Száraz Miklós György: AZ ÖTTORONY VÁROSA (PÉCS)*
*Részlet a szerző készülő könyvéből
A krónikák szerint olyan farkasordító hideggel, szibériai zimankóval köszöntött az 1770. esztendő tele a városra, hogy az utcai forgalom hetekig szünetelt, a városi tanács nem ülésezett, a legszegényebbek elfészkelték magukat odúikba, a leggazdagabbak visszahúzódtak palotáikba. Mind a négy városkaput zárva tartották, mert a strázsák hazaiszkoltak, eltűntek fűtött zugaikban. Amikor az idő végre megenyhült, városszerte fagyott kutya és macskatetemek hevertek az utcákon, de még a sertések, tehenek és az aprómarha közül is sok odaveszett az ólakban és istállókban a megveszekedett hideg miatt. A fehér halál nem kímélte az úton lévőket sem, midőn végre nagy csikorgással megnyitották, szerencsétlen vándorok behavazott tetemeire bukkantak a kapuk előtt és az útszéleken.
Száz esztendővel később egészen más időjárásról számol be a Pécsi Figyelő. „Időjárásunk nagyon is rendkívüli – írja a háborgó újdondász 1877. január 6-án. – Az idő enyhe légmérsékletű, valóságos bimbófakasztó napokat élünk.” Egy hét múlva, január 13-án még mindig a szokatlan meleg okoz gondot. „A nap oly erősen süt, hogy a téli ruhák kezdenek eltünedezni, a fák elfeledik, hogy a tél elején járunk, s kezdik rügyeiket ugyancsak hajtani kifele. Öreg emberektől halljuk, hogy 1845-ben a mostanihoz hasonló időjárás volt, s február havában valamennyi fa virágzásban állott. Szó ami szó: a természet egy idő óta kijött normális állapotából.”
Minden régi és új útikönyv azzal kezdi, hogy Pécs a délies fény, a mediterrán hangulatok városa. Mint minden közhely, ez is igaz. De azért a lelkes helytörténészek és lokálpatrióta írók többsége kevés újat mond, többségük ismétli elődeit és önmagát. Úgy jár, mint a rajongó szerelmes, akinek áradozását a kívülálló derűs megbocsátással hallgatja, de magában azt gondolja: „Tudom, barátom, hogy szíved választottja a világ legtündéribb teremtménye. Neked. De azért én azt is tudom, hogy akad még néhány szeretni való szép asszony a Földön rajta kívül is.”
Kétkedhetünk, fanyaloghatunk, csipkelődhetünk, hiábavaló minden igyekezetünk, mert nem tagadható, hogy Pécs Magyarország legdéliesebb hangulatú városa.
Nem állom meg, hogy ne idézzek egy passzust Császár Géza tréfás „Pécsi bedecker” című írásából, mely a Pécsi Élet 1919. januári számában jelent meg: „A város púpos és ódon házaival, miniatűr járdáival, kitekert utcáival, táblákkal telepingált házaival, göröngyös aszfaltjával és különös alkotású bennszülöttjeivel igen bizarr képet nyújt. Tőle északra terül el a lombos erdőkkel, rétekkel, szentjánosbogarakkal és kukacokkal borított Mecsek. Hatalmas tölgyekkel, kilátó tornyokkal és kirándulókkal hemzsegő lankái ózonnal vannak preparálva. Vadállatai közül nevezetesebbek: az óriás gyík, a katicabogár, a szúnyog és a csősz. Sűrűn található még cigaretta csutka is, különösen a fákra szegezett »Tilos a dohányzás« feliratú táblák alatt.” Piszkálódó szöveg, de szeretetet érzek benne, ráadásul sok szempontból találó.
Császár Géza után nézzünk egy másik uralkodót. „Ez maga a földi paradicsom!” – állítólag így sóhajtott fel 1566 augusztusában az éppen Szigetvár ostromára igyekvő Nagy Szulejmán, aki a déli dombok felől pillantotta meg a várost. Kétszáz évvel később, 1744-ben a Loire megyei Saint-Chamondból érkező Jean Claude Flachat francia kereskedőt és manufaktúra-igazgatót is megragadta a látvány: „Az ’öt templom városa’ szép város, hegyek láncának alján épült, én nem láttam hozzá hasonló csinos várost Magyarországon.” Richard Bright, a bristoli angol orvos és utazó 1815-ben ugyancsak délről csodálkozik rá Pécs „elragadó panorámájára”.
Ha meteorológus volnék, Földközi-tenger felől érkező enyhe, páradús légtömegekről, szubmediterrán klímahatásról, az északnak hátat fordító Mecsek hidegfronttól védő hegyvonulatáról beszélnék. De nem vagyok. Így hát inkább azt mondom, hogy megszállott földrajztudósok, vajákos költők, mániás kultúrhistórikusok egybehangzóan állítják, hogy a Mecsek déli lejtőire a Földközi-tenger medencéjének napja süt, s hogy Pécs pirosló cserépfödeleit az Adria szelei simogatják. És ez így is van. Aki nem érzi, minek utazik, maradjon inkább otthon. A város környékének növényzete is mediterrán jellegű: az illatos hunyor, a bakszarvú lepkeszeg, a lónyelvű csodabogyó másutt nemigen fordul elő az országban. A Mecsek irtásrétjein és erdőtalajain – főleg a Zengő környékén – nyílik a jégkorszak előtti reliktumként számon tartott, fokozottan védett Bánáti Bazsarózsa, és ezen a tájon található Európa legnagyobb vadfokhagyma, vagyis medvehagyma lelőhelye is.
Nehéz elhinni, hogy Budapest alig kétszáz kilométerrel fekszik északabbra. A Mecsek északi oldalát Hegyhátnak is mondják, ha tehát megszemélyesítjük, akkor azt mondhatjuk, mellkasával délnek fordulva áll a hegy, mely ölén hordozza a várost. Itt az enyhe tél későn érkezik, korai a tavasz, meleg a nyár és hosszú az ősz. A Mecsektől délre elterülő vidék az ország legmelegebb része.
A város régi nagy költője, Janus Pannonius mondja: „Hidd el, az elme művére nagyon hat gyakran a táj is”. Pécs tudós régésze, könyvtárosa, művészeti és tudományos életének egyik legérdekesebb alakja, Várkonyi Nándor azt írja emlékiratában, hogy Kolozsvár levegője már-már cigányosan élénkké teszi azt, aki a levegőjét szívja. Ezzel szemben Pécs langyos, délies klímája inkább elandalít, merengővé, álmodozóvá teszi az embert: „Pécsett enyhe a tél, és az őszi sirokkó bágyaszt.” Vörös avaron című költeményében Pécs rejtőzködő költője, Lovász Pál még az ötvenhatos forradalmat is így köszönti: „Mecsek …: víg Tettye, kékvállú Tubes, / Mandulás, Dömörkapu, Kantavár – / virág, dal, kedv tanyája volt e hely, / aranybokával itt táncolt a nyár.”
A város olaszos táját emlegeti Babits is, kék egét, zöld dombjait, ciszterci oskolát, Pannon tájat, török dzsámiból lett keresztény templomot. „Ez maga a misztika” – sóhajt fel. – „Különös levegő, melyből elmúlt századok illata csap ki, gondolkodásra, meditálásra késztetve az érkezőt.” A költő édesapja táblabíró volt, korai halála után a város temetőjében hantolták el. Babits maga 1892-től járt a pécsi ciszterciek gimnáziumába. Tornából mindig közepes volt, még csak a hatodik osztályba járt, midőn meghalt az apja. Felnőtt korában, 1931-ben egy másik kolostori hangulatú városból, az érsek-hercegprímások Duna-parti fészkéből így pillant vissza gyermekkora városára: „Én Esztergomban lakom, mely szintén sok műemlékkel bír, de műemlékekben Magyarország egyetlen városa sem olyan gazdag, mint Pécs.”
Sok költő magasztalta már Pécs délies báját, bennem mégis egy tulajdonképpen hétköznapi eset idézi fel leginkább ezt a könnyed, délies ízt. Károlyi Amy többször is elmesélte az őt Pécs szépségéről faggató újságíróknak, hogy sosem felejti, amint a kicsiny, kétfedeles repülőgéppel megérkeztek a városba. Az aeroplán készséges aviatikusa berepült velük egészen a város fölé, a székesegyház fölött szűkülő spirálban ereszkedni kezdett, míg olyan alacsonyan nem szálltak, hogy a járókelők meglepetten pillantottak fel az égre, a repülőgépen ülők pedig felismerhették volna régi jó ismerőseiket. „Egyre kisebb köröket írtunk le. Ha ismerős lettem volna, fölismerhettem volna a járókelőket, olyan tisztán látszott az arcuk. Éppen piac volt, nagy nyüzsgés, tarkaság. Ezek voltak az első benyomásaim.”
Mintha vetített képen látnám, olyan élénken jelenik meg előttem a kép: a recsegő rotorú gép a kék égre szürke csíkot húzva, hangos pufogással kering a piros cserepek fölött, Weöres Sándor, a költő és felesége, a költőnő rovarszemű pilótasapkában bámul le a kétezer esztendős városra. „Pécs szebb, mint az igazi török városok – mondja Károlyi Amy –, mint Isztambul, mint Szarajevó.”
Weöres Sándor a világegyetem költője volt, így hát nagy szó, hogy egy kicsit Pécsé is. Az édesanyja pécsi lány volt, ő maga ott járt egyetemre, ott jelentek meg első verseskötetei. De nem ez a legfontosabb! Hanem ahogy lakta. Élvezettel, gusztussal lakta be a várost. Nem kereste a kényelmet, igénytelen albérletek sorát lakta végig. Ha kérdezték, fújta az utcaneveket: Hal tér, Bercsényi utca, Alsó Havi Boldogasszony vagy Ágoston utca, Lánc utca, Mór utca, Anna utca, Felsőmalom utca, Zsinkó, Benyovszky, Zsolnay és Kisflórián utca. Lakott a Király utcai Aranyhajóban, egy baráti beszélgetésben még hozzáteszi a Mecsek utca és a Ferenciek utcájának a nevét is. A balokányi temető mögötti kocsibeszállóban bánatos, öreg lovak bólogattak az ajtaja előtt, részeg lókupecek, ricsajozó hajcsárok és kofák, hajnali piacozók, halk szavú cigányok bámultak be az ablakán. A bosnyák városrészben is sűrű közegben választott magának lakhelyet. Valahol itt pillantotta meg a híressé lett, pentameterben fogalmazott cégtáblát is: „Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő”. Legplasztikusabban mégis az Ágoston utcai kis szoba jelenik meg előttem. Mintha az andalúz festőóriás, Picasso egyik látomásos rajza elevenedne meg: fehér húsú asszonyok után lopakodó bikaistenek, ősi csillagképek sziporkázása az égi mennyezeten, tauromachia és bőven zubogó vér. A kövezett udvart magas kőfal kerítette, és ebben a zárt térben a költő albérletének szomszédságában mészáros működött, tehenek, kecskék, borjak és gidák vére csordogált a keskeny kőcsatornában a vérgödör felé. Előfordult, hogy hatalmas vén bikákat kötöztek ki a pajta tartógerendáihoz. Egy ilyen mítoszt idéző ősi állat, valóságos húshegy állt egy délelőtt az udvaron – szétvetett mellső lába megbéklyózva, busa feje a két szarvánál fogva, erős pányvával a földig húzva –, a kis szobában összeesküvők költőhada bort vedelt és irodalmi terveket szőtt, aztán csönd lett, mert a küszöb nélküli, üvegezett ajtó alatt befolyt, lábuk előtt tócsává terebélyesedett a fekete vér. Amikor a hatalmas állatot levágták, patakzó vére megtöltötte a vérgödröt, onnan is kibuggyant, végigszaladt az udvaron, és becsurgott Weöres szobájának küszöb nélküli, üveges ajtaja alatt.
Illusztráció: Pécsi Lapok, 1860. okt. 04.
Ezek is érdekelhetik!
Szili István: Kavicsok és történetek. Egy nem mindennapi gyűjtemény képeskönyve* →
Hegyi Botos Attila: A tisztaság fűziszfüzére, avagy egy mondat termodinamikája (képletvers) →
Tóth Kálmán: A paraszti szőlőművelés a Drávaszögben →
