»MANASZ« archaikus kirgiz hőseposz (előhang)
Csáji László Koppány
Emlékek a Manasz műfordításáról
A Manasz hőseposz a kirgizek legféltettebb nemzeti kincse. Évszázadokon át szájhagyományozás útján őrizték énekmondó specialisták, a manaszcsik. Szakrális elhívatással rendelkeznek, a roppant mennyiségű szöveget kívülről tudják. A kirgiz nép etnikai tudatát, folyamatosan épülő történelmi tudását testesíti meg e monumentális eposz, amelynek egyes változatait néhányan a világ leghosszabb eposzának tartják. A Manasz egyik részletét a belső-ázsiai etnológiai kutatóútján Almásy György gyűjtötte, majd fordította le és adta közre a Keleti Szemle folyóiratban 1911-ben. A nemzeti repülőtér, a kirgiz főváros legfontosabb útja, a nemzeti színház, az egyetem, mind-mind az eposz főhősének, Manasznak a nevét viseli, aki a szétszóródva élő kirgizeket hajdanán egyesítette és új hazájukba vezette. Számunkra azonban azért fontos, mert a sztyeppei civilizáció fénykorába enged betekintést, egy lovasnomád nép hétköznapjaiba, szokásaiba, gondolkodásmódjába és ünnepeibe, annak a történelmi fordulópontnak az elmesélése révén, amikor a szétszóródott és elenyésző kirgiz nemzetségek egyesültek, és Manasz kánjuk vezetésével új hazájukba, a Tiensan-hegységbe költöztek, a hatalmas Iszik-köl tóhoz, amelynek vízmennyisége majdnem ezerszerese a Balatonénak. A Manasz méltán része a világirodalomnak; az UNESCO 2013-ban a szellemi világörökség részévé nyilvánította.
Amikor egy turkológus-történész barátom, Sudár Balázs megkeresett, hogy az első háromszáz sor próbafordításával vegyek részt a kirgiz Manasz eposz műfordítására kiírt pályázaton, először csak legyintettem. Minek? Devecseri Gábor Iliász- és Odüsszeia-fordítása után már csak lefelé vihet az út. Ahhoz, hogy egy ilyen feladatba kezdjek – soroltam – fel kell tárnom az eredeti hangzásvilágot, olvasnom kell az eredeti kirgiz szöveget és annak ritmikáját, verstani eszközeit is el kell sajátítanom. Látnom kell, hogy az eposz orális előadásmódja milyen, videók, hangszalagok, etnológiai munkák alapján el kell mélyednem a manaszcsik életvilágában. Ez rengeteg munka. Aztán minden ilyen kért anyagot megkaptam. Kiderült számomra, hogy az 1979-ben kiadott Manasz-kötet csak az eposz tizedét tartalmazza (a kitűnő turkológus, Urayné Kőhalmi Katalin válogatásában és Bede Anna szép, de az eredeti verselést kevésbé követő fordításában). Amire a pályázat vonatkozik, az egyik teljes eposz-változat, ami az Iliásznál és az Odüsszeiánál együttvéve is hosszabb; azonban olyan ablakot nyit a lovasnomád világra, ami a régészeti leleteknél sokkal élőbb, a történeti forrásoknál pedig sokkal igazabb (hiszen saját maguknak írták és adták tovább, nem idegenek írták róluk), ráadásul igazi néprajzi kincsesbánya. Rengeteg sztyeppei szokás, rítus, folklór-jelenség őrződött meg benne a keletkezésekor virágkorát élő lovasnomád világból, vagy – utalva a nem nomád alkotórészekre is – a sztyeppei civilizációból, ezért nem bírtam visszafogni magam, és nekiláttam a próbafordítás elkészítésének.
Beadtam a pályázatot, nem utolsósorban azért is, mert a bírálat és a pályázás is anonim volt, így az irodalomipar gépezeteiben kitermelt sztár-írók mellett is – reméltem –, labdába lehet rúgni. (Szomorú tapasztalatom, hogy eddig csak olyan pályázatokon nyertem első díjat, ahol a bírálók nem tudták, hogy ki melyik művet írta.) Beadtam tehát az első háromszáz sort. Vártam. Mivel némi díjazással is járt a fordítási feladat ellátása, ezért – gondoltam – biztosan sokan lobbiznak azért, hogy nyerjenek. Aztán értesítettek, hogy a bírálók mindegyike egyhangúlag az én próbafordításomat ítélte támogatandónak, kezdjem el a munkát. Három kemény év következett, ahol nem telt el napom Manasz nélkül. Nem egy esemény, egy szakasz volt az életemben ez a munka, egy szerelem kezdete, amelyet további műfordítások követtek.
Mivel kötött a fordítási határidő (két és fél év), be kellett osztanom, hogy mikor mennyit dolgozom a mintegy húszezer sor műfordításával, nehogy lemaradjak, és legyen idő az utólagos összefésülésre, újra- és újraolvasásra. Átlagosan napi ötven sort kellett elkészítenem ahhoz, hogy tartsam az ütemet. Karácsony szenteste is, amikor a gyerekek és a feleségem lefeküdtek, én még a kellemes fenyőillatban nekiláttam a Manasz adott szakaszának fordításához. Az ihletet általában úgy lobbantottam lángra, hogy beleolvastam a korábbi részekbe, így két legyet ütve egy csapásra: belehelyeztem magam az eposz világába, ráadásul kiszűrtem néhány hibát, döccenést a korábban már lefordított részeknél.
Már első ránézésre feltűnt számomra, hogy a költői eszköztár a verbális előadásmód miatt nemcsak a szorosan vett irodalmi, retorikai elemeket tartalmazza, hanem az előadóművészi képességekre is épít: a Bertolt Brecht-i „elidegenítő effektus” kiszólásai, az eposzt fejből – akár három vagy hét napon át elmondó – manaszcsi tapsolása, felugrása, hirtelen csöndjei vagy morgása mind-mind kiegészítik a leírt szöveg anyagát. Olyan művet kívántam alkotni, ahol nemcsak az eposz tartalmába tud bepillantani az olvasó, de elő is lehet adni, és a sorkihagyások, a ritmusváltások, az enjambement révén az unalomig ismételt ritmus helyett néha kizökken a mű, vált egyet, és kissé más formában indul újra. Mivel aszimmetrikus hosszúságú ütemekből állnak a sorok (a legfeljebb öt szótagos ütemekből mindig van egy hosszú és legalább egy rövid ütem), így a legkézenfekvőbb eszközt maga az eredeti szöveg adta: a hosszabb és rövidebb (vagy a mellék-) ütemek ritmusa időszakonként megváltozik, nem mindig a hosszú ütem van elöl. A leggyakoribb szótaghosszúságok: 3/4, 4/3, 2/5 és 5/2, azonban a szótagszám sem kötött, néha nyolc szótagos sorok is vannak, az ütemek együttes hossza az elsődleges. Ritkábban két egyenlő szótagszámú ütem is szerepel, de ezek közül is az egyik a mássalhangzószám miatt egyértelműen hosszabb. Az aszimmetrikus, váltakozó ritmus-struktúra nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a manaszcsi meg tudja tartani a hallgatóság figyelmét (én pedig az olvasókét).
A kötethez egy terjedelmes esszét írtam a Manasz kötői eszköztáráról, hogy érzékeltessem az archaikus eposz általam feltárt esztétikai elveit. Ebben elemeztem a sajátos aszimmetrikus ütemhangsúlyos (hangsúlyszámláló) verselés mibenlétét, az egyedi alliterációkat (nemcsak az első, hanem a törökös verselés miatt a végső hangok összecsengését is jelenti ez). A ragrímek és az úgynevezett inverz rímek szerepét is kiemeltem. Ez utóbbi a magas- és mély hangrendű szótagok váltakozása ellenére a mássalhangzók összecsengésére épül. A gondolatritmus – ismétlések, ellentétpárok és fokozások – átszövik a Manasz szövegét. A szóbeliségből adódóan a befogadás egyik legfontosabb eszköze, hiszen ahhoz, hogy a szó szoros értelmében „első hallásra” megértsék, sajátos retorikai eszközöket kell alkalmazni. A gondolatritmus azonban a nyomatékosítás eszköze is. A toposzok, a párhuzamos szerkesztés és a hasonló szerkezetben lejátszódó cselekmények (pl. ismerkedés, döntéshozatal vagy küzdelem) is ilyen funkcióval bírnak. A Manaszban viszonylag ritkák az eposzi állandó jelzők, ehelyett egy bizonyos jelző-repertoárból válogat a manaszcsi a főhősök körében, így az adott szituáció szerint választva ki az alkalmazott szóösszetételt. A kiszólások, a dramaturgia és a blokkokból építkező történetfűzés szerepéről is írok a fordítás esztétikai elveiről szóló esszémben a kötet végén, ezeket most nem kívánom tovább részletezni. A műfordítás során alkalmazandó szókészlet kapcsán úgy döntöttem, hogy a mai köznyelvből indulok ki, nem „archaizálok”, hiszen a manaszcsik is az évszázadok során mindig a „mának”, a kortárs hallgatósághoz szóltak. Azonban a Manasz miliője miatt a köznyelvi szókészletet szűkítenem kellett, hiszen sok szó vagy szókapcsolat egészen egyszerűen kilógott volna a klasszikus lovasnomád világból, szétzilálta volna azt a hangulatot, amit a manaszcsi az invokáció funkcióját betöltő előhanggal megteremt. Az előhang – a mesei kezdőformulákhoz hasonlóan – rituálisan átvezeti a hallgatóságot az eposz világába. Már ez a harmincnégy soros egység is költőiségében a világirodalom nagy alkotásai közé emeli a Manaszt. Más kortárs eposz- és archaikus proziverzumok, hősénekek 21. századi műfordításához képest (a mordvin Masztorava, az udmurt Dorvizsi, az oszét Nárt-eposz, az oguz-török Dede Korkut könyve és a Köroglu desztán), amelyeknél az eredeti költői eszközök következetes alkalmazása nem volt elsődleges szempont, inkább a szöveg tartalmára koncentráltak, nekem az volt az elképzelésem, hogy Devecseri Gábor, Bede Anna és Képes Géza törekvését kövessem: átemeljem az eredeti költőiséget anélkül, hogy ez a tartalmi hitelesség rovására válna. Számomra az eredeti kirgiz verselés gazdag eszköztárának megismerése és a magyar nyelvre történő minél teljesebb átültetése is elsődleges szempont volt. Az olvasók így nemcsak egy pontos fordítást, hanem egy költői szöveget is kézhez vesznek, ha leemelik a könyvespolcról a Manaszt.
A műfordítást az eredeti kirgiz szöveg és manaszcsik hangzóanyagainak ismeretében készítettem el, azonban nem tudtam volna e feladatot elvégezni Somfai-Kara Dávid nélkül. Dávid remekül beszél kirgizül, az anatóliai török nyelvtudásomra alapozva a kirgiz nyelven olvasás fortélyaira is megtanított. Ő készítette az eposz szövegének nyersfordítását. Hiába tudtam ugyanis olvasni az eredeti szöveget, a kirgiz szavak tekintélyes részét nem értettem. Néha Dávid is elbizonytalanodott, de mivel felesége kirgiz, az ellentmondásos, bizonytalan részeket meg tudtuk beszélni. Néha napokat töltöttünk ezzel. Amikor a teljes műfordítással elkészültem, eltettem néhány hónapra a szöveget. Amikor elővettem és újra olvastam, félig már külső szemlélőként dolgoztam tovább vele, ezernyi javítást, szépítést, pontosítást vezettem át.
Ezért önmagában József Attila-díjat érdemelsz – mondták azok az irodalmárok, akik a művet olvasták. Meglátjuk – gondoltam – hiszen akkor még a Napút-körből Babics Imre sem kapta meg rég kiérdemelt József Attila-díját, éltem a gyanúperrel, hogy a díjakat nem feltétlenül csak az irodalmi érdemek alapján osztogatják, részt kell hozzá venni a kortárs művészetiparban, amiből a Napkút-kör bölcsen kimarad. Arra azonban nem számítottam, ami a kötetbemutatón történt. Amikor a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjában (akkor még a budai várban, az Országház utcában) nagy ünnepséget rendeztek a Manasz-fordítás megjelenésének alkalmából 2016. június 9-én, és a kirgiz kormánydelegációt is fogadták. Sorra szólaltak fel a politikusok (Lezsák Sándor, Papcsák Ferenc), neves tudósok a nyersfordítást készítő Dávid mellett, aki tolmácsolt is. Dávid komoly állami kitüntetésben részesült a kirgiz delegációtól. A beszédek alatt a hátsó sorokban kaptam helyet. A beszédek jöttek, mentek, s én elmaradtam – a nevemet meg sem említették. A színész, akit felkértek a Manasz első oldalának felolvasására, minden ötödik sor előtt a sorszámot jelölő 5-10-15-25. stb. számokat is hozzáolvasta a szöveghez. Láthatóan nem ismerte, egyszer sem olvasta el előtte, fogalma sem volt, hogy mit ad elő, és sokan úgy vélték, teljesen részeg is volt. Nem sok választott el attól, hogy felugorjak, és kivegyem kezéből a szöveget, felolvassam én magam. Az állami kitüntetésekkel nem fukarkodó kirgiz delegáció a könyv kiadását pénzzel támogató intézmények vezetőinek is adott elismeréseket, majd egyértelművé vált számomra, hogy nekem ezen az eseményen nem osztottak lapot. A legutolsó felszólaló Fodor Pál, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont akkori főigazgatója és a kötet megjelentetésének legfőbb támogatója volt. Beszédét kissé átírva felhívta az illusztris társaság figyelmét arra, hogy ne felejtsük el, hogy a pénz és a kiadó mellett a kötet létrejöttéhez azért egy költő, a műfordítást készítő Csáji László Koppány is kellett. Ez azonban nem hatotta meg a társaságot, a résztvevők továbbra sem gratuláltak, és a díszes fogadáson még csak be sem mutattak a kirgiz delegációnak, annyira el voltak foglalva a politikusok és támogatottjaik egymással. Ezt csak azért említem meg ilyen részletesen, mert jól demonstrálja, hogy milyen értéke van az irodalomnak a mai magyar társadalomban és kultúrában. Díjakat és kitüntetéseket persze lehet kapni – a kérdés csak az, hogy ki és miért kapja ezeket, miként lehet eljutni az irodalomipar mágnásaihoz, és mit kell tenni a kegyük elnyeréséért, a propagáló gépezet beindításáért – már ha valaki ezt áhítja. Ilyen törekvésem hiányában a Manasz műfordításáért az egyébként remek kritikák ellenére (köszönet érte ezúton is) semmilyen elismerésben nem részesültem.
***
A MANASZ előhangja
(Szemelvény az eposzból)
Ej, eleink meséit,
Ha megkezdik, mesélik;
Ősatyáink regéit
Elfeledni nem illik.
Bölcsektől örökölt szó,
Erjedéssel tisztult szó,
Öregektől kapott szó,
Népem által óvott szó;
Roppant rege száz szavát
Ló sem bírja hordozni.
Becstelenek feledték,
Igazak megjegyezték.
Vitézekkel verselt szó,
Örökségként őrzött szó,
Szívünkbe szivárgó szó,
Vérünkben virrasztó szó.
Ellenség ellen forrongó
Daliák bajtársa volt.
Attól a naptól fogva
Nemzedékek hulltak porba;
Támadót megtorpantó
Sok vitéz halt s született.
Hegy leomlott, völggyé lett.
Völgy megmoccant, heggyé lett.
Híre maradt csak utána,
Sok tenger is elapadt.
Dárdák döftek mellkasokba,
Kardok csengtek összecsapva,
Hősök haltak számolatlan,
Patakban folyt vérük el…
Népem engem körbeülvén
Türelemmel hallgatja
Mesémet Nagy Lélekről,
Kezdem regém Manaszról.
Műfordította: Csáji László Koppány
Illusztráció: “MANAS” (fh. Rarity, 2004)
Ezek is érdekelhetik!
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
