A román és a magyar pap
*
(Alexandru Hotopan: FLORIAN. Simonka Tivadar népmeséi, Békéscsaba, 1981.)
Úgy vót eccer, hol nem vót, vót egy faluban egy román pap. Elment… mint mondanánk, elment Gyulára, ott találkozott egy barátjával, az magyar pap vót, amékkel pont eccere vótak iskolán. Örömmel fogadták egymást. Hát aszondja a magyar pap:
– Te komám, menjünk egy kocsmába vagy egy italkába, igyunk már a találkozás miatt.
– Hát – aszondja a román pap -, megyünk.
Hát ez is fizet, a másik is fizet, úgy, hogy elüdőznek egy szép üdöt. Aszondja egyszer… mán elfogyott a kérdések, vagyis a szavaik, a beszédeik, hát aszondja eccer a magyar pap a román papnak:
– Te – aszondja -, meg tudnád mondani te nekem, ha te is papa vagy, úgy mint én, hogy mék az erősebb vallás, a magyar vallás vagy a román vallás?
Aszondja a román pap neki:
– Te, hogy képzeled?
– Hát – aszondja -, én úgy képzelem, hogy a magyar vallás erősebb, mint a tiétek.
– Nem – aszondja. – Miénk, én még azt mondom, hogy román vallás erősebb, mint a tiétek.
– Hát hogy?
– A tiétek – aszondja – csak Szent István Király megkeresztelkedése után lettetek keresztények, és csak azután vagytok vallásosak, addig pogányok vótatok.
– Na, és ti?
– Mi ezer évvel annak előtt vótunk keresztények, vallásosak.
– Jó -, aszondja – tudod mi – aszondja a magyar pap – és akkor fogom ezt elhinni, ha három kérdésemre – de némán fogom feltenni a kérdést – tudsz fellelni, akkor az én birtokombul felit odaadom neked tíz évre használatra. És ha te bukol, akkor szintén felit adod nekem tíz évre használatra.
– Jó! – Hát olyan könnyen hagyta a román pap is ezt, nem gondolkozott ü azon, mán úgy kótya fejjel, mer’ ha beiszik az ember, nem rendesen gondolkozik, hogy hát mi lesz abbúl.
– Három hónap múlva – aszondja – felkereslek és megteszem a kérdést – mondja a magyar pap.
– Jó! aszondja a román pap – nagyon, de nagyon jó lesz, me’ legalább meglátod, hogy én hogy állok odahaza!
Hát evvel elköszöntek, kezet fogatak, hazamentek. Igen ám, de ahogy múltak a napok, a hetek, a hónapok, nehezedett a román papnak a gondolata. Mindig odagondót… mán úgy vót utója fele, hogy műn-műn nem is bír enni rendesen, nem bírt aludni, nem vót pihenése, hogy hát mit fog az kérdezni, hogy felel ü, hát ez nehéz, mer némán, vagy mutut, vagy nem tudom mi, de hogy tuggyon ő felelni?
Hát eccer aszondja a felesége:
– Uram, hát mi van veled? Napról napra nagyobb gondban vagy, valami baj van?
– Eh, nincs semmi baj!
– De-e… hát akkor beteg vagy?
– Nem vagyok.
– De közbe a szógálólány hallotta, mikor tette a kérdéseket, és a szógálólány is attól a perctől figyelte, hogy tényleg hogy viselkedik a gazdája, mán a pap.
Eccer aszondja az asszonya, a felesége:
– Ember, mondjad igazán mi bánt téged, mer’ látom, hogy napról napra nehezebb a gondod?!
– Semmi – aszondja -, ne kérdezzé, mer’ jobb vóna, ha nem élnék!
– Na, há’ látod! Csak van valami baj! Csak titkolod, és nem mondod. Hát, mondd meg, akármit… én nem foglak bántalmazni, akármi baj van.
– Nem? – aszondja – Jó van. Hát, idehallgass, ha annyira akarod tudni, akkor odavótam, tudod?
– Igen.
– Na és találkoztam a magyar pappal és mán ezt és ezt kérdezte és így és így tovább, ahogy mondotta. És most közeledik, mer… hogy majd ő megöljön és megteszi a kérdés és hogy tudjam én, mer némául…
Akkor a lány nevetett, mer’ éppen ő vót akkor is.
– Mit nevecc ezen?!
– Hát aszondja -, nem olyan nehéz az! Tisztelendő úr, hát én beszélek, majd felelek én ő helyett… maga helyet őneki.
-Igen? Jó van! Hát ő… osz’ akkor, ha megbukom?
– Nem fogja megbukni!
– Biztos?
Há’ persze, odahaza a lánynak vót egy öccse, néma vót, és tudott némául.
– Dehát akkor, hogy legyen?
– Úgy, hogy mikor az hazajön, maga – aszondja – beszélje meg az orvossal, fizet egy koronát neki vagy valami, és akkor az orvos majd tesz egy vöröskeresztet, tilos bemenni, ragályos betegség van. És majd mikor jön, akkor és az én szobámba viszem a magyar papot.
Hát így is vót.
– Maga majd – aszondja – fekszik.
Há’ má’ rá vótak készülve, ha jön. Hát igen. Hallják, hogy cseng a csengő, akkor a pap bezárkózott, és ment a lány.
– Jó napot kívánok! – így a magyar pap.
– Jó napot!
– Itthon van a tisztelendő úr?
-Itthon, de pont ő a beteg, és nem lehet vele beszélni.
– Jaj, pedig há’ – aszondja – errül és errül van szó, hogyhát én mán jöttem a fogadást végrehajtani.
Aszondja:
– Tudom, van tudomásom róla, megbízott engem, és tessék csak bejönni, nem megyünk hozzá, me’ nem lehet vele beszélni.
Na, akkó bemegy.
– Engem bízott meg, hogy ami kérdést tesz, én feleljek magának.
– Jó van – aszondja akkor. A magyar pap örült neki, hogy hát a lány majd hátha nem tudja a még úgy sem, mint a román pap.
– Na – aszondja -, három lépésre állj tülem.
Állt három lépésre, akkor a magyar pap így mutatott egy ujjal (mutató ujjal előre mutat)… akkor a lány lemutatott. Akkor tenyerével mutatott, a lány ököllel mutatott.
– Nagyon szépen köszönöm, jól felelt. Megnyerte a gazdája.
– Három hét múlva, esetleg három nap múlva lehet a gazdámmal beszélni, de majd elmegy a gazdám magáho’.
– Jó.
Hát mingyár a magyar pap írt egy papírt, hogy megnyert, aláírt, hogy ő bukta meg.
Na, elmegy a magyar pap, megy a lány.
-Na – aszondja -, mi vót a kérdés?
– Hát előbb aszonta, hogy kiszúrja a szememet, és azt mondtam az egyik szememet, én azt mondtam, akkor én szúrom a magáét mind a kettőt! (végig mutatja). Akko’ felmutatott, hogy ha ő maghal, ü felmegy az égbe, én mutattam, lent a földbe mész, a pokolba! És akkor tenyeret mutatott, pofon vág, de én mutattam az öklömet, hogy én meg ököllel ütöm.
Na, rendben van. A lány így mondta a gazdájának. De majd mikor két-három hét múlva elment a magyar papho’, örömest fogott kezet, mer’ hát ő vót a nyeretes, a román pap.
– Na – aszondja a magyar papnak – na, mit szósz aho’, mék az erősebb vallás?
– A tied. Nem hittem… még örültem, hogy a szógálólány fog felelni. Mikor – aszondja – mutattam neki, hogy csak neked van istened? (a mutató ujjal mutat). Asz’ mondta, hogy mind a kettőnknek. Akkor mutattam neki, hogy az égben van az isten, asz’ mondta, hogy a földön is van isten. Akkor kérdeztem tüle, hogy lapos, széles a világ? Az’ mondja, hogy gömbölyű, ami igaz, hogy gömbölyü. Tehát evvel megnyertél, tíz évre adom a fele földemet használatra.
– Jó van.
Akkor, amit ittak elejénte, most többet, örömiből a román papa fizetett. Úgy, hogy aztán hazament, örömest, hogy hát igen, nagyon jó…
– Csak a felelet másképp volt!! (Nagyot nevet hozzá!)
– Miért? – aszondja a lány.
– Rímelt, csak nem stimmelt. (tovább nevet).
Hát a mesének vége vót.
Illusztráció: Falusi román pap (fh. Régi erdélyi viseletek (Európa Kiadó, Bp., 1990, 46. kép.)
Ezek is érdekelhetik!
Balizs Dániel: Miről mesélnek a temetők? Új perspektíva a Vas vármegyei etnikai vizsgálatokban →
Julius Frömmel: A remete* →
Julius Frömmel: Az Én Németségem, Misch Ádám emlékére (versek) →
