Németh István Péter: TAPOLCAI KÉPESLAPOK A SZENT GYÖRGY-HEGYRŐL
*
Szondi Györgynek
1.
Több költői bizonyítékát találtam annak, hogy a Szent György-hegy menedékházának létezett egy vendégkönyve. Nem tudjuk, hova lett maga a könyv korpusza, de az először abba jegyzett, majd meg is jelent szerzemények sorra bukkantak föl, amikor a régi újságokat lapoztuk. A Tapolczai Lapok szerkesztője (az újság 1936. augusztus 15-i számának 2. oldalán) a következő bevezető szavakkal látta el Tihanyi Ferencnek azt az alkalmi költeményét, amit az akkor még meglévő vendégkönyvbe talált. (Ősz Iván verse – ami ránk maradt – már 1944-ben keletkezett.)
Tihanyi Ferenc magyar obsitos, akár római kori légiós elődje, aki nem ment vissza a birodalomba, hanem itt maradt Pannóniában szőlei közt, s tuszkulánuma előtt veteránként diófa alatt kortyolta borát, úgy ragaszkodott a Szent György-hegy szépséges bazaltoszlopaihoz.
Szent György-hegy, Badacsony (fotó: NIP)
Minden évvel ismertebb Szent György-hegy szépsége
Feltárni a szépségeket, oda vezetni a városi embereket a szépségekhez – turistafeladat. A Magyarországi Kárpát Egyesület tapolczai Balaton-osztálya vállalkozott, hogy a Szent György-hegyet, amelynek bazaltorgonáját és feledhetetlen körképet nyújtó plátóját csak kevesek ismerték – feltárja, felhívja rá a nagyközönség figyelmét. Harmadik éve tart a propaganda, amelyet a Darányi-turistaház építésével és megnyitásával vezettek be. Azóta sok ezren fordultak meg a nádfödeles, tornácos hajlékban és mentek föl a hegytetőre.
A Szent György-hegyi turistaház látogatóiról a vendégkönyv alapján kedves riportot lehetne írni. A látogatók személyéről csak úgy, mint a vígabbnál vígabb és komoly epigrammaszerű emléksorokról. Ez idén a közel négyszáz bejegyzett név között nem egy hírességgel találkozunk a számos egyetemi tanár, cserkész és turista csapat, paptanárok, lapszerkesztők, művészek, magas állású állami tisztviselők tarka sora között. És sok százan jártak ott, akik nem örökítették meg látogatásukat az emlékkönyvben.
A vendégkönyv átnézésénél egy igen kedves versre akadtunk, amelyet már most örömmel közlünk:
Szent György-hegyen
Sok megpróbáltatás után is itt maradtatok
Ősrégi bazaltoszlopok!
Mindennel dacoltatok,
Még az idő sem lett úr rajtatok.
Hej, könnyű volt a dolgotok.
A nagy vihar: a szerelem,
Mely végig szánt sok életen,
Hogy ne maradjon utána más,
Csak egy el nem mondott vallomás.
Vagy egy forró könny csupán
A fájó csalódás után.
Ti rajtatok ez nem ütött sebet,
Ezért nem roppantatok össze
Mint az emberek.
Ezért álltok büszkén, némán, mereven
S szánakoztok a sok bolond
Szerelmes emberen.
1936. június 11. Tihanyi Ferenc ny. őrnagy.
1936 júniusában Medárdkor és az azt következő napokban is sok eső esett Tapolcára és a Szent György-hegyre. Az idős vagy öregedő őrnagy meglehet, az eső elől húzódott be, hogy versét a vendégkönyve beleírja?
Rezignált bölcsességét szeretné örökül hagyni az oldalakon.
Az emberélet végességét villantja össze a bazaltoszlopok öröknek tűnő évmillióival. Ebben a viszonyításban hiábavalóságnak tűnik, a halhatatlannak hitt szerelem is… Az őrnagy úr szkeptikus filozófiáját majd Weöres Sándor és Csoóri Sándor tudják majd cáfolni költeményeikben. No nem is a szerelemről szóló sorokat, csupán azt, hogy a kő is ég és szenved (W. S.), s hogy a kőoszlopok mégiscsak a tájban örömét lelő ember kedvéért dőlnek le (Cs. S.).
2.
Pécs Gyuláné Szent György-hegyi verse 1938. május 28-án jelent meg a Tapolczai Lapok hasábjain. Aki írta, Tapolca egyik legismertebb írójának számított hölgy létére. 1884. május 7-én született s Beszedits Margit volt lányneve. A harmincas években figyelt föl tehetségére a Tapolczai Lapok főszerkesztője, Botár Árpád.
Az első jelentős visszhangot kiváltó sikerét a Régi emlékek, régi emberek című Tapolcára és tapolcaiakra emlékező próza-füzérével aratta, amely 1935-ben kötetben is napvilágot látott. A Herczeg Ferenc-féle Új Időknél pályázatot nyert éppen akkoriban, amikor helyben az alábbi verse jelent meg:
Szent György-hegy bazaltszikláinál…
Állj meg vándor! A múltnak lábnyomán
És hagyd mesélni itt, a bazalt-orgonát!
S míg elnézel a derűs völgy felett,
Gondolj rá, mikor tüzek méhéből
A világ született!
Amikor az űrben elemek csatáztak!
Mikor az Úr Isten elültette itten
Az első fűszálat!
S míg könnyű kézzel megsimítod
A sok mohos bús sziklaóriást,
Érzed-e, hogy porszem vagy csupán
A futó időnek saruján!
A közeli Szent György-hegyet számtalanszor látta, eszmélkedése óta belé ivódott sziluettjét bizonnyal behunyt szemmel is föl tudta már idézni. A vers írása előtt töltötte be 54. születésnapját. Nem fiatal, ám az öregkor rezignációja is távol áll tőle még. Írónői sikerei csúcsán, egy kisváros polgári biztonságot adó házából kilépve a közeli hegy kőzsákjai alatt teremtményi létének törékenységét, végességét s parányi voltát méri fel. Retorikai klisével kezdi a versét, ama görög sírfelirat idézésével: Állj meg vándor! (Termopülai sírfelirat!) Ugyanakkor semmilyen cselekedetre nem szólít föl, csak arra kéri az erre elhaladókat, hogy tűnődjenek el a hajdani lávakitörések színhelyén, emlékezzenek meg millió meg millió évről, a Teremtés könyvének képeiről. (Nem kell hírül vinni semmit!) Elég, ha a kőorgonák emlékeztetik a kirándulót az ég s a föld szétválasztására, a tüzes magmából született bazalthegy születésére és a maghozó füvek Alkotójára. Egy belsőrím (Isten – itten) fölzengetésével teszi himnikussá a költőnő a verse hangulatát.
A hatalmas követ mégis a hozzá képest parányi ember képes egyedül gyöngéden megsimítani. (Ezzel lesz méltó társa – a Teremtésen munkálkodva tovább – a Jóistennek, aki ujja hegyén az életet átszikráztatta Ádám ujja hegyébe Michelangelo freskóján.)
S még mindig nem kér, csak kérd a költőnő. A költői kérdésre természetesen nincsen válasz, a kérdőjel helyett felkiáltójel is szerepel a vers zárásában. Az idő itt egy ember (antropomorfizáció), egy futó harcos (mint ama hajdanvolt, elesett spártai görög), akinek a saruján jelentéktelen, lepergő homokszemek lehetünk csak mi, emberek. Így csatol vissza az utolsóból a nyitó sorra a költőnő. Kezdet és vég egybeér. Ám ez a gyengeség kell, hogy adja erőnket, tudhattuk meg szintén költőtől, József Attilától, aki könyvéhez előfizetőket gyűjtött, egyszer a tapolcai vasútállomástól a Fazekas utcán át akkoriban a Malom-tóig jutott…
Pécs Gyuláné Beszedits Margit Kőszegen hunyt el 1963 nyarán. Sírja az ottani temetőben található.
3.
Hogy beérhessen minden szüretre, hogy addig bölcs borozgatások is lehessenek, szépséggel és értelemmel vezethessék életüket a gazdák, azért építették a Szent György-hegyen a hajdanvolt birtokosok a Szent Donátról elnevezett kápolnácskát. Szent Donátusz ünnepe augusztus 7-én tartjuk. Donát, Dionysos, 314-ig élt, ókeresztény püspök, vértanú volt. Ő a szőlősgazdák védőszentje.
Szent Donát kápolna (fotó: NIP)
A Szent György-hegyi Szent Donát kápolna történetét több forrás nyomán is megtudhatjuk. Legelőször Ley József tapolcai plébános foglalta össze a legfontosabb adatait a Veszprémi Hírlapban: „A Szent György-hegy északi oldalán az úgynevezett Mogyorósi szőlőterületen van egy kápolna Szent Donatus püspök és vértanu tiszteletére, melyet 1811-ben Hornyik János, akkori káptalani helynök engedélyével a hegybirtokosok építettek és Szmodics János tapolcai plébános benedikált”. (Vagyis szentelt fel.) Tóth Péter emígy írja le a kápolnát és ez utóbbi, odáig vezető utat Szőlőhegyi kápolnák Tapolca környékén című kiadványában: „Tornya vaskos, szentélye félkör alakú, homlokzatát két oldalról zömök pillérek támasztják meg; a harangtartó torony teteje félkörívvel záródik. A szőlők és gyümölcsfák között rejtőzködő kis templom környéke szépen rendezett: virágágyások, bokrok, nyírt gyep veszi körül. Megközelítése: A Raposka és Tapolca közötti régi téglagyár megállójánál kell a földúton a piros útjelzésig elmenni, majd ezen az úton kb. 500 méter megtétele után jobbra fordulni; innen rövidesen már meg is pillantjuk a – nyáron a fák, szőlők közt megbújó – kápolnát.”
Tóth József tapolcai helytörténész szavaival élve: onnan „láthatjuk a félköríves szentélyű, homlokzatán két támpilléres, aránylag zömök, félkörívvel záródó tornyot, amelyben a harang van.”
Tóth József tanár úrnak is tanára volt Szegeden Bálint Sándor professzor, s az ő Ünnepi kalendáriumából ismerhetjük meg a szent életét s az életszentségéhez fűződő népszokásainkat. Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában olvasom, hogy Szent Donát kultusza igazán a barokk időkben kezdődött, amikor Rómából a Rajna bortermő vidékére vitték ereklyéit. 1652-ben az ereklyét kísérő papot villámcsapás érte, ám semmi baja nem esett. Első magyarországi említése Vas megyéből származik, Csepregen a hegykönyvben megtiltották (1626-ban), hogy Donát-ünnepen kint tartózkodjanak az emberek a szőlőskertekben, mivel könnyen részegséggé fajulhatnak az áldomások, s ezekkel se volna illő elveszíteni a szent pártfogását. (Ő, Dyonisius, s már nem az a régi pogány görög Dionysos nevű istenség, ha nevük meg is egyezik. Adományt jelent amúgy.)
Bálint Sándor szerint „A kultusz elterjedése a jezsuita barokkal, illetőleg a tőle ihletett főúri jámborsággal függ össze.” Szent Donát szobra, képe, kápolnája, néki szentelt harangja Magyarország-szerte megtalálható, a szegedi professzor is csak a teljesség igénye nélkül adta a róluk készített lajstromát. Ebből szűkebb dunántúli pátriánk szakrális helyeit idézem:
A Balatoni borvidéken Barihegy (Vörs határában), Badacsony, Lelle, Gyulakeszi, Lesencenémetfalu, Tapolca, Rezi, Szentgyörgyhegy (sic!)…
Tóth Péter az általa bemutatott szőlőhegyi kápolnák sorából sem hagyta ki Szent Donát, az aleppói mártír püspöknek szentelt, következő kedves építményeket sem:
– a tapolcai plébánia filiáját, a mogyorós-hegyi Szent Donát kápolnát,
– a lesencefalui Szent Donát kápolnát,a rezi Szent Donát kápolnát,
– a zalaszántói Szent Donát kápolnát,
– a badacsonyi Szent Donát kápolnát,
– és a csobánci Szent Donát kápolnát.
A 20. században Ady Endre fájdalmas képben láttatta a kultúremberiség tragédiáját: Minden Egész eltörött. Szent Donát legendájának megkapó jelenete az, amikor a rátört pogányok kiütik kezéből boros kelyhét, s az összetörik. Ám darabjaiból – a szent imaszóira – rögvest ép egésszé forr össze.
4.
Sobri Jóska nevét éppen úgy emlegették a Dunántúlon, mint Rózsa Sándorét az Alföldön. A 19. század közepéig sok főfájást okoztak a hatóságoknak, ugyanis a betyárok valójában katonaszökevények, enyves kezű makkoltató pásztorok és alföldi lovas emberek voltak. Mégis igazi szabadsághősöket látott bennük a lakosság. Balladák szóltak róluk s megkapó verssorokban számoltak be a világirodalom rangos költői, például a német ajkú Lenau. Utóbbinak A pusztai csárda című költeményéről is az Ürgelyuki csárda jut eszembe a Szent György-hegy alatt. Itt iddogáltak a betyárok, akiket a legenda szerint nem fogott a pisztolygolyó.
Ürgelyuki csárda (fotó: NIP)
Sobri Jóskáék számára – így akarta hinni a nép – a legfontosabb létérték a szabadság és a szerelem lett. (Pedig Sobri még nem olvasta Petőfi verseit! Ám a költő, az aszódi diák, hallott már Sobriról.)
A betyár és a csárdában fölszolgáló lány, Répa Rozi szerelmének megható és idilli történetének ábrázolását leljük Eötvös Károly könyvében (Utazás a Balaton körül). Sobri Jóska volt a Tapolca melletti ürgelyuki csárda híres betyárja, akinek Répa Rozi hozta a bort. Népdalok születtek erről a szerelemről. Az Ürgelyuki (Ürgeliki) csárda pincéjébe a lovakat is be lehetett vezetni, s ha a strázsa jelzett, a betyár az épületből nyomban kiugratott. Bátran tért be ide hát Sobri (s több dunántúli haramia-társa), ha megéhezett, megszomjazott vagy babája csókjára vágyott:
Éhes legény a Sobri, / Nagy vitéz a Milfait,
Jó strázsa a Papp Andor, / De mégis jobb a Mógor.
Sobri Józsi a nevem, / Milfait vagyon velem,
Papp Andor körülöttem, / Mógor pedig előttem –
Répa Rozi ilyenkor Sobri „…nyakát által szorítja / száját csókra csucsorítja.”
Tapolca, Sümeg, Keszthely vidékén foglalták énekekbe Sobri egész életét:
A keszthelyi malom alatt / Sobri Jóska majd ott maradt;
De németek nem ismerték, / “Hol fan sifán”, azt kérdezték.
Harminc(három) német ment ki / Sobrit hármával megfogni.
Mikor trombita szólamlott, / Sobri Jóska elinallott…
A Dunántúlon, az Alföldön számtalan régi épületnek és romnak van legendája, hogy az egykor a betyárok tanyájául szolgált. Petőfi Sándor remekében, a Kutyakaparóban, már a betyárvilág végén vagyunk, olyannyira realista vers az a csárdáról, aminél valóságosabb leírást Vauquer-né panziójáról sem kapunk Balzactól.
Kisapáti felé, a Hatvanas őrház után legelők, majd a házi jószágok számára lucernások voltak gyerekkoromban. Az Ürgelyuki csárdáig egy kicsinyke sűrű erdős részt sem vágtak még ki.
Évtizedekkel ezelőtt álltam meg utoljára az Ürgelyuki csárda romjainál. Falán át lehetett látni, kiszolgált karosszéket tett valaki a hajdan híres ivó közepébe, s mintha csak a falaira fölfutott vadszőlő tartotta volna egybe az épületet. Aztán már az sem.
5.
A két állam alapítása óta a két népnek: lengyelnek s magyarnak − közös sorsú nemzete lett. Szomszédos két ország, két barát, egymásnak tejtestvérei. Üldözött lengyelek számára nem is annyira ideiglenes, hanem megbízható, menedéket adó paradicsom lett 60 esztendeje országunk, közelebbről Balatonboglár, de lengyel menekült-szórványokat Tapolca és környéke is befogadott. A Mogyorósi domb tetején Pauer Gyula kályhásmester műhelyében édesanyám még találkozott a lerongyolódott menekültekkel, akik segédkeztek a samottok, cserepek, agyagos ládák mellett.
A Balaton-parton élő magyarok lengyel felebarátaikat rejtették el az üldöztetések elől, s amire akkoriban egész Európában nem volt példa: a II. világháború éveiben a lengyelek hazájukon kívül tanulhattak általános iskolában és líceumban a túlsó parton. Nem kevesebb, mint 200 boglarczyc-ot oktattak. Magyarországon 1939-től 1945-ig mintegy 60 000 lengyel embertársunk számíthatott az itt élő családokra. Sem az évezredes történelmet, sem a két emberöltőnyire visszanyúló múltat nem feledhette egyik nép sem. 1956-ban, amikor már túl piros lett az áldozatoktól Pesten az aszfalt, Lengyelországban vért adtak az emberek, hogy ezzel a humanitárius cselekedetükkel is a magyar forradalom segítségére siessenek. Antal József édesapjáról pedig a hetvenes évek végén Varsóban utcát neveztek el…
A tapolcai Szöllősy Ferenc atya ünnepi misét celebrált évente Balatonbogláron a lengyelek idelátogatása alkalmából.
Számomra különösképpen fontos és szép az a vers, amit egy varsói költő írt a Szent György-hegyen, amikor feleségével idelátogatott. A költőnek és versének tapolcai születésű tolmácsa is volt Cséby Géza személyében!
Aleksander Nawrocki: A Balaton melletti Szentgyörgy hegyen
Közelebb vannak itt a csillagok,
mint gondolataid.
A tücskök rózsává változtatják
a naplementét,
nevedben pedig ott rekedt – csak most
vettem észre –
a sziklák egy darabja,
szőlőskertekké váltak a szavak,
könnyedén és színpompában úszva a
fájdalom szikla-szorosában.
A szeder csupán, ki nem hisz
szavaidnak – túl magabiztosak ajkaid –
mint Paganini kezében a hegedű,
de az ősz közeleg, mint színes
madár-betétű Biblia,
hát minden szavad énnekem
kápolna tél előtt,
tested vihar utáni könnyű szimfónia,
mikor az eső még szűri szép imád.
A műfordító tősgyökeres tapolcai, költő és irodalomkutató. Volt házukat a régi tapolcaiak még ma is a család neve után hívják Cséby-háznak. Könyvei között több műfordításkötetet is találunk, s lengyel származású édesanyja révén nem csoda, hogy Adam Mickiewicz, Galczynski és Aleksander Nawrocki műveit ültette át „anyanyelvéről apanyelvére” hűen és szépen.
A magyarok és lengyelek történelmi barátságáról kedves rigmus is született: Polek-wenger: dva bratanki… Egy Pilinszky-vers utolsó sorai előttem (Konrad Sutarski fordításában lengyelül is): „barát / barátság mindörökre” ; brat / braterstvo na wieki …
Milyen szép, hogy tanúhegyünk is tanúja lehet folyton ennek az emberi érzésnek, ezúttal Aleksander Nawrockit hordva a hátán.
6.
A hegy Balatonra néző oldalában annyiféle otthona van a bornak, hogy a pincétől a présházon át a borházig minden épülettípusra találunk példát közöttük. A legszebb és legnevezetesebb építmény természetesen a Tóti Lengyelek egykori birtokán áll még ma is, a Lengyel család borháza. Vajkai Aurél szerint „a legszebb Balaton-melléki kúriák egyike”. Szépségéhez a legméltóbb festményt tán Heitler László készítette a parasztbarokkos homlokzatú műemlékről. A szomszédságában található templom falában megcsodált műalkotások pedig Takáts Gyulát ihlették a következő vers megírására: A gesztenyék fölött tanyáznak / lába-sincs / világba / Egyiknek kard másiknak szárnya / és annak csak virág jutott / A gesztenyék s az ég között / a sárga háromszög fokán / kagylós fülkékben laknak / A tóról jöttek vagy vadonból / s bár ismernek minden utat / de vissza már soha / sziklába sásba nem mehetnek / mint kés alól a szem / kőről a mag szárnyukra keltek / Igy nézek rájuk föl / ők vissza ránk ide / s kutatva egymás emlékeibe / rajtuk és rajtam át / lakjuk a teljesebb matériát / Nyelvünk szemünk nélkül / hátunk kagylónk mögül a fény / s szakállukból a szó / kiszáll mint arany-veréb / s mint az idő a térbe / körözget élünk / egymás emlékezetébe (Lakjuk a teljesebb… – A Lengyel-kápolna szobrai alatt)
De most nem is e templom, nem is a híres borház érdekel, hanem az a présház, amelynek falára Márton Mihálynak helyeztettek kőbe vésett versei. Vajkai Aurél nem bízott a kőben, gondosan lemásolta a betűket, hogy semmiképpen ne veszítse el azokat az utókor. A lapidáris tömörségű versek fennmaradtak tehát ettől a derék rigmistától, aki Padányi Biró Márton püspökurunk szakácsa volt, s akkoriban verselt már, amikor Batsányi János még csak kamaszodott. A Szent György-hegyi gazdává lett ételkészítő mester a borház szomszédságában bizton elmondhatta, hogy ez a hely poétának való. Különben nem írta volna, hogy: Tekints ide kérlek világos tükörre / Lengyel familia örökös hegyére / Találsz itt megrakott jó boros pinczére / Csak tarisznyád legyen se gondod az erszényre ANNO 1787. Messzire szaladoztunk volna vissza az időben? Ez az alig több mint két évszázados szellemi utazás még nem dobogtathatta meg eléggé a szívünket. Katapultáljuk csak még egyszer ugyanennyivel magunkat a XVI. századig. Csikász István lesz a kalauzunk, mégpedig 1993 májusában írott versével. Utassy Józseffel együtt sóhajt fel: hadd legyek vitéz itt a szellemi végeknél!
A Szent György-hegy alatt
vénhedt végvári vitéz: / Itt én vagyok MAGAM: / lehet hogy ITT SZÜLETTEM / MONOSTORAPÁTIBAN / a SZIGLIGETI szőlőhegyen / MONOSTORAPÁTIBAN / SZENTKIRÁLYSZABADJÁN / Vagy SZENTGRÓTON Zalában / egy régesrégi korban – / mert tudom-tudom: ERRE JÁRTAM! / az ösvényeket hunyt szemmel ismerem: / mintha örökre itt maradtam volna: / titokban visszajáró lélek – / bolyongva vándorolva / napfényben zivatarban jégesőben / pörögtem az északi szélben / fekete felhő rámszakadt / villámokban cikáztam-kóboroltam / lerészegedtem zápor illatában / s lubickoltam a jó borokban / a SZENTGYÖRGYHEGY ALATT
Konczek József sokat kísérletezett olyan szövegekkel, amelyek Balassi Bálint korának hangulatát idézték. A Szent György-hegy az ő versében is fölidézi a janicsárok napjait, a régvolt történelmi korok képeskönyveinek ábráit. De túl e metszeteken még messzibbre tart. Egészen a korábbi földtörténeti időkig kalandozik képzelete. Sőt a mítoszok koráig. Ahol már az első legendák is születnek: Bazalthegy. /Lyukacsos kenyérkövek / őrlik a lecsorgó ösvényeket. / Laza porpiramisok, / homokcsóvák, / lemezes levelű / cirregő erdő. / Birkák hátán a szél pehelyturzása moccan meg néha, / lenn, a bástyák mellett ágáló vadzab mézsárgát villámlik. / Pikkelyes falu /. A gyíkszemű falu. / Tetők, tetők, tetők. // Porhamvas út. / Lapu. / A lapu beforrta az utat, szinte belenőtt. / Legyalult / sziklák. / A szélbe foszlott felhők, mint a janicsárcsapatok rongyai. / A mezőn hűvös árnyék indul, füvek hátán végigsistereg. / Posztófejű buzogányok nézegetnek. Közrendű sereg. / S a földbeivott koponyakelyhek, a történet, a mondai. (Bazalthegy)
Hátrafelé nézek, amerre Januárius öregapó arca is fordul. A Teremtésnél tovább nem csavaroghat semmilyen garabonciás, még a költő sem. De a Kreatúrát, s benne a Szent György-hegyet dicsérhetjük még mindannyian. Erre tanít minket egy 80 esztendős hazánkfia, a Kalevala-fordító Szente Imre. Versét vendéglátójának, Dr. Zsiray Ferencnek dedikálta a szőlőhegyen.
Búcsúzóra
Väinämöinen, vének véne, / Időtlen idők dalosa, / Régi rétjein bolyongva, / Hegyen-völgyön vándorolva, / Hágott egy aranyhalomra: / Ezüstös emelkedőre:/ Szentgyörgy-hegynek hajlatára. / Nézte-nézte ezt a tájat, / Nem bírva betelni véle: / Mily csodát teremthet Isten / S ember együttműködése, / Ha úgy istenigazában, / Örömükben összefognak. / Ilyet csak Itáliában, / Toszkána dalos mezőin, / De nem láthat Pohjolában, / Északi hideg honában. / Akkor immár indulóban, / Hosszú útra készülőben, / Kantaléjét kézbe fogta, / Körmeit reá kapatva; / Áldást mondott mind a tájra, / Mind a munkáló kezekre: / „Boldog Isten bőven adjon, / Teremtő tetézve mérjen / Góréjába gazd’ uramnak, / Asztalára asszonyának, / Fia-lánya fészerére, / Nemes nemzete javára, / Hogy a szorgos munka mellett / Kedve dalra is maradjon!
Szente Imre, a Pannóniában született költő verse a Kalevala ritmusában íródott. A magyaros, nyolc szótagból álló, tagolható sorok régi dicséreteket juttat eszembe, mikor a Szent György-hegyet magyar Pellegrinónak nevezték. S meghat az Északon élő költőnk világképe is, amelyben az ember Isten méltó munkatársa, úgy szorgoskodik a Teremtés dolgain. Higgyünk neki.
7.
Természetesen Horatius nem járt a Szent György-hegyen, még környékünkön sem Pannóniában. Ám azt nem vitatja senki, hogy egy-egy veterán a légiókból, aki itt maradt tuszkulánumában, s nem ment vissza Rómába, bizonnyal itt itta borát egy diófa alatt, míg a Pelso habjait csodálta. S ahhoz már igencsak illett Horatius carminája.
A latin klasszikust Berzsenyi is testvér léleknek érezte szülőföldjén (a Szombathellyé lett Savaria közelében), olyannyira, hogy a rómaiak hegyét, a Soractét kihagyta átköltéséből, és a Ság-heggyel helyettesítette. A vasi táj semmivel se költőietlenebb, mint az eredetiben a római.
Zúg immár Boreas a Kemenes fölött,
Zordon fergetegek rejtik el a napot,
Nézd, a Ság tetejét hófuvatok fedik,
——–S minden bús telelésre dőlt.
A latin vers fölött kettős kötelezettséget is éreztem évekig. Egyfelől a magyar irodalomban minden valamirevaló költő lefordította a Vides, ut alta stet nive candidum / Soracte… kezdetű, Ad Thaliarcum (Thaliarcushoz) című Horatius-verset, mint jó iparos a vizsgadarabját, másrészt a honi poéták saját bölcsőhelyükről emelték időmértékes soraikba az általa legismerősebb földrajzi neveket. Így tettem magam is. Valamint fotómasinámmal egyik télen a vonatablakból sikerült egy, a költeményhez illő képet készítenem. Vasadi Péter költőtől a versfordításaimért mindig dicséretet kaptam, de erről a fotómról még annál is többet: egy vicces, kópés rögtönzést, mintha a nyelv gondozatlanabb, sőt archaikus rétegeiből merítené mindazt, ami a végsőkig komoly a jelenben:
„Aztat a havas, világoskék Szent György-hegyet nagyon irígylem, Kisapám. Mög Tapolcát, ahová csak vonattal illik lezötyögni. A Balatont, a Balatont, a Balatont, aztat es, meg a hatalmas csöndet, aztat a’ édes, üres semmit, ami minden. S amiben benne vágyon minden”
2010. II. 7-én
Fotó: NIP
S mintegy mellesleg, hadd legyen itt a Horatius-fordításom:
Thaliarchushoz
Lám, hófehér Szent György-hegyi fákra hull
Sűrű pehely s szőlők sora horgadoz,
——-Fenyő belégörnyed gerincen
————–És a Tapolca felől futó ér most
Jég foglya. Tégy hát tűzre akáckarót
És pinceajtót nyiss, a lopóüveg
——-Ragyogjon e télben nekünk csak,
————–Teljen arany boraiddal, ej!, meg.
Jóvátevődik mind, ami rossz ugyis
Az ég alatt, elfárad a szél, csitul
——-S nem birkolódzik majd a ciprus
————–Szép derekával, a gesztenyékkel.
Hány új nap az, mely még ezután jön el?
Mért kérdenéd. – Csak csapd a bevételek
——-Közé, s amíg ifjú vagy, el ne
————–Hagyd szaladozni időd szerelmes,
Táncos találkák nélkül, öreg korod
Hisz messze sincs; őszen s kötekedve jársz…
——-Ma szállni hív a végtelen tér
————–Vagy cicerélni keríts zugot hát,
És tudd, azért sikkan nevetése a
Lánynak, hogy rálelj, bárhova bújt el ő;
——-A záloghoz húz egészen,
————–S mérges is lenne, ha már kerülnéd.
8.
Először akkor jártam a Szent György-hegyen, amikor anyai nagyanyám eladta a szőlejét ott. Májer bácsi, az új gazda vitt ki biciklijének csomagtartóján oda, a Mogyorósi oldalba, hogy a pince előtt áldomást ihasson nagyanyámmal, családunkkal. Holott vonat vitte le fél kezét, az ép karjával forgatta a földet. Nem tudtam akkoriban, hogy mi ez a tán legnehezebbik földmunka a szőlőben. (Mindez 1964 körül lehetett.) Aztán több szüreten is szedtem a szőlőt a hegy oldalában, s jött év, hogy felnőtt fejjel a puttonyomba a fürtök mellé Szent György-hegyi verseket, bort és tájat dicsérő költeményeket is kezdtem már gyűjtögetni.
S akadtak fotók és versek, amikért ki sem kellett mozdulnom hazulról. Egyiken a pince előtt ül fiatal apám és anyám, másikon anyám apja, Sándor papa, a tapolcai kéményseprő mester, ugyanúgy fiatalon, mellette a gyermek Pityu fia. (Víg kompánia hasal a hegy tetején, míg a gyermek kivételével egy boros flaskára teszik kezüket, mint valami szertartáson, vígságos eskün.) Anyám másik testvére, Sándor (1943-1979), a szőlő és pince eladásakor verset írt a kölyökkori emlékeiről:
Madárdaltól – amíg láttunk
sajgott kezünkben a csákány.
A követ, amit a présház
rokkant bordájából vájtunk
nyikorgó cserénybe rakva
a dombra vittük apámmal.
Ott nőtt a kabaros-szagú fal,
az új ház – én tüskének láttam
mintha a föld lökte volna
vézna-dongájú testembe.
Nem voltam még félember sem,
csak cseresznye-arcú kölyök.
Az alkonyatot szerettem:
ilyenkor a szürkés fényben
az árnyékom messzire nőtt.
Átúszott a szőlőtőkék,
pincék hullámai fölött,
és a vándor-jegenyéken
zizegő lomb-ölelte
mesék fészkébe költözött.
Nem tudom, érzel-e néha
ömlő meleget, mint én, ha
a lány szép-törékeny ujja
kézhátamra nyúl? – csodálva
fél, hogy elpattan a véna,
s míg szeme nézi arcomat
szelíd óriásnak lát – tudom,
pedig csak apróka voltam,
mikor a nagy szőlődombon
sírni, örülni tanultam
egy cserény ólmos bazalttól.
[A tájszótárakban még megvan a cserény szavunk, fűzfavesszőkből font alkalmatosságot jelent. Megjegyzés tőlem: NIP.]
„Víg kompánia hasal a hegy tetején…” (szerzői családi archívum, ~1940)
T. Tóth Sándor néven halála után több verse megjelent. Édesanyámtól, T. Tóth Judittól (1932-2013) is néhány költemény, még életében a Villa Filipben, a Bakony-balatoni kalendáriumban és a Napkút karácsonyi antológiájában. Hagyatékában találtam Szent György-hegyi versre is:
Öreg bazalthegy, oly régi emlék vagy, ott
közelről tapintott kicsiny gyermekkezem.
Apró kezem-lábam kapaszkodott feléd –
keskeny, rejtett bozótos vezetett. És
följebb! Följebb! Volt öröm, nevetés.
Aztán a tető! Hittük, égig ér kezünk
s elérjük szinte a Napot.
Hátranézni nem szabad,
csak majd a tetőn, a menny alatt.
Fentről messze láttunk,
felettünk minden csupa kék,
fehér bárányfelhők úsztak,
lent szőlősorok mint katonák,
virágos dombok felett szellő suhan át.
Kezem aztán virággal teli,
nektek szedtem a hegy oldalán
anyám és nagyanyám.
Ti gyümölccsel raktátok meg
köténykém zsebeit.
Apám pincéje hűvös és tiszta.
vendégmarasztaló borát
kapta minden igaz barát.
A szőlőlugas alatt valamennyi
talált egy cementasztalt s fából padot,
s ha búcsúpohár után indult,
hazáig kisérték a családot a csillagok.
Fotó: Kovács Endre, 1970-es évek
Illusztráció: Kovács Endre fotójával
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: A betlehemi jászol* →
Toldi Éva: Jászol és Kereszt →
Pécsi Sándor: DÉRKRISTÁLYSÓHAJ* →
