Sipos Lajos: 125 éve született Tamási Áron
*
„Országot már csak új gondolatokkal,
nagy áradó szívvel és új szépségek kiállításával tudunk alapítani.”
Három dolog kell az írósághoz (mondta-írta Tamási Áron): tehetség, tudás és befogadó közeg.
A tehetség a szövegalkotásban adottságot jelenti. Tamási Áronról már három-négy éves korából való emlékek vannak. A faluban szóbeszédben maradhatott fenn a kisgyermek ritka talentuma. Úgy tudta csavarintani a szót, hogy faluszerte számon tartották. Ha a helybeliek gyors s meglepő választ akartak, akkor megkérdezték, „ki az apád?” Ha a kérdést többször egymásután feltették, végül kicsiholták a gyermekből az elgondolt feleletet: „Nem az, aki kérdi!” A 12. évétől a székelyudvarhelyi gimnáziumba járó diákról is maradt fenn emlék. Eszerint a harmadik osztályban elnyert egy húszkoronás díjat, mert „magyarosan ír, jó dolgozatokat készített”. Egyszer, valamivel korábban, odahozott karosszékben, pipázva és „farkaslaki kiejtéssel” elmondta Petőfi A magyar nemes című versét. Az önképzőkörben felolvasta karcolatát arról, miként érkeztek hozzájuk a helybeli vásár alkalmával a rokonok, akiknek édesanyja „akkora rántottát sütött, mint egy talyigakerék”. Hetedikes gimnazistaként beküldte két írását a Zászlók című folyóiratnak, melyeket a szerkesztőség dicséretben részesített. A szövegalkotási készséghez a gyakorlatot és tudást az 1590-es alapítású jezsuita gimnázium jogutódjában, a magyar királyi Római Katolikus Főgimnáziumban szerezte meg. Az épület és Tamási Áron odakerülése két törekvést is jelzett. Az egyik a 19. század végén indult oktatási modernizációs program volt. Ebben a programban új gimnáziumi hálózatot hoztak létre annak érdekében, hogy a kulturális felemelkedés lehetősége a Kárpát-medence egészét jelentő országban sokak számára hozzáférhető legyen. Ekkor épült fel a csíkszeredai, a gyergyószentmiklósi, a fogarasi, a temesvári és még tizenöt település gimnáziumának új épülete. Mindegyikben előadótermek, szertárak, könyvtár, tornaterem volt, a székelyudvarhelyiben még házi múzeum is létesült. A másik törekvés a tudásanyag és a közvetítési mód modernizálása volt. Az ide bekerülő falusi diákok jórészt egy tantermes, osztatlan iskolából jöttek. Iskolaváltással a 18. század végi helyzetből legalább kétszáz évvel előbbre jutottak. Tamási Áron kedvenc tantárgya a gimnáziumban a latin és a történelem lett. Az 1918 április 17-én magánvizsgával tanulmányait befejező farkaslaki diák már frontkatona volt, hadapród, két kitüntetéssel. A háború után azonnal beiratkozott a kolozsvári egyetem jogi karára. A Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárában megtalálható indexe szerint 1918–1921 között tizenegy vizsgát tett le sikeresen jogfilozófiából, római jogból, magyar jogtörténetből, büntetőjogból, közigazgatási, pénzügyi jogból és más stúdiumokból. Amikor az oktatás nyelvét magyarról románra váltották, átiratkozott a kereskedelmi akadémiára, ahol egy másik tudománykörben mélyedt el. 1922 júliusától, diplomás emberként, előbb a kolozsvári hitelbank, utóbb egy brassói pénzintézet alkalmazottja lett. Ekkor már beletartozott Balázs Ferenc költő, író, rövidesen unitárius lelkész kultúraszervező baráti körébe. Ez a közösség egy antológiával szándékozott a közönség elé lépni, versek, prózai írások, tanulmányok gyűjteményével, a szövegekhez csatlakozó, azokat kísérő képzőművészeti alkotásokkal. A baráti körbe tartozók azzal biztatták a Szent József Fiúnevelő Otthonban, velük egy szobában élő Tamási Áront, próbálja meg ő is az írást. 1922. március 3-án a kolozsvári Keleti Ujságban megjelenő novellaíró pályázat még külső ösztönzést is adott a munkához. A pályázatra írta meg végül első novelláját, a Szász Tamás, a pogány című szöveget. A megjelent alkotás meghozta az íróság feltételét jelentő befogadó közeget is. Nyírő József, egy korábbi novellapályázat győztese, akkor már ismert író, megdicsérte az írást, és elmagyarázta, „mire kötelez egy erdélyi gyereket, ha tehetséges”. Balázs Ferenc egy tíz szerzővel tervezett antológiába meghívta tizenegyediknek az 1922-ben és 1923-ban több írással jelentkezett fiatalembert. Benedek Elek pedig meginvitálta az általa szervezett irodalmi különítménybe, a városokat és falvakat járó alkotó csapatba. Az 1923 áprilisában megjelent Versek, elbeszélések, tanulmányok tizenegy fiatal erdélyi írótól erdélyi művészek rajzaival című gyűjtemény Tamási Áron három novellájával végleg az írótársadalmon belül jelölte ki a frissen diplomát szerzett farkaslaki fiatalember helyét. Az antológia új irányt szabott a korszak irodalmában. A szerzők között ott volt Kós Károly, aki 1921-ben a Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal megírt, Kiáltó szó című röpiratában cselekvésre, a munkába való bekapcsolódásra szólította fel a Romániához csatolt részek fiatal magyarjait. Ott volt Kacsó Sándor újságíró, író, a Brassói Lapok jövendő szerkesztője, Kemény János báró, az 1926-tól szerveződő marosvécsi Helikon-találkozók házigazdája és Jancsó Béla orvos, író, a későbbi irodalom- és társadalomtörténész, a kolozsvári egyetem leendő professzora és még tizennyolc, jövendőalakításra készülő szerző. Az új politikai-társadalmi helyzetbe való bekapcsolódás lehetőségeit mérlegelték, akárcsak Kemény Zsigmond tette 1849 utáni röpirataiban. A korszak irodalmi vezérszólamát azonban az ezeréves Magyarországtól való elszakadás jelentette, a reménytelennek látszó jövő Reményik Sándor verseiben, amint ez megtapasztalható volt 1849 őszétől Vörösmarty Mihály és Tompa Mihály költeményeiben. Tamási Áron a hely- és cselekvéskeresők között volt. Azokat a lehetőségeket mérlegelte (Benedek Eleknek 1923. március 24-én kelt levele szavaival), melyek révén lehetővé válna, hogy „fajtája […] érdekében” dolgozzék. Akárcsak Pápai Páriz Ferenc és Misztótfalusi Kis Miklós tette korábban, meg akart tanulni valamit, amit visszahozhat majd hazájába. Ezzel a céllal indult 1923 júliusában az Egyesült Államokba. A „haza” azonban neki nem Magyarország volt, hanem Erdélyország. Nem is volt tértapasztalata a faluján, Székelyudvarhelyen, Kolozsváron és Brassón kívüli világról. Számára ezért a magyarságtudat helyi változata, a születő transzszilvánizmus eszménye, a magyar nemzettudat bővített-szűkített formája lett a fontos. Ragaszkodott az egész magyar nemzethez mint történeti-politikai képződményhez, értékrendjében kitüntetett helye volt a nemzeti létnek, az egyetemes magyar történelem tudatának, Max Weber fogalmával az „etnikai közösséghiedelem”-nek. Ugyanakkor nem tekintette magát kisebbségi írónak, még kevésbé magyarul író román szerzőnek.
*
Jól mutatja ezt készülő novellái nyelvi formájának alakulása. Az 1925-ben Kolozsvárt kiadott, Lélekindulás című könyvében tizenhét novellája jelent meg. Tíz közülük 1923 előtt készült el. Ebben a tízben tetten érhető volt a korszak általános törekvése, amely a hazához való közvetlen ragaszkodást a nyelvjáráshoz igazodással fejezte ki. Akárcsak Mikszáth Kálmán a palóc, Tömörkény István a szegedi nyelvjárásban „beszélő” alakjaival tette, a maga székely nyelvjárásával beszéltette hőseit Nyírő József is. A nyelvjárás fonetikai, grammatikai és helyesírási különlegességeivel fejezte ki a beszédmódot használókkal való teljes azonosulást. Az Egyesült Államokba indulás előtt Tamási Áron véglegesítette nyelvhasználati módját. A legénkék kirája címet Hűséges Mártonkára változtatta, az Ugy becslem, meghala végleges címe pedig ez lett: Öreg fa gyökere. A novellákban a szövegépítés, a mondatépítés, a szófűzés, a nyelvi riposztra való állandó készenlét fejezte ki az övéihez való ragaszkodását. És még valami. A szövegmondás szavaiban, a hősök monológjaiban és párbeszédeiben a teremtett természet, a növény- és állatvilág és az elő ember ugyanazon entitás tagjai voltak, a növények, állatok, természeti formák és az ember sorsát egyformán a „Fennvaló” intézte. Az alkotások még a halála előtti évben is a Farkaslakán született és az oda visszavágyó író közvetlen környezetét jelenítették meg. A Zeng a magosság Etédi Küss Antija „a Kalonda útjára” ereszkedett le pirkadatkor. A Föld embere hőse, Faludi Márton, ha úgy akarja, „szóba ereszkednek” a „zúgó fenyvesek”. A Tüzet vegyenek első mondata így hangzik: „Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a gondviselés”. A szöveg erőteljes rétegződést sugall. A térelemek azonosítása csak látszólag egyszerűsíti a befogadást. Annak tudása, miszerint Énlaka Farkaslaka községszomszédja, a Firtos ott emelkedő hegy múltat idéző várrommal, nem csökkenti a szövegek mögött felsejlő világtudat-egyetemességet.
*
Tamási Áron írásművészetének meghatározó darabjai nagyprózai alkotások: köztük a Szűzmáriás királyfi című „székelyregény”, a mítoszrekonstrukció, a duális lélekfelfogást érvényesítő Jégtörő Mátyás és a Bölcső és Bagoly. Leginkább azonban az Ábel a rengetegben és a Szülőföldem. Az Ábel a rengetegben, amelyben – Thomas Mann szavaival szólva – az „időtlenség” és a „mindig jelenvalóság” egyszerre érzékelhető, nevelődési regény, akárcsak Goethe műve, a Wilhelm Meister tanulóévei. A tizenötödik életévét éppen csak betöltött Szakállas Ábel a regényidő szerint 1920 szeptemberében felkerül a Hargitára erdőpásztornak. A „bank”” erdejét kell vigyáznia, a fáért érkezőktől át kell vennie a pénzt, majd le kell számolnia a tulajdonos emberének. Először nagyon félt. Félt a sötétségtől, az erdőzúgástól, a medvétől. Félelmén lassan felülkerekedett az elszánás, jól akarta végezni a munkáját. Majd hozzájutott egy ingyenfát kunyerálótól könyvekhez: megkapta a Gulliver utazásait, Rákosi Viktor regényét, a Hős fiúkat, Petőfi verseit és negyven darab Nick Carter-füzetet, majd egy kalendáriumot Fráter György barátról írt krónikás verssel, Szent Ferencről és Szent Zitáról szóló elmélkedésekkel. Ezeket hozzáadja a hatosztályos iskolában tanult bibliai és történeti olvasmányokhoz, a megyei földrajzhoz, az erdőben megtalált katonasírhoz, az emlékeiből előjött háborús emlékekhez. Az emlékek és olvasmányok kitágítják előtte a világot. Édesanyjának a halála figyelmezteti az emberi élet véges voltára. Az erdőben találkozik a románságával hivalkodó, tolvaj Fuszulánnal, az erejét és hatalmát fitogtató, rendőr Surgyélánnal, a fát vásárló, csíksomlyói Gvargyián által tűzbehajított Nick Carterek elutasításával és más könyvek tapasztalatával. Rájön, ha életben akar maradni és helyt akar állni, meg kell értenie a „jelenvaló világot”, a személyes gyarapodása mellett dolgoznia kell a haza felvirágoztatásán, keresnie kell az igazságot, „a szegények és elnyomottak zászlaját kell hordoznia, akármerre vezérelje is útja”. A regény esztétikai-poétikai értékét a szövegmondó pozíciója és az alkotás időszerkezete határozza meg. A szövegmondó a történet hat hónapjában mindenre félelemmel tekintő gyerekből az élet értelmére ráismerő felnőtté válik. A történet mondó Ábel a regénytörténés utáni időből, múlt idejű igealakokkal idézi fel az eseményeket. Az elbeszélt idő 1920 szeptemberétől 1921 márciusáig tart. Ebben idéződik fel 1914, a háború kezdete, az 1914–1918 közötti periódus és egy „disznyó bolsevik” kiszólásban az 1919-es idő. Ebben az időszakaszban, a háborús emberveszteség és az országvesztés ellenére nem történik semmi. Ábel nem érzékeli az „impériumváltás”-t, hiszen személyes sorsában a munkavégzés kötelessége, a kiszolgáltatottság, a megmaradás vágya ugyanúgy jelen van, mint az előtte járt nemzedékek életében. Tamási Áron, a „páratlan elbeszélő talentum”, ahogyan Németh László írta 1926-ban, azonnal bekerült az egyetemes magyar irodalomba: 1927-ben a Benedek Elek-féle különítmény tagjaként fellépett a budapesti Zeneakadémián, találkozhatott Kodály Zoltánnal, tagja volt annak a költő-író csoportnak, amelyet Bethlen István miniszterelnök hívott meg a budai Várba teára, október 28-án Babits Mihály vendége volt, 1929. január 18-án megkapta a 4000 pengős Baumgarten-díjat. Január 20- án a Farkaslakán működött Hitelszövetkezet „egyszer s mindenkorra díszelnökének” választotta.
*
Tamási Áron életművének terjedelmes részét teszik ki a misztériumjáték, a színpadi jelenetek, a székely népi játékok, a színjáték és a bábjátékok. A drámai műnemhez tartozó művek közül talán a legismertebb az 1935-ben bemutatott Énekes madár, melyet Németh László 1942-ben Ibsen, Pirandello és Claudel társaságában a műnem megújítására tett kísérletnek, az „arisztophaneszi játék új magyar változatá”-nak nevezett.
A színpadra írt művek rendszerint egy székely faluban játszódnak. A főhősök egymásba beleszerelmesedett fiatalok, akiknek meg kell küzdeniük egymásért, a lány vagy fiú a szerelméért harcra is kész a másikkal. Vannak a jót-rosszat előre jelző madarak, s szerepet kap a természeti világ is, amely élő és érző résztvevője a történetnek.
*
Különleges részt jelentenek Tamási Áron életművében a politikai esszék, előadói beszédek, újságcikkek, interjúk és nyilatkozatok. Ezek az írások érintik a királyi Magyarország és a különböző politikai-államhatalmi státusokat megélt Erdély és Partium sorsát, az 1867 utáni közjogi helyzetet. A területen élő magyarok, románok, szászok és más nemzeti csoportok lehetséges és szükséges közös életének távlatait, a román királyság 1918. december 1-i deklarációját a területében jelentősen megnőtt román államról, a trianoni diktátum következményeit, Észak-Erdély Magyarországhoz csatolását, majd a revízió revízióját, az 1945 utáni sorstörténetet, beleértve az író szerepvállalását és megnyilatkozásait az 1956-os magyar forradalom idején és a represszió korszakában. Ebből a terjedelmében sok és jelentőségében fontos szövegegyüttesből egyetlen eseménysor is jelezheti Tamási Áron szerepének fontosságát. Az 1937-es Vásárhelyi Találkozóé. Az Ábel a rengetegben könyvvel 1932-ben a legszámottevőbb magyar írók közé került szerzőnek 1930–1931-ben Tiszta beszéd címmel állandó rovata volt a Brassói Lapokban. 1934-ben Bajlátott szülőföld címen nyolcrészes falu- és családtörténeti összefoglalót írt. 1935-ben ugyanitt adta közre Cselekvő Erdélyi Ifjúság című munkáját. Tamási Áron ekkor már ahhoz az értelmiségi körhöz tartozott, amelyik dr. Szász István gazdamérnöknek, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület ügyvezető alelnökének házában, Kolozsvárt, a Vulcan utca 13.-ban tartotta megbeszéléseit. Ebben a csoportba beletartozott az 1934-ben kolozsvári egyetemi lelkésszé kinevezett Márton Áron, az egymás után három formációban megjelenő, Hitel című folyóirat alapító szerkesztője, Vencel József, az Építő Erdély című írásával jelentkezett Albrecht Dezső. De ebbe a körbe tartozott az 1940–1944 közti időben „nemzetpolitikai szemle” jelzéssel megjelent Hitel főszerkesztője, Vita Sándor is, aki a második bécsi döntés után, de még a magyar csapatok Erdélybe való bevonulása előtt Teleki Béla gróffal, az Erdélyi Párt parlamenti képviselőjével, Mikó Imrével és Demeter Bélával memorandumba foglalták a román nyelv oktatásának szükségességét a magyar iskolákban, románul tudó hivatalnokok kinevezését a román lakta vidékekre. Az 1932–1940 közötti időben Tamási Áron minden testületben kezdeményezően vett részt. 1934. március 5-én Német veszedelem című cikkében elhárította a „Kárpátokig terjedő német birodalom” tervét. 1935. április 21-én a Budapesti Hírlapban, Gondolat és árvaság című cikkében szót emelt a szociális igazságtalanságok ellen. 1936 végén, 1937 elején tervezetet fogalmazott meg a Marosvásárhelyre összehívandó társadalmi találkozó ügyében, a románok, magyarok, szászok sorsát és társadalom alakító részvételét megvitató megbeszélésre. Az 1937. október 2-án kezdődött Vásárhelyi Találkozón 187-en vettek részt. Gyártulajdonosok, szakszervezeti bizalmik, katolikus pap, kommunista újságíró, szabadelvű író, párttisztséget betöltő ügyvéd, gyári munkások és kis falvakból jött földművesek mellett ott volt és felszólalt a marxista Balogh Edgár is. Tamási Áron Hősökhöz, nehéz időben címmel a konferenciát megnyitó elnöki beszédében és az Ellenzék hasábjain október 15-én Eszméink és bajtársaink védelmében című publicisztikai írásában foglalta össze a találkozón elhangzottakat. Pontokba szedte mondandója lényegét. Az első három pont így hangzott: „1. A közép-európai magyarság egyetlen nyelvi és kultúrközösséget képez, melynek a romániai magyarság is alkotó része. 2. A romániai magyarság és annak itt [Marosvásárhelyen] összegyűlt ifjúsága a román néppel való testvéri együttélés és megbékélés szükségességét vallja, és ennek megteremtésére őszinte készségét és tiszta szándékát hangsúlyozza. 3. A román nép és romániai magyarság közötti békés együttélésnek mindenekelőtt álló feltétele, hogy az állam biztosítsa a magyarság népkisebbségi jogait úgy is mint állampolgári egyednek, s úgy is mint nemzeti közösségnek.”
Illusztráció: fh. Szilvásy Margit Tamási Áron, 1952 festményének részlete
Ezek is érdekelhetik!
Juhász Anikó: Halálod helye, Attila (versek)* →
Szent Márton nálunk és a nagyvilágban (Berecz Ágnes Gabriella Szent Márton napi összeállítása) →
Jámborné Balog Tünde: Holtak vigíliáján →
