Borsi-Kálmán Béla: Gondolatfüzérek a „Vadszőlőlugas”-ból
*
Egy prózafordítás[1] (és történészpálya) műhelytitkaiból
Belia György (1923–1982) emlékére
Szakmailag ellenőrizte és szerkesztette Filep Tamás Gusztáv
Mottó: „A múlt nem mögöttünk van, hanem bennünk” [2] (Csoóri Sándor)
Előhang
1976 őszén, egészen pontosan november 23-án kaptam meg az Európa Kiadó írásos felkérését,[3] miszerint 1977. szeptember elsejéig készítsem el, és nyomdakész állapotban, három példányban adjam le a Kiadó Kossuth tér 13–15. szám alatti titkárságán egy számomra akkor még teljesen ismeretlen román író, Constantin Ţoiu (1923–2012) Galeria cu viţă sălbatică c. egy évvel korábban a bukaresti Editura Eminescu gondozásában[4] megjelent regényének magyar változatát.
A szerző korabeli igazolványképe
Nem ez volt első műfordítói feladatom, hanem, ha jól számolom, immár a hetedik: Petru Popescu 1974-ben (harmincévesen) Kaliforniába emigrált bukaresti román író Hans Torberg háborúja c. terjedelmes novellája (Égtájak, 1972, Európa Kiadó, 289–307.), a bolgár eredetű, szintén havaselvi Nicolae Velea (1936–1987) két rövid elbeszélése: Mélyrepülés és Telefonbeszélgetések (In Mélyrepülés, Európa Kiadó, 1973, 143–164. ill. 165–184.), Ioana Orlea Kövek a tengerparton (Európa, 1974, 5–277. old. [Modern Könyvtár 274]) c. valóban modern, szaggatott szerkezetű, elvont morális kérdéseket feszegető prózája, továbbá Mircea Eliade (1907–1986) két veretes kisregénye (Honigberger doktor rejtélye, A kígyó; mindkettő a Belia György által szerkesztett Különös kalandok című kötetben, Móra Kiadó, 1976, 86–154.; 155–286.) után esett rám Domokos János igazgató választása.
Természetesen fogalmam sem lehetett róla, hogy ez lesz műfordítói pályám csúcsa.
Belia György (Nagyszeben, 1923. dec. 2. – Budapest, 1982. márc. 12.)
A menetrendszerűen ismétlődő megbízások mögött minden esetben egyik mentoromat, később atyai jóbarátomat, az apai ágon nagyszebeni macedoromán (aromán) származású Belia Györgyöt (1923–1982) kell keresni, aki 1971 tavaszán/nyarán a műfordítói pályán elindított, és korai haláláig gondos kézzel, biztos ízléssel, s átgondolt ’stratégiával’ irányította kezdő lépéseimet.[5] Ő lebbentette fel huszonhárom éves koromban a fátylat a magyar(országi) szellemi élet már akkor is egymással acsarkodó szekértáborairól s egyáltalán emez erősen aláaknázott terep lehetséges veszélyforrásairól, alig elkerülhető buktatóiról, csapdáiról is.
Bukarestben, 1974 novemberében
E „haditerv” részeként ugyancsak neki köszönhetek egy távlatilag is rendkívül hasznosnak bizonyuló egy hónapos bukaresti írószövetségi ösztöndíjat.
Erre 1974 őszén került sor: négy héten át egyfelől – vendégként – délelőtt az első számú román sztárcsapat, a Steaua Bucureşti edzéseit látogattam,[6] délutánonként és este pedig tőlem telhető hatékonysággal igyekeztem elmerülni a bukaresti élet rejtelmeiben.
Egy 1970 augusztusában lezajlott kétnapos, rögtönzött villámlátogatás, továbbá egy 1972 decemberében történt, alig több mint egyhetes felemás sikerű tanulmányút után ez volt az első komolyabb alkalom, hogy a regáti „közrománok” között elvegyülve huzamosabb időn át tüzetesebben szemügyre vehessem ezt az egyszerre közeli, s ugyanakkor nagyon távoli egzotikus román világot, amely – előrebocsátom – a közös román nyelven kívül alig-alig emlékeztetett gyermekségem Avas-vidéki, máramarosi, közelebbről Nagybánya környéki román univerzumára. Akklimatizációmat viszont jelentősen megkönnyítette, hogy szinérváraljai eszmélkedésem idején, 1952 és 1960 között a közvetlen szomszédok román családok voltak, nagyjából velem egykorú gyerekekkel, s szüleim 1954–1955 között még a váraljai román óvodába is beírattak; az akkor húsz év körüli vörös hajú, szeplős „óvó néni” pedig – hallatlan szerencsémre – bukaresti lány volt. Vagyis tudtomon kívül nem csupán a máramarosi román dialektust sajátítottam el, hanem a moldvai Mihai Eminescu, az erdélyi Lucian Blaga és a havasalföldi Ion Luca Caragiale irodalmi nyelvének hangsúlyait és szófordulatai egy részét is elraktároztam memóriámban,[7] s ezeket nem volt túlságosan nehéz „éles (beszéd)helyzetben” előcsalogatni …
Rövidre zárva: Belia Gyurka küldött el ahhoz a román írónőhöz, Ioana Orleához (1936–2014), akinek föntebb már említett közepes terjedelmű, feszes szerkezetű regényét épp abban az évben tettem át magyarra.[8] November első napjaiban találkoztunk, eljött a város szívében lévő patinás Union nevű hotel elé, ahol Lia Zamfirescu, a Román Írószövetség ügyintézője, egy négy nyelven (románul, magyarul, németül és franciául) tökéletesen beszélő, szintén szebeni származású, bizonytalan identitású, negyven év körüli, dekoratív külsejű hölgy foglalt szállást számomra, aki egy 1973-ban kezdődő franciaországi emigrációjából 1990-ben a román fővárosba visszatért „rendszerváltós” román politikus, a ma is köztünk lévő Dinu Zamfirescu Párizsban „felejtett” feleségeként a francia metropolisban fejezte be mozgalmas életét. Most, e sorok írásakor ötlik eszembe, hogy Lia hazautazáskor megkért, tegyek be a csomagomba egy nagy értékű régi román könyvet, s majd adjam fel Budapestről egy párizsi címre… Vagyis épp akkortájt készülhetett egy évvel előbb kitelepült férje után.
A bukaresti Hotel Union mai fényképe
(forrás: https://bucuresticitynews.ro
/wpcontent/uploads/2021/10/244639463_
10226546107858112_
5467956925387580738_n.jpg)
A hotel régi, az előző század harmincas éveiben emelt sokemeletes, keskeny saroképület volt, amelyről sokáig azt hittem, hogy oly sok más hasonló jellegű és korú építménnyel, sőt egész lakónegyedekkel együtt vagy az 1977. március 4-i bukaresti földrengés semmisítette meg, vagy Nicolae Ceauşescu nem kevésbé romboló „modernizációs” városrendezési törekvéseinek esett martalékául.
Hál’ istennek részben tévedtem: a környék számos műemléke, emeletes blokkháza valóban a földdel vált egyenlővé 1977-ben, a szomszédos ódon, kéttornyos ortodox templomot pedig, noha csodával határos módon ép maradt, elhamarkodottan szintén lebontották. Ám az én hajdani szállodám túlélte a megpróbáltatásokat, jóllehet belső tereit és ablakait azóta jelentősen átépítették; ma is ott magasodik a belvárosban, a Ion Câmpineanu és a Biserica Enei utcák kereszteződésében.
Bukaresti tiszteletkörök (1974. november/december)
Szemlér Ferenc (Székelyudvarhely, 1906–Bukarest, 1978) korabeli fényképe
Csak zárójelben rögzítem: Belia György körültekintő, maga választotta tanítványát „helyzetbe hozó” mesterterve arra is kiterjedt, hogy bukaresti magyar íróbarátai zárt körébe beajánljon. Így jutottam el Szemlér Ferenchez, aki az Union hoteltől alig háromszáz lépésre, a Strada 13 Decembrie, Nr. 1. egyik magasépülete negyedik emeletén – az akkor még nem létező Intercontinental szállóval állóval átellenben – lakott, s akit már második találkozónkon kikérdeztem, mit tud, legalábbis hogyan tudná tömören jellemezni az Ókirályságbeli törzslakosság – különösen a bukaresti külvárosok, törökös nevükön a mahalák népének – mentalitását. Szemlér, aki már a húszas évek közepén/végén Bukarestben végezte jogi tanulmányait (később sokáig dolgozott ügyvédként Brassóban), s legalább négy évtizedet töltött a Dâmboviţa partján, mindössze annyit tudott előbányászni memóriájából, hogy amikor 1925 körül a román fővárosban százszámra kallódó szemrevaló székely fehérnépek részvételével valamilyen táncos vigalom volt a helyi magyarság központi épületében, a Cişmigiu park szélén lévő ma is üzemelő Magyar Házban,[9] illetve a környékbeli lebujokban, s leánylekérés miatt verekedésre került sor a regáti román sihederekkel, az első pofon elcsattanása után a nyalka legények lábukat a nyakuk közé szedve tüstént futásnak eredtek…[10]
Ugyanezt a kérdést Belia másik testi-lelki jó barátjának, a mindig eszméletlenül pedáns külsejű Lőrinczi Lászlónak (Pusztaceline, 1919–Settimo San Pietro, 2011) már föl sem tettem. Elég volt rápillantani választékos, színeiben is harmonikusan összeillő öltözékére, természetesen az elmaradhatatlan drága nyakkendővel vagy selyemsállal – mindig úgy festett, akárha skatulyából húzták volna ki! – az egyik bukaresti villanegyedben, a Piaţa Aviatorilor környékén fényűzően berendezett, antik bútorokkal és értékes festményekkel telizsúfolt tágas lakására (Str. Alexandrina, Nr. 15.), továbbá a székely bejárónőre meg a román szakácsnéra, hogy megértsem: „a lesüllyedt kultúrjavak” (gesunkenes Kulturgut) az ő esetében más rugóra járnak, mint Kolozsváron, vagy Brassóban.
Lőrinczi, bár küllemében inkább gróf Bánffy Miklósra emlékeztetett, mégis a bukaresti fanarióta gyökerű, Párizst járt nagybojárság s nyomában a havaselvi középosztályok mondén, luxust kedvelő életviteléhez és stílusához idomult. Persze ő, romániai magyar nemzedék- és sorstársaival ellentétben, a kivételezettek exkluzív társaságába tartozott. Felesége egy, még a Monarchiában született olasz nő volt, Liana Pasquali (Fiume, 1915–Cagliari, 2010), Románia leghíresebb, külföldön is elismert hárfaművésze, a bukaresti Konzervatórium neves tanára, aki bejáratos lévén a legmagasabb körökbe – a rohamos gyorsasággal „átváltozó” új „szocialista” hatalom legbensőbb bugyrait is beleértve –, minden nehézség nélkül szerzett erdélyi magyar íróférjének is állandó kilépésre jogosító nyugati útlevelet. Lányuk pedig Szardíniába ment később férjhez, így az ürügy is megvolt az Itália és Bukarest közötti sűrűn ismétlődő pendlizésre. No meg a négy nyelven (olaszul, románul, franciául s természetesen magyarul) kifogástalanul beszélő elegáns világfi szerepének hibátlan eljátszásához.
Lőrinci László időskori fényképe
Helyszűkében csupán vezérszavakban jegyzem meg: noha saját magát szerényen a „magyar irodalom napszámosaként” emlegeti, nevét nem csupán a közel negyvenéves kutakodás után megírt Utazás a fekete kolostorhoz című három kiadást (1974, 2005, 2011) is megért munkája – a Kuncz-filológia egyik csúcsteljesítménye – fogja megőrizni, hanem a román irodalom jó néhány klasszikus regényének mesteri átültetése is. Az anyai ágon magyar származású Tudor Arghezi (1880–1967) saját titokzatos sorsú édesanyja alakját megörökítő, megindító szépségű költői prózájának Boldogasszony mosolya címmel megjelent fordítása alighanem a magyar tolmács-irodalom egyik csúcsteljesítménye, akárcsak Ion Slavici és Mihail Sadoveanu történelmi műveinek kongeniális magyar megszólaltatása…[11]
S csak most, e sorok papírra vetése közben döbbenek rá: alighanem itt zárul a kör! Ioana Orlea alias Maria-Oana Cntacuzino minden valószínűség szerint Lőrinczi Laci révén került az Európa Kiadó román lektori és fordítói teendőit hosszú időn át ellátó Belia György látókörébe…
És így tovább…
P. s. A kutatói vakszerencse jóvoltából e visszaemlékezés szerkesztgetése közben két „ráutaló” dokumentumra is bukkantam a világhálón.
Mindkettőt idemásolom:
Az első dedikáció a Belia–Lőrinczi (–Szemlér) barátság írásos bizonyítéka, a másodikat pedig, amelyiket a Szerelmi kör (Cerc de dragoste. Bucureşti, 1977, Ed. Cartea Românească, 340 old.) című újabb prózakötete címlapjára írt, Oana Cantacuzino vélhetően Lőrinczinek dedikálta, minthogy magyarul így hangzik:
„Lacinak,
ezt a kört, amely nem a szerelemé/szereteté és nem az állhatatos ragaszkodásé – ennek az évnek a végén, melynek során keveset láttuk egymást, de sok mindenen átmentünk. Oana, 77 novemberében”[12]
Első benyomások a regáti román polgári értelmiség utolsó mohikánjairól
Ioana Orlea akkor, 1974 végén 38 éves, kicsit már hízásnak induló, de igen csinos, mutatós asszony volt, fürkésző zöldes szemekkel, haját laza kontyba fésülve hordta, én pedig, a huszonhat éves kezdő műfordító, kezemben az „egyezményes jellel”, az általam lefordított sötétzöld borítójú regény dedikált példányával, ácsorogtam a szálloda bejáratánál.
Kézszorítására ma is emlékszem, kemény és férfias volt, akár egy traktoroslányé. Hamarosan megtudtam, nem véletlenül! Nem csupán „Gyorgyu Dézs” börtöneit és munkatáborait ismerte meg belülről bakfisként az ötvenes évek közepén – tizenhárom különféle büntetés-végrehajtási intézményben tartották fogva csaknem három évig –, hanem mint afféle „egészségtelen származású” gyanús egyén sokáig hol bukaresti építkezéseken forrasztó segédmunkásként, hol samponnal a fővárosi dámák haját mosó fodrászlányként kereste meg a napi betevőt, hol pedig egy távolsági busz hátsó fertályában kalauzként árulta a jegyeket 1959–1960 körül a „szocializmus építésétől” törődött román utazóközönségnek…[13]
Neki aztán tényleg megadatott, hogy „alulról” és „felülről” egyaránt megtudja, hol lakik a Románok Istene…
Habozás nélkül, még aznap délután bevezetett a társaságába, nyomban az alacsony, ottomán stílusú asztalkára került a törökösen főzött kávé mellé a hagyományos, agyoncukrozott, sötétvörös színű meggylekvár, a nevezetes ’dulcsáca’ a hozzá járó pohár jéghideg ásványvízzel, némi teasüteményt is felszolgáltak, s megindult a kérdezősködés: ki fia-borja vagyok, mi szél hozott Havaselve székvárosába… Én pedig illedelmesen válaszolgattam, óvatosan elhallgatva, hogy bár műfordítói ösztöndíjjal érkeztem, valójában történésznek készülök, s célom az Ókirályságbeli román gondolkodásmód, politikai mentalitás feltérképezése, minél alaposabb megértése…
Az összegyűlt vendégek között volt egy ősz hajú, legalább nyolcvanéves matróna is, már nem tudom, kinek a hozzátartozója, aki egy karosszékben ült, keveset beszélt, de ha megszólalt, azt többnyire franciául tette. Az már első pillanatban feltűnt, hogy az öt-hat főből álló „Társaság” tagjai – mérnökök, orvosok, tanárok, irodalmárok – gyakran fordítják át Voltaire és Maupassant nyelvére a szót, de ezt kezdetben csupán modorosságnak véltem, azt hittem, hogy a kötelező bon ton valamiféle járulékos eleme, hogy ezzel is megkülönböztessék magukat a külvárosok „mocskos” (dolgozó) népétől, a mitocanoktól, amelyet, illetve akiket minden alkalommal valamiféle előkelő viszolygással emlegettek… Korábbi román stúdiumaimból persze annyit már tudtam, hogy a hajdani román elit társalgási nyelve a XIX. század közepe óta az újgörög után a francia lett, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy jó száz-százhúsz évvel később még mindig ez a vérükké vált franciás kultúra (legalábbis annak maradéka, távoli visszatükröződése) a „hívó szó” a ’jobb körökbe’ való bebocsáttatás, elfogadtatás tekintetében…
Maria-Ioana Cantacuzino írói pályája
megkezdése előtt, húszévesen
(forrás: https://adevarul.ro/stil-de-viata/
cultura/amintiri-din-adolescenta-oanei-
orlea-fiica-lui-1545199.html)
Szóval akkor, azokban a napokban, meglehet épp aznap este esett le a húszfilléres, jó szerencsém (és Belia György intuitív előrelátása s önzetlensége!) a két világháború közötti bukaresti intelligencia ’utolsó mohikánjai’ közé sodort. Mert az igazi döbbenet csak ezután következett: vendéglátóm egyszer csak, társalgás közben, mosolyogva megjegyezte, hogy ő valójában nem Ioana Orlea, hanem Maria-Ioana Cantacuzino.
Ez magyar fülnek nagyjából olyan, mintha azt közölte volna, hogy nem Kovács Erzsinek vagy Horváth Terinek hívják, hanem Esterházy Eleonórának vagy Andrássy Katinkának. Mit mondjak, leesett az állam a csodálkozástól (Belia, valószínűleg szándékosan, nem világosított fel az írónő arisztokrata származásáról!). Aztán jóval később azt is megtudtam, hogy a pedigré még előkelőbb, mert ’Oana’ (így hívták a barátai) apja az idejekorán Spanyolhonba menekült s Madridban elhunyt Constantin „Bâzu” Cantacuzino (1905–1958), az egyik legkiválóbb román vadászrepülő volt, édesanyja pedig az ugyanezen „fanarióta” réteg moldvai ágából való Anca Diamandi. Ráadásul a leendő prózaíró egyszersmind a múlt század talán legnagyobb román zeneszerzője, George Enescu (1881–1955) unokahúga is… A fáma szerint a munkatáborból is úgy szedték ki Oanát, hogy a Párizsban élő Enescu csak azzal a feltétellel vállalt el egy bukaresti fellépést 1955-ben, ha Petru Groza államelnök kiszabadíttatja…
Így keveredtem bele, mondhatnám szinte sorsszerűen a „fanarióta történetbe”[14] is, hiszen Maria Cantacuzino az egyik legelőkelőbb, a XVII–XVIII. század folyamán elgörögösödött, majd, úgy 1821 és 1881 között visszarománosodott tekintélyes havaselvi família kései leszármazottja volt, tőrőlmetszett nagybojárivadék, akinek felmenői között hemzsegtek a jelentős politikusok, művészek, diplomaták. Másként fogalmazva ezekben a hetekben estem át a regáti, Ókirályságbeli tűzkeresztségen, először kerültem szoros kapcsolatba az egészen sajátos, egyszerre balkániasan nyers, ugyanakkor elképesztően, már-már párizsiasan kifinomult, fura módon s anakronisztikusan késő bizánci jellegű bukaresti szellemi elittel, amelynek érdekérvényesítő képessége, hajlékonysága, ügyessége és rámenőssége – s persze háromszor is megismétlődő óriási (geostratégiai) szerencséje – nélkül sohasem jöhetett volna létre Nagy-Románia.
A diszkrét „vizsgán” minden jel szerint sikeresen átmentem, 1974. november utolsó hetében még egy többnapos kirándulásra is elvittek magukkal valahová a Bucegi hegységbe. Jól megragadt bennem, hogy egy akkoriban „menőnek” számító, puhán ringatózó, tágas, vajszínű, „szárnyas” Citroën DS-sel utaztunk, amelyet először valamelyik Fantômas-filmben láttam, nyilván a Nyugatra menekült kékvérű rokonság ajándéka lehetett: ’Oana’ vezetett, hallatlan eleganciával vette a hajtűkanyarokat a Déli-Kárpátok meredek lejtőin…
Társalkodásunk témáira csak homályosan emlékszem, többnyire az erdélyi magyar–román viszony történelmi előzményeiről faggattak. Erről a Magyar Országos Levéltárba nem sokkal hamarabb hazakerült Klapka-hagyaték jóvoltából tudtam számukra ismeretlen adalékokkal, főként a Cuza fejedelem és Klapka tábornok közötti 1859-es és 1861-es titkos egyezmények hátteréről és részleteiről szolgálni.[15] A „nemzetiségi kérdés” különösebben nem foglalkoztatta őket, ’Oana’ ellenben furcsának találta, hogy a Székelyföldön sokan még mindig törik az államnyelvet, s egyik bukaresti ismerősének kommunikációs gondjai is támadtak a „bennszülött” ápolónőkkel, amikor valamelyik székely városban, úgy rémlik: váratlan vakbélműtét miatt, kórházba került… Ugyanakkor teljesen természetesnek tekintette, hogy Bukarest környékén szerb és bolgár falvak sorakoztak, maga is egy kétnyelvű idős bolgár parasztembertől vásárolta minden héten a zöldséget, a gyümölcsöt meg a friss tojást. Élelmiszer-beszerző körútjára egyszer engem is elvitt a kocsijával, úgyhogy tanúja voltam az akciónak… (Közlését az életét a munténiai nagybojárság kiterjedt birtokainak szakszerű felmérésével és parcellázásával töltő, ennélfogva az 1860-as–70-es évek havaselvi román valóságát mindenkinél alaposabban – terepszinten – ismerő Veress Sándor [1828–1884] ma is kiadatlan kézirata is megerősítette a román fővárost karéjban körbefogó bolgár és szerb kistelepülések létezéséről s az al-dunai kikötővárosok többségükben görög, illetve görögül is anyanyelvi fokon beszélő macedoromán eredetű kézműves és gabonakereskedő lakosságáról…)
Könyvtáramat rendezgetve pár hónapja került a kezembe ’Oana’ legjobb barátnőjének, egy nála öt évvel idősebb, Craiovában szocializálódott onkológus orvosnőnek – utólag, elég nagy spéttel fogtam fel: élettársának[16] – a ma is élő Rodica Iuliannak egy verseskötete, benne néhány – nekem ajánlott – rögtönzött, filctollal írt francia nyelvű strófával, amelyek üzenetét, részint akkor még kezdetleges francia nyelvtudásom miatt, alig fogtam fel annak idején. A román nyelvű dedikáció így hangzik magyarul: „Kálmán Bélának, néhány szép, éjszakába nyúló menedékházi beszélgetés, néhány havasi hágón való átevickélés emlékéül; azokon a hegyeken át, amelyeket mások emeltek. Rodica Iulian, Bukarest, 1974. dec. 6.”[17]
1980-ban együtt vándoroltak ki Franciaországba, ahol az Oise megyei Maignelay-Montigny nevű községben telepedtek le. Ioana Orlea itt is hunyt el 2014. július 23-án. Sajnos, bár készültem rá, hivatali leterheltségem miatt egyik franciaországi külszolgálatom[18] idején sem kereshettem fel újra őket…
Csupán a „rend kedvéért” jegyzem meg, hogy Rodica Iulian 1980 óta, úgyszólván „saját jogon” jelentős prózaírói munkásságot fejt ki, immár főleg francia nyelven.[19]
De miért is meséltem el mindezt?
A válasz első pillanatra/olvasatra talán meghökkentő lesz – mégis igaz: egész egyszerűen azért, mert Constanti Ţoiu 1976-os kulcsregénye ugyanabban a bukaresti értelmiségi környezetben játszódik, mint Orlea négy évvel korábban megjelent kisprózája. Amelynek központi problematikáját Belia György így foglalta össze az általam magyarított szöveg magvas utószavában:
„Öttagú kis társaság érkezik a tengerpartra: pihenni vágyó, fáradt emberek. Egyiküket, amint magányosan üldögél a tengerparton, öt ismeretlen megtámadja és minden ok nélkül félholtra veri. Ugyanez az öt garázda férfi később megöl egy békésen horgászó öregembert. A kis nyaraló társaság nyomozásba kezd, s ez a magánnyomozás hamarosan önvizsgálattá lesz, annak fölkutatása, mi lakik ötükben, mi rejtőzik lelkük mélyén, képesek-e arra, hogy ne adják meg magukat a tehetetlenségüknek, közönyüknek, képesek-e arra, hogy ne tűrjék emberi és erkölcsi kiszolgáltatottságukat és megaláztatásukat, van-e erejük ahhoz, hogy kitapogassák, mire kötelezi őket emberi és közösségi létük, képesek-e leleplezni a bűnösöket.”
Itt is, ott is egy-egy, részint vidéki, havaselvei és moldvai kisvárosból induló, többségükben azonban a román főváros „jobb családjaiból” származó entellektüelek próbálnak, persze minimális eséllyel, az őket kíméletlenül elgázolni igyekvő úthenger, az 1944/1947 közötti román „rendszerváltás” – tágabban véve: a mozgalmas XIX–XX. századi „modern” román történelem legújabb, „népi demokratikus” fordulata – elől félreugrani, vagy a szélben engedelmesen meghajló fűszál módjára látszólag belesimulni. Magyarán ilyen-olyan egyéni, olykor furmányos taktikák, jól bevált, a fejedelemségekbeli román történelem viszontagságaiban gyökerező túlélési stratégiák révén valahogy megmaradni. És, ha ez lehetséges, megkísérelni valamit megőrizni régi polgári világuk rekvizitumaiból, életszínvonalából, stílusából, éthoszából, erkölcsi tartásából. Ennek a morális szilárdságnak, erkölcsi teherbírásnak a legbiztosabb alapja, kovásza, összetartó ereje – egyszersmind sokszor színtere is – mindkét regényben a TÁRSASÁG. Négy-öt barát Orlea kisregényében (gyaníthatóan épp azok, akiket nekem is alkalmam volt személyesen megismerni), tucatnál alig több összetartó különféle korú férfit és egy-két nőt számláló, rendszeresen összejáró, bensőséges viszonyban élő ismeretségi kör Ţoiu tizennégy hosszú fejezetet és egy epilógust tartalmazó nagy munkájában, akik viszont a román regény szövegével birkózva váltak közeli ismerőseimmé. „A világon átvonuló CSAPAT” – amiként azt az 1923-ban egy, a Bărăgan síkságán fekvő korábbi megyeszékhelyen, Urziceni-ben középosztályi családban nevelkedett román író gyakran nevezi.[20] Csakhogy nem egészen mindegy, ki mit ért ezen, hogyan, miféle kontextusban gondolja el! A regény főhőse, egyszersmind egyik narrátora, Chiril Merişor kiadói szerkesztő, akinek jó néhány életrajzi adatában és személyiségvonásában evidens módon magára az íróra ismerhetünk, például sokkal tágabban értelmezi: az egyszerre, egy időben, egy földrajzi térségben, országban, kisközösségben élő emberek, főként generációs társak összességének tekinti, akár ismerik egymást, akár nem.
„A nemzedék – haza az időben” – írja egy helyütt Ţoiu tömören (Vadszőlőlugas, 472.).
Innen szinte automatikusan újabb kérdések merülnek fel, kivált egy éppen radikális átformálásra ítéltetett „osztály nélküli társadalmat” hirdető, az emberek tudatát forradalmi módon megváltoztatni igyekvő „élcsapat” ideológusai, cenzorai és titkosszolgái részéről…
Mint később látni fogjuk, épp ezen a banánhéjon csúszik el Chiril intelligens, filozófiai képzettségű kihallgatójával folytatott eszmei párviadala folyamán. Mármint a bukaresti Securitate központjának egyik félreeső, spártai berendezésű vallatószobájában…
No de ne rohanjunk túl sebesen előre!
Ţoiu kompániájában is akadnak „levitézlett”, egykor jobb napokat látott arisztokrata-származékok, mint a XIX. századi párizsi szalonok mondén világát és felvilágosult szellemét idéző Praxitea nevű, hajdan ragyogó szépségű színésznő, immár korosodó, de még mindig vonzó hölgy, aki, akárcsak nagynevű szellemes francia elődei, mint példának okáért Madame Hortense Cornu, III. Napóleon tejtestvére, az egész egymásra utalt törpe közösség kohéziós ereje, központi figurája, a „Latrok barlangjának” – egymás közt, saját deklasszálódott, megtűrt mivoltukra utalva, humorosan néha így nevezik menedékhelyüket, a vadszőlőindákkal és levelekkel befuttatott lugast – központi figurája. Vagy Hary Brummer, egy meg nem nevezett észak-moldvai kisvárosból elszármazott, jiddisül, németül, franciául és angolul – s természetesen románul – tudó, rendkívül művelt zsidó antikvárius, Chirill atyai jó barátja, szellemi vitapartnere, egyszersmind Praxitea egykoron kikosarazott udvarlója…
Szigliget mint „senkiföldje”, egyszersmind a „kiválasztottak” alkotói paradicsoma
Nagyjában-egészében idáig jutottam el a finoman szólva prózafordításnak hívott önként vállalt gályarabság első fázisában, vagyis talán a két első fejezet vontatott, görcsös, nyögvenyelős átültetésében. Az sajnálatos módon teljesen kiment a fejemből, miért csupán jó egyéves késéssel kezdtem egyáltalán bele…
Minthogy visszaemlékezésem alcímében könnyelműen „műhelytitkokat” ígértem, itt illik bevallanom azt is, hogy Ţoiu kulcsregényét nem együltömben magyarítottam…
1978. január első napjaiban láttam hozzá a magyar irodalmi és szellemi élet egyik kultikus színhelyén, a szigligeti Alkotóház egyik kisebb, de minden a munkához szükséges eszközzel ellátott szobájában (rezsó, teáskanna, kávés ibrik, hűtőszekrény, írógép etc.) Azt hiszem, Nagy László (1925–1978) állandó otthona volt, már amikor pár napra, néhány hétre ő is lelátogatott a szentélybe. Mindenesetre az ő főként lovakat ábrázoló sk. grafikái díszítették a falakat…
Úgy rémlik, ide is Belia Gyurka szerezte a beutalót, de ha nem így lett volna is, az „első mozgató” mindenképpen ő volt: egészen biztos, ő kapacitált, lépjek be minél előbb a Magyar Írók Szövetsége Műfordítói Munkaközösségébe, mert az mindenféle intézményes előnyökkel és privilégiumokkal jár. Példának okért jutányos áron szobát lehet igényelni valamelyik alkotóházban.
Azt persze akkoriban senki sem sejthette, hogy a Szakosztály egyik szerény külsejű, halk szavú, szimpatikus modorú tagja, később, 1981-től vezetője – maga is rangos műfordító – alig több mint másfél évtized múlva a „rendszerváltás/rendszerváltozás/rendszerváltoztatás” kódnevű történelmi bűvészmutatvány egyik kulcsfigurája[21] lészen.
Pedig épp így történt…
Természetesen Göncz Árpádról van szó, az 1990 utáni magyar állam leendő első számú közéleti méltóságáról… Utólag is büszkén húzhatom ki magam, noha az 1973-as keltezésű nejlonborítású tagsági igazolványomon még nem az ő aláírása díszeleg, hanem a fordítóként is jelentős életművet maga után hagyó Rákos Sándoré (a másik aláírást sajnos nem voltam képes kisilabizálni).
De nem erről szeretnék most beszélni. Inkább, a lehető legrövidebbre fogva, azt vázolnám, milyen előzetes benyomásokat szerzett a majdani társadalomtörténész – 1978 elején még nem volt tudható, hogy egyszer majd nemzettipológiai problémák, sőt a sokat pertraktált „magyar alkat” mibenléte is választott témáim közé kerül, mi több, horribile dictu, könyvnyi terjedelmű tanulmányokat fogok róluk közölni[22] – erről az egészen sajátos miliőről, amely nem volt más, mint a „magyar irodalmi élet” egyik szegmense, egészen pontosan reprezentatív kirakata.
Harmincéves sem voltam még, s noha, mint szó volt már róla, akadt néhány nyomtatásban megjelent fordításom, abszolút zöldfülűnek számítottam. Névtelen kezdőnek, ne szépítsük: hamisítatlan nímandnak. Különösen érzékelhetővé válik ez, ha az 1978 januárjában Szigligeten időző illusztris TÁRSASÁG jelenlévő tagjai között röpke névsorolvasást tartok.
Merthogy, mint a helyszínen megtapasztalhattam, ők is, akárcsak Orlea és Ţoiu regényfigurái, összetartó, hierarchikusan tagolt, s mint kiderült, sok szálon szervesen összefonódó kompániát alkottak. Csupán néhány nagy nevet sorolnék most fel – korántsem a teljesség igényével. Ez amúgy is lehetetlen volna, hiszen mindez – első találkozásom a magyar irodalom krémjével – több mint negyvennégy évvel ezelőtt történt…
Valahol az alagsorban volt „Ady menyasszonya”, Dénes Zsófia (1885–1987) lakosztálya. „Zsukát” nem volt módomban a saját szememmel látni, rég elrúgta magától addigra a kilencvenet, ki sem mozdult a szobájából, amelyet akkori, nyilván utolsó férjével, Szalatnyay József (1915–1994) felvidéki eredetű festőművésszel osztott meg.
De folytassuk lajstromunkat: Vas István és Szántó Piroska, a Pók házaspár, Telegdi Polgár István, a neves műfordító (később kollégák lettünk a Nagyvilág szerkesztőségében), Bajomi Lázár Endre, és a másik jeles „frankofón”: Tímár György… Erdődy János, Rubin Szilárd (róla, amikor a III. Birodalom esetleges győzelme esetén bekövetkezhető másfajta „szép új világról” értekezett hosszasan, nem tudtam azonnal eldönteni, komolyan gondolja-e vagy csak provokálni akar; igen közeli viszonyban volt Pilinszky Jánossal, Csurka Istvánnal és a szintén jelen lévő Galsai Pongráccal.)
Jól emlékszem Nemes Nagy Ágnesre is, elmaradhatatlan társával, Lengyel Balázzsal…
Egyik asztaltársam Tatay Sándor (1910–1991) volt, bibircsókos, borvirágos orrát s szelíd, dunántúlias beszédét sosem fogom elfelejteni. Folyton a szőlejéről és a borkészítés fortélyairól regélt, néhány második világháborús szaftos emlékfoszlánnyal megtetézve, amelyekben a Felszabadító Szovjet (Vörös) Hadsereg dicső katonái nem éppen népmesei hősökként tűntek fel.
Voltak persze mások is: Bella István (1940–2006), aki váltott partnerekkel folyton szótlanul sakkozott (nagyon megnézett magának, később jó viszonyba kerültünk), meg generációs társa, a nálam nyolc évvel korosabb, akkor még „fiatal írónak” számító Sumonyi Papp Zoltán, akivel viszont nem sikerült azóta sem szót váltanom, pedig nyilván volna miről, mert, miként a wikipédiás életrajzi adataiból kihámozható, ugyanúgy Szatmárról került át az „anyaországba”, mint e sorok írója, s éppen annyi idősen, tizennégy esztendősen – a gyermek- és serdülőkor határán – kezdett 1954-ben a maradék Magyarországon „új életet”… Katona Gyula, a híres matematikus is gyakran bejött a „műhelyembe” beszélgetni, igen érdekes adalékokat mesélt nekem, a nyeretlen kétévesnek a női psziché mélységes, a férfiember számára kifürkészhetetlen titkairól… Ennek a párbeszédnek sem lett sajnos folytatása.
Talán ebből is érzékelhető, hogy Szigliget valamiféle időtlenséget s területenkívüliséget is jelentett, tényleg sziget, egyfajta no man’s land volt, amely, angol nevével ellentétben, egyszersmind mindenkié volt, feltéve, ha az emberfia átment azon a bizonyos, papíron nem is létező, mégis nagyon is valóságos szűrőn, amely ott lebegett a levegőben, az író, műfordító, szociográfus, képzőművész és matematikus vendégek kézfogásában, gyakran kényszeredett mosolyában, mimikájában, önkéntelen, sokszor hárító, olykor elutasító gesztusaiban.
Sohasem fogom elfelejteni azokat a kínos jeleneteket, amikor az itt is rögzült rituáléból következően turnusváltáskor a vendégek, főként az asztaltársak bemutatkoztak egymásnak. Nemigen tudták, hogyan is szólítsák alkalmi társukat, már ha nem ismerték korábbról egymást. Ami inkább szinte kizárt volt, hiszen ebben a zárt, belterjes világban mindenki nagyon sokat – leginkább persze terhelő adatokat – tudott a másikról. Legalábbis a sok mindent eleve eldöntő pletykaszinten, amiből szinte lehetetlen kikecmeregni… Ez a létállapot s a belőle származó manír alig változott azóta, csak a szereplők cserélődtek ki…
Akkor persze nem fogtam fel azonnal, hogy ez a kényszeredett, modoros viselkedés, egymás iránti gyanakvás, sokszor alig leplezett ellenszenv az előző – 1948/1949-es, majd az 1957-es – rendszerváltások és -módosulások következtében sokfelé szabdalt, szétforgácsolódott magyar társadalom sajátos fejlődésének, jobban mondva torzulásának tudati visszfénye, a vészkorszak komor árnyával súlyosbítva.
Szigligettől búcsúzva még két epizódot szeretnék megosztani esetleges olvasómmal:
1978. január 30-án pénteken, elutazásom napján (kisbusz hozta/vitte a vendégeket a badacsonytördemici vasútállomásra), közvetlenül ebéd előtt, azt hiszem, fél tizenkettő körül Szalatnyay József viharzott végig a folyosókon és a társalgóban, valamiféle botcsinálta heroldként:
– Meghalt a NAGY LACI!
Nem a hír maga volt igazán döbbenetes, ami – bárki ellenőrizheti a lexikonokban, illetve immár a világhálón – igaz volt, hanem ahogy mondta. Mélyen beégett emlékezetembe közlendője mesterkéltsége, hamissága. Valami olyasmi áradt hangszínéből, beh jó, hogy én még életben vagyok,s darab ideig még folytathatom. Most is úgy vélem, ezt valahogy másképp, más stílusban, egészen más hangsúllyal illett volna közhírré tennie.
Vagy inkább csöndben kellett volna maradnia.
Persze időközben ő is, mint a szem- és fültanúk elsöprő többsége jobblétre szenderült, amiként mindannyiunk sorsa az elmúlás és a jótékony feledés.
De azért, mégis.
Másik szigligeti záróélményem annál felemelőbb, egyúttal értelmiségi pályám, sőt egész életem egyik legfurcsább, szinte megmagyarázhatatlan történése: azt hiszem, ez is 1978 január legvégén lehetett, talán éppen az elutazásom előtti napon, már nem emlékszem pontosan – naplót sajnos sohasem vezettem! Elég az hozzá, hogy estefelé, meglehet, vacsora után, miközben a román regényszöveggel viaskodtam, egyszer csak halk kopogtatás után Pilinszky János (1921–1981) lépett be az ajtón. Mivel a januárt, a TÁRSASÁG beltagja lévén, ő is, hogy, hogy nem, az Alkotóházban töltötte. Hála a turnus első vacsorája előtt megejtett szertartásszerű bemutatkozásnak, látásból már ismertük egymást. Esténként pedig a társalgóban, az ugyancsak a szigligeti rituálé részét képező „szentistvánozás” – azóta sem tudom, miért éppen így hívták az általam barkochbázásként ismert fejtörősdit! – alatt a társalgó ellenkező sarkából mindketten szótlanul figyeltük a fejleményeket. Engem mint új fiút még nem vettek be a társasjátékba, ő pedig, számomra ismeretlen okból, sohasem szállt be.
Tény, hogy látogatásának semmiféle előzménye nem volt, amiként, sajnos, a folytatás is elmaradt.
Már nem tudom, mivel kezdtük a „beszélgetést” (ki-ki elgondolhatja, mennyire feszélyezett voltam!), hiszen azelőtt egyetlen szót sem váltottunk egymással. Igaz, később sem. Azóta sem fér a fejembe, egyáltalán miért keresett fel, jószerével a nevemet sem ismerhette. Ráadásul más nemzedékhez tartoztunk, egy év híján Apámmal volt egyidős. Mégis, azonnal a „tárgyra” tért: több órás (!) előadást tartott a misztikáról, a transzcendenciáról, a megváltásról, Jézusról, az Élet értelméről. Meg, úgy rémlik: leginkább a Szeretetről. Én pedig egyetlen szó nélkül, szájtátva hallgattam. Nem voltunk egy súlycsoportban: ő a XX. század egyik legragyogóbb intellektusú, félelmetes filozófiai műveltségű, mélyen gondolkozó és érző, talán csak József Attilához mérhető költője, én pedig a kezdő kis műfordító, aki titokban arról ábrándozik, hogy egyszer talán, legalább fogalmilag közelebb kerülhet a közép-kelet-európai nemzetté válások tipológiai rejtélyeihez. És, ha megoldani soha sem lesz is képes, esetleg mégis hozzá láthat egymással reménytelenül összekuszálódott identitás-csomóinak szétszálazásához…
Pilinszky János korabeli fényképe
Ennyi történt, semmi más. Számomra azóta is a csoda kategóriájába tartozik, amire nincs épkézláb magyarázat. Akkor értettem meg, hogy mi fán terem a zsenialitás. Az általam ismert tömérdek, a legkülönfélébb etnikumú, nyelvű és kultúrájú ember közül soha senki még csak meg sem közelítette azt a mélységes tudást, no meg emberszeretetet, ami Pilinszky Jánosból áradt… Ez maga volt a kinyilatkoztatás.
Ismét Bukarestben – három és fél évvel később
De vissza Ţoiuhoz és a „világon áthaladó (román) CSAPAT”-ához!
Az 1978. április 15. és 1978. június 15., illetve az 1978. augusztus 15. és 1978. október 15. között lepergő négy hónapot román állami ösztöndíjjal – két részre osztva – a „szomszédos baráti országban” (N. Ceauşescu szóleleménye!) töltöttem.
Ennek is megvan a maga külön története, amelyet hely hiányában ugyancsak nagyon röviden fogok most föleleveníteni.
A kutatóutat a budapesti Román Filológiai Intézet akkori anyanyelvi lektorának, Rodica Bogza-Irimiének köszönhetem, aki tapasztalt, ötvenen túli kifinomult nőként megérezte, hogy egy akkortájt Marosvásárhelyről áttelepült, nálam kilenc esztendővel idősebb, energikus és szerfelett ambiciózus újdonsült tanszéki nyelvészkollégámnak – tudtomon kívül – az útjában állok; következésképpen egy aligha elkerülhető munkahelyi konfliktusnak nézek elébe…
A gyanúm szerint valamelyik ágon moldvai csángó eredetű, szintén nyelvész képzettségű román lektornő mentőövet dobott nekem. Tapintatosan elmagyarázta, csak úgy tudom majd megvédeni magam, ha sürgősen megszerzem az egyetemi doktori, az ún. „kisdoktori” tudományos fokozatot. S ehhez ő úgy tud hozzájárulni, hogy magas állású férje (a Román Rádió valamilyen főembere, talán egyik alelnöke volt) segítségével szerez nekem egy négyhónapos bukaresti akadémiai ösztöndíjat, hogy a Kossuth-emigráció és a fejedelemségekbeli román elit viszonyát feltáró kutatási anyagomat bukaresti levéltári forrásokkal is kiegészíthessem.
Ember tervez – Isten végez! Valóban elutaztam a román fővárosba – bőröndömben a félbe-, inkább negyedbe hagyott Ţoiu-regénnyel s a közben legépelt talán két elkészült fejezettel. Azt remélve, hogy a Román Nemzeti Levéltárban elvégzett napi kutatói penzum után a számomra a Bukaresti Tudományegyetem Grozăveşti campusában kiutalt kollégiumi szobámban esténként s hétvégén – levezetés gyanánt – majd folytathatom a fordítást, mert az újabb határidő is vészesen közeledett…
A Párkák azonban másképp határoztak! Egyrészt kiderült, esélytelen vagyok a kutatási engedély megszerzésére – hiába írja alá hivatalból kirendelt témavezetőm (Alexandru Piru akadémikus, az egyik legtekintélyesebb román irodalomtörténész) a levéltári „illetékes elvtársak” körülbelül nyolc-tíznaponként periodikusan ismétlődő konkrét kérdéseire adott egyre részletesebb válaszaimat s udvariasan megismételt folyamodványaimat!
Mármint, hogy mi a fenét is szeretnék – s főként mi célból – kutakodni a román nemzeti archívumban…
A harmadik kudarcos kísérletem után megértettem: ebből nem lesz papsajt, „valakik valahol” eldöntötték: nincs semmi keresnivalóm a román történészek legmagasabb presztízsű forrásgyűjteményében… A végén már abszurd módon azokat a jelzeteket kérték tőlem, amelyeket csak akkor adhattam volna meg, ha a kutatóasztalomon vannak a kérdéses archív anyagok. Túl messzire vezetne, emiatt csak zárójelben rögzítem: kutatóként azóta sem sikerült egyetlen román levéltárba se betennem a lábam!)[23]
Persze nem adtam fel azonnal! A román Tudományos Akadémia Könyvtára bibliográfiai osztályán dolgozott egy Lucreţia Angheluţă nevű, eredetileg biológus képzettségű barátném, akinek 1973 novemberében nem hivatalos kísérője és tolmácsa voltam Pesten, amikor, azt hiszem, kéthetes tanulmányútra jött első munkahelyem, az OSZK vendégeként. Hozzá fordultam tehát, derítse ki, megvan-e az Akadémiai Könyvtár rangos Kézirattárában az engem fölöttébb érdeklő Cuza-archívum (vagyis a két fejedelemséget, Moldvát és Havaselvét 1859. január 24-én egyesítő, anyai ágon isztambuli görög eredetű, moldvai középbojár státusú államférfi értékes irathagyatéka).
A válasz itt is „kitérő” volt! Legmélyebb sajnálatukra a kérdéses dokumentumgyűjteményt pár hónappal korábban be kellett szolgáltatniuk az Archiva Naţională fondjainak. Jó néhány évvel később, 1982-ben fogtam föl: itt bizony egy kis „csúsztatás” történt, a vaskos dossziékat számomra ismeretlen időpontban valóban átszállították a Központi Levéltár raktáraiba, de a szöveghű másolatokat tartalmazó sötétbarna színű kötetek hiánytalanul ott sorakoztak a Secţia de manuscrise tömör polcain. De, ahogy mondani szokás, ez már egy másik história, elmesélése végképp szétfeszítené emlékezésem kereteit.)
Közben telt-múlt az idő, már május első hetét mutatta naptár, s én még mindig nem jutottam egyről a kettőre. Kutatási sanszaimat s az irántam való hajlandóságot nyilván nem növelte, hogy épp azokban a napokban, május 6-án jelent meg a sokat mondó Hunok Párizsban címmel[24] – Mihnea Gheorghiu akadémikus tollából – a Luceafărul irodalmi hetilap hasábjain az a fölöttébb érdes hangú riposzt, amelyet a román értelmiségi elit (nyilván a „legfelső hely” véleményét tükrözve) adott Illyés Gyula nevezetes Válasz Herdernek és Adynak című, a romániai magyar kisebbség megmaradásának esélyeit firtató kétrészes esszéjére.[25]
A Grozăveşti-i campusban kapott kollégiumi szobámról pedig közben világossá vált: sok mindenre alkalmas, de fokozott összpontosítást igénylő szellemi munkára, pláne regényfordításra biztosan nem! Kényelmetlen s főként zajos, a bentlakók – köztük néhány sarkadi és méhkeréki illetőségű magyarországi román egyetemista lány – elég nagy ricsajt csapva éjszakába nyúlóan inkább rádiójukat vagy magnójukat bömböltetik és buliznak, semmint filozófiai traktátusokat böngésznének, vagy a szakdolgozatukat írnák… Ilyen körülmények között én is csupán Sören Kierkegaard Vagy–Vagy c. alapmunkáját olvasgattam elalvás előtt, de az első fejezet átrágása után azt is feladtam.
Ráadásul Bukarestre sokszor már május elején rázuhan az első afrikai hőhullám, a levegő ilyenkor áporodott, sokszor bűzös is, mert a többségükben roma etnikumú kukások – a közvélekedés ellenére nem az erdélyi, partiumi és bánsági magyarság Románia legnagyobb számú nemzeti kisebbsége! – nem viszik túlzásba teendőiket, akárcsak az ugyanebből a rétegből származó kollégiumi takarítónők sem, akik jobbára szintúgy csak tessék-lássék végzik munkájukat.
Summa summarum: ott álltam megfürödve!
Se kutatás, se műfordítás…
Ekkor mentőötletem támadt, s mint oly sokszor szakmai életemben, a Szerencse is mellém szegődött.
Kiderült, hogy a Román Írók Szövetsége egyik alelnökének Constantin Ţoiu a neve![26]
A sinaia-i „gályarabság”(1978. május/június)
Vettem egy mély lélegzetet, és bejelentkeztem az Írószövetség telefonszámán (50-71-28; 50-74-18). Lia Zamfirescu már évek óta a deklasszált román polgári értelmiség belterjes emigránséletét morzsolta a Szajna partján, ennélfogva nem ő, hanem egy udvarias férfihang válaszolt. Constantin Ioncică néven mutatkozott be, nem tudom, be kellett-e zupálnia a román elhárítás valamelyik egységébe, hiszen ez abszolút bizalmi állás volt, de ha igen, a „kompetens szervek”[27] ez alkalommal is nagyon jól választottak. Itt jegyzem meg, hogy a föntebb vázlatosan taglalt, 1974 őszén lezajlott, gyorsított ütemű bukaresti szocializációm eredményeként addigra a rettegett román államvédelem, a Securitate több népies elnevezését megismertem már a regáti argóból! Ezek közül a „kék szemű fiúk” (băieţii cu ochi albaştrii) volt a legpoétikusabb; egyszersmind történelmi, demográfiai és szociológiai hűséggel képezte le azt a – ugyancsak az 1944/1947-es „népi-demokratikus” rendszerváltással összefüggő – komplex folyamatot, amelynek szomorú eredményeként nagyon sok, a háború forgatagában eltűnt, elhurcolt, kivégzett vagy elmenekült magyar, sváb, szász vagy ukrán/ruszin család a viszontagságokat valahogy átvészelt gyermekei jutottak árvaságra – és kerültek állami gondozásba. Mint jóval később megtudtam, a Secu innen toborozta, még zsenge gyermekéveikben „felkarolva” őket, legjobb s leghűségesebb leendő kádereit. Többségüknek a janicsárképzés szabályai szerint valódi (elhalt, elmenekült) szüleik helyett a Párt lett az apjuk és az anyjuk – körömszakadtáig szolgálták az új, világmegváltó „eszmét”, s persze az azt egy személyben megtestesítő első titkárt. Előbb Gheorghe-Gheorghiu-Dejt, majd 1965 után immár a „Kárpátok géniuszát”, Nicolae Ceauşescut és klánját. Márpedig sem etnológusnak, sem néprajzprofesszornak nem kell lenni ahhoz, hogy tapasztalatból bárki megállapíthassa: a Nagy-Romániában 1920 óta kényszerből „együttélő nemzetiségek” (naţionalităţi conlocuitoare) fiai és leányai között jóval több a szőke, gesztenyebarna vagy rőt hajú, kék, világos szürke vagy zöld szemű emberpalánta, mint a zömében sötét hajzatú, mélybarna vagy fekete szemű, balkáni eredetű regáti törzslakosságban. Nem is beszélve a Kárpátokon túli román társadalomszerveződés egyik hétpecsétes tabujáról – mármint a sok közül –, amelyre tapintatosan Ţoiu is utal a Vadszőlőlugasban: Moldva és Havaselve síkvidéki tanyáin, Isten háta mögötti falvaiban s főként eldugott mezővároskáiban a cigányság hosszú évszázadok óta egyfajta szimbiózisban élt a többségi románokkal. Olyan, egyelőre halk szavú vélemények is akadnak, hogy a Bizánci (Kelet-római) Birodalom délnyugati határvidékén a XIV. században megjelenő Észak-Indiából kirajzó cigányság – saját, immár hivatalos nevük is innen eredeztethető: roma, azaz „kelet-római”!) – egy része együtt jött a Balkán-félsziget felől folyamatosan beszivárgó macedoromán népességgel, s ennek a hosszan elnyúló demográfiai jelenségnek épp azért elenyésző az írásbeli nyoma, mert a balkáni román nyelvjárások nagyon hasonlatosak a Dunától északra már korábban megtelepedett testvéreikéhez (vagyis a dako-román pár év, sőt sokszor akár néhány hónap alatt könnyen elsajátítható), másrészt rákérdezésre, mármint, hogy milyen nép fiai, ugyanazt mondják, mint amazok! Vagyis, hogy „rómaiak”: noi himu armânji! Vagyis ők, a régóta kihalt pelazgok és trákok kései utódaiként, az albánok mellett a Balkán-félsziget legrégibb – az idők során valóban részben romanizált – lakói. (Egyik nyelvészeti sajátosságuk, hogy az r és a cmássalhangzót képtelenek kiejteni. Az előbbi elé ösztönösen egy a magánhangzót biggyesztenek, és cs helyett – valószínűleg újgörög hatásra – c-ét mondanak… Innen együk csúfnevük is: cincár, minthogy a cinci /csincs/ szót nem tudják kimondani, cinc-nek ejtik…[28])
No, de nem nyelvészkedni szeretnék, az azonban a Ţoiu-utalás kapcsán is feltétlenül elmondandó, hogy a cigányság – rabszolgastátusa ellenére – ma már elképzelhetetlen presztízst vívott ki magának a szintén a XIV. század folyamán kijegecesedő két román fejedelemség korafeudális gazdasági életében.[29] Ennek részletesebb kifejtésére nincs most terünk, azért kell mégis érintenünk, mert e sajátos Ókirályságbeli (főként havaselvi) roma–román szimbiózis jegyében maga Ţoiu is számos cigány nyelvű aforizmát és mondókát ad főhőse, Chiril szájába, amelyeket minden bizonnyal ő maga sajátított el Urziceni-ben töltött gyermekéveiben.[30] Sőt, ha jól értelmezem finom célzásait, még a mindannyiunk sorsában elhatározó, sokszor életre szóló fontosságú szexuális „beavatást” is egy nála valamivel idősebb tapasztalt cigánylánynak köszönhette. (Vadszőlőlugas, 282., 300–303.)
*
Tovarăşu’ Ioncică körülbelül negyvenéves lehetett akkor. Csaknem minden mogyorószínű volt rajta: hullámos, rövidre vágott, sűrű haja, a szeme és könnyű nyári nadrágja is. Azt hiszem, krémszínű, sportos szabású, rövid ujjú inget viselt. Egyszóval nagyon előnyös külsejű, kifejezetten rokonszenves pasasnak látszott, ha elmosolyodott, arca mindkét oldalán apró gödröcskék jelentek meg. Akár filmszínész is lehetett volna, vagy futballsztár. (Egyébként tényleg az egyik korabeli román labdarúgó csillaghoz, az ugyancsak munténiai eredetű Cornel Dinuhoz hasonlított!) Kézfogása meleg s erőteljes volt, de soha nem tolakodó….
Constantin Ţoiu
(Urziceni, 1923. július 19.–
Bukarest, 2012. október 4.)
korabeli fényképe
Minden további nélkül bevezetett eme visszaemlékezés másik főszereplőjéhez, az akkor épp ötvenötödik évét taposó C. Ţoiuhoz.
Chiril Merisor – mert negyvennégy évvel később, élete kimagaslóan legjobb művének akkurátus újraolvasása után immár semmi kétségem nem maradt aziránt, hogy kulcsfigurája külső és belső jellemvonásait Ţoiu legalább kilencven százalékban saját magáról mintázta – felállt impozáns íróasztala mögül, s ugyanazzal a világfias, lefegyverző mosollyal üdvözölt, mint az ugyanehhez a megnyerő férfitípushoz tartozó Alexandru Ioan Cuza (1820–1873) tette volt 1849. december első napjaiban, galaci prefektus korában, amikor Kossuth Lajos hajdani „székely kormánybiztosát”, az osztrák hatóságok elől menekülő Berzenczey Lászlót (1820–1884) fogadta hivatalában.
Akár ugyanazokkal a szavakkal is köszönthetett volna, mint anno Cuza ezredes egykori honfitársunkat:
– Isten hozta, Uram, minálunk.[31] Mi járatban van itt, ahol a madár sem jár?
Ţoiu természetesen nem ezt mondta, és nem is franciául beszélt, mint Cuza annak idején, de a fogadtatás ugyanolyan előkelően előzékeny volt. Ezt valahogy minden Ókirályságbeli román férfi, feltéve, ha nem sült bunkó, a reflexeiben, gesztusaiban hordozza, valószínűleg genetikusan öröklődik. A vele született emberismerettel együtt. Tapasztalataim szerint, ha van alapvető különbség egy magyar és egy (regáti) román ember (szinte mindegy, férfi-e vagy nő) között, akkor épp ez az! A beszédszituáció – amely egyszersmind burkolt hatalmi helyzet is, csak nem vagyunk tudatában! – hajszálpontos érzékelése, ösztönösen helytálló mérlegelése, az intuitív ráérzés a mindenkori partner alapvető karakterjegyeire.
Mindkét adottság könnyűszerrel levezethető a viszontagságos regáti román történelem, társadalomalakulás és gondolkodásmód alapkategóriájából: a túlélés feltételeinek reflexszerű biztosítása, a meneküléshez szükséges egérút előkészítése mindennél előbbre való.[32]
Basic instinct!
Azért kell udvariasnak, kedvesnek, előzékenynek, szeretetreméltónak lenni (legalábbis látszani), hogy kitapogathassuk a partner jellemvonásait, felfedjük esetleges rossz szándékát, rejtegetni próbált gonosz terveit. És természetesen elnyerni jóindulatát, amelyre bármikor szükség lehet, ha „úgy adódik”…
Egyszóval bemérni, hogy mit várhatunk tőle.
Persze én összehasonlíthatatlanul előnyösebb helyzetben voltam Kossuth emisszáriusánál, mert ugyan én is kérni jöttem, de cserébe adni is tudtam. Nem is keveset! Egy-két udvarias bevezető mondat után köntörfalazás nélkül Ţoiu értésére adtam: ha azt akarja, hogy határidőre, 1978. június 30-ra elkészíthessem élete könyvének magyar verzióját, haladéktalanul utaltasson be a Román Írók Szövetsége valamelyik alkotóházába!
Ez ugyanolyan szisztéma szerint működött, mint Magyarországon: a titkárságon megnézték, hol van éppen üres szoba, kiállították a nyomtatott beutalót, aztán pecsét, aláírás, s már fel is ülhetett a vonatra a kiválasztott. Csakhogy volt egy kis bökkenő: ez csupán a román írószervezet tagjaira, vagyis értelemszerűen román honpolgárokra vonatkozott… Én pedig, noha 1948 márciusának végén a szamosdobi néptanácson Adalbert Coloman (Kálmán) néven anyakönyveztek, 1963 óta magyar állampolgár voltam. Apám, az „előzmények”[33] ismeretében nagyon is érthetően, „nem ragaszkodott” a román honosság megőrzéséhez. Ráadásul a magyar írószövetségnek sem voltam még tagja, nemhogy a románnak…
De itt azonnal életbe lépett egy másik ismert mondás, amit, úgy emlékszem, egy XVIII–XIX. századi francia szerző útleírásában olvastam: „Aux portes d’Orient tout s’arrange”! (La porţile Orientului totul se aranjează.) Vagyis, magyarul: „A Kelet kapuinál minden elintézhető!” Nem kell hozzá, csak egy szemernyi jóakarat, némi baksis, s egy kis keleties nagyvonalúság (lezserség), s aztán megy minden, mint a karikacsapás…
Most is éppen így történt! Ţoiu, miután fürkésző szemmel felmérte, mire számíthat műve magyarítójától, azonnal „vette a lapot”, kiment a titkárságra, súgott valamit tov. Ioncică fülébe – épp írásomhoz készülve néztem utána: a titkárságvezető is „kolléga” volt, főként olasz, de francia prózai műveket is hivatásszerűen tett át románra! –, s azt hiszem két vagy három nappal később a Román Írószövetség egyik sinaiai villájában találtam magam… Fenyvesek, csörgedező patakok, szamócát és áfonyát gyűjtő román parasztlányok, favágók, szénégetők… Igazi idill…
Arra már nem emlékszem (sajnos nem tettem, talán nem is tehettem volna el!), milyen névre állították ki a beutalót, a saját személyazonosságom szerepelt-e az iratban, vagy valamilyen fiktív név… Mintha Ţoiu megkért volna – fél szavakból is értettük egymást, szinte „egy húron pendültünk”! –, ne legyek túlságosan bőbeszédű, ha valaki kérdőre vonna a „tetthelyen”, hogy kerültem oda.
De semmiféle incidensre nem került sor az alatt a körülbelül hat hét alatt, amit a Déli Kárpátok tövében töltöttem. Már csak azért sem, mert a köszönésen kívül alig váltottam szót bárkivel is. Dolgozószobámat is többnyire csak akkor hagytam el, amikor a pár száz méterre lévő közös kantinba lementem ebédelni. Ugyanis három vagy négy kisebb méretű emeletes épület tartozott az intézményhez, amelynek lakói napi egyszeri étkezésre voltak jogosultak. A reggelit kihagytam, vacsorám pedig, ahogy egy cellájába bezárkózott remetéhez illik: a közeli vegyesboltban vásárolt füstölt szalonna volt – „ződhagymával” (Esterházy Péteré a szó!)…
A szerény étrendet az ugyanott beszerzett fehér cipó (franzelă) egészítette ki, meg a csapból folyó forrásvíz.
A „gályázáshoz” szükséges kalóriákat mindenesetre bőségesen biztosította…
Ezeket a kényszerű szüneteket leszámítva a nap huszonnégy órájából minimum tizenhatot (inkább többet) a fenyődeszkákból összerótt, nem túl kényelmes íróasztalom fölé görnyedve robotoltam. Nyoma sem volt itt a szigligeti pazar körülményeknek. De ez egyáltalán nem hiányzott! Jut eszembe, épp akkor zajlott az argentínai futball-világbajnokság, a meccseket, köztük a június másodikán sugárzott, néhai Törőcsik András (1955–2022) és Nyilasi Tibor botrányos kiállításával végződő magyar–argentint – kikaptunk 2:1-re! – természetesen nem hagytam ki.
Egyébként kézzel, golyóstollal A4-es papírlapokra írtam folyamatosan a magyar szöveget – igazi erőltetett menet (marche forcée) volt, akárcsak 1990. február eleje és május közepe között ismét Szigligeten, egy alagsori sarokszobában, amikor a kandidátusi disszertációmat öntöttem végleges formába. Történetesen a Kossuth-emigráció és a román politikai elit korabeli kapcsolatait feltáró – utóbb magyarul, angolul és franciául egyaránt kiadott – munkámban, amelynek két román főalakja épp Cuza és Kogălniceanu volt.
Ma is, több mint négy évtized elteltével is úgy vélem: mindez így volt elrendelve! Másképp, más, kevésbé szorító körülmények között képtelenség lett volna ekkora terjedelmű – több száz oldalnyi! – idegen szöveget másfél hónap alatt anyanyelvemre áttenni. Utólag azt hiszem, nem tett rosszat a magyar változat kohéziójának, hogy a maradék tizenkét fejezetet s az Epilógust valóban, a szó szoros értelmében egy szuszra csináltam meg.
Más módon nem volt lehetséges.
Vagy–vagy…
Ami pedig a regényt magát illeti, úgy érzem, nem volna ildomos, ha én, a fordító beszélnék róla. Inkább újra átadom a szót mentoromnak, Belia Györgynek, aki ekképpen foglalta össze Ţoiu elismerten legjobb művének problematikáját – és „üzenetét”:
„Az 1923-ban, Urziceni–ben született író Vadszőlőlugas című regénye az 1976-os év romániai könyvsikere. A regény híre – szakmai körökben – megelőzi megjelenését, ennek méltó igazolása a könyv közönségsikere.
A regény az ötvenes-hatvanas évek hangulatát, embereit, életérzését eleveníti föl. Nem történelmi regény, jóllehet hőseinek cselekedetei mögött a közelmúlt történelmének eseményei, fordulatai húzódnak meg – alig észrevehetően, mégis meghatározó módon. A regény főhőse, Chiril Merisor, a fiatal értelmiségi sorsa nem egy személyi sors, Chiril élete válságos fordulóponthoz ért, a csendes, munkás, visszahúzódó életet élő fiatalember saját személyében kell választ adjon a történelem sorskérdéseire. Milyen magatartást tanúsíthat az egyszeri ember a történelmi vajúdás korszakaiban? Hogyan hidalhatja át az értelmiségi a személyes élettapasztalata, útjának alakulása, illetve eszményei között keletkező szakadékot? Milyen választási lehetősége van, melyek a senki által elő nem írt, belső kötelességei az értelmiséginek korunkban? Ezeket a kérdéseket teszi föl a szerző hősének, s hőse által könyve olvasójának.
A regény cselekményét tudatos, fegyelmezett szerkezet fogja össze. Ţoiu sikeres kísérletet tesz arra, hogy a képzőművészeti és zenei alkotások módszereit alkalmazza prózai mű felépítésében. A regényt olvasva valóban olyan érzésünk támad, mintha zenét hallgatnánk, vagy valamely festmény láthatatlanul jelenlévő erővonalai vezetnék szemünket. A fejezetek hatalmas tömbjei óriási modern építmény érzetét keltik; a részletek csipkeszerű kidolgozottsága a miniatűrök mívességére emlékeztet. A Vadszőlőlugas nem csupán kor- és emberismeretről tanúskodik: szerzője formateremtő képességét is felcsillantja.”[34]
A korabeli mértékadó román irodalomkritikusok igazán nem fukarkodtak a dicséretekkel.
Íme egy csokor a méltatásokból:
„Izgalmas és megindító regénye révén, amely egyszerre olyan áttetsző és súlyos, akár a kristályüveg, amely gyémántkeménységű anyagát a szénből származó iszonyatos energiaimpulzus révén nyeri el – Constantin Ţoiu hirtelen jelenkori prózánk legmagasabb fokára hágott.” (Ion Negoiţescu)
„Constantin Ţoiu „Vadszőlőlugas” c. regénye a legfontosabb és legérdekesebb alkotások közé tartozik, amelyek az utóbbi időben megjelentek” (Nicolae Manolescu)
Egy másik jelentős román ítész, Cornel Regman „filozófikus regény” gyanánt minősíti, s kijelenti:
„Constantin Ţoiu napjaink jelentős román regényírója.”[35]
Epilógus – négy tételben
1) A magyar változat 1980-ban jelent meg, az impresszumban nem szerepel, melyik hónapban, halványuló memóriám szerint talán ősszel valamikor. Pár hónappal később, 1981 májusában nagy meglepetésemre az Európa Kiadó 1980-as prózafordítói nívódíjával tüntettek ki.[36]
A díjat emlékezetem szerint 1981 júniusában vettem át a Kiadóban – Tandori Dezső (1938–2019) társaságában, aki valamilyen verseskötet átültetéséért a költészeti nívódíjat kapta meg abban az évben (is). Noha harminc fok feletti szaharai hőség tombolt, kötött sísapka volt a fején, egyébként kedves és előzékeny volt. Személyesen akkor láttam életemben először és utoljára.
2) A fordítás két esztendővel később a bukaresti Kriterion Kiadó Román írók sorozatában – a Nagyváradról elszármazott Kovács János irodalomtörténész értő előszavával – másodszor is megjelent.[37] Szerkesztője Szemlér Ferenc másik, Bukarestben élő leánya, M. Szemlér Judit volt.
3) Hergyán Tibor magyarországi román anyanyelvű irodalomtörténész, az ELTE Román Tanszéke nyugalmazott tanára, aki a két világháború közötti román regényfejlődésből írta két kiadást is megért Phd-dolgozatát,[38] magánvéleménye szerint a fordítás – úgymond – „jobb, mint az eredeti”…
Ezt a minősítést, mint minden más hasonló zsánerű kortársi megnyilvánulást célszerű a „helyén kezelni” – valós értékét a (hálás) Utókornak kell majd eldöntenie! (Ha lesz rá érkezése… s a román meg a magyar változatot szőrszálhasogató módon, filológiai pontossággal valaki összeveti, amiként Hergyán valóban megtette![39] Ez valószínűleg sohasem fog megismétlődni.)
4) A regénynek egyetlen magyar visszahangjáról sem tudok, talán ha pár tucat ember vehette a kezébe. Ezek közé tartozik a mi „világon átvonuló CSAPAT”-unk, a főként futballkedvelő hajdani Eötvös-kollégistákból verbuválódott, először – 1971 óta – a Ráday utcai Vörös Postakocsiban, utóbb a Keleti pályaudvar környéki Csülök étteremben, végül, legalább negyedszázada a városmajori Maros vendéglőben minden hónap első csütörtökén rendszeresen összejövő „Maffia” becenevű asztaltársaság létrehozója és központi figurája, az 1946-os születésű, filozófia szakot végzett Csomós Gyula, aki egyszer borozás közben en passant azt mondta, hogy az általa ismert legjobb kelet-európai regények közé tartozik. „Kár, hogy senki sem olvassa” – tette még hozzá szarkasztikusan. Csapatunk másik, később csatlakozott vezérembere, Kun Ferencz (1941–2021), azt hiszem nem ismerte. Különös grimasza a Sorsnak, hogy Feri barátunk hajszálpontosan ugyanolyan naplót vezetett, mint Chiril Merişor, amely nem sokkal halála előtt szerencsére meg is jelent Privát ösvény Naplótöredékek… 1988–2001 (Budapest, 2020, Pipacs könyvek, 591 old.) címmel.
Utóirat
Esszémben több ízben is utaltam a regénnyel kapcsolatos személyes mozzanatokra, amelyek közé fura módon maga a Ţoiu-mű címe is tartozik! A Nagybányától mindössze huszonhat kilométerre fekvő, nem kevésbé „festői” – a középkor óta „héthegyű város”-nak nevezett – szinérváraljai családi házunknak is volt egy beüvegezett verandája, lugasa, s apai nagyapám, id. Kálmán Béla (1887–1963), 1912 körül Halmiból – Szatmár érintésével – ide vetődött, amúgy gömörországi kisnemesi eredetű, kálvinista hitű borbélymester nyugalomba vonulása után éppen ott fogadta legkedvesebb klienseit a váraljai vegyes etnikumú, ám magyarul beszélő „úriember” rétegből. S ilyenkor, nyiratkozás és borotválkozás után késő estig folyt a tarokkozással egybekötött „politizálás” a nagyvilág ide, Máramaros Tartomány emez eldugott sarkába leszüremlett történéseiről…
A lugast, amely valószínűleg kisebb s kevésbé elegáns lehetett, mint a Praxitea-féle romantikus „Latrok Barlangja”, ugyanúgy repkény és vadszőlő futotta be, mint a Ţoiu-regény egyik szimbolikus terét.
Mi filagóriának hívtuk, ami az Idegen szavak és kifejezések szótára[40] szerint ugyancsak lugast jelent…
Ennél is mellbevágóbb, ami fordításom megjelenésének évében, 1980-ban történt velem!
Írásomban halványan céloztam már rá, hogy a Vadszőlőlugas cselekménye egy baljós esemény köré szerveződik: Chiril öltönyvásárlás közben 1957 novemberében szórakozottságból az egyik bukaresti ruhaüzlet próbafülkéjében felejti azt a kézírásos Naplót, amelyben különféle, főként bölcseleti művekből származó feljegyzéseit, bőséges idézetekkel megtámogatott saját fejtegetéseit, továbbá egyéb olvasmányélményeit rögzíti, akárcsak mindennapjai hordalékából elvont, szintén filozófiai mélységű megjegyzéseit, elemzéseit, kommentárjait – szigorúan magánhasználatra!
Olyannyira, hogy erről senki, még bizalmasa, állandó vitapartnere, atyai jóbarátja, Hary Brummer, az öreg antikvárius sem tud…
A napló illetéktelen kezekbe kerül, pontosabban a bukaresti Securitate a belső reakció leküzdésére szervezett részlege – a román III/III! – nagyon is „illetékes elvtársai” irodájában landol. Chirilnek óriása pechje van, az a nála mintegy tízvalahány évvel idősebb rendkívül képzett tiszt, aki végül is ügyével (és vele) hosszú heteken át „foglalkozik” szintén filozófia szakon végzett korábban a jászvásári egyetemen, ő is gond nélkül olvas olaszul, franciául és angolul, talán még az írásképhez (grafológiához) is konyít valamelyest, így a legcsekélyebb nehézséget sem jelenti számára, hogy felfogja: a napló szerzője hamisítatlan reakciós, semmiben nem ért egyet a bolsevik típusú „szép új világ” ideológiai célkitűzéseivel, kivált az „új ember” agyának és tudatának átmosására szolgáló művek szellemiségével. Súlyosbító mellékkörülmény, hogy épp egy ilyen könyveket gondozó állami műintézmény, egy rangos fővárosi kiadó szerkesztője.
S innen már csak egy apró lépés kell ahhoz, hogy ne csupán eszmeileg tekintsék a „nép ellenségének”, hanem azzal is meggyanúsíthassák: naplóját külföldi kiadásra szánta! Vagyis előre megfontolt, fondorlatos módon a Román Népköztársaság imázsát kívánta rombolni, külpolitikai célkitűzéseinek akart ártani. Egyszóval nem csupán egy ideológiailag megtévedt, maradi szellemű polgári entellektüel, hanem habitusában, nézeteiben és szándékaiban veszélyes elem is a fennálló szocialista államrendre nézve.
Még inkább Chiril ellen szól, hogy a „Latrok barlangjában” – Praxitea és Brummer a vadszőlőlugasban rendszeresen találkozó baráti körében (amelynek maga is beltagja) – elhangzó beszélgetéseket, vitákat is módszeresen lejegyzi és kommentálja a Naplóban, ilyenkor nevük kezdőbetűivel jelölve „forrásait”… (Ţoiu tapintatosan csupán érezteti: amikor ki akarják szedni hőséből, kiket takarnak az iniciálék, meg is kínozzák, emiatt egyetlen név kivételével végül is kiadja őket!)
Bárhogy lett légyen is, egyre több a terhelő adat, hiszen, ha netán bizonyítást nyer, hogy fel is olvasott ezt-azt a Naplóból, mindez már a csoportosan elkövetett rendszerellenes összeesküvés fogalmát is kimerítheti… Különösen, ha – miként az író szintén utal rá – a „világon átvonuló Csapat” tagjai közül is „súg” valaki a Hatóságnak, aki nem más, mint Praxitea aktuális öreg partnere… Kiderül például, hogy a háziasszony ifjúkori olasz szeretőjének fia gyakran jár üzleti úton Bukarestbe, s ilyenkor ő is megjelenik a Társaság összejövetelein…
Egyszóval fennáll a lehetősége annak, hogy a naplóíró kicsempéssze a kéziratot Itáliába…
Chirilt felszólítja kihallgatója: vonja vissza a nézeteit. Ellenkező esetben nem kerülheti el a több évre szóló súlyos börtönbüntetést.
A különben alkatánál és vele született érzékenységénél fogva lelkileg labilis – de minden látszat ellenére csupán bizonytalan, ám nem gyáva! – fiatalember ezt határozottan megtagadja, majd immár börtönzárkájában – kétségbeesésében – 1958. február elején, hosszú alsónadrágjából kötelet sodorva, felakasztja magát…
Úgy érezte, arca elvesztése nélkül csak így tud kikerülni a Secu által felállított kelepcéből.
S hogy „kerül a csizma az asztalra”?
Megint erősen megkurtítva úgy, hogy Chiril – Ţoiu fikciójában (?) –, miután sikertelenül próbálta értékes feljegyzéseit a konfekciós nagyáruház portáján visszaszerezni, megértette: csupán haladékot kapott, előbb-utóbb „elő fogják venni”. A regény cselekménye és Ţoiu narrációja éppen attól olyan szokatlanul feszes, hogy a többnyire a főhőse tudatában lejátszódó gondolatok, sorjázó emlékfoszlányok s gondolatfüzérek a szűkre szabott időkeret miatt nagyon gyorsan zajlanak/történnek, s rendkívül sűrű szöveget eredményeznek. Továbbra is az írói fikció keretében maradva, Chiril időnyerés és kikapcsolódás céljából kiadói igazgatója engedélyével szabadságot vesz ki, s körülbelül tíz napra elutazik a Duna-deltába, az orosz nyelvű, óhitű lipovánok földjére,[41] majd amikor visszatér Bukarestbe, kérdőre vonja vele egy háztartásban élő nővérét, kereste-e távollétében valaki…
A választ – esetleges Olvasóm engedelmével – saját fordításom alapján fogom rekonstruálni:
– „nem, nem kereste senki, posta sem igen jött; de igen, igen, majdnem elfelejtette, jött valami géppel írt, levelezőlapszerű nyomtatvány, amit tintaceruzával töltöttek ki, csak annyit értett belőle, hogy idézésféle; jelenjen meg; azt is megírták, hogy hol”.
Hosszas keresgélés után pedig – ismét idézem:
„megtalálta a jellegtelen, puha tapintású, levelezőlapszerű nyomtatványt […] December kilencedikén kellett volna megjelennie, most pedig tizenegyedike volt.” (Vadszőlőlugas, 474–475.)
S hogy hová szeretnék kilyukadni?
Nos, távirati stílusban: 1980. augusztus első napjaiban nekem is egy küllemében igen hasonló, „puha tapintású”, „levelezőlapszerű nyomtatvány”-t kézbesített a Magyar Posta. Határozottan megmaradt a fejemben: sárgásbarna színe volt (közelebb a sárgához, mint a barnához). S ez is olyan volt, mint egy korabeli szokványos levelezőlap.
Jóllehet nem tintaceruzával, hanem, azt hiszem, kék golyóstollal vagy írógéppel azt írták rá, hogy pár napon belül – úgymond: „útlevélügyben” – „jelenjek meg” a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság Aradi utcai hivatalában, azt hiszem útlevélosztályán. Meglehet, nem „Pestmegyei”, hanem ’Pestkörnyéki’ volt a neve, minden részletre sajnos már nem emlékszem kristálytisztán.
Chirillel ellentétben én halásztelki otthonomban tartózkodtam, s nem Dobrudzsából tértem vissza, hanem, először életemben, épp Párizsba készültem.
Helyesebben: készültem volna…
Nyugati útlevélkérelmeimet 1979/1980 folyamán a legkülönfélébb indokokkal (helytakarékosságból ezeket nem sorolnám most) folyamatosan visszadobták.
Ezért is volt váratlan és fölöttébb furcsa az idézés, mármint „útlevélügyben”.
Közben egész nyáron a kisdoktorimat írtam, a föntebb már szóba került emigrációs témából, amelynek egyik pikáns mellékszála épp a Kossuth körül sündörgő besúgóhad – leginkább a később „brit” történésszé avanzsált Zerffi Gusztáv (1820–1892) – „áldásos működése”[42] volt. Meglehetősen feszült idegállapotban voltam tehát, s hangulatomat éppen nem javította a kútba esni látszó párizsi út.
Annál is kevésbé, mert pár hónappal korábban vált számomra nyilvánvalóvá, hogy követnek, egyetemi postámat felbontják, s a „környezettanulmány” részeként első feleségem egyik közeli barátnője szigetszentmiklósi munkahelyén is „érdeklődnek” irántam, mi több, két bőrkabátos civil ruhás „szakember” még a halásztelki lakótelepi otthonunkkal szemközti szomszéd lakásba is becsöngetett.
Itt rossz lóra tettek a „szervek”, mert szomszédasszonyunk férje is „rokonszakmát” művelt: a Petőfi utcai főposta „levélfelbontó” részlegében tevékenykedett.
A nőnek nem szállt inába a bátorsága, pontosan tudta, meddig mehet el: felszólította a két ügynököt – egy két méter körüli tagbaszakadt, barna hajú bajuszos és egy kis termetű, mitugrász szőke nyikhaj volt –, hogy igazolják magukat, s pontos személyleírást is adott róluk. Így jöttem rá, hogy ugyanaz a páros, amelyik 1979. december közepén valamikor – életemben először, s mint egy detektívfilmben! – felszólított az Amigo eszpresszó hátsó termében, hogy igazoljam magam! Itt alighanem azonnal kisebb szakmai hibát követtek el, egy erdélyi román íróbarátom társaságában voltam, Dan Culcer – 1987 augusztusában, tehát alig két esztendővel a Ceauşescu-rezsimet elsöprő „decemberi forradalom” előtt dobbantott Párizsba (ő minden jel szerint nem tartozott a „megnyertek” közé!) – automatikusan nagykabátja belső zsebébe nyúlt, hogy román útlevelét előhalássza…
– Köszönjük, az önét nem kérjük – mondta a „főnöknek” látszó hórihorgas ágens. (Más szóval: vagy tényleg bakiztak, vagy épp ellenkezőleg, félelemkeltés szándékával tüstént érzékeltetni akarták velem, hogy én vagyok a „célszemély” nem pedig magyarul csaknem anyanyelvi szinten tudó román barátom, akit már „ismernek”… Utóbb, elképedésemre, 1999. március elején, vagyis mintegy húsz év múlva a párizsi magyar követségen futottunk össze, immár „kollégaként”… Bajuszát közben leborotválta… Rákérdezésre természetesen azt mondta, hogy „soha nem találkoztunk”, s bizonyára „összekeverem valakivel ”…)
S hogy itt valóban „meleg” dologról volt szó, az pár perc múlva félhivatalos megerősítést nyert: amikor Marosvásárhelyre hazautazó barátomtól elbúcsúzva visszamentem az Amigótól mindössze pár száz méterre fekvő, akkor még a Pesti Barnabás utca 1. szám alatti fungáló Bölcsészkar IV. emeletén lévő Román Tanszék közös tanári szobájába, rögvest hivatott a tanszékvezetőm és kissé ingerülten kerek perec rákérdezett, hogy az előző évi ösztöndíjas hónapjaimban mit is műveltem román földön?
– Amit ilyenkor szoktam, ültem az Akadémiai Könyvtárban, fordítottam, néha elmentem futballozni egy a kollégiumhoz közeli grundra, s főként román barátaim társaságában múlattam az időt – válaszoltam.
– De miért kérdezed?
– Azért, mert „bizonyos elvtársaknak” az a véleményük, hogy ahhoz képest, hogy négy hónapot töltöttél Romániában, túl keveset tartózkodtál Bukarestben – felelte.
Nem részletezem, megértettem: bajba kerültem. Erről csak és kizárólag Belia Györgynek beszéltem, aki azt ajánlotta, viselkedjek úgy, mintha mi sem történt volna, aztán majd elválik, mi sül ki a dologból… Ő tanácsolta például 1980 nyarán, hogy a kisdoktori saját levéltári alapkutatásaimra épülő elkészült fejezeteit minden további nélkül adjam oda az egyik „küldöncnek”, mert – ez volt a „fedőszöveg” –, szerfelett érdekli a Kortárs c. folyóirat akkori befolyásos főszerkesztőjét. A „postás” – micsoda „véletlen”: ő is 1978 őszén bukkant fel az életemben! – rendszeresen le is adta őket a valahol a Gellérthegy oldalában lakó jeles férfiúnak, de minden bizonnyal mások is párhuzamosan olvashatták…
(Megint csupán zárójelben rögzítem: a disszertáció egyik fontos fejezete meg is jelent a folyóirat 1984. áprilisi számában,[43] aztán pár esztendővel később, kissé meghökkentő módon – nevem említése nélkül – a neves író egyik művében is. Az értekezés teljes szövege! Kicsit ugyan átszerkesztve, de szóról szóra![44])
Belia egyszer halványan célzott rá, kapcsolatai felhasználásával ő is „lépett”, hogy kihúzzon a slamasztikából, azt hiszem, Kornidesz Mihály „elvtárs” segítségét kérhette… Eredménytelenül, mert a gépezet már beindult, gyorsított ritmusban folyt a „feldolgozásom” – nagyítóval ellenőrizték a kapcsolatrendszeremet. A két „rám állított” fickót 1980 tavaszán a Halásztelket a csepeli HÉV végállomásával összekötő 38-as gyorsbuszon is többször láttam.
Ezek után, nyilván kitalálta már a kedves Olvasó: korántsem „útlevélügyben” kerestek. Ez csak ürügy volt. Közelebbről: mézesmadzag – egészen pontosan: rosszul adagolt csalétek!
Valójában a két évvel korábban indult beszervezési kísérlet egyik nagyon fontos láncszeméről volt – lett volna – szó…
A becslésem szerint mintegy másfél órás – „baráti” eszmecserének álcázott – kihallgatás során az elhárítós tiszt, ha hiszik, ha nem, pontosan ugyanazt a „beszéltetős” kérdezési technikát próbálta (volna) alkalmazni, amelynek fortélyaival Chiril vallatásának fordítása közben kényszerből – ti., hogy minél élethűbben adjam vissza magyarul – 1978 júniusában többé-kevésbé tisztába jöttem.
Ismét saját szövegemből fogom idézni:
„Beszélgető társa a legkülönfélébb kérdéseket tette fel. Chiril úgy érezte, meghaladja erejét, hogy szabatosan és pontosan válaszoljon; különösen a kérdések irányának váltogatása kábította el… Ugyanolyan tudomány volt ez, mint akármelyik másik; szabályokon és törvényeken alapult. Csakhogy ez azt a célt szolgálta, hogy átkutassa a tudatot. Például a lényeges kérdés beburkolása tucatnyi haszontalan vagy csupán abban a mértékben hasznos mellékkérdéssel, amennyiben sikerül az igazi szándékot leplezniük; ilyenkor a kulcskérdés szinte futólag, teljesen mellékes dologként hangzik el, s a hang is látszólag közönyösen elhalkul, semmiféle jelentőséget nem tulajdonít a szavak valódi tartalmának. Chiril érezte, már kezdettől fogva megérezte, mi beszélgetőtársát.” (Vadszőlőlugas, 573.)
Mi tagadás, itt megint „szinkronba” kerültem Chrillel: én is „éreztem”, sőt tudtam is, „mi érdekli” kihallgatómat, s főként: mi a célja!
A sarokba szorításom, és ha mód nyílik rá: a megzsarolásom.
A beszervezési kísérlet – nevezzük inkább egy másik bevett, kicsi kíméletesebben hangzó kádárkori kifejezéssel: a „megnyertek” közé való rekrutálásom – természetesen elsősorban nem emiatt hiúsult meg: én nem hagyhattam el semmiféle kompromittáló iratot, minthogy, miként föntebb szóba került már, soha nem írtam például naplót.
Amúgy is, egy romániai (észak-erdélyi), eléggé mostoha körülmények között töltött gyerekkor után számomra elképzelhetetlen volt, hogy a befogadó „anyaország” állambiztonsági érdekei ellen bármit elkövethessek, az pedig – Apám meghurcolása és a román tanügyből való, családunkat sokkoló 1958. októberi megszégyenítő eltávolítása ismeretében[45] – egyenesen abszurdum, hogy netán épp a „szomszédos baráti ország” valamilyen speciális szolgálatának a megbízásából…
S ez már szerintem egy második, jóval komolyabb szakmai vétség: az én „esetemmel” – s persze velem – „foglalkozó” agytrösztnek illett volna annyi pszichológiai érzékkel rendelkeznie, hogy „ne a szarva között keresse a tőgyét”… Áttelepülésünk körülményeit s előzményeit mérlegelve azonnal föl kellett volna fogniuk: én, származásomnál, családi körülményeimnél és alkatomnál fogva egész egyszerűen nem lehetek „az ő emberük”!
Még kevésbé a románoké…
Ezt számos jel szerint nem értették meg: külszolgálataim előtt pár nappal a szokásos módon három ízben is átestem az ún. „nemzetbiztonsági átvilágításon”, amelynek a vége mindig egy kis „összegző beszélgetés” volt a magyar kémelhárítás valamelyik tisztjével. Az elsőt, 1990 októberében nem őrizte meg a memóriám, de a harmadik alkalommal, 2011. szeptember 10-e körül egy kiskosztümös, fiatal, harminc év körüli hölgy olyan primitív módon faggatott „román kapcsolataimról”, hogy kirobbant belőlem:
– Asszonyom, hatvanhárom és fél éves vagyok, nyitott könyv az életem, önök többet tudnak róla(m), mint én magam, az adatok ott vannak a dossziéikban és a rólam készült jelentésekben, írtam vagy tíz könyvet a két nemzetfejlődés és -tudat összefüggéseiről, miért nem lapozott bele legalább az egyikbe? Mit akar még megtudni tőlem… (1990 márciusának első napjaiban, közvetlenül első párizsi kiküldetésem előtt egy huszonhat éves hadnagyocska volt a hivatalból kirendelt szűrő: ő legalább bocsánatot kért faggatózás közben, mondván, csak a „munkáját végzi”, s értésemre adta: pontosan érzékeli, nem vagyunk azonos kategóriában…)
Vagyis itt snitt, vége az összehasonlításnak! Csupán a jelenség, a Moszkvából importált, a KGB módszertanát szolgaian másoló elnyomó rendszer működése, s persze végcélja: a szocialista embertípus (egyik közeli barátom szavajárásával: a „szocialista típusember”) megteremtésére irányuló törekvés azonos. Legalábbis kezdetben! Minden más, leginkább a részletek, jelentős mértékben eltérnek…
A két idősík – 1957. november/1958. február, illetve 1978. május/1980. augusztus – is jócskán különbözik: Gheorghe-Gheorghiu-Dej „népi hatalmának” jellege inkább a Rákosi-korszakhoz mérhető, míg a kronológiailag éppen akkor kezdődő, látszólag s relatíve jóval „liberálisabb” Kádár-rendszer módszereiben nem is említhető egy napon a Ceauşescu-féle államvédelem későbbi brutalitásával! Csermanek János „létező”, 1980 körül már „érett” szocializmusa, pontosabban annak nómenklatúrája s kedvezményezett „pszeudo-polgár” rétege – az 1989/1990-es „rendszerváltás/változás/változtatás” valódi nyertese! – jóval kifinomultabb módszerekkel igyekezett hatalmát minél tovább megőrizni. Majd a vitrint 1990-ben óvatosan átfestve, át is menteni!
E módfelett eltérő két „szocialista” rezsimnek mégis van (volt) egy közös vonása: a különleges szolgálatok masszív felhasználása, ügynökeinek mindenhová, az egyetemi tanszékektől az első osztályú labdarúgócsapatok játékoskeretéig való „beépítése” elsőrendű cél maradt. Akárcsak a lehetséges „titkos munkatársak” és más zsánerű „megnyertek” toborzásának eszközrendszere is… Merthogy a „dolgok” természetéből következik, a különleges szolgálatoknak mindkét országban valahogy biztosítaniuk kellett saját utánpótlásukat.
De igazán nem mindegy, hogyan! Ha a magyar „kompetens szerv” valóban profi módon s egy kicsit fejlettebb empátiával végezte volna el a személyemre és „román kapcsolataimra” vonatkozó „feldolgozást” – nem kísérletezik velem. Bele se kezd! Talán nem meglepő ezek után, ha leírom: ilyesmivel a román, s később a francia titkosszolgálat sohasem próbálkozott. Csak a magyar! S nem rejtem véka alá azt a sejtésemet sem, hogy ez valamiképp összefügg a XX. századi magyar fejlődés jól ismert zavarai – közelebbről a legalább hét „rendszerváltás/rendszermódosulás” következtében felerősödött (bibói) kontraszelekció – elszomorító eredményeként megcsappant emberismerettel![46]
Az viszont kétségtelen, hogy „bevetés közben” – 1980 augusztus közepén – kapóra jött a sinaiai fordítói gályapadon két esztendővel korábban önkéntelenül megszerzett „tudás”.
S micsoda véletlen (?) a belügy szemszögéből félrecsúszott, hiányosan előkészített, s pancser módon lebonyolított „megnyerési” akció során: a „Baranyai” fedőnéven bemutatkozó, nálam öt-hat évvel korosabb, elhasznált arcú partnerem, aki, amikor a kihallgatás vége felé rádöbbent: nem ő, hanem én irányítom a „beszélgetést”, szerepéből végképp kiesve, önérzetesen közölte velem, hogy ő is „entellektüel”, maga is a Pécsi Tanárképző Főiskola filozófia szakán diplomázott, akárcsak Chiril Merişor kihallgatója.
Utórezgések
De még mindig nem értünk a (lehetséges) összefüggések, fura egybeesések és „véletlenek” végére:
I.
Az 1978/1980-as történéseken gondolkozva az alábbi „forgatókönyv” körvonalazódik bennem: a föntebb rögzített „megnyerési” kísérlet éppen 1978 májusának legvégén indulhatott, hiszen én – egy esetleges „figyelőző” szemszögéből – valóban úgy „eltűntem” Bukarestből, mint „szürke szamár a ködben”.
Ugyanis nem éreztem feladatomnak, hogy elutazásomról, annak körülményeiről, helyszínéről s főként okáról, s még kevésbé a céljáról – ti. a Ţoiu-regény átültetéséről – bárkit, úgy értem, valamilyen hivatalos „közeget” is tájékoztassak. Mondjuk a bukaresti magyar külképviselet kulturális tanácsosát…
Ezt szigorúan magánügynek éreztem, s ma sem tekintem mulasztásnak. Annál is kevésbé, mert bár utóbb az én kutatóutamat is feltüntették a történetesen abban az évben lejáró – s mint megtudtam[47] a „helyzet fokozódása” miatt sokáig meg sem újított – magyar–román (román–magyar) kulturális csereegyezmény tételes kimutatásában, én nem ennek keretében, hanem a Román Tudományos Akadémia meghívására utaztam Bukarestbe…
S épp ez volt a „problematikus”! Bár úgy rémlik, hogy udvariasságból egyszer felkerestem az akkor körülbelül ötvenes éveinek vége felé járó, szürke öltönyös, eredetileg olaszos magyar diplomatát, de nem csupán az arcát nem tudom felidézni (ez eléggé ritkán történik meg velem!) a nevére sem emlékszem: kölcsönösen nem tettünk mély benyomást egymásra, s úgy látszik, nem tudott kiigazodni rajtam…
De az is lehet, nem az ő „asztala” volt(am).
Mivel időközben három diplomáciai kiküldetés is mögöttem van – összesen több mint tizenhárom évet töltöttem külszolgálatban, először (1990 és 1995 között) épp a román fővárosban,[48] majd kétszer Párizsban –, ennélfogva a fedésben lévő titkosszolgálati „kollégák” észjárását[49] is nagy vonalakban megismertem, most már, utólag, napnál is világosabb számomra: gyanúba kerültem…
A magyarországi román ösztöndíjasok viszont rendszeresen bejártak a nagykövetségre, s mi sem volt egyszerűbb, mint valamelyiküket finoman megkérni, „referáljon” viselt dolgaimról. Sokat persze nem mondhattak, hiszen éppen csak köszönőviszonyban voltunk, közös témánk sem igen akadt.
Jóval idősebb is voltam náluk. Ellenben, mivel szobájuk ugyanabban az épületben volt, mint az enyém, nem került túl nagy erőfeszítésbe, hogy valamelyikük esetleg be-benézzen a küszöb alá, és megállapítsa az oda becsúsztatott, felbontatlan levelek tekintélyes mennyiségét…
Itt most megállok feltevéseim sorjázásával.
Annál is inkább, mert ezek igazságtartalmát az „esemény” természeténél fogva valószínűleg sohasem fogom tudni ellenőrizni. Már csak azért sem, mert sem az ezredforduló körül, sem jó tíz-tizenkét évvel később nem sikerült betekintenem abba az előzetesen „megszűrt” irategyüttesbe, amelyet minden magyar állampolgár hivatalosan, alanyi jogon kikérhet az ÁBTL munkatársaitól a személyére vonatkozó 1990-ig keletkezett titkos anyagokról, jelentésekről – s amelyekben a kényes (másokat érintő) személyi adatokat gondosan kitakarják.
Mindkétszer ugyanaz a típusmondat szerepelt az elutasító válaszlevélben. Emlékezetből idézem: önre vonatkozó adat „az iratok jelenlegi feldolgozottsági szintjén nem található”.
Vajon?
Talán csak annyit még, hogy amikor 1990. október 26-án (csütörtök) délután, a budapesti taxisblokád első napján megkezdtem – a Sors iróniájaként magam is kulturális tanácsosi pozícióban, ám, s ez nagyon lényeges: az egyetlen „rendszerváltós” homo novus-ként! – bukaresti diplomáciai missziómat, a nagykövet második számú titkárnőjében, akitől a Str. Tudor Arhezi 26. szám alatti blokkházban lévő szolgálati lakásom kulcsait átvettem, az egyik hajdani grozăveşti-i ösztöndíjas egyetemista lányt ismertem föl…
Kicsi a világ!
S még ennél is kisebb, ha, immár az írói képzeletet szabadjára engedve, még egy „gondolatkísérletet” megkockáztatok: sokszor eltöprengtem, vajon miért kapott Chiril – s huszonhárom évvel később én magam is – egymáshoz nagyon hasonló állagú és színárnyalatú „puha tapintású”, „levelezőlapszerű nyomtatvány”-t, tárgyszerűbben fogalmazva idézést a két „szomszédos baráti ország” kémelhárításától? Mivel magyarázható az iratok küllemének hasonlósága?
Tán csak nem azért-e, mert mindkét „szocializmust építő” csatlósállam olyan fantáziátlanul szervilis módon másolta a Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkij által megálmodott szovjet típusú politikai rendőrség eszköztárát, hogy még az idézési iratot is a moszkvai központból koppintotta?
Valter Roman a Román Munkáspárt
ideológiai tisztaságáért felelős
bukaresti Politikai Kiadó
igazgatójaként (Forrás: archív)
Lehetséges olvasóim között biztos lesznek majd olyanok, akik tudják, hogy a KGB román változata, a Securitate szovjet mintákon alapuló korszerűsítésében kulcsszerepe volt egy Nagyváradról elszármazott „hivatásos forradalmárnak”, akit Valter Roman (1913–1983) néven ismer a nemzetközi munkásmozgalom és a modern Románia történelme. Talán még némelyek arról is hallottak, hogy a bukaresti Politikai Könyvkiadó (az Editura Humanitas jogelődje) leendő nagy hatalmú igazgatóját, aki 1944 őszén a Vörös Hadsereg alezredeseként egy orosz tank tetején vonult be Bukarestbe, s csak a legritkább esetben szólalt meg magyarul, Neuländer Ernő néven anyakönyvezték még az Osztrák–Magyar Monarchiában. Fia, Petre Roman sem teljesen ismeretlen a magyar tévénézőknek: ő Románia első „rendszerváltós” – piros pulóveres – miniszterelnöke. Sőt, nem zárhatom ki, akadhatnak olyanok is, akik hallottak róla, V. Roman nagyatyja – P. Roman dédapja – a századforduló táján magyarul dicsérte a Fennvalót az egyik váradi zsinagógában[50]…
De szerintem alig van olyan közönséges halandó, aki tudná, hogy a Vadszőlőlugas bukaresti kiadásához írt színvonalas Utószó szerzője, Kovács János (1921–1997) középiskolás korában egy bérházban lakott a haszid hátterű,[51] magyar anyanyelvű Neuländer famíliával a Pece partján.
Ezt tőle magától tudom, akkor mesélte, amikor 1982-ben, a regény második kiadása kapcsán bukaresti otthonában (Str. Domniţa Anastasia, Nr. 15., et. II., ap. 7.) felkerestem.
A bukaresti kulturális és politikai tanácsos szolgálati lakása előtt, 1992 körül (Str. Tudor Arghezi, Nr. 26.)
II.
Rodica Bogza-Irimienek, egyik román jótevőmnek abban is tökéletesen igaza lett, hogy valóban nem úsztam meg egy rendkívül súlyos, kenyértöréssel végződő munkahelyi összecsapást, amely, fura módon, szintén 1980 őszén kezdődött. Tanszékvezetőm elkezdte rendszeresen látogatni román nyelvű egyetemi előadásaimat.
Faarccal végigülte óráimat és unottan „jegyzetelt”.
Csak akkor enyhült meg kissé, amikor 1980. december 15-én a Bölcsészkar Dísztermében summa cum laude minősítéssel megvédtem egyetemi doktori disszertációmat…
Aztán 1981 februárjának első hetében, bár a védés utáni decemberi koccintáson kicsit elérzékenyülve – hosszú idő óta én voltam az első a Román Tanszék korábbi hallgatói közül, aki tudományos fokozatot szerzett történelemtudományból – megígérte, felhagy a zaklatásommal, újrakezdte! Erre papíron minden tanszéki elöljárónak joga volt, de a „bölcsészkari liberalizmus” jegyében csak elvétve került ilyesmire sor. S csak és kizárólag akkor, ha valakin „fogást akartak találni” – focista nyelven: „átadólistára” került. Ez az angolul bullyingnek hívott nehezen minősíthető, idegőrlő akció az én esetemben is fegyelmivel és az ELTE kötelékéből való végleges eltávolításom megkísérlésével végződött.
De ennek aprólékos ismertetése már végképp meghaladná emez emlékezés terjedelmi kereteit.
Ellenben tény, hogy 1981. november elsejével dékáni döntéssel áthelyeztek az ELTE Kelet-Európa Története Tanszékére, vagyis teljesen új fejezet kezdődött az életemben.
Gondolom, soraim elolvasása után, nem sok kétely merülhet fel a tekintetben, hogy mindez nagyon sok szálon összefügg a Ţoiu-regény lefordítása körüli bonyodalmakkal.
Egy kis (költői) túlzással akár sorsfordítónak is minősíthetem.
Nemesvita, 2022. augusztus 22.– szeptember 18.
Javítások, kisebb szövegmódosítások: 2022. szeptember 25–26.
***
Életrajzi adatok
Borsi-Kálmán Béla (1948, történész/műfordító/diplomata, az MTA doktora)
Az ELTE történelem–román szakán, Eötvös collegistaként szerzett diplomát 1973-ban. Ezt követően először az OSZK Szakozó Osztályán, majd szabadúszó tolmácsként és műfordítóként, végül az Európa Kiadó lektoraként dolgozott (1975 december). 1976 január elsejétől az ELTE oktatója (1976–1981: a Román Tanszék tanársegéde; 1981 novemberétől a Kelet-Európa Története Tanszék adjunktusa, 1995-től docense s 2009 szeptemberétől egyetemi tanára.) Egyetemi (kis)doktori címét 1980-ban, kandidátusi fokozatát 1990-ben szerezte történettudományból. Az akadémia doktora címet 2006-ben, míg a habilitációs doktori titulust 2007-ben ítélték neki oda. 1981–1990 között – másodállásban – a Nagyvilág című világirodalmi folyóirat román, török és dél-kelet-ázsiai francia (vietnami, laoszi, kambodzsai) rovatának vezetője. 1990 és 2015 között három diplomáciai missziót vállalt: 1990–1995: a bukaresti magyar követség politikai és kulturális tanácsosa; 1999–2003: a párizsi magyar külképviselet külpolitikai elemzője; 2011–2015: a francia belpolitika „gazdája”, ugyancsak hazánk párizsi nagykövetségén. 2005 és 2011 között a brüsszeli és párizsi székhelyű Institut Thomas More nevű francia think tank budapesti részlegének ügyvezető igazgatója. Szakterülete: magyar–francia–román viszony a XIX–XX. században, nemzettudati- és tipológiai kérdések; diplomataként több geostratégiai jellegű elemzést[52] is közzétett.
2018. március 22. óta az ELTE, Történeti Intézete Kelet-Európa Története Tanszékének nyugalmazott professzora (A prof. emeritus címet különféle okokból elhárította).
Jegyzetek
[1] Constantin Ţoiu: Vadszőlőlugas. Ford. Borsi-Kálmán Béla. Budapest, 1980, Európa Könyvkiadó, 632 old. (A borító Kovács Imre munkája.)
[2] forrás: ttps://totem.nanoweb.hu/eletrol-_vilagrol
[3] A Domokos János sk. aláírással ellátott, 18438/510 jelzetű Kiadói szerződés magánarchívumom értékes darabja (B-K. B.)
[4] Constantin Ţoiu: Galeria cu viţă sălbatică. (Szerk. Bogdan Rădulescu). Bucureşti, 1976, Editura Eminescu, 403 old.
[5] Lásd erről bővebben Borsi-Kálmán Béla: Egy „szürke eminenciás” a magyar külügyminisztériumban. Beszélgetés Borsi-Kálmán Bélával a rendszerváltás körüli évek emlékezetéről, különös tekintettel a diplomáciai életre és az Eötvös Kollégiumra. [Kérdezett: Bojtos Anita]. Életünk (Szombathely), 2022/6., 43–79. (különösen 57.) (A továbbiakban Bojtos-interjú)
[6] Ennek története, váratlan fordulataival és történelmileg is értelmezhető tanulságaival együtt itt olvasható: Borsi-Kálmán Béla: Pszeudo-fociesszék. Széljegyzetek a futball, a politika és az irodalom határvidékéről. Budapest, 2018, L’Harmattan Kiadó, 126–130.
[7] Lásd erről bővebben Borsi-Kálmán Béla: Változatok az „aha-élményre”. Írások a magyar–zsidó együttélés (és a magyar–magyar kapcsolatok) tárgyköréből. Budapest, 2022, L’Harmattan Kiadó, 12–52. (A továbbiakban B-K. B. 2022.)
[8] Ioana Orlea [Maria-Ioana Cantacuzino]: Kövek a tengerparton. (Regény.) Az utószót írta Belia György. Budapest, [1974], Európa Könyvkiadó (Modern Könyvtár, 274), 5–277. old. (Vö. https://moly.hu/konyvek/ioana-orlea-kovek-a-tengerparton]
[9] Jelenlegi elnevezése: Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság (Casa de Cultură Petőfi Sándor); postacíme: Strada Ioan Zalomit 6, București 010151, Románia.
[10] Vö. Borsi-Kálmán Béla: Utóvédirodalom. Szabadság (Kolozsvár), 2021. július 21., 3. és július 22., 3.
[11] Olasz, francia és angol szerzőktől is sokat fordított. Lásd erről B. D.: Az irodalom derűs napszámosa. Szabadság (Kolozsvár), 2012. január 20. (https://e-nepujsag.ro › az-irodalom-derus-napszamosa – a webhely már nem érhető el!)
[12] Azért is gondolom, hogy Lőrinczi „Laci”-nak szól az ajánlás, mert ő alighanem Szardíniában lehetett, amikor a földrengés ’77 március elején kipattant a Vrancea hegység alatti fészkéből, míg Oana, Rodica és a „társaság” többi tagja a román fővárosban vészelte át a kritikus órákat, napokat… (forrás: https://bookline.hu/szerzo/ioana-orlea/90005?page=1) Elméletileg előfordulhat, hogy nem Lőrinczinek, hanem a Pesten élő Kolozsvári Papp Lászlónak (1940–2005) szólt a dedikáció (az ő könyvhagyatéka könnyebben kerülhetett a honi antikvár-hálózatba, mint a Settimo San Pietróban eltemetett Lőrinczié!), de ezt már csak „odatúl” tudom velük tisztázni…(B-K. B.)
[13] Anca Vancu: Amintiri din adolescenţa Oanei Orlea, fiica lui Bâzu Cantacuzino: 3 ani de detenţie în 13 puşcării (közzétéve: 21.06.2014; https://adevarul.ro/stil-de-viata/cultura/amintiri-din-adolescenta-oanei-orlea-fiica-lui-1545199.html)
[14] Lásd erről Elvetélt bizánci reneszánszból Nagy-Románia. Egy állameszme etnogenezise. Budapest, 2018, Magyar Szemle Könyvek, 227 old. c. összegzésemet. (A továbbiakban B-K.B. 2018/2.) Más szóval valószínűleg egyik legfontosabb könyvem alkotáslélektani szempontból ezzel az 1974. november eleji bukaresti találkozóval indult, s ki tudja, meg tudtam volna-e ilyen színvonalon írni, ha Belia György jóvoltából nem adatik meg nekem, hogy saját szememmel lássam és saját fülemmel hallhassam, milyenek is e különlegesen kifinomult görög és részben macedoromán eredetű elit túlélő tagjai. (Utólag értettem meg azt is, hogy Dinu Zamfirescu is ehhez a „társasághoz” tartozott/tartozik.)
[15] Ebből a témából szereztem meg mind egyetemi (kis)doktori (1980), mind pedig a történelemtudomány kandidátusa (1990), továbbá az ELTE habilitált doktora (2007) tudományos fokozataimat, s utóbb több kötetben is feldolgoztam: Együtt vagy külön utakon. A Kossuth-emigráció és a román nemzeti mozgalom kapcsolatának történetéhez. Magvető Kiadó, Budapest, 1984, 227 old. (Nemzet és Emlékezet); Hungarian Exiles and Romanian National Movement, 1848–1867. Translated by Eva Pálmai. Highland Lakes, New Yersey, 1991 [1992], Columbia University Press (Atlantic Studies on Society in Change, East European Monographs) XVI+333 old.; Nemzetfogalom és nemzetstratégiák. A Kossuth–emigráció és a román nemzeti törekvések kapcsolatának történetéhez Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993, 353 old. (a továbbiakban B-K.B. 1993.); Illúziókergetés vagy ismétléskényszer? Román–magyar nemzetpolitikai elgondolások és megegyezési kísérletek a XIX. században. Tanulmányok. Kriterion Kiadó–Balassi Kiadó, Bukarest–Budapest, 1995, 232 old..; Liaisons risquées. Hongrois et Roumains aux XIXe et XXe siècles. Consciences nationales, interférences, et relations délicats. Pécs, 1999, Éditions Jelenkor, 289 old..; A békétlenség stádiumai. Fejezetek a magyar–román kapcsolatok történetéből. Budapest, 1999, Osiris Kiadó, 372 old. (Pro Minoritate Könyvek); Au berceau de la nation roumaine moderne – dans le miroir hongrois. Essais pour servir à l’histoire des rapports hungaro-roumains aux XIXe et XXe siècles. Paris, 2018, Éditions des archives contemporaines, 277 old.
[16] Tapasztalatlanságom miatt ’74 őszén nem szúrt rögtön szemet, hogy a Bulevardul Văcărescu 147/A. II. em. 6. sz. alatti villában alighanem már akkor is közös lakást béreltek…
[17] Rodica Iulian: Palinodii. Bucureşti, 1970, Cartea Românească – az én kiemelésem! (B-K. B.)
[18] A szerző 1999. márc. 5. és 2003. aug. 15., illetve 2011. szeptember 19. és 2015. aug. 7. között – első osztályú tanácsosi rangban – a párizsi magyar nagykövetség ún. „beosztott diplomatája” volt.
[19] Lásd erről https://www.referatele.com/referate/romana/Rodica-Iulian/index.php
[20] Itt jegyzem meg, pusztán filológiai érdekességként, hogy a „Belia” (sk.) jelzetű román nyelvű vaspéldányomra – ebből dolgoztam mindvégig – A VILÁGON ÁTHALADÓ CSAPAT munkacímet írtam kék golyóstollal… de aztán az eredeti cím mellett döntöttünk mentorommal. (B-K. B.)
[21] Lásd erről újabban Kelemen András: Kapunyitás a Külügyben. Életünk (Szombathely), 2022/6. szám, 1–42. (különösen 9–10.).
[22] Polgárosodott nemes avagy (meg)nemesedett polgár. Írások a „nemesi polgárisodás” témaköréből. Pécs, 2002, Jelenkor Kiadó, 292 old.; Öt nemzedék, és ami előtte következik… A temesvári Levente-pör 1919–1920. Budapest, 2006, Noran Kiadó Kft, 540 old.; Ifj. Niamessny Mihály és a temesvári Levente-per (1919–1920.) Budapest, 2010, Helikon Kiadó, 483 old. (A csengerújfalusi O’sváth és vele rokon családok története, dokumentumai, és írásai); Kisfiúk a nagy viharban. A temesvári „Levente-pör” – az első román „irredenta per” – története, 1919–1922. Budapest, 2020, Kortárs Kiadó, 586 old. (Második, javított kiadás: Budapest, 2021, Kortárs Kiadó) (A továbbiakban B-K. B. 2020/2021.)
[23] Lásd erről B-K. B. 2020/2021, 299–301. (és a hozzá tartozó jegyzetek).
[24] Gheorghiu, Mihnea: Hunii la Paris. Luceafărul, 6 mai 1978. (http://www.rumänische-bibliothek.de › documentaries › g… /pdf/)
[25] Illyés Gyula: Válasz Herdernek és Adynak (első rész: Magyar Nemzet, 1977. december 25.; második rész:
Uo. 1978. január 1. (forrás: http://www.epa.hu › EPA00381_kortars_2013_12_204…; https://konyvtar.dia.hu › illyes02191 › illyes02191)
[26] Világhálós életrajzaiban az áll, hogy csupán 1981 és 1990 között volt írószövetségi alelnök, de én határozottan emlékszem, hogy már 1978-ban betöltötte ezt a tisztséget, s egyúttal a Bukaresti Írók Szervezetének titkára is volt. (B-K. B.)
[27] A titkosszolgálatok egyik vicces román elnevezése (B-K. B.)
[28] Vö. B-K. B. 2018/2., 59–90. (különösen 60–61.)
[29] Uo. 115–116.
[30] Erről így vall: „Ami engem illet, prózámat és annak stílusát nagy mértékben a gyermek- és serdülőkoromban átélt események befolyásolták, abban a Ialomiţa-parti kisvárosban, Urziceni-ben [Csanálosban], amely nevét arról az agresszív növényről, a csalánról kapta, amely úgy akarja magát megvédeni, hogy megcsíp és beléd mar […] Akárhová vetődj is el életedben, s akárhány helyet láss is, a legfontosabb és a leginkább felkavaró színtér – már ha van valami mondanivalód – az a hely marad, ahol először kerültél emberek közé… Számomra tíz, tizenkét és tizennégy éves koromban Urziceni volt a világ közepe.” (http://www.cicnet.ro › cetatean-onoare)
[31] Lásd erről bővebben B-K. B. 1993, 98–99.
[32] Lásd erről bővebben Borsi-Kálmán Béla: VAE VICTIS avagy „a húr túlfeszítése”. Magyarok és románok amerikai tükörben (Rendhagyó recenzió Harry Hill Bandholtz: Román megszállás Magyarországon című 1919/1920-as feljegyzéseiről). In „Fejtágító” Ünnepi tanulmányok Pásztor Péter 80. születésnapjára. Pécs, 2022, PTE BTK TTI MOSZT Kutatócsoport (MOSZT Könyvek 22), 206–251.
[33] Lásd erről B-K. B. 2022, 53–65. (különösen 57–60.)
[34] Vadszőlőlugas, 1. kiad. (a hátsó borítón lévő „fülszöveg”).
[35] forrás: http://www.cicnet.ro › cetatean-onoare
[36] Részlet az Európa Könyvkiadó értesítéséből: „[…] Ön f. év május 8-án a Constantin Ţoiu Vadszőlőlugas c. regényének fordításáért 8.000 -Ft nívójutalomban részesült, melyet a Kulturális Minisztérium Kiadói Főigazgatóságának 65.401/81 sz. levelével hagyott jóvá.” Sk. aláírás: Kővágó Judit szerk. titk. vez. Európa Könyvkiadó (az eredeti dokumentum magánarchívumomban található a kiadói szerződéseket tartalmazó dossziéban – B-K. B.)
[37] [1] 2. kiadás: Constantin Ţoiu: Vadszőlőlugas. (Szerk. M. Szemlér Judit.) Bukarest, 1982, Kriterion Könyvkiadó (Román írók) 5–474. Az utószót – Elgondolkodtató cselekmény címmel – Kovács János írta (uo. 475–482.) A regény Georges Barthouil és Ilinca Barthouil-Ionesco fordításában franciául is megjelent L’Exclu címmel a párizsi Editions Nagel gondozásában. Színvonalát így méltatta egyik román származású francia kritikusa, Edgar Reichmann: „Ez egy nagyszerű regény […] Ţoiu alkotóművészetében egyaránt van valami Dosztojevszkijből és Machiavelliből, s miért ne gondoljunk Koestlerre és Orwellre is […] Mircea Eliade mágikus elbeszélései és Mateiu Caragiale tündérszép emlékezései nyomvonalán járunk…” (Le Monde, 1981, augusztus 14.)
[38] Tibor Hergyán: Confesiunea în romanul românesc interbelic. Bucureşti, 2012, Editura Tracus Arte [2. kiad.], Gyula, 2013, Publicaţia Institutului de Cercetări al Românilor din Ungaria/A Magyarországi Románok Kutatóintézete kiadványa. Hergyán – esszém ismeretében – megerősíti és szakmailag ezzel indokolja korábbi állásfoglalását. Idézek 2022. szeptember 16-án (9,42’-kor) érkezett román nyelvű leveléből: „1) Ţoiu néhány éven át írta regényét, te viszont pár hét alatt fordítottad le; 2) Ţoiu »erős«, filozófiai értelmű/mélységű regényt akart írni és elkanyarodott az aforisztikus mondatszerkesztés irányába, s ez a tény, statikus hatást keltve, lelassította műve dinamikáját; 3) Emiatt Ţoiu, nem tudom másképp kifejezni magam, az igék főnevesítéséhez folyamodott, ellenben te fordítva jártál el: a főnevekből igéket csináltál, úgy is mondhatnám: »igeisítetted« a főneveket. (Vég)következtetésem tehát: a fordítás gördülékenyebb az eredetinél […]”
[39] Egy másik leveléből megtudható, hogy Hergyán Tibor, egykori Román Tanszéki tanítványom szakmai érdeklődésből és személyes rokonszenvből 1982 nyarán egy Fekete-tengeri üdülőhely (Eforie Sud) szállodai szobájában valóban elvégezte a szövegösszehasonlítás fáradságos és hálátlan munkáját! (Lásd Hergyán Tibor–Borsi-Kálmán Bélának, 2022. szeptember 18. [e-mail, érkezett: 11 óra 48’-kor])
[40] Szerkesztette Bakos Ferenc; Főmunkatárs Fábián Pál. Budapest, 1974, Akadémiai Kiadó–Kossuth Kiadó, 260.
[41] Ez különben a regény egyik legjobban megírt fejezete, amelyet a Nagyvilág külön is közölt. Lásd Constantin Ţoiu: A lipovánok közt. (Regényrészlet.) [Ford. Borsi-Kálmán Béla]. Nagyvilág, 1978/8., 1135–1140.
[42] Vö. Frank Tibor [1948–2022]: Egy emigráns alakváltásai. Zerffi Gusztáv (1820–1992) pályaképe. Budapest, 1985, Akadémiai Kiadó. Vö. Borsi-Kálmán Béla: Egy írástudó metamorfózisa. Rendhagyó recenzió Frank Tibor: Egy emigráns alakváltásai. Zerffi Gusztáv pályaképe 1820–1992 című művéről. In Uő.:
A békétlenség stádiumai. Fejezetek a magyar–román kapcsolatok történetéből. Budapest, 1999, (Pro Minoritate Könyvek), 299–306.
[43] A román nemzettudat fejlődése a Kárpátokon innen és túl (1821–1860). Kortárs, 1984/4., 594–613. (Vö. Kortárs, 1984. január–június (28. évfolyam, 1–6. szám; https://adt.arcanum.com › view › Kortars_1984_1)
[44] Vö. Száraz György: Erdély múltjáról, jelenidőben. Budapest, 1988, Magvető Kiadó (Gyorsuló idő).
[45] E megalázó procedúra s az azt követő több hónapos létbizonytalanság nélkül szinte bizonyos, hogy szüleim – Apám időközben Budapestre költözött, fontos pozíciókba került hajdani enyedi osztálytársai segítségét kérve –1959 elején nem kezdeményezik három évvel később bekövetkező áttelepülésünket Magyarországra. Lásd ismételten B-K. B. 2022, (különösen: 57–60.).
[46] Lásd erről bővebben Bojtos-interjú, 54–55., ill. 58–63.
[47] A minisztériumi referens egy orosz–magyar szakos, szintén Eötvös-kollégista évfolyamtársam volt, évekkel később ő számolt be róla, így szereztem arról is tudomást, hogy épp én voltam az utolsó hivatalos meghívott Romániába.
[48] Lásd még erről Borsi-Kálmán Béla: A nullától a zéróig vagy egy monográfia sorsvázlata: Életünk, 2021/2. sz., 46–47. (a 25. sz. lábjegyzetben!); kötetben: B-K. B. 2020/2021, 579–580. (az 1639. sz. jegyzetben!).
[49] Bojtos-interjú, 59.
[50] Lásd erről bővebben Borsi-Kálmán Béla: Az Aranycsapat és ami utána következik. Adalékok a Rákosi-korszak és a Kádár-rendszer történetéhez a futball tükrében, Budapest, 2019, Kortárs Kiadó, 238–240.
[51] Vladimir Tismăneanu: „Dialectical Insomnias” (o povestire despre Walter Roman şi Imre Nagy) (forrás: V. Tismăneanu „Dialectical Insomnias” 2004)
[52] Pillanatkép. Két írás a geopolitika tárgyköréből. Budapest, 2003, Nyitott Könyv, 140 old. (2. jav. kiadás: 2004); Kérdések és álkérdések. Gondolatok a csoportérdek-érvényesítés, a nemzeti önkép és a globális stratégiák összefüggéseiről. [Politológia és társadalom-lélektan]. Budapest, 2004, Akadémiai Kiadó, 297 old.; Nemzetstratégiák. Politológiai és társadalom-lélektani esszék, tanulmányok a román–magyar(francia) a szlovák(cseh)–magyar, a francia–amerikai és a német–francia viszony történetéből. Budapest, 2013, Méry Ratio–Kisebbségekért Pro Minoritate Alapítvány, 329 old.
Illusztráció: Vadszőlőlugas
Ezek is érdekelhetik!
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
