Niccolò Ammaniti: Lélegzik. Lassan. De lélegzik.
*
Matolcsi Balázs
Szóvalhogy. Ez a kis novella nem a kedvenc fordításom, nem is a legnehezebb, nem is a legszebb, nem is a legnagyobb kihívás. Viszont a legújabb és egyben amolyan visszatérés a kezdetekhez. Mert hát hogyan lesz az ember fiából műfordító? Fogalmam sincs, csak azt tudom, belőlem hogyan lett. Egyszerű: imádtam olvasni. Faltam a könyveket, magyarul, oroszul, olaszul. Veszélyes volt buszra vagy villamosra szállnom, mert rögtön előkaptam egy könyvet, és gyakran annyira belefeledkeztem, hogy elfelejtettem leszállni: így fedeztem föl Budapest számomra legtávolibb vidékeit. Szóval olvastam, és ha valami olyat olvastam idegen nyelven, ami nagyon tetszett, feltört belőlem a vágy, hogy lefordítsam, mindazoknak, akik eredetiben nem tudják élvezni. Az első egy Vaszilij Suksin novella volt, tizenhat éves lehettem, és emlékszem az egyszerre döbbent és elismerő csendre, amikor az egyik oroszórán a tanárom unszolására felolvastam az osztály előtt. Aztán az orosz gyorsan kiment a divatból, én is haladtam a korral, átnyergeltem olaszra (és később spanyolra is). Olvastam és fordítottam tovább szorgalmasan a novellákat, a fióknak, ugyanis a fordításaim kivétel nélkül a fiókban végezték. Egyre kevésbé volt világos, hogy miképp fogom ezzel az emberiség javát szolgálni, eredeti terveimnek megfelelően, mígnem egy napon édesanyám, a kultúra örök, elkötelezett híve és pártolója, beszélt egy kedves ismerősének a fordításaimról, és a kedves ismerős, Szondi György, aki akkoriban a Polisz irodalmi folyóirat szerkesztője volt, a rá jellemző ékesszólással valami ilyesmit mondhatott anyámnak: jó, hát ha jó, legyen jó, küldje el nekem a gyerek a kedvenc novellafordítását. Elküldtem, anyám kedvencét, én ugyanis nehezen tudtam volna választani. Egy Buzzati novella volt, Értelmetlen csábítás a magyar címe, és a szigorú szerkesztői bizottság közlésre alkalmasnak találta, olyannyira, hogy további fordításokat kért tőlem. Így jelentek meg a fordításomban Dino Buzzati, Antonio Tabucchi, Isabel Allende és más kortárs olasz és spanyol szerzők remek elbeszélései a Polisz, majd a Napút hasábjain. Aztán egyszer a Napút, gyaníthatóan valamiféle pályázati támogatásnak köszönhetően egy teljes számot szentelt az olasz irodalomnak, és felkértek három novella/regényrészlet fordítására. Szinte már profizmus, gondoltam, felkérésre fordítok, életemben először, nem szórakozásból. Kissé árnyalta a képet, hogy gyorsan kellett dolgoznom – addig mindig a saját tempómban fordítottam, akár hónapokat is molyoltam egy novellával – cserébe viszont ingyen: a fordításokra már nem maradt pénz. Szerencsére ez nem rázott meg különösebben, éppen a húszéves jubileumát ültem az ingyen fordításoknak. A fordítások elkészültek időre, egészen jól sikerültek, a Napút olasz száma megjelent. Vége is a történetnek, gondoltam, de nem: csak akkor kezdődött igazán! Néhány hónappal később Szénási tanár úr ajánlására, aki a Napút olasz számának szerkesztője volt, megkerestek a Noran kiadótól: egy Strega-díjas új olasz regény fordítására írtak ki pályázatot, örömmel vennék, ha jelentkeznék. Gondolkodás nélkül igent mondtam, beküldtem a húszoldalas próbafordítást és reménykedtem. Hívtak is a kiadótól, hogy menjek be, rám esett a választás. Örültem, persze, de azért volt egy kis bökkenő: még sosem fordítottam regényt. Ennek megfelelően kissé idegesen léptem be a kiadóba, és majdnem elájultam, amikor megláttam a fordítandó kötetet: akkora volt, mint két tégla. Szóval, Balázs, mondta Kőrössi Jóska, a kiadó vezetője, elég jó pénzt tudunk fizetni (pénzt, nekem, fordításért, hát mi van itt?), de három hónap alatt kész kell lennie: menni fog? Próbáltam lezsernek és eltökéltnek látszani: – Hogyne. – Végül tényleg sikerült, igazi csoda. Ez volt az első regényfordításom, Niccolò Ammaniti regénye, a magyar címe Ahogy Isten parancsolja. Később további három Ammaniti regény jelent meg a fordításomban, mondhatni, hogy én lettem Ammaniti magyar hangja. És innen már nem volt megállás, egymás után jöttek a felkérések: Paolo Giordano, Alberto Moravia, Roberto Saviano, Elena Ferrante és a többiek. És most, ahogy kezembe került ez az Ammaniti novella, benne a Buzzati idézettel, úgy éreztem, visszatérek egy kicsit a kezdetekhez: lefordítottam, szórakozásból, ahogyan régen.
Niccolò Ammaniti
Lélegzik. Lassan. De lélegzik.
Minden alkalommal, ahogy megy fölfelé a lépcsőn, biztos benne, hogy meghalt. Meghalt, és ő nem volt mellette. Kettesével veszi a lépcsőfokokat. Liheg. Mehetne lifttel is, de előjönne a klausztrofóbiája… Inkább a lépcső. Hhhhhú hhhhhhú els… hhhhhhú hhhhhhhú másod… Fúúúúú harmadik emelet. Hipószag. Takarítottak. Végre. Ennyi pénzért… Elindul a folyosón. Hosszú. Sötét. Az ocsmány krémszínű falakból árad a szomorúság. Egy zseni lehetett a belsőépítész. 73 spotlámpa van a folyosón, 63 Osram izzóval, 15 ablak, 24 konnektor, 36 szék. A műtét estéjén számolta össze őket, amikor el sem mozdult innen. Azt mondták, kétórás lesz a műtét, legföljebb három. Hat óra. Hat végtelen óra.
Szívta a cigarettákat, és miközben az anyja szétnyitva feküdt, mint egy csirke, Pietróra gondolt. Vajon hol lehet? Miért van kikapcsolva a telefonja? A nyílt tengeren nincs térerő. Én itt a haldokló anyámmal. Te meg hajózgatsz azzal a libával. Nekitámaszkodott a korlátnak, szájában a cigarettával, és újra hívta. Háromszor. Az előfizető jelenleg nem kapcsolható. És ha felvenné, mit mondana neki? Bocsi, megtennéd, hogy otthagyod a hajót és idejössz? Szarul vagyok, anyám haldoklik. Elment hajókázni a nagyvilágban. Egy héttel a megismerkedésük után indult Görögországba, és két héttel azelőtt, hogy az anyját beszállították a sürgősségire. Kétszer. Kétszer szeretkeztek. És nem tudta, elég volt-e ennyi Pietrónak, vagy folytatják szeptemberben. Csak egy ostoba, elérhetetlen telefonszám maradt neki belőle.
Haldoklik az anyja, és ő egy olyan alakra gondol, aki valószínűleg éppen a rodoszi strandokon fölszedett német lányokat keféli.
Lépdel a folyosón. A nővérszobában valaki nevet. Talán a főnővér. Jobbra fordul. Egy zombi csoszog vele szemben. Húzza a lábát. A kombinéje csupa Bambi meg Toppancs. A fején kötés, elfedi a fél szemét. A fal mellett vonszolja magát. Megereszt felé egy mosolyt. A zombi elmegy mellette, mintha nem is létezne. A távolban mintha egy kísértet gubbasztana a kávéautomatán. Megy tovább. Egy hordágyon egy asszony alszik. A 124-es szobából. Nyelőcsőrákja van. Operálni viszik? Jó fej a lánya. Maceratában lakik. Itt vagyunk.
131-es szoba. Százharmincegy. Meghalt, tudom. Kinyitja az ajtót. Meghalt. Meghalt az anyám. Nyitva a szája. Meghalt. Közelebb megy. Nem. Nem halt meg. Lélegzik. Lassan. De lélegzik. Minden alkalommal ugyanez van. Mindig biztos benne, hogy az anyja meghalt, pedig lélegzik. Túl meleg ez a kórterem. Ablakot kell nyitni. Levegőt. Annak a hülye nővérnek napok óta máshol jár a feje. Biztosan azért, mert elhagyta a pasija. És akkor mi van, mindenkivel történnek rossz dolgok, de ettől még nem kell megfeledkezni a munkádról, ugye? Előbb-utóbb megmondja neki. Majd ha lesz hozzá bátorsága. Kinyitja az ablakot. Hhhhaa. A kabócák. Milyen szép nap. Róma üres. Mindenki a tengernél van ebben a napsütésben. Pietro, miért nem hívsz? Miből állna? Odamegy az ágyhoz. Megigazítja a lepedőt. Az anyja homloka izzadt, meleg. Megtörli. A fogsora két napja a pohárban ázik. Vizet kell benne cserélni. A vizeletgyűjtő zsák is majdnem tele van. De hát mi az ördögöt csinálnak ebben a kórházban? Nézi az anyját. Aztán megfogja a kezét. Hogy lehet? Hogy bírja? Kivették a belei felét. És kivették a gyomra hetven százalékát. Olyan a szíve, mint egy óramű. Az orvos azt mondta, egyetlen dobbanást sem hagyott ki a műtét alatt. Ki tudja, mennyit dobbant már. Hetvenkét év szorozva… Mennyit ver a szív percenként? Ha gyengébb szíve volna, talán már… Fogja a hajkefét. Megfésüli az anyja haját. Ősz. Hosszú. Sosem viselte kibontva. Tényleg, hol is van a hajháló? A bőröndben. Bip. A gép. Időnként furcsán pityeg egyet az infúziót adagoló szerkezet. Azt mondja a nővér, hogy ez normális. Amióta van ez a gép, az anyja nem szenved. Vajon miféle drogkoktélt csepegtet az ereibe? Csak hát így mintha itt se lenne. Folyton alszik. Mint aki kómában van. Vagy elájult. Nincs itt. De nem szenved. Ez a fontos. Az arca kisimult. Az ajkai lazán szétnyitva, és az arcát barázdáló ráncok is kevésbé mélyek. Hány óra lehet? Negyed három. Nem tudom, Görögországban van időeltolódás? Kinyitja a táskáját. Két szép szendvics, papírba csomagolva. Lerakja őket az asztalra. Odébb húzza a széket, közelebb az erkélyhez. Kicsit több itt a levegő. Leül. Beleharap a szendvicsbe. Előveszi a táskájából az Amica legfrissebb számát, és két könyvet. Lent vette mindet az újságosnál. Gondolta, ha már úgyis itt tölti az egész napját, legalább olvas. Nem volt nagy választék. A Meggyilkolt piramis mellett döntött, Christian Jacq-tól. Tudni akarta, miért lett ekkora siker, meg amúgy is érdekli az ókori Egyiptom. Biztos nem nagy szám, de legalább leköti. A másik könyv meg Dino Buzzati, A Tatárpuszta, zsebkönyv változatban. Sosem olvasott még Buzzatitól. Valakitől, nem emlékszik kitől, azt hallotta, nagyon jól ír. Ki mondhatta? Töri a fejét. Mindegy, nem számít. Találomra kinyitja és beleolvas: „Pedig hát huszonkét hónap elég nagy idő, sok minden történhet azalatt: új családok keletkezhetnek, gyermekek születhetnek, s már beszélni is kezdhetnek; óriás ház emelkedhet ott, ahol addig puszta mező volt; egy szépasszony úgy megöregedhet, hogy már senki nem kívánja; egy betegség – a leghosszadalmasabb fajtából is – orvul megtámadhat valakit (az illető mit sem sejtve, gondtalanul él közben), szép lassan emészti a testét, rövid szüneteket tart, hadd higgye a szerencsétlen, hogy itt a gyógyulás, aztán annál nagyobb dühvel támad, kioltva a remény utolsó szikráját is; eltemethetik a holtat, s bizony el is feledhetik – nevetni is tud már a fiú…”[1]
Becsukja a könyvet. Mennyi idő telt el? Mikortól nem evett az anyja? Mikor kezdődött? Egy éve? Több. Karácsonykor. Enrica néni vacsoráján. Atyaég. Tizenhat hónapja. Tizenhét. Huszonkettő mínusz tizenhét. Öt. Öt hónap. Nem fog még öt hónapig élni, és én akkor nem nem fogok tudni nevetni. Nagyon sok idő elt…
– Maria? Ma…?
Fölébredt. Visszatért. Két nap sötétség után újra itt van. A szeme csukva. Kinyitja-, becsukja a száját. Mint egy hal.
– Szomjas vagyok – suttogja. – Nagyon szomjas.
Tölt egy pohár vizet. Megemeli az anyja fejét. Mohón iszik, folyik le a víz, a fehér hálóingre.
– Lassan, megfulladsz. Lassan.
Aztán visszaengedi az anyja fejét a párnára. És megtörli. És csókolja. A homlokát. Az arcát. Simogatja a haját. – Hogy vagy? – kérdezgeti. – Hogy vagy, anyucikám? Hogy vagy? – Az anyja mutatja a hasát.
– Fáj, ugye?
Az anyja bólint és kinyitja a szemét. Nem sötétebb volt a színe? Talán az elmúlt két napban fakult meg. Szürke, mint a kavicsok a parton. Mosolyog. Bágyadtan.
– Láttalak, tudod? Olvastál? – kérdezi alig hallhatóan.
– Igen. Olvastam.
Csöng a telefon. Most? Most!
– Bocsáss meg, anyuci. – Kinyitja a táskáját. Ismeretlen szám. És ha…? Fölveszi.
– Tessék.
– Halló, Chiara?! Hallasz?
– Igen, hallak. Pietro?
– Én vagyok. Rodoszról. Rengetegszer próbáltalak hívni. Nem kapcsolt. Minden rendben?
Lehalkítja a hangját. – Igen… Nem, anyám nincs túl jól.
– Sajnálom. Figyelj, egy hét múlva megyek haza. Találkozunk valamikor? Csak ezt akartam megkérdezni. Sokat gondoltam rád.
– Igen… Rendben.
– Remek. Le kell tennem, bocs… Nincs már pénzem. Csókollak.
– Én is.
Leteszi.
Ránéz az anyjára. És az anyja halott. Meghalt. Nem. Lélegzik. Lassan. De lélegzik.
Fordította: Matolcsi Balázs (2000)
[1] Telegdi Polgár István fordítása
Illusztráció: “De lélegzik”
Ezek is érdekelhetik!
Lucy M. Boston: Gyerekek a Zöld Tetsziktudniból* →
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
