Zöldy Pál: Elveszett bárány
*
Racka. Még egy. Egyre több. Végül már egy egész racka nyáj legelészett, bóklászott a tisztáson. Winkler a városi televízió szerkesztője mozdulni sem mert. Ült a kunyhó betámasztott ajtaja előtt a napsütésben. A kunyhó deszkaajtaján a fölirat hirdette, hogy lakójának neve „Hannibál”, amúgy az ajtó tele volt mázolva piros, kék, rózsaszín és hasonló rikító színekkel.
A kunyhó König Ferenc szaxofonos lakóhelye volt. A néma zenészé, akit Winkler ismét hiába keresett. Még a télen emlékfilmet szeretett volna forgatni Kőnigről, azaz, ahogyan a falubeliek emlegették, a „Kannibál”-ról, de kiderült, hogy a zenész életben van, csak elbujdosott a világ elől. Hogy miért? A műsor szempontjából érdektelen, de az biztos, hogy így, hogy életben van, nem lehet róla még emlékfilmet készíteni. Elvetette a tervet, viszont a rejtély nem hagyta nyugodni, így a forgatás után tavasszal ismét fölbukkant Tarvágáson. Beköszönt a kocsmába, ivott egy kávét, és gyalog indult a hegyre, hogy megkeresse a világ elől elbujdosott, megnémult zenész kunyhóját. Gyönyörűen ragyogott a napfényben a táj. Nem rossz helyet választott Kőnig a száműzetésre. Merthogy Winkler szerkesztő meg volt győződve róla, hogy a zenész száműzetésben él. De aki itt tölti napjait, az spirituális hedonista. Ez igen, hát Kőnig tud élni. Nem kell ennek zene, vallás, templom, mikor itt van neki minden. Itt bezzeg harsog, dalol az élet. Isten dudorászik. Igen, én hiszem az istent, úgy, mint a pogányok, lelki bennszülöttek. Bozótlakó vagyok az isten kertjében… Nézte a tájat. Szelíd dimbek-dombok. Facsoport. Döngicsélnek a méhek, rovarok. Mennyi virág! Illatok. Délre járhatott az idő, megtörölte homlokát. Hát igen, itt én is el remetéskednék, gondolta újfent. Vezekelnék. De miért is kellene nekem vezekelnem?
A legelésző rackák mögött előbukkant egy szamár, meg egy férfi, viseltes fekete kalapban. Stiglicet, a kántort ismerte fel a közeledőben. Winkler felkelt a kőről, intett neki.
– Na, legalább látom juhászkodás közben is…
– Adjon Isten, pásztor… Pásztor vagyok – hangzott a távolságtartó válasz. Winkler vállat vont: – Mindegy az – mondta. A férfi ráemelte szemét. Látszott, hogy mérlegeli, válaszoljon-e. Winkler menteni akarta a helyzetet. – Maguknál így mondják, hogy pásztor?
– Nem. Nem minálunk mondják így – nyomta meg a szót a férfi. – Mért, hol nevezik a papot juhásznak, hm? A pap mindenütt: pásztor. A mienk is az. Pásztor. Meg is mondtam neki, mikor jött, hogy az egyházadó meg a vasárnap… Én megmondtam szépen. Tisztelendő úr, én megmondom, mind a ketten pásztorok vagyunk. Maga, az emberek pásztora én meg a juhok pásztora. Mi pásztorok, ne bántsuk egymást! Na, és értette is… – Stiglic elégedetten szívta meg az orrát – én meg azóta járok be, tudja, kántorizálok neki. Szent a béke, még fizet is… Kannibált keresi? Menjen le a kápolnába, ott megtalálja, festeget mostanában. – Azt látom – intett Winkler a kunyhó ajtaja felé. – Azóta se beszél?
– Ha egyszer néma…
A templomban nem talált senkit. Benézett még a paphoz egy kávéra. Kőnigről nem tett említést, csak a gyönyörű hegyoldalt magasztalta. – Fönn a tetőn láttam rackákat. – tette még hozzá.
– Az enyémek. Szépek – vonta meg a vállát a pap. – Vitték pár éve a gyapját. Most majd megint kell. Sokan kézműveskednek.
– Mondja, tisztelendő úr, miért, hogyan lesz valaki pap?
– Honnan tudhatnám? Én csak azt tudom, hogy én hogyan…
– Ja, de maga akkor pásztor. Jó pásztor? – firtatta Winkler.
– Hát pásztornak pásztor, remélem jó.
Winkler nem akarta elengedni a témát. – És otthagy 99 bárányt, hogy megtalálja a századikat?
– Hát így is nézhetjük.
– Nekem ez hihetetlen. Hogy egyért elmenni, otthagyni a többit… De tudja, mi az, ami igazán érdekel engem? Találkozni istennel. Arra jöttem rá, hogy az Isten ott volt az égő csipkebokorban, ahol Mózes legeltette a nyájat. Azért ezt tudom. Ott találkozott vele. Lehet, nekem is ez kellene. Ott fönn – intett – ma délelőtt majdnem találkoztam vele. És rájöttem, hogy én igazából hiszek benne, csak nem találkoztam vele. És így semmi esélyem. Hát ezt megnézném közelebbről, mert jó, fügefám az van. Azt értem. A szőlőt értem, de ezt a legeltetést nem…
– Mért nem próbálja ki? Lehet találkozik vele…
– A rackák tényleg a magáé?
– Aha.
– Hogy csak úgy terelgetném? Kicsit legeltetnék. Terelgetnék…
A pap végül fölajánlotta, hogy két hétig legeltetheti, terelgetheti a rackákat. – Adjunk esélyt Istennek – mondta – ha így akar megmutatkozni. De vigyázzon, hányat veszít el, mert nekem nincsen ám száz, csak hatvan – búcsúzott nevetve.
Nyár végén Winkler megérkezett a plébániára. Fölszerelkezett mindennel: kullancscsipesz, napolaj, kötszer, széntabletta, vihar-lámpa, és öngyújtó, esőkabát, valamint meleg takaró, merthogy a hodályban fog aludni. Szalmakalapjában úgy nézett ki, mint valami Afrika-vadász. Stiglic rezzenéstelen arccal nézte. Udvariasságból elkérte a bicskáját is. – Hát ezzel hogyan akar körmölni? A tokja az szép… És ezt minek hozta? – kérdezte a juhászkampó láttán.
– Hát kell, nem? – nézett Winkler Stiglic szilfabotjára, aki rögtön lehűtötte – Én csak támaszkodok…
– Én is majd.
– Még jó, hogy kutyát nem hozott… Majd adtak volna valami kis korcsot, ami elfér valahová, amennyi zsebe van. Maga tudja… Na haladjunk.
Stiglic megmutatta a hodályt, melynek a végében valóban ott lehetett aludni. – A pap nem ad szobát? – kérdezte, de Winkler önérzetesen magyarázta, hogy ő csakis az állatokkal akar lenni, és a pap fölajánlotta a szállást, de ő itt rendezkedik be. Ahogy akarja, hagyta rá Stiglic atyaian. Megmutatta a fejszét, baltát, vasvillát. Elmagyarázta, mi az, amit rendben kell tartani, hol az itatóvályú, mi a delelés. Winkler kérésére, bár Stiglic fölöslegesnek tartotta, leszámolták a rackákat. Ötvenkilenc, bólogattak. – Jó, ha mozdítani akarja őket, ott a hajítófa, mutattam. De nagyjából tudják ezek a rendet. Majd kijövök, megnézem.
– Nem kell, egyedül akarom.
– Na, de tudja, darabja mennyibe van? – Winkler mondta. – Hát akkor tudja, miről beszél.
– Jó – engedett Winkler –, holnap még jöjjön ki, aztán ha van kérdésem, mondom.
– Megbeszéltük.
Winkler remekül érezte magát. A világ csodálatos, a rackák nyugodtak, aludni jól tudott a hodály végében. A finom, apró kis neszek nagyon berendezték az álmait. Stiglic valóban nem zavarta ezt a különleges lelkigyakorlatot. Isten ugyan nem jelent meg egyik csipkebokorban se, de a simogatását, azt mintha valóban érezte volna. A második héten aztán Stiglic azzal jött, hogy ő másnap átmegy a hegyen túl, Józsi bácsihoz, herélni. – Ha érdekli, jöhet. Kell segítség. Van vagy hetven kis toklyó. Winkler boldog volt, bár eddig is élvezte a pásztorkodást, de most azt sejtette, hogy igazi pásztorokkal fog együtt dolgozni.
Stiglic reggel már várt rá a megbeszélt kanyarnál. Józsi bácsi ott állt a karámnak támaszkodva, merthogy a lába béna volt, a kullancs megcsípte pár éve. Oda kellett hordják a riadt, siránkozó kis állatokat. Józsi bácsi metszett, harapott, köpött, elkötötte, amit kellett és egy vödörbe dobta a pörköltnek valót. Winkler az első metszésnél összerándult, mintha őt érte volna a penge. Kétrét görnyedt és majdnem hányt, úgy meglepte a herélés látványa. De aztán rá is át ragadt a célirányos szenvtelenség, amivel dolgoztak. Mint a beretva, nézte az öreg bicskáját. A gyönyörű juhászkampó, amit hozott, persze ottmaradt a hodálynál. Vissza már nem mentek érte. Egy villás ággal kapdosta el aztán ő is a „kis mocskokat”, ahogy Stiglic mondta. Bár Winkler kis „szerencsétleneket” kergetett. – Büdös lesz a húsuk, ennyi kos meg nem köll. Már leválogattam – válaszolt az öreg, aki amúgy egy fölös szót nem szólt. Aztán bementek, Józsi bácsi mankóval, leültek, pálinkát kínált. Mesélt a „látásairól”, hogyan jár vissza az áldott jó felesége még egy év után is. Nem is ül le háttal az ajtónak soha.
Hazafelé a kocsmánál leöblögették a napot és Stiglic elmesélte, hogyan tépték szét a nyájat egyik éven az elvadult kutyák. Jaj, ahogyan feküdtek szanaszét a mezőn, mint a rongyok… Csak lemarták, megölték őket a kutyák. Vadállat ilyet nem csinál. Csak az elfajzott háziállatok. Viktor pap azóta se tart kutyát. Na, meg rackáknak nem is kell. Ezek nem háziállatok, ezek vadak. A sűrű, hosszúra sikerült nap után hazafelé, hirtelen szaporázni kezdte a lépteit. A rackák! Bementek-e a hodályba?!
Dermedten állt a sötétben. Hodály kapuja zárva, kinyitja, odabenn üres némaság. Nem hagyta nyitva a kaput… Hol vannak? Hova mehettek? És fölrémlettek előtte a Stiglic által emlegetett vad kutyák, vérengző fenevadak. Nézett a sötétben befelé, kifelé. A Hold sehol. Csak csillagok pislogtak, de az semmit nem ért. Na, de akkor hol vannak?! Végig járta a csikókarámot, az orráig se látott, hónaljig esett be egy gödörbe, csalán csípte, tüske szaggatta. Bejárta a szérűskertet. Nincsenek. A csikókarámban semmi. Hallgatózott. Semmi nesz. Már másodszor került körbe, mikor látta, hogy a szérűskert kapuja ki van nyomva. Az anyátok! Winkler igen erősen szedte a levegőt. Ötvenkilenc racka tízezer forintjával! Uram Atyám! Hát kellett ez nekem? Sírás fojtogatta. – És még hozzá a vad kutyafalka. Ami évekkel ezelőtt volt persze, de most is látta, hogy Stiglic szemeit elfutotta a könny a kocsma előtt. Merre vannak? Merre jártunk napközben, általában? Biztosan arra mentek. „Racka, racka neee”, „Racka, racka neee” – szólongatta őket, de hiába. Fáradt volt, de tudta, hogy le nem fekhet. Csak el ne tévedjen, ebben a szuroksötétben.
Egyszerre a kunyhónál találta magát. Sötétség. – Jó estét, jó estét – kezdte félhangosan. Benn világosság gyulladt. Jézusom, na most aztán… Jó estét, uram – köszönt, mikor az ajtó kinyílott és a férfi kidugta a fejét. – Ne haragudjon, Winkler vagyok, tudja… én őrzöm… és elvesztek a rackák, a Viktor pap rackái – motyogta. Az ember visszahúzódott, de az ajtót nem csukta be. Winkler szerencsétlenül, reménykedve állt. Akármi is lesz, legalább már nincsen egyedül. Az ember jött, csizma a lábán. Fehér inge, meg nadrágja derengve, szinte foszforeszkálva világított.
– Lámpát nem hoz? – lepődött meg Winkler, de már meg is bánta a kérdést.
– A lámpa csak zavar. Nem látunk… Délután erre voltak – indult Kőnig Ferenc a néma szaxofonos. Winkler döbbenten állt. – Kinyomták a szérűskert kapuját és elmentek – makogta.
– Erre lesznek, csak csendesen, mert ha mindig beszél, nem halljuk őket – mondta Kőnig.
Winklernek most ért az agyáig, hogy a férfi, a néma: beszél. Minden zavartság nélkül. – Délután erre láttam őket. – folytatta a férfi – Lehet szomjasak voltak… Figyeljen! Hallja? Itt lesznek.
És már Winkler is hallotta a neszt: Klek-klek, klek-klek. Ahogyan a racka szarvak finoman egymáshoz ütődtek. Klek-klek. Úristen, megvannak! Hála neked! Akkor itt alszom velük, mert majd reggel látjuk, merre vagyunk… – És hányat találtunk? – kérdezte naivan, de Kőnig azonnal válaszolt: – Amennyi van. Ezek együtt maradnak. Ezek vadak, van magukhoz való eszük. Meg ösztönük. Na. Jöjjön kerüljük meg őket, aztán hazafelé…
– Maga tudja az utat? Lát ebben a sötétben?
– Én nem, de ők igen.
Délben aztán Winkler megitatott, még egyszer megnézte, hogy nyitva hagyta-e a hodályt, a szérűskert kapuját rögzítette és felment a kunyhóhoz. Hát meg lett az elveszett nyáj… dudorászott. A kunyhó néma. Virító ajtaja betámasztva. Lement a kápolnába. Kannibál ott ült. A padlón rengeteg színes papír, vázlat, ki tudja mi? Ledobálva. Felvágottat evett kenyér között, ujjai festéktől maszatosak. Nézte Winklert, aki nem mert megszólalni. Csak bólintott – és futott vissza a hodályhoz.
Másnap délelőtt, mikor elköszönt, Stiglic nem számolta a rackákat, legyintett. – Így is látom, megvan mind a hatvan.
Illusztráció: Selmar Hess print, 1885.
Ezek is érdekelhetik!
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
