Isztray Botond: A lélek sivataga (Levélféle Balaskó Jenőhöz)
*
Kedves Balaskó Jenő,
habár nem vagyok Oroszlán, fia is aligha lehetnék, leveleket sem szoktam írni, a Ring 1991/41. számában megjelent Édes Hazám címmel írt levele mégis megszólított és megszólalásra késztet. Nem vagyok Oroszlán, hanem Bak, és aki az asztrológia szimbólumrendszerét kicsit is ismeri, annak ez nyilvánvalóvá teszi, hogy térnek-időnek e metszéspontjához vagyok kötve, elementáris érdekem ennek a hazának-közösségnek szabadsága, nincs menekvésem az itt elhangzó hazugságok elől, nem tudok nem bukni az itt elbukókkal. Ebből és ezzel kell és lehet nekem szabadulni. Éppen ezért értem meg indulatát-dühét, és nem tekintem gyűlöletkeltő már-már fasisztának, miként a villanyvilágításnál meg- és felvilágosult sok magyar értelmiségi, absztrakt s jól hangzó igazolásrendszereket gyártva-koholva gyávaságukra, kényelmességeik kimagyarázására. Azért itt rögtön álljunk meg egy pillanatra! Az értelmiség nevezet nagyon becsapós, így vagy úgy nagyon könnyen elhazudható vele a szellem. De mégis – nagy általánosságban – az értelmiség körében találhatók a szellem emberei is, a szellem pedig nem koholmány, hanem hús, vér, szenvedély és értelem.
Megértem dühét, amikor látja, hogy az ország írástudóinak jó része nem a nép, a magyar nép szenvedéseit-szenvedélyeit mondja ki, teremti értékké, hanem róla és felette elbeszél. Átérzem haragját, amikor a magyar parlamentben az európai becsületrend nagykeresztjével hivalkodó volt pufajkások az egész nemzetet kompromittáltnak nyilvánítják, becsületességükkel és politikai éleslátásukkal büszkélkednek, de el nem árulnák, hogy még ezt is parancsra teszik. Úgy érzem, hogy amikor Ön szabadságot vagy akár demokráciát mond, akkor nem arra a demokráciára gondol, amelyről manapság lelkendezni szoktak jó irályú írástudóink, akik több mint húsz éven keresztül izmos öklű kínvallatók kezéből nyalták fel a honoráriumot. Bizony lelkendeznek, például ilyesfélén: „légy résen, kegyes nép, minden minutumban! Mert a kívánatos demokráciában az élet folytonos politika. A demokrácia van, bár nincs, alakulóban van. (Minő paradoxon!) Mert bizony a demokrácia az ember és világ természetét legjobban leképező politikai forma. Semmi sincs rajta kívül, ugyanis minden benne lehet. Tilos függetlennek, felülemelkedőnek, kívülállónak lenni. Balgaság. Csak a hely szelleme! Nem könnyű megszabadulni tőle.” E hely szelleme mondatja velem, s úgy hiszem, Ön is egyetért ezzel, hogy a közösség súlyát-értékét az általa kiszorított politika súlya adja. Igen, átérzem dühös kétségbeesését, amikor látja azt, amit mindenki láthat, aki egyáltalán látni akar. Amikor Tőkés László személyét összemossák Iliescu és Petre Román urakkal román forradalomról lelkendezőben; amikor Torgyán József úr mű-demagóg akcióival két legyet vélnek ütni egy csapásra, s a példák oldalakon át folytathatók.
De! De – ha megengedi, az Ön fordulatával élek – bajban vagyok, Oroszlán fiam. Mert mire jó valóban az a sok Lózolizás, Juliskababozás, s az ilyesfélék? Mire jó a politikai azonosíthatóság kényszerpályáján futni, mire jó jó- vagy rosszhiszemű projekciók által előírt szerepet betölteni az Ön valódi indulataival, érzelmeivel és tehetségével?
Robinson Jeffers A lélek sivataga című versében ezt írja: „óvakodj állást foglalni; csak figyelj, / Nem bűnözők ezek, nem trógerek és senki firkászok, / hanem nagy nemzetek kormányai: az emberi / tömegeket méltóképpen / Képviselő férfiak. Figyeld meg őket. Harag vagy / röhögés / egyként irreleváns. Vitán felül itt az idő, / Hogy kiábránduljunk, mindenki lépjen be önnön / lelke sivatagába / És keresse Istent – az embert látta már.”
Kedves Balaskó Jenő! Nekünk mindmostanáig megadatott az a jótétemény, hogy e sivatagot nagy titokban külsőnek képzeljük. De íme: megérkeztünk Európába, Nyugatra, ha csak a határán is, de ott vagyunk! A lélek sivatagában. Nem az önvédelem jogosságát, avagy a jogos önvédelmet vitatom el. Dehogy! Csak a harci terep más, és nem célravezető már ama nagy-generációs önáltatás. Vannak alkotók és vannak az egyebek. Az alkotó – rettenetesen banálisnak tűnik, de figyeljen a szóra – lelki-ismeret. Csak az élő lelkiismeret vállalhatja személy és közösség gondját, számára minden lehetséges rendszer legfeljebb segítő hipotézis, s ezért életével és gondolataival a politikum és bármiféle projekcióba zártság hatalmi síkvilágát megakasztja, s e megakasztással mindenkinek lehetőséget nyújt. Mire is? Mindenkinek az életre, a saját életére. Egyébként: figyeld meg őket, harag vagy röhögés egyként irreleváns. E sivatagi ébresztésben-ébredésben nincs helye Lózoliknak és Juliskababoknak, még akkor se, ha úgy tűnik: léteznek.
Sokan mondták az utóbbi időben – és nem olyanok, akik 1968 után jöttek rá, hogy volt 1956, és hogy Magyarország megszállt, sarcolt ország –, ez a Balaskó kezdi túlzásba vinni. Jó, jó, igaza van… de! Ilyen ez a mi népünk, ilyen a hely szelleme. Karácsony Sándorral szólva: az egyik a másikhoz képest, soha sincs egy oldal, s így helyes. Nagy gyengeség és nagy erő is ez: soha sincs egy oldal, illetve ez a kijelentés, ez rejti-mutatja az egyetlen lehetséges egy oldalt.
És itt érkeztem odáig, hogy elmondjam, levele miképpen szólított meg, és késztet megszólalásra. Az 1956-os többnyire műkedvelős-dilettáns, kispolgári, manipulatív-sumák megemlékezéseket látva, némi felesleges Lózolizásokkal fűszerezve őszinte bánattal, melankóliával átitatott sorokat vetett papírra. Mondandójának lényege nagyjából a következő: Bajban vagyok (bajban vagyunk, akik ezt látjuk). A szeretet a legnagyobb öngyilkossági kísérlet, és én így szeretem a hazámat, ezzel a szeretettel. Akár a szeretett nőt. Hiszen mindenhez köze van, a létezés minden momentuma ő, egy pillanat alatt belakom ájult tekintetemmel. A látható mögötti rétegekben bolyong ő, mindennek ő a mélysége. De így szeretni már nem halandó ember szívének való, erőmet meghaladja ekkora birodalmon uralkodni, amihez e szeretet által jutottam. És ez a Haza, ez az Édes elosztja magát e mocskos világban ide-oda, s én várom a gyilkos golyót.
Nos, én a hetvenes évek végétől, amikor a rendszerváltozásról még talán a legmerészebb futurológusok sem álmodoztak – értelmet keresvén világunk tömény ostobaságában –, megpróbáltam nyelvünk ránk testált költészetéből olvasni. Ebből a keresésből írások születtek, amelyekben fölvetettem köz, haza, szeretet szavaink-képzeteink összefüggéseit. Haza című esszém meg is jelent a Lélegzet 2 antológiában, többek között az Ön verseivel együtt. Meg is kaptam érte a magamét. Eklektikus zagyvalék, mondták a kvalifikált, szakosított műítészek; adys, ilyen-olyanos, mondták, akiknek a tradíció: legó-játék. És leginkább visszaéltek vele; újabban, mint derült égből a ménykü, politikai vagy lírai esszében ott lihegnek avagy okoskodnak ezek a szavak.
Haza című írásomban a köz-nek (lásd még, közép, közvetlenség, közvetettség, közlés, közösség, közösülés stb.) a haza, a szeretet és szabadság szavainkkal együtt-táncolva dinamikus értelme van. A köz elválaszt és egyesít – írtam –, sem az egyik és sem a másik, mindig közöttük van. Itt házunkban közvetlenül tapasztalható. De a köz (a láthatatlanban rejtett) közvetlenségének ereje, a benne felébredt ragaszkodás által állandóan megismerszik, és a közvetítés minden pillanatában látható mint egyesítő-elválasztó. A köz közvetítésének képzetében – írtam – egy hitelesen létező magyar haza képe megjelenhet. Szabadságunk, mondtam Széchenyivel, a korlátlan tűz és a nemes hév feszültségterében születik. A locativusi külső az úton levés boldogságának emléke csupán. A közt, de a közt közzel közvetíteni, s ezzel a történelem béklyóit oldani: ez a feladatunk. Kelet s Nyugat metszéspontján keletkezésben állni, folyton megszületni. Ez a mi igazságunk, és az igazság szabaddá tesz. „Testvérek, meghívástok a szabadságra szól” – idéztem Pál apostolt.
A haza a közvetítés pótolhatatlan dinamizmusában képződik, s egyszersmind az így megképződő szeretet és szabadság indexe. Ez a szeretet valóban nem halandó ember szívének való, így szeretni csak a halhatatlan ember tud. Az így felszabaduló szeretetbirodalomban, közösségben nincs már semmiféle uralom. S a haza nem a szeretett nő, hanem a közösülés drámájában átélt valóság: a találkozás egyetlen valósága. Az én felfogásomban a hazaszeretetben semmit nem lehet megőrizni és birtokolni. Tehát nem ötvenhat szellemét kell őrizni, hanem a szellem ötvenhatát most ébreszteni. Nem a forradalom szelleme, hanem a szellem forradalma. Mert a szellem forradalmát így is le lehet írni: közösség-születés, közösség-tapasztalás alkalmi társulásokból.
A szeretet a legnagyobb öngyilkossági kísérlet, írja. Ennek a kijelentésnek csak kétféle értelme lehet. Az első: énhatáraink áttörése a SEMMI-be taszít. A második: énhatáraink áttörésével, folytonos átlépésével egyre növekvő létezésben részesülünk. Ha komolyan veszem Önt, akkor csak a második értelmezés védhető (bár a ma unalmában az első érdekessége sem vitatható). De hát Ön is ezt írja, még kétségbeesésében is: Édes Hazám, elosztod magad. Igen, ez a Haza romolhatatlan ereje. S az idézett vers: „Ahol a te ajkad elhagyja az arcod, / állok a bibliai szélben, / arcomat elhagyom ajkad özönében.” Ez a szerelmes személyesség, a szabad közösülés, a találkozás költőileg pontos leírása. És ama bibliai szél nem szűnik meg fúni.
Kedves Balaskó Jenő! Mi most nagyon-nagyon hasonló helyzetben vagyunk ahhoz, amit Hamvas Béla már a hatvanas évek elején leírt a Direkt morál és rossz lelkiismeret című esszéjében. Hamvas Bélával kapcsolatban egyébként én is dühönghetnék egy sort, megemlékezvén arról, ahogy egy volt lukácsista esztétánk neofita katolikus hévvel ékes magyartalansággal megszuttyongatta a még meg sem jelent Hamvas-regényt, a Karnevált.
Kiről is ír Hamvas? Megpróbálom szabadon idézni. Társadalmi életünket az életéhség és a sértettség terében éljük, mert ezek a szekularizált világ pólusai. Annak, aki behódol, nincs jó lelkiismerete. Kénytelen önmagát, koncepcióját állandóan igazolni lelkiismerete előtt. Mert a lelkiismeret az elűzhetetlen felesleg: a nem pragmatikus, a nem materialista. A rossz lelkiismeret viszont morálisan provokál. Valaki vagy él, és az élet ára a beszennyeződés. Vagy nem akar beszennyeződni, de akkor az életről kénytelen lemondani. Ez a direkt morál és a rossz lelkiismeret. A rossz lelkiismeret a világ bitorlásában él. A direkt morál pedig az igazságtól való elhagyatottságban, s így őrület, és a bosszú angyalává tesz. A bosszú, idézi Hamvas Nietzschét, az akarat tiltakozása az idő ellen. A behódolás aljassá tesz, a direkt morál egocentrikussá. A direkt morál csak akkor oszlik el, ha a szeretet világába belép, tanítja Hamvas Béla, az ítéletet önmagam fölött kell gyakorolni. Hazudni nem szabad még akkor sem, ha az egész nép java forog kockán. De hát mit tehetünk? „Amire szükség van, és ami biztosíték, hogy az ember magát az értelmi tisztesség lehetőleg állandó hőmérsékletén tartsa.”
Végezetül szeretnék két Rilke-versrészletet idézni. Ezek az idézetek, számomra legalábbis, útjelzők a helyesen gyakorolt szeretet irányába, lelkeink közösségtelen sivatagában.
„Aki dolgaképp / ért mindent, örök dolgokat veszít.” „Mind elvesztettem őket karjaimban, csak te születsz meg újra, mindig ifjan: mert sose fogtalak, szilárdul tartalak.”
Örömömre szolgálna, ha írásom nyilvánosságot kapna a Ringben, s ha Ön reagálna is rá. Hogy a Ring ne csak a szótalan küzdők tere legyen, hogy kicsit nyilvánvaló legyen: egyetértve lehet csak vitatkozni, egyébként öldöklünk. A kör nem a puszta harc köre; így csak ránk zuhanó bilincs. A kör a megnyilvánulatlan, de mindent megnyilvánító középpont köre. Ezért nem ábrázolja a keleti kalligráfia az igazi kört soha zártnak.
1991
Illusztráció: “Ring”
Ezek is érdekelhetik!
Ágoston Balázs: Önmagunk centrumában →
Borbély Zsolt Attila: Nemzet és politika →
Demkó Attila: Biztonság és magyar megmaradás →
