsen. Közülük senki nem vihette volna idegszanatóriumba, vagy nem látogathatta volna őt rendszeresen? Valami forma az együttérzésre!
Felnézek a zsinagógára, ami nincs messze, néhány méterre, és kérdezem magamban: Ez a híres zsidó összetartozás? Vajon az egész csak legenda, amelyet az antiszemiták felfújtak, hogy rámutassanak a zsidó veszélyre?
Dolgom végeztével visszamegyek a főtérre. Ott találom a nőt, ott áll, ahol volt. Istenem, ez a szerencsétlen mikor eszik, mikor iszik, mikor pihen? Hol végzi a dolgát, ha muszáj? Mikor szokott hazamenni? Én, aki legalább harminc évvel fiatalabb vagyok nála, nem tudnék ott állni egész nap. Eltelt több, mint három óra azóta, hogy reggel erre jártam. És ő még mindig áll. Gyorsan átmegyek a téren, messze tőle, ahogy tudok. Nem nézek rá, hogy ne találkozzon a szemünk. Fáj a szívem. Ó, ti kegyetlen istenek! Hol vagytok? Vagy nem vagytok sehol? Vajon tudtok erről a megtört lélekről? Tudomásotok van a bűneitekről? Bűneitek! Vagy ti nem tehettek semmiről? Akkor ki a felelős? És ki menti meg a szegény lelket? És ki bünteti meg a földi halandókat, akik szenvedést készítettek másoknak?
Hazamegyek. Próbálom az agyam sötét sarkába tenni a nőt. Nekem is van elég fájdalmam és problémám. Alszom, ahogy mindig csinálom, amikor felülkerekedik rajtam a szomorúság és a nyomás. Felébredek éjjel. Beszélek magammal. Keresem a múltban azokat a pillanatokat, amelyek sajognak, mint seb, amely nem akar gyógyulni. Én is valahogy úgy vagyok, mint ez a nő. Beszélek magammal, élek a múltban. Kis különbséggel: én szégyellem ezt nyilvánosságra hozni. Félek az emberektől. Igyekszem normálisnak látszódni, amikor kimegyek hozzájuk. Játszom az épeszű szerepét, pedig őrültebb vagyok a nőnél.
Másnap ugyanaz az út, ugyanaz a jelenet. Elhatározom, hogy felmegyek a zsinagógához, találkozom a főrabbival, beszélek vele. Biztosan tud erről a nőről. Biztosan segíteni fog rajta, ha elmesélem neki, amit minden nap látok. Megállok hirtelen. Nem, nem lehet, hogy egy ilyen kis városban a közösség rabbija ne tudna arról, amiről mindenki tud, és ami a város lakói előtt zajlik nap, mint nap. Nem lehet, hogy ne tudna róla. Milyen rabbi az, ha a nyáj egyik báránya így kínlódik, segítség nélkül? És ha tud róla, de nem tett semmit, az rosszabb. Vajon miért nem tett semmit? Mégis folytatom utamat a zsinagóga felé. Muszáj találkozni vele, kíváncsi vagyok, mit fog mondani. Bemegyek az első emeleti irodájába, csodálkozva nézek rá. Azt vártam, hogy hetvenes éveiben járó idős bácsit találok, hosszú szakállal, és a filmekben látott zsidó sapkával. De egy harminc év körüli fiatalember áll előttem, világos öltönyben, mint egy biztosítási ügynök. Ő is csodálkozva nézett rám, de a csodálkozásba belekeveredik a gyanakvás és a rosszindulat. Mit keres ez az arab a zsinagógában? És a vele lévő táska mennyi robbanóanyagot tartalmaz?
Bemutatkozom, ugyanezt teszi, de gyanakodva. Félelemmel és fölénnyel néz rám. Tekintete azt mondja: tudom, miért jöttél. Igyekszem gyorsan beszélni, hogy mielőbb szétoszlassam a gyanakvását. Vagy így vélem.
A férfi még mindig néz rám, és várja, hogy befejezzem. És most első ízben hallom a hangját. Lassan és lustán beszél, mintha aludni készülne, vagy alvás közben ismételne valamit. Ez a főrabbi? – gondolom magamban. Ez, aki felelős az egész zsidó közösségért ebben a városban? Kételkedem, hogy tud segíteni magán, nem hogy a többieknek. És ha tud is, kötve hiszem, hogy ez a lomha, kövér ember akar segíteni bárkinek. Inkább aludna, vagy írná a sabbati imáját. Miközben érthetetlenül bámulok rá, hallom lassú, monoton hangját:
– Próbáltunk segíteni rajta, de nem fogad el semmiféle segítséget. Reménytelen eset, reménytelen.
Hallgat. Ez minden? Ennyit tud mondani? Tehát ismeri a nőt, és tudja, milyen állapotban van.
Készülök, hogy magyarázatot kérjek arra, amit mond. Mit jelentsen az, hogy próbáltunk segíteni, reménytelen eset?
Nyitom a számat, de egy árva hang sem jön ki. Nézek a férfi arcára. Közönyös és fáradt. Szándékosan és leplezetlenül pillant az órájára, annak ellenére, hogy nem töltöttem vele pár percnél többet. Tehetetlenséget érzek. Mormolok néhány szót a nő szenvedéséről és mindennapi kóborlásáról. Bólogat, anélkül, hogy a dolog igazán érdekelné. Bocsánatot kérek, hogy zavartam, és kimegyek átkozva az ötletet, amely arra késztetett, hogy idejöjjek. Gyorsítom a lépteimet, s átmegyek a téren.
Ott áll a nő, mint régi átok, amely nem akar eltűnni. Mint az emberi fájdalom szobra öreg néni képében, új jelét adva az emberiség önzőségének, és a magányosságnak, amely hatalmába keríti az embereket szenvedésükben. Amikor idejöttem ebbe az országba, nem értettem, mit jelent az a mondat, amit egy szerzetestől hallottam: „Itt mindenki egyedül van, sivatag. Hatalmas, nagy sivatag a lelkekben. Nálatok – folytatta –, a sivatag látható. Világos, és egyértelmű. Mégis munkálkodik a közösség szelleme. Ám itt a sivatag teljesen láthatatlan, és az egyedüllét, a magányosság kézzelfogható. De nem lehet feloldani, hiszen nem vesszük észre, hogy létezik. Vagy nem akarjuk észrevenni.”
Hallom ezeket a szavakat, miközben nézem messziről a táskás nénit, és bólintok: igaza van a szerzetesnek.
Szaporítom lépteimet, elhatározom, hogy a következő napokban elkerülöm ezt a teret. Jobb, ha a 48-as térnél szállok le a buszról a Kórház tér helyett. Ezt csináltam egy héten keresztül, amíg újra nem láttam őt, de ezúttal nem a főtéren, hanem a buszmegállóban. Fütyül, miközben körülötte néhány ember olykor tapsol a fütyülés ritmusára, olykor nevet. De a nő fütyül és fütyül. Csodálkozva közeledem hozzájuk. Hogyan tud egy öreg nő így, hosszan fütyülni anélkül, hogy levegőt venne, vagy kifogyna belőle a szusz. Fütyül egy régi dalt, miközben a tömeg körülötte egyre nagyobb. Az arcokon látszik, hogy ők is csodálkoznak, hogy ez a boszorkány hogy tud olyat csinálni, amit egy húsz éves ember nem. Tekintetük nem az értékelés és a megbecsülés tekintete, inkább gúnyolódás és megvetés, csodálkozással keveredve, hogy egy ilyen öreg néni hogyan képes magából bohócot csinálni. Egyrészt, hogy így festi magát, másrészt, hogy buszmegállóban fütyül.
Akarom kérni a nőtől, hogy hallgasson már. Nem látja a tekintetüket? Itt, lelkem, nem talál vigasztalást vagy elismerést. Itt csak gúnyolódást és megvetést kaphat. Nem látja, itt nincsenek szívek. Itt nincsenek lelkek. Csupán lábak és fejek és szemek és kezek. Testek, lelketlen testek. Menjen innen. Kezénél fogva ki akarom húzni, és elmenni vele a legközelebbi presszóba, hogy megigyunk egy kávét és beszéljek vele. A szájából szeretném hallani, hogy mi a története, de jól tudom, hogy ez lehetetlen. Annyit tehetek, hogy bámulom, vagy elmegyek innen. Az utóbbit teszem. Elmegyek az egyik barátomhoz a Király utcába. Öreg, hetven fölött, de úgy néz ki, mintha százhetven lenne. Leülök, mesélek neki a nőről, és újra rájövök, hogy ebben az ügyben én vagyok az egyetlen tájékozatlan a városban. Elmondja, hogy ez a hölgy fiatal korában fütty-művész volt, és nagy csodálkozást keltett az egész országban, amikor megjelent a képernyőn a híres „Ki mit tud” műsorban, és mindenki heteken át beszélt róla, miután elfütyülte Beethoven egyik concertóját. A műsor után a Broadway egyik színháza felajánlotta, hogy egy évadon át szerepeljen ott mesés gázsiért. De az ügynök, akit a színház küldött, gyorsan visszalépett, amikor rájött, hogy a nő beteg, vagy ahogy vulgárisan kifejezte: egyik kereke hiányzik, és a maradék kerekek is nyikorognak. Több forrásból hallotta, hogy beszélgetés közben minden előzmény nélkül otthagyja a beszélőtársát. Attól tartott, hogy nem lehet tudni, mikor lép fel, mikor nem, és lehet, hogy a műsor közben abbahagyja a fütyülést, és kimegy a színpadról. Kockázatos és kiszámíthatatlan. Így elnapolták a szerződtetését, majd lassan homályba merült a fütyülő művész, és elfelejtették az emberek ezt a tehetséges nőt. De ő ennyi év után még mindig fütyül. Néha magának, néha az embereknek. De legtöbbször a semminek.
Barátom avval fejezte be a beszámolóját, hogy az egyik muzsikus, aki hallotta őt néhány évvel ezelőtt, azt mondta, hogy a nő fütyülése átalakult a jazz és a blues furcsa keverékévé, amely néha összefonódik egy-egy szonátával. Annak ellenére, hogy elismerte a nő tehetségét, kijelentette, hogy fütyülése nem jó semmire. Ez az ítélet volt az utolsó szög a remény koporsójában, azé a reményé, hogy a nő újra szerepeljen valamelyik tévéműsorban, és új lehetőséget kapjon, úgyis – folytatta a barátom – előbb vagy utóbb ez a váratlan csoda véget ért volna. Ez a dolgok rendje: ami rendkívüli módon bukkan fel, rendkívüli módon tűnik el. Tehát nem maradt neki lehetőség, kivéve, hogy minden harmónia nélkül fütyüljön. Valamit, anélkül, hogy érdekelné, hogy ki hallja vagy nem hallja.
Új pofonnal megyek el a barátomtól. Ez az őrült öreg néni valamikor fütyülte Beethoven concertóját? Mi jön még? Mit tudok még meg róla? Minden nap új információt, amely alátámasztja, hogy segítség nélkül hagyni ezt a nyomorultat, igazi bűn. Bűn, amelyet csak vastagbőrű ember tud elviselni, s elmenni mellette úgy, anélkül, hogy szúrást érezne a szívében. Vastagbőrű ember, mint én vagy a többiek. De mégis, valami módon segíteni szeretném a nőt. Meg akarom ismerni, beszélni vele, melléülni az egyik parkban, és hagyni beszélni, beszélni, beszélni, anélkül, hogy félbeszakítanám. Nem fontos, hogy mit mond, annak van-e értelme, eleje, vége. Nem fontos, hogy logikus legyen. A fontos, hogy beszéljen. Hátha új dolgot tudnék meg róla, új információt. Valamit, ami segítene, hogy közeledjem a zárt, sötét világához.
Szaporázom hazafelé vivő lépteimet, de hirtelen megállok. Visszafordulok, és indulok a belvárosba, a főtérre. Muszáj beszélni vele, mindenáron. Mi fog történni? A legrosszabb, ami történhet, hogy nem válaszol, vagy kiabál segítséget kérve, vagy elmenekül előlem. Ezt mind ki lehet bírni. De mi van, ha közben megjelenik egy rendőr, és zaklatással vádol? Nincs elég bajom? Jobb, ha elfelejtem ezt az öreg nénit, és ne legyek ennyire szentimentális. Nem tudom megjavítani a világot. Mennyi igazságtalanság és fájdalom van ezen a földön, és én gyenge és tehetetlen vagyok, mint ő. Szenvedek, mint ő. A különbség, hogy én tudok róla, minden pillanatot átélek, de ő éli világát napról napra anélkül, hogy bármit is észrevenne. De mi a furcsa ebben? Ez nem ugyanaz? Hány, de hányszor érzem, hogy a táskás néni én vagyok, és a különbség világos. Ő meri mutatni a fájdalmát, az esendőségét, én álcázom ezeket. Ő tudattalanul bátor, én tudatosan gyáva. Mi a különbség? Valójában semmi.
Álljunk csak meg! Honnan tudod, hogy szenved vagy nem szenved? Honnan tudod, hogy rájött vagy sem a mindennapi fájdalmára? Nem tudom. A bizonyosság itt ostobaság. De lehet, hogy valójában nem tud semmiről? Hiszen ha észrevenné, akkor nem csinálná nap, mint nap. Nem menne a térre, és állna ott egész nap télen, nyáron, anélkül, hogy érdekelné, napszúrást kap vagy megfagy a hidegtől. De lehet, hogy tisztában van ezzel, csak kényszerből csinálja, nem tud megállni. Zakatolnak a gondolatok a fejemben, de folytatom az utat a főtér felé. Az óra közelít az öthöz. Talán nem találom ott. Késő van már. De nyár van, és délután öt óra nem olyan késő. A nap még mindig magasan ragyog, kegyetlenül és kihívóan.
Közeledem a térhez, és messziről látom a nő sziluettjét. Ugyanazon a helyen pózol. Ismétlődik a számtalanszor látott jelenet: A közelében néhány turista. Egyikőjük képet készít róla. Hasznos lehet, ha hazatér, és megmutatja a barátainak és ismerőseinek. Alkalom a nevetésre és a csodálkozásra. Mi ebben új? Semmi!
Még jobban közeledem. A nő naivan mosolyog a kamerába, amely kattan előtte. Félreállok, várva, hogy a turisták elmenjenek. Próbálok mosolyogni a nőre, hátha ez segít abban, hogy ne féljen tőlem. Visszamosolyog, de másképpen. Az a fajta mosolygás, amely nem hord semmi jelet, semmi üzenetet, semmi szándékot. Az a fajta mosoly, amely a rajzokban látható. Konkrét kifejezés nélkül. Csupán ajakcsikorgás.
Köszönök neki:
– Jó napot!
Ez alkalommal nem válaszol. Még mindig tompán mosolyog, de nem válaszol. Ha jól emlékszem, a múltkor válaszolt a köszönésemre. Nem fontos. Hangosabban szólok:
– Hogy van?
Most válaszol:
– Jól, köszönöm.
Na, mit kérdezel ezek után? Gondolkozz gyorsan, Mohamed. Gyorsan. Mit kérdezel? Akármit, a lényeg, hogy a csend ne nyúljon. Akkor minden elromlik, ezek után nem fog beszélni.
– Hogy vannak a gyerekek?
Nem válaszol.
– A múltkor említette, hogy vannak gyerekei és unokái. (A múltkor nem mondott ilyesmit, hazudok.)
A nő kis csodálkozással bámul rám, de a mosoly nem hagyja el az ajkát. Ismétlem a kérdést. Az a gyanúm, hogy mindent elrontottam. Elvétettem a célt. A nő mozdítja az ajkát.
– Amerika, Ausztrália…
– Amerikában, Ausztráliában vannak? – kérdezem, igyekezve segíteni őt.
– Igen, sokan vannak.
– Unokák? Testvérek? Vagy csak rokonok?
Nem válaszol a kérdésre, de ismétli:
– Sokan vannak, nagyon sokan.
– És maga nem akar elmenni oda, Amerikába vagy Ausztráliába meglátogatni őket?
Nem válaszol. Csend.
– Szoktak írni magának?
– Igen.
– És mit írnak magának?
Csend.
– Nagyon szépek. Nagyok – és kezével mutat a feje fölé.
– Nem szokták meglátogatni magát?
Csend.
– Nem fáradt? Nem fáj a lába? Tessék kicsit pihenni a padon.
Csend. Nézek a lábára, amely tele van visszerekkel. A lába görbe, nem csak visszerei vannak, hanem csontritkulása is. A szerencsétlen elmúlt nyolcvan, és még mindig hordja magával mindennap ezt a két nehéz táskát, amelyek, mint szokás, két oldalon a lába mellett vannak.
– Nem nehezek ezek a táskák?
Csend.
– Mi van bennük?
Csend. De ez alkalommal a mosoly eltűnik az arcáról, és helyette a gyanakvás jelenik meg.
Ismétlem a kérdést:
– Nem nehéz? – És előrelépek, megemelem az egyiket. Bár ne tettem volna!
A nő erősen megragadja a batyuját, kétségbeesett ragaszkodással, és közben kijön belőle egy hosszú kiáltás, hasonlít a nőstényfarkas vonítására. Gyorsan leejtem a táskát, próbálom megnyugtatni, és megmagyarázni. Én ostoba, miért akartam megemelni? De a nő semmit sem hall, semmit sem lát. Még mindig mereven kapaszkodik a bőr szatyrába, miközben folytatja a kiabálást. Elfordulok, és menekülök előle.
Jézus Mária, néhány ember megfordul a hang irányába. Sőt, miközben rohanok, látom, hogy egy férfi gyorsan közeledik. Istenem, remélem, nem rendőr. Az nagy baj lenne. Egy rendőr ügyet csinálna belőle, és másra fog terelődni a kérdezősködés és faggatózás. Honnan jöttem, mit csinálok itt, van-e letelepedési engedélyem, vagy sem, honnan ismerem ezt a nénit, mit akarok tőle, és így tovább.
Messzebb és messzebb távozom, a nő kiabálása abbamarad, vagy legalábbis többet nem hallom. Na, te legény, vége a próbálkozásodnak, tartsd távol magad ettől a nőtől. Felejtsd el. Úgysem tudsz segíteni, nem tudsz vele beszélni. Akkor mit akarsz tőle?
Igen, igen, szomorú eset. Igen, tragédia. De látod, te is tehetetlen vagy, és ha tovább ragaszkodsz a próbálkozásaidhoz, nem lesz jó a vége. Legalábbis neked. És a nőnek sem. Maradj távol. Ha ennyire mazochista vagy, keress más tragédiát. A város tele van mindenféle méretű szomorú esettel.
Felszállok a buszra, még mindig nem tértem magamhoz. Nem nézem, melyikre szálltam, nem érdekes. Bámulok az ablakból. Odakint az emberek sietnek, mindenki siet valahova. Mihelyt bemegyek a lakásba, leülök, ahogy szokásom, az ágy szélére. Nem tudok csinálni semmit. Mi történt? Semmi. Még egy illúzió elveszett. Mondom magamnak, foglalkozz a saját kínlódásoddal. Leveszem a ruhámat, és próbálok aludni. Ez az egyetlen eszközöm a menekülésre mindentől és semmitől.
Korán kelek. Tíz órát aludtam. Folytatom a mindennapi harcot. Felmenni ebbe vagy abba a hivatalba, panaszlevelet beadni itt és ott, menni erre vagy arra a bíróságra, fellebbezést adni emiatt vagy amiatt az ügy miatt. Igyekszem kikerülni a teret, és minden helyet, ahol találkozni lehet evvel a nővel. Micsoda megkönnyebbülés, te nagylegény! De mondd, mit értél el ezzel? Sikerült elaltatni a lelkiismereted? Sikerült elfelejteni a te és a táskás néni nyomorúsága közti hasonlóságot?
Elmúlik a nyár, az ősz, és támad a tél. Több, mint húsz éve élek ebben az országban, de nem láttam olyan telet, amely ilyen hevesen kezdődne. November közepe, és máris esik a hó. Harminc centire emelkedett az utcákon. A közlekedés megállt, az iskolák kényszerszünetet rendeltek a diákoknak. A rádió ismétli a hajléktalanoknak szóló felhívást, hogy éjjel menjenek a hajléktalanszállókra. A hőmérséklet hajnalban lezuhanhat mínusz huszonöt fokra.
Sietek az utcákon, amelyeket eltorlaszolt a hó. A hideg a csontomba hatol. Igyekszem rohanással melegedni. És miközben ezt csinálom, hirtelen eszembe jut az öreg néni. Istenem, vajon mit tesz ebben a kegyetlen hidegben? Vajon még mindig odamegy a térre, és ott rostokol egész álló nap? Ha ezt még mindig csinálja, biztos megfagy, elpusztul. Elhatározom, hogy átmegyek a főtéren, és megnézem. Úgyis utamba esik. Csak vigyáznom kell, hogy a tér szélén menjek. Nem tudom, mitől félek, de félek. Félek, hogy a nő megismer engem, és találkozik a tekintetünk. Tudom, hogy ez badarság, biztos elfelejtette, ami a nyáron történt. És mi történt? Semmi sem történt. De ennek ellenére úgy megyek a tér felé, mint aki valami nagy bűnt követett el, és fél, hogy elkapják. Mindig úgy érzem, hogy bűnös vagyok. Bűnös, aki nem tett semmi bűnt. De így neveltek. Én, ez a rossz fiú, aki amerre jár, bűnöket követ el, és megérdemli a büntetést. Sunyi és alantos, és mindig rossz fát tesz a tűzre. Emlékszem anyámra: bármi történik a házban, azonnal kiált: Mido csinálta! Hiába sírtam, védekeztem, esküdtem, hogy nem én voltam. Imádkoztam, hogy kiderüljön az igazság, és ha az istenek elfogadták az imámat, és tényleg kiderült az ártatlanságom, nem kaptam bocsánatot és vigasztalást sem, hiszen a legközelebb úgyis rosszat fogok csinálni, idő kérdése. Akkor minek a bocsánat – úgy gondolták. És nincs megváltás, nincs bocsánat, nincs feloldás. Így maradok halálomig. Bűnös és lelkiismeretlen. Úgy mondják rólam. Ám legyen. Most is érzem a nagy bűnöm a táskás néni iránt. Ezért félek közeledni hozzá.
Messziről nézem a helyet, ahol állni szokott, senki. A tér teljesen üres, kivéve pár járókelőt. Hova ment? Vajon beteg? Megfázott az értelmetlen álldogálástól? Vajon meghalt? Miért ne? Nyolcvan fölött járt. Halála minden pillanatban várható. Pláne, ha folytatja mindennapi csavargását a nehéz terheivel. De miért aggaszt ennyire, ha meghalt? Nem jobb neki és nekem is? Nem jobb neki, ha megszabadul ettől a világtól? Megszűnik a félelem, a bánat, a szorongás. Nem kell újra menekülni, nem kell bujkálni, hiszen, mint tudja, nincs hova. De a kíváncsiság mégis lassan fájdalommá alakul. Feszíti a szívemet, és homályos aggodalom fészkel belém. Mi történt a nővel? Mi van vele? Állok, és kérdezem magamtól: bármi történt vele, az nem mindegy? Ha meghal, mi változna a világban, legalábbis látszólag? Tudom jól, hogy meg fog változni az egész bolygó, az egész univerzum. De mi jelenik meg ebből, mi nyilvánul meg? Semmi. Állok, mint ilyenkor mindig. Nézek az égre, és sírok. A könnyek megjelennek a szememben, és függönyt eresztenek elém. Nem látok semmit. És ha látnék, mit fogok látni? Üres tér, üres lelkek. Bábok haladnak a téren, majd eltűnnek, és marad a világ üres és érthetetlen nélküle. Mintha a bolond néni adta volna ennek a világnak az eszét, a logikáját, és most nincs sehol, és a tér árván teregeti az ürességét. Állok, és kérdezem: ha meghalt, mit fogok tenni? Semmit. Megmaradna a kíváncsiság, tehetetlen és meddő kíváncsiság, nem több. Kit kérdezzek? Nem ismerek senkit, aki személyesen ismerné. Elmehetek a házhoz, ahol valamikor nyáron láttam bemenni Uránvárosban, hátha találkozom az egyik lakóval, aki hírt mond róla. Hátha megtudom, mi történt.
A nap végén leszállok a buszról a Mecsek áruház megállónál. A ház kapuja zárva. Állok ott, és várom, hogy valaki lejön vagy felmegy. Állok, és várom. Senki. Az utca üres. Egy pillanatig a szokványos magyarázat jár a fejemben: mindenki otthon maradt védekezve a kegyetlen hidegtől. De ez sem stimmel. Egy árva hangot sem hallok. Edény csörömpölése vagy víz csobogása, vagy legalább nesz, bármilyen nesz. Totális csend. Mi ez, kísértetek háza? A házat homály övezi. A belseje sötét, és csend telepszik rá. Nem látok senkit, se be, se ki. Mint a múltkor. Mintha egy lakatlan ház lett volna. Csak a szellemek, a kísértetek járkálnak a homályos folyosóin.
Bámulok a kaputelefonra, és megnyomom az egyik gombot, hátha valaki megszólal, hátha megtörténik a csoda, és kiderül, hogy valaki lakik ebben a kísértetházban. És megtörtént a csoda. Fiatal női hang kérdezi, ki az. Érdeklődöm tőle, hogy itt lakik-e az idős táskás néni. Igennel válaszol: az első emeleten. Kérdezem, hogy jól van-e. Nem tudom, mondja. Utoljára ma délben láttam. Kinyitom a kaput, tessék felmenni és megkérdezni. Első emelet három. Hallom a kattintást, és az éles hangot, amikor nyílik az ajtó. Elengedem a gombot, és sietve távozom. A legrosszabb dolog, amit csinálhatnék, ha felmegyek hozzá. Azt fogja gondolni, hogy tolvaj, vagy valaki meg akarja ölni őt. Kiabál, és botrány lehet belőle. Nem, nem. A lényeg, hogy megtudtam, még él. Nem kell semmi más. Nem kell sem beszélni vele, sem kérdezni őt. Még él, legalábbis délben még élt. Talán látom őt holnap, vagy holnapután, nem fontos. Amikor megjavul az idő, biztos újra ott áll majd a főtéren. Akkor odamegyek, és megnézem. És kész. Legalább most új információra tettem szert. A nő itt lakik, az első emeleten, harmadik ajtó. Vagyis száz méternél nem messzebb tőlem.
Felmegyek a lakásomba, lelkesedve, mint aki nagy kalandot élt át az Alpokon. Nevetséges. Csinálom a mindennapos rituálémat: vacsorát enni, gondolkozni a kínlódásaimon, aludni és éjjel felriadni. Mikor jön az átkozott nyár? Legalább nem kell ilyen korán hazajönni. Nem kell ennyi ruhával bebugyolálni magamat. A nyár még messze van. Novemberben vagyunk, és ami rosszabb, a tél egyre harapósabb.
Életem állandó felmenés valahova. Felmegyek a lakásomba, felmegyek a hivatalokba, felmegyek a bíróságokra, fel és fel és fel valahova. És semmi más. Se munka, se család, és ami rosszabb, nincs remény, hogy a helyzet megváltozzon. Ötven évet eltöltöttem, és a vonat elment. Elrepült fölöttem az idő. Ébren maradok reggelig. Töprengek. Elalszom, nem ébredek fel, csak délben. Felveszem gyorsan a ruhámat, sietek a legközelebbi buszmegállóba. Muszáj elmenni a gázműhöz, és reklamálni a kapott számla miatt. Mindig, mindig túlszámláznak. Rajtakapom magam: mi ez, mit csinálsz? Ez a te életed? A jelentéktelen életed? Gáz, és számla, és gázmű? Ez a te életed, filozófus úr? Ezek a fontos kérdések, amelyekre mindenáron választ akarsz kapni? Ez vagy te. Meztelen, hitvány és mindennapi. Kicsinyes és praktikus. Menj csak, menj, érdeklődj a gázszámláról. És ha sikerül megtudnod, megoldódik a lét és a nem lét problémája. Bizonyosan tudni fogod, hogy ki vagy, miért születtél, és hova tűnt el a táskás néni. Menj csak, és intézd a világmegváltó ügyeidet.
Sietek, igyekezve, hogy ott járjak, ahol a havat még nem taposták le, ott nem annyira csúszik. Próbálok óvakodva lépni, és ugyanakkor siettetni a lépteimet. Az ügyfélszolgálat kettőkor bezár. Nézek magam elé, és megdöbbenésemre néhány lépéssel előttem az öreg zsidó nő vonszolja magát, mindkét kezében hordja az elmaradhatatlan két táskát. Ő is igyekszik a buszmegállóba. Hova megy ebben a hidegben ez a szerencsétlen istennő? Örülök, hogy rátaláltam, ugyanakkor nem tudom, most mit kell tenni. Elhatározom, hogy megyek utána. Nem érdekel semmi. Az ördögbe a gáz, a számlák, az egész világ. Rohanok utána, és lassítok, amikor közeledem hozzá. A néni próbál sietni, de beteg lába és nehéz terhei megakadályozzák ebben. Lassítok, hogy ne érjem utol, és ne kerüljek mellé.
A járda szűk. Megállok, és félreállok, hogy aki utánam jön, el tudjon menni. Eközben az öreg nő minden erejével próbál sietni. Amikor látja a buszt messziről, rohan. Maga vén bolond, vigyázzon – akarok kiabálni rá, de az esése gyorsabb volt a hangomnál. A nyomorult. Hirtelen elcsúszott, miközben a két táska elrepült, és landolt az utca közepén. Egyikük néhány méterre, a másik jóval messzebb. Ami rosszabb, a két táska tartalma szerteszóródott mindenfelé. Életemben először hallok ilyen nyüszítést. Igazából nem nyüszítés volt, hanem hosszú, éles vonítás, amely inkább jelzi a nő több mint hetven éve tartó szenvedését, mint az esés fájdalmát.
A járókelők rohannak felé, és próbálják felállítani, de hiába. Újra nekirugaszkodnak, de még mindig nem tudják. Elfelejtem az összes aggodalmam, és igyekszem én is odamenni, és felemelni. De világosan látszott, hogy a nő eltörhette a combját, és nem tud felállni. Még mindig vonít. Az a hosszú, fülsiketítő vonítás. Kérem az egyik embertől, hogy hívja a mentőket a kezében lévő mobilon, miközben igyekszem összeszedni a két táskából kiszóródott dolgokat. Legalább végre megismerem a táskák tartalmát. Ahogy mindig sejtettem: ruhák, néhány kis doboz gyógyszer, kétszersültek, húskonzerv, májkrém, és messzebb feküdt a Magyar Közlöny egyik példánya. Szerencsétlen! Mit csinál ezzel az újsággal?
Összeszedem a dolgait, beletuszkolom a két táskába. Beletuszkolom a megtört szívemet. Ezek az én dolgaim. Látom, jól látom, hogy én is így fogom végezni: céltalanul járkálok az utcákon, fájó lábbal, összecsuklom és elesem, és a dolgaim szét fognak szóródni. Közöttük találják a szívem darabjait.
Visszaviszem a nőhöz, aki egy pillanatra abbahagyja a vonítást, és mohón a két táska után kap. Látszott rajta, hogy kicsit megnyugtatta a tudat, hogy ismét nála vannak, majd újrakezdi a vonítást és a jajgatást. Messziről felbukkan a mentőautó. Két ápoló hordágyat tesz a földre. Egyikük kéri, hogy engedje el a táskákat, ő beteszi azokat az autóba, de a nő rá sem hederít, mintha semmit sem hallana. Erősen kapaszkodik a két táskába. Hogy az ördögbe ne kapaszkodna! Ez az ő énje, az ő világa. Benne van a lakása, az elpusztult testvére, az elhurcolt édesapja, a halott férje, a megmentő paragrafusok. A két táskában van mind, mind, ami lényeges. Nem hagyja el őket. Ha elhagyja, meghal, hiszen semmi értelme az életnek nélkülük. Semmi értelme a létnek nélkülük. Ha a két táskába kapaszkodik, valamennyire megnyugszik.
A naiv mentős próbálja magyarázni neki, hogy nem tudják feltenni a hordágyra, ha ennyire kapaszkodik ebbe a két nehéz táskába, de a nő értetlenkedve bámul rá. Próbáltam halkan elmagyarázni az egyik ápolónak, hogy nem érti, és semmi szín alatt nem fogja elhagyni a batyuit. Végül mégis sikerül valahogy rátenni a nénit a táskáival egyetemben a hordágyra, és elindul vele a mentő a legközelebbi kórházhoz.
Néhány perc sem telt el, és az utca újra csendes és üres. Mintha semmi sem történt volna. Mint ahogy a jelenet sem volt. Nem állt ott senki, kivéve engem. Kicsit meglepődve, kicsit bambulva, mintha nem tudnék mozogni, mintha nem tudnám, mi történt. Az órámra nézek, fél kettő elmúlt. Nem fogok odaérni a gázműhöz kettőig. És ha nem érek oda, akkor mi van? Összedől a világ? Megint az élet hamis dolgait kellene intézni? Inkább visszafordulok, és megyek haza. Nincs mit csinálnom a városban ebben a kegyetlen hidegben. Nincs mit csinálnom ebben az országban, nincs mit csinálnom ebben a világban. Ugyanazok a nevetséges és értelmetlen dolgok kerülnek elém évek óta. Vége van egy illúziónak, hogy itt elfelejtem az embertelenséget és a kudarcot. Harminc év óta Európa számomra egyet jelent: elkerülni a halált, a megsemmisülést. Megkapaszkodni és átélni a létet, az igazi létet álarc nélkül, szorongás nélkül. És tessék. Itt van. De itt van a táskás néni is, a nyomorúság és a kegyetlenség jele. Nincs nagy különbség az itteni lét és az ottani világ között. Változik a táj, változnak a formák, a történetek, de itt is, tessék, itt is van táskás néni.
El akarok menekülni innen, messzire. És ha nincs rá lehetőség, akkor legalább más városba. Felemelem a kagylót és bekönyörgöm magamat egyik ismerősömnél, hogy fogadjon egy hétre. Miért? – kérdezi. Mit mondjak neki? Úgysem értené. Mormolok valamit, amit magam sem értek. Megállapodom vele, hogy ott leszek a nagyvárosban. Ne félj – nyugtatom – nem zavarlak nagyon. Nem fogod érezni a létemet. Kimegyek hajnalban, és este jövök vissza. Kóborolni fogok én is mindenfelé, hátha megértem a táskás nénit. Hátha megértem, mit jelent, hogy nincs otthonod, nincs hova tenned a fejedet.
A jó barát kijelenti, hogy szívesen lát, de hallom a hangján, hogy nem teljesen szívesen. Gondoltam, hogy visszavonom a kérésemet, de magamban ismétlem az egyiptomi közmondást: „ilmahtág mejehodzs alee hatro” – „a szükséget szenvedő embernek nem szabad megsértődnie”. És nekem szükségem van az egy hét menekülésre. Megegyezem vele, hogy másnap délután öt órakor érkezem.
Leteszem a kagylót, miközben kínoz a fájdalom. Mi ez a világ? Vajon tényleg itt élek? Vajon ezek az események valóban velem történnek? Nem lehet, hogy ez mind-mind álom? Mi a bizonyíték arra, hogy aki kimegy és bejön és alszik és eszik, az én vagyok? Mi a bizonyíték? Nem lehet, hogy én még mindig máshol vagyok, és ez csak rémálom? Jó lenne, ha az lenne, és mindjárt felébrednék. Jó lenne, ha még mindig Kairóban lennék, és ez mind-mind marhaság, lázálom, és előbb vagy utóbb visszatérek az igazi életre, a versírásra, irodalmi esteken való részvételre, könyveim megjelentetésére. Ó, piszkos istenek, mikor halok meg? Mikor keveredem össze a földdel? Nem marad semmi, kivéve aludni, aludni. Az alvás talán kicsit enyhíti a fájdalmat. Nem találok senkit, aki tudná, mekkora a fájdalmam. A nő, akivel élek, nem tudja, mennyire szenvedek. Élünk két világban. Alszom anélkül, hogy kis nyugalmat találnék. Hajnalban ébredek. Próbálok újra elaludni, még mindig korán van bárhova menni. Végül sehogy sem tudok visszaaludni. Felveszem a ruhámat, és rohanok a vasútállomásra, mintha sietnék. Mit csinálok hajnali öt órakor, amikor a vonat hat óra tíz perckor indul, és fél tízkor érkezik a nagyvárosba? Vajon mit csinálok ott kerek hét óra hosszat? Nem érdekes. Amikor megérkezem, sétálok a városban, bemehetek az antikváriumba, csinálok valamit, nem érdekes.
Telefonálok az ismerősömnek, említem neki, hogy lehet, hogy korán érkezem, háromra nála leszek. Felmegyek a régi ház lépcsőjén a harmadik emeletre. A férfi ajtót nyit, mosolyogni próbál, de fáradt arca előre jósolja, hogy terhes vendég leszek. Hogyan töltök el egy egész hetet ilyen embernél? Mihelyt átlépem a lakás küszöbét, átadok neki egy ajándékkönyvet, hátha ez egy kicsit enyhíti a látogatásom miatti elégedetlenségét. Nem túlságosan örült az ajándéknak, látszott az arcán, mintha azt mondaná, inkább hoztál volna egy kiló húst. Elhatároztam, hogy lerövidítem az itt tartózkodásom. Legyen három vagy négy nap maximum. És rögvest ki is jelentettem ezt, hogy tudja, hogy kisebb teher leszek.
Teázom vele, és indulok a városba. Az óra négyhez közelít. Az antikváriumok zárni készülnek. Néhányan ötkor zárnak, némelyek hatkor. Megyek egyikről a másikra, anélkül, hogy igazán érdekelnének a könyvek. Az eszem máshol jár. Nem is látom a kezemben lévő könyvek címét. Kimegyek az utcára. A levegő rendkívül hideg. Hova menjek most? Bemegyek az egyik kávéházba az Astoria közelében. Teát kérek. Bámulok az ablak üvegén keresztül a járókelőkre, és semmi új. Mindenki gyorsítja a lépteit hazafelé. A hideg szúrta arcokon a gond. Eszembe jut egy egysoros vers, amit harminc éve írtam:
„Az utca még mindig az utca, a járókelők még mindig a járókelők, és én még mindig nem sírok.”
Úgy néz ki, hogy ez az egysoros vers most is aktuális. Örök érzés ez: az unalom. Örök érzés, hogy a világ tele van olyan dolgokkal, amelyeket hamarosan megununk.
Este visszatérek barátom lakásába. Nyugtalan alvás után korán felkelek. Megyek a helyekre, ahova szándékoztam menni, vagy olyan helyekre, ahova nem szándékoztam. Csak valahova, hátha elfelejtem, amit hátrahagytam a kisvárosban. Hátha elfelejtem a táskás nénit és a tehetetlenségemet. Biztos vagyok benne, hogy ez álom, és egyetlen módja, hogy felébredjek, ha eltávozom innen, ebből az országból.
Állok az utcán, és kérdezem magamtól: miért utaztam ide? Reménykedtem, hogy itt találok valamit. De mit? Új érzést? Vagy új arcokat? Valami mást, ami fenntartja a reményt, hogy van lehetőség kimászni ebből az állapotból, a tehetetlenség, a szorongás és a homály fogságából. De most rájövök, hogy a nagyvárosban ugyanazok az arcok, ugyanazok az érzések, mint a kisvárosomban. Gyorsítom lépteimet, és visszatérek barátom lakásába. Kinyitom az ajtót, ott ül a hallban, mint a régi gennyes seb, amit nem szabad elvakarni, nem szabad érinteni, nem szabad ránézni. De ő bámul rám ellenségesen és közönyösen. Anélkül, hogy köszönnék neki, odavágom: holnap reggel utazom vissza. Nem csodálkozik, nem kérdez hirtelen elhatározásomról, látszik rajta a megkönnyebbülés, megszabadult nem kívánatos vendégétől. Én is elrejtem örömömet, hogy megszabadultam a nem szíves vendéglátástól. Kvittek vagyunk. Hajnalban indulok, és felszállok a vonatra, mintha láthatatlan veszélytől menekülnék. Legalább ott szabadon tudok lélegezni. Felesleges volt idejönni. Mindig az a hiú reményem, hogy máshol talán változik valami idebent. De nem változik semmi.
Érkezésem után sem változik semmi. Felmegyek a lakásomba, a zuhany alá állok, hátha elmossa a víz a szomorúságot, a szennyet és a semmitmondó, értelmetlen gondolataimat. Próbálok visszatérni a megszokott kerékvágásba, de nehezen megy. Újra rovom az utcákat. Elfelejtem a zsidó nőt. Elfelejtem az egyiptomi barátaimat. Elfelejtem az irodalmat. Semmi nem jár a fejemben, kivéve, hogy itt vagyok, mint egy csapdába esett vad, akit sarokba szorítottak, és nem tud se mozogni, se menekülni, se lélegezni. Újra alszom napközben, újra ébren maradok az éjszaka közepén, anélkül, hogy bármit csinálnék. Nem érdekel sem az olvasás, sem az írás, sem az irodalom, sem a filozófia. Olvasni, tudni, élesíteni az elmét, ez mind egyet jelent: jobban szenvedni, jobban megtapintani a sötét oldalt, és meglátni a szakadékot. Meglátni az értelmetlenséget, a létezés ellentmondásait és fájdalmait. Ismétlem magamban a régi, régi igazságot, az örök igazságot: létezni annyit jelent, mint ellentmondani. Így vélekedtek az őseim, akik felépítették a piramisokat, bebalzsamozták a holttestet és bevitték a sötétség birodalmába, a Nílus nyugati partján. Látom Ramszeszt, Oziriszt, Hóruszt és Hatsepszut, mind, mind kiált: a lét hiábavalóság, oda kell menni a Nílus nyugati partjára, ahol el lehet felejteni mindent, a vágyakat, a reményeket, a szomorúságot. Felejteni, felejteni és felejteni. Aludni hosszan, hosszan aludni, és az idő eltűnik. Az értelem eltűnik. A felejtés is eltűnik. Hallom Ramszesz kiáltását: Emberek! Felejteni! Az emlékezés átok, a létezés átok. Emberek, felejteni!
Felriadok, visszatérek magamhoz, és kérdezem: miért menekülök a mindennapi valóságtól? Mert kudarcot vallottam benne? Vagy mert, ahogy szoktam hajtogatni: a mindennapi létezés fölösleges. Értéke nincs, ha az ember meg van alázva, meg van fosztva a legelemibb jogaitól. Nincs helye az örömnek vagy a nyugalomnak vagy a beteljesülésnek. Itt az ember létezik, de nem él.
Rovom az utcákat, valami vigasztalást keresve. Nem találok. Az utcák még mindig tele vannak hóval. Megfagyott és jéggé vált. Láttam itt, ott, amott néhány öregembert elesni. Bekanyarodom egy mellékutcába. Este hét elmúlt. Az ég fekete. Sehol sincsenek csillagok, semmi, kivéve a sötétség.
Az utca végén látok néhány embert, aki körüláll egy jégre esett nőt. Közeledem, hallom, hogy néhányan közülük feszülten és kapkodva beszélnek. Egyikük konokan ismétli, mint aki meg akarja győzni a többieket: mondom, hogy meghalt, meghalt. Hatalmába kerít a kíváncsiság. Közelebb megyek, odaférkőzöm az emberek közé. A lábak között megpillantok egy barna táskát. A szívem gyorsan ver. Próbálom elfojtani azt a halk hangot, amely súgja, ő az. Nincs kétség, ugyanaz a régi táska. A városban senkinek nincs ilyen táskája, csak neki. Lehajolok, a kezemmel megpróbálom eltávolítani a vállakat, hogy lássam, ki fekszik a földön. Meglátom a fehér, sápadt arcát, az ezüst hajat, és a feje mellett a másik táskát.
Nincs nyoma annak a félkegyelmű mosolynak, amely mindig rá volt rajzolva az arcára. Jobban lehajolok, megfogom a kezét: jéghideg. A zöld szeme még mindig a semmibe néz, ahogy nézni szokott. De ezúttal rátelepedik a félelem, a megdöbbenés. Mintha látna valami váratlant. Nézek rá, bámulom, és sírni szeretnék, de nem tudok. Szeretnék beszélni vele, de nem tudok. Lecsukom a szemét, és kérem a mellettem álló férfitól, hogy segítsen elvinni olyan helyre, ahol nincs jég. Elutasítja, mondván, hogy nem szabad elmozdítani a holttestet, amíg nem jön a mentő és a rendőrség.
A holttest. Ó, asszonyom, ó nővérem, ó énem, mától nem titulálnak táskás néninek, nem titulálnak művésznőnek, hanem holttestnek. Ez a véged. Fekszel a hóban, anélkül, hogy irgalmazna neked valaki, és meleg helyre vinne. Fekszel a havon, és most elengedted a táskáidat. Nem kapaszkodsz beléjük, ahogy szoktad. Végre letetted a terhedet. Végre pihensz. Mostantól nem lesz nehéz járni az utcákon. Nem fog fájni a lábad. Nincs mitől menekülnöd. És ha odaérsz, ahova akartál, nincs mitől félned. Nincs Magyar Közlöny. Nincsenek beadványok és kérelmek. Nincs, aki gúnyol téged és nevet rajtad. Csak annyit kell tenned, hogy mozdulj innen meleg helyre, és minden rendben lesz, minden rendben lesz.
Felemelem a tekintetem az égre. Még mindig fekete és sötét. A tömeg lassan szétoszlik. Már nem áll mellette senki, kivéve engem és két embert. Hallom a mentőautó hangját. Közeledik. Megáll, kiszáll belőle egy fiatal orvos, a néni mellére teszi a sztetoszkópot, és bejelenti a hírt, amelyet egy órája tudok. Várom, hogy berakják az autóba. De az orvos ehelyett beszél a mobilján. Hallom, amikor más autót kér. Hullaszállítót. Igen, nővérem, itt kell maradnod a hóban, és tovább várni. A halálban is kísér téged a megaláztatás és a fájdalom és a hideg, a hideg szívek.
Megérkezik a másik autó. Bepakolják, mint egy burgonyás zsákot, és indulnak vele. És én ott állok egyedül. Bámulok, és nem értek semmit, már nem értek semmit.
Illusztráció: H. Rousseau
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
