Zöldy Pál: Stalker a gyorsbüfében
*
Úgy, ahogy mondom, a gyorsbüfében. Mert, ha egy bisztróban fölbukkan, abban nincsen semmi szenzáció. De ezekben a modern, kiglancolt etetőtelepeken a stalker megjelenése szorongást kelt. Gyülekeznek is már fürkész etológus-szociológus egyedek, és sandítanak erősen. Olyasféle izgalom vesz erőt rajtuk, mint nagy hidegek beálltával emberlakta helyre tévedt farkas láttán, melynek ugyan tudunk létezéséről, de “élőben”, az egészen más.
Egyesek izgatottan szaladgálnak a háttérben, mások meg átfurakodnak a fülükre szorított telefonjukba dürrögő zombik totyogó gyűrűjén, s mintegy véletlenül, ám mégis vészesen közel sodródnak a stalker asztalához. Az meg csak ül csendesen. Testére simuló hontalansága már-már előkelő.
A fürkészek izgatottsága persze érthető, mert a stalker felbukkanása már önmagában is botrány. Elvégre is ő a Zónában honos és csak ott értelmezhető. Viszont már évek óta nincs Zóna! Megszűnt. De akkor ez most itt a letűnt idők fogatlan bajnoka lenne? Akit tapintatosan biztonságba kell helyezni? Döglött akna? Vagy netán időzített bomba? Nem mindegy, s azt még gondolni is szörnyű lenne, hogy megint – vagy még mindig – a Zónában vagyunk?!
– Itt nincsen Zóna, kérem szépen. Semmiféle Zóna. – Így a malacszemű, amúgy nagyon is készséges üzletvezető az aggódó etológusnak. – Ez egy nagyon jó gyorsbüfé-hálózat. Kulturáltan és sebesen lehet enni. Nem vonja el hosszú időre az ember figyelmét a munkájától. Láthatja, nincsen is fogas, hiszen ha leteszik a kabátot, sokáig maradnak. Elülnének itten – hunyorog. – De nem lehet, kell a hely az újabb vendégeknek. Hát hogyisne, különben nem lenne kifizetődő.
Egyébként nem tudom, micsoda beszéd ez itten. Miért támadnak minket? Régen a templom volt a központ, most meg ez. És ugyanazt az istent imádják most már ezen a földrészen is. Mi nem üres kézzel jöttünk vissza Amerikából. Igaz, hogy sokan elhullottak a kivándorlók közül, mire fölmorzsoltuk a konok őslakókat. Hogy az nem is a java volt, aki kivándorolt? Jó. A maradék meg egymást irtotta egy darabig, de gondolja csak el, a legkeményebbek maradtak meg. Miért mondja, hogy brutális? Kemények és kész. És ezek most még erősebbé válva jönnek vissza. Új vallással, új templomokkal. Nincsen itt már semmiféle Zóna. Mi megszüntettük a Zónát. Nyugodt lehet, uram. Gondoljon csak az elmúlt évekre. borzasztó volt, ugye? Be voltak zárva, nem mehettek sehova. Mi pedig megszüntettük. Nézzen csak körül. Miért szemét? Kérem, ez valamikor mind természetes anyagból volt. Van. Legalábbis egy részük. Egyébként nekem mindegy, magukon nagyon nehezen lehet segíteni. És tudja mit, nem is akarok… Fulladjanak meg, de lehetőleg az én fasírtos szendvicsemtől.
– Mert őszintén, mi ez a Zóna, amit itt maguk firtatnak? Olyan terület, ahonnan kiirtottuk a széthúzást. Nézze, bekerítjük Keletet Nyugattal, Nyugatot Kelettel. Egyik legyen a Zóna. Bármelyik, ne vesszen el a részletekben. Leválasztjuk és megdolgozzuk a terepet. Homogenizálunk. Csak a könnyebb kezelhetőség céljából. Először az egyik oldalt. Az alany meghatározza a leginkább célravezető eszközt. Szépen, módszeresen. Hagyni kell őt dönteni, csak te határozd meg, mi az, amiből választhat. Add neki a demokráciát, el van vele. Egyéniséggé válik, és emelt fejjel sétál be az utcánkba. Még büszke is. De finom jelzésekkel tartsd a horizontján, hogy a másik a Zóna. Ő nem a Zóna lakója. Ő szabad. Döntéseket hoz. Belemerül a részletekbe és elfárad. Tiltakozzon csak, te addig is szabadon mozoghatsz. Atomrobbantások, korallzátonyok, vegyiművek? Amit csak akarsz. Itt mindent szabad. A másik részt meg le kell nyomni, zsibbadásig. Könyörtelenül, felülről. Közben tudatod velük, beléjük sulykolod, hogy a Zóna odaát van. S majd azokra is sor kerül. Nem hiszik? Nem tetszik nekik? Pribékeket mindig találsz. Aztán ha elvégezték a dolgukat, félrelököd őket. Hogy likvidálni? Csak ha szükséges. Mert mindig akad olyan, aki belefeledkezik a játékba. Félre lököd a zsarnokot, s te vagy a szabadító. És akkor egy szusszanásnyit pihenhetsz. Mert ahogy magukhoz térnek, már tántorogva jönnek is, de nem ellened! Hanem hogy maguk hordják be a szemetet. A Zónából a Zónába. Csak csomagold be a bőség színes papírjába, és már habzsolják. Hamar kiegyenlítik a különbséget. Nagy otthonossággal átrendezik a Zónát. Egyenlővé teszik. Te csak segítesz, a munkát ők végzik. És önként! Mert annyi az alapötlet, hogy mindenki egyformát ehet. Mindenki. Gyomra még az analfabétáknak is van. Különböző szinteket persze hagysz nekik. Ennyi kell. De nyugodt lehetsz, elrendeződnek. Aztán oda tolod nekik a képeket. Ők meg ülnek, ölbe tett kézzel.
Na, ilyenkor aztán hullanak a stalkerek. Tátognak egy darabig, aztán a közönyben jobbára elenyésznek. Érdekes, nem is emlékszem, hogy került-e már kapitális példány élve a kezünkre. Mert ezek valahogy elég hamar kipukkannak vagy mi, aztán sorvadnak, töppednek. A szabadság levegője nem nekik való. Egyébként nincs igazán különbség köztük. Mindegyik veszélyes lehet.
– Hogy miért? Mert nem tartják be a szabályokat. Nem fogadják el azokat a határokat, amiket kijelöltünk. Tudod, mi a legnagyobb baj? Hogy ők tudják, átverés az egész. Hogy a határok nem kívül vannak, Kelet s Nyugat között. Hanem mindenki határ. Külső és a belső között. És ezek képesek és fölszívják magukba a világot. Fölzabálnák, érted? Ezek elemésztenék a Zónát. Mint a medúzák, olyan áttetszőek tudnak lenni. Ezért nehéz irtani őket, mert nem láthatók. Az ilyen csak akkor válik láthatóvá, ha valaki kérdezi. Mondhatnám azt is, hogy parazita, de ez nem az én szakmám. Elég az hozzá, hogy viszont ha kérdezik őket, akkor megelevenednek és láthatóvá válnak. Követhetővé. És akkor már nincs sok remény, mert megindulnak és eltűnnek. Mert valakit mindig magukkal visznek. Mikor eltűnnek, már tudod, hogy stalkerek. Voltak? Nem, vannak! Hát éppen ez az, hogy valahol ezek itt vannak, csak már nem látod őket. Éppen mi nem látjuk, akik a térség biztonságát akarjuk, érted? És ez őrület. A stalker meg egyre csak fertőz. Mindenkire veszélyes.
– Hát persze! Elvileg mindenki az, de csak lappangólag. Nem kötelező. Sokan igenis jól érzik magukat itt. Mert ez tényleg nem Zóna. Nekik. Így jó, csak ne kérdezzenek.
– Nem is volt itt kérem semmi baj, amíg meg nem jelent ez a kopasz, érzéketlen pali az üzletben. Az első pillanatban látszott rajta, hogy nem éhes. És én ezt nem szeretem. Mert mit lehet kezdeni az ilyenekkel. Se éheztetni, se jóllakatni. Ez nem akar például üzletvezető-helyettes lenni. Nem akar éhezőkön segíteni. Ezt be nem palizod semmivel. Pedig óriási fogás lenne, ha itt tudnánk tartani. Már csak üzleti szempontból is. De ahogy itt ül és hallgat. Pimaszul nem akar semmit. Egyszerűen ül, még csak nem is vár. De van. Nem figyel, csak lát. És ez a baj. Meg az, hogy mindig van az asztalánál legalább egy üres szék. És előbb-utóbb valaki mindig letelepszik mellé. Csak idő kérdése. És naná, hogy nem egyedül fog elillanni! És hiába tudom, hogy csak innen tűnnek el. Ugye, itt elvileg mindenki szabad. Engem csak az bosszant, hogy ilyenkor a Zónából – és hát belőlem is, mert nekem ez az életem – ilyenkor eltűnik egy – s ki tudja, hogy megint mekkora – darab.
Illusztráció: Stalker, 1979.
Ezek is érdekelhetik!
Szili István: Kavicsok és történetek. Egy nem mindennapi gyűjtemény képeskönyve* →
Hegyi Botos Attila: A tisztaság fűziszfüzére, avagy egy mondat termodinamikája (képletvers) →
Tóth Kálmán: A paraszti szőlőművelés a Drávaszögben →
