Wehner Tibor: Utolsó színpadi játék (három kispróza)
*
A nézők kiűzetése a színházból
A színházterem ajtajai zárva vannak, a nézők az előcsarnokban gyülekeznek. (Őszi-téli szezonban már megszabadultak kabátjaiktól az időközben szolgáltatásait beszüntető és bezáruló ruhatárban.)
Váratlanul éles csengőszó hallatszik. Mozgolódás támad, de csak az oldalsó, addig rejtett lengőajtók mozdulnak meg, amelyeken keresztül narancssárga kezeslábasba öltözött takarítók tűnnek fel kerekes szerszám-kocsikkal, kétvödrös takarítókocsikkal, kezükben takarítóeszközökkel: seprűkkel, partvisokkal, lapos mopokkal, padlólehúzókkal, vödrökkel. Összeszerelnek egy magas rúdra illesztett tollseprűt is, amellyel a mennyezet pókhálóit veszik célba, illetve a csillárokat portalanítják. A mozgások célratörők és összehangoltak, nincs fennakadás, bár a beavatkozások hatására a csillárok kissé ijesztően csörömpölve himbálózni kezdenek.
Kezdetben a takarítók sepregetnek csak, majd bő habos vízzel fellocsolják a műkőpadlózatot és serényen, kizárólag a munkájukra koncentrálva – mintha senki más nem lenne a környezetükben – tevékenykednek: felmossák a teljes előcsarnokot. A nézők (feltehetően: zavartan) toporognak, kényszerűen egy-egy szigetszerű csoportba szorulnak, a sarkokba torlódnak, de végső soron mindenhol útban vannak. Soraikban mindig akad egy-egy deviáns is, ezért a karszalagot viselő előcsarnok-felügyelő a tömegből kiemelt hőzöngők fejére fekete csuklyát húz, és két asszisztensével elvezetteti őket a művészbejáró folyosója felé.
Begördül egy takarítórobot, és halk szirénázással (tetején a megszokott figyelmeztető sárga fényű forgó lámpával) a szárító-polírozó gépezet bejárja az előcsarnok padlózatának minden négyzetcentiméterét: nyomában csillog-villog a járófelület. Néhány takarító feltámasztható táblákat hoz: VIGYÁZAT CSÚSZÁSVESZÉLY! – hirdetik a feliratok. Ezután megjelennek a kordonhordozók is – ekkor már újra szól a csengő, de idegesítő, szaggatott jelzést ad –, akik láncmenetben felsorakozva, a rácsok között parányi rést sem hagyva határozottan, de azért fizikai atrocitások nélkül kiszorítják a nézőket az előcsarnokból. (Őszi-téli szezon esetén a ruhatárosok előbújnak a takarásból, és kihajigálják a kabátokat az utcára.)
Amikor végre minden elcsendesedik – a csillárok visszatértek kiindulási helyzetükbe, a takarítók, a felügyelő és asszisztensei, a ruhatárosok visszavonultak, a takarítórobot elhallgatott és leállt –, a kordonhordozók kimennek a színház elé, elégedetten leülnek a mocskos üvegfalakkal keretelt bejárat előtt és rágyújtanak egy cigarettára. A színházteremben megkezdődhet valamilyen előadás.
A hírolvasó
Szemben, középen bekapcsolt televíziókészülék, illetve öles képernyője – a szobát uraló félhomályban az egyetlen fényforrás – amelyben, illetve amelyen a hírtelevízió hírolvasója – középkorú, kissé leharcolt szépségű, rezignált hölgy, aki minden értesülést azonos hangsúlyozással és hőfokon, az érzelemnyilvánítás legkisebb jele nélkül közvetít – állandóan ismétlődő, lényegében változatlan szövegű híreket olvas. A televíziókészülékkel szemben, a nézőtérrel háttal „füles” fotel, mellette balról hangosan berregő, régi (lekerekített profilok) ezüstszürke hűtőszekrény áll. Jobbról a földön valamilyen kupac, ócska, szakadozott drapériával letakarva. A hűtőszekrényt nyitva éles fény világítja meg a szobát, amelynek üvegezett, kívülről elfüggönyözött ajtaján keresztül jobbról léphetne be-, illetve ki az erre vállalkozó. Nyilvánvaló, hogy a belépő próbálkozása előtt félrehúzza a függönyt és kintről beles, és – váratlan feszültségforrás – könnyen lehetséges, hogy a látvány hatására visszafordul.
Az öregedő férfi – fején egy gyerekjáték-kellékként ismert kettős, minden mozdulatnál rugózó mozgásba kezdő, meg-meghajló, piros műanyaggömbökkel díszített antennával – a fotelben ülve a televíziót nézi, és ezért csak ritkán látható, és akkor is főként háttal jelenik meg. Amikor ül, akkor a fotel, amikor a hűtőszekrényben matat, annak ajtaja takarja ki csaknem teljesen, de a hangja mindenkor tisztán, hangosan hallható, ugyanis jóval túlharsogja a hírolvasó viszonylag halkabb televíziós hangját.
A HÍROLVASÓ: A térségben a felkelők támadását a hivatalos szervek visszaverték. A civil lakosság… (tetszőleges, aktualizált, helyspecifikus szöveg)
ÖREGEDŐ FÉRFI: Hazudozol itt összevissza. Pofázol itt összevissza és persze nem hagyod, hogy visszapofázzanak. Illetve hagyod, de persze nincs jelentősége. Fogd be. Majd én elmondom a valóságos híreket. Elég volt.
Feláll, a hűtőszekrényhez lép, kinyitja, benyúl, egy flakon kecsöpöt húz elő, a televízióhoz lép és a hírolvasó képernyő-képét körbe spricceli és visszaül a fotelbe.
ÖREGEDŐ FÉRFI: Mondtam, hogy fogd be a pofád. Nem érdekel. Mindig ugyanazok a hazug hírek.
A HÍROLVASÓ: A térségben a felkelők támadását a hivatalos szervek…
Feláll, a hűtőszekrényhez lép, kinyitja, egy pohár tejfölt vesz elő, a televízióhoz lép és összemaszatolja a hírolvasó arcát a képernyőn, majd visszaül a helyére.
ÖREGEDŐ FÉRFI: Én megmondtam, de úgy látszik, hiába beszélek. Bizonyos fokig tehetetlen vagyok, amióta elkobozták a távkapcsolót. Újabb és újabb kunsztokat kell kitalálnom.
Feláll, a hűtőszekrényhez lép, kinyitja, benyúl, matat.
A HÍROLVASÓ: A térségben a felkelők támadását a sivatagos lelkek…
ÖREGEDŐ FÉRFI: Ezekkel a puha, jóllehet szilárd dolgokkal persze semmire se megyek. Még a hosszú lejáratú margarinban lenne valami fantázia, de magamra is kell gondolnom. Ugyanis én hosszabb távra tervezek. Azt tervezem, hogy túlélem a hazug pillanataikat.
Visszaül a fotelbe, áthajol a karfán, és a drapéria alól lila szivacstéglákat húz elő, egyiket a másik után, dobálni kezdi a képernyőt. A szivacstéglák – nyilvánvaló paradoxon – éles csörömpölést keltve érkeznek meg a képernyőhöz és esnek a padlózatra vagy tévesztenek célt.
ÖREGEDŐ FÉRFI: Mindig csak ezek a szánalmas pótcselekvések. Meg persze a pótszövegek.
A póthazugságok.
Feláll, a televízióhoz lép, és az egyik szivacstéglával megpróbálja letörölni a képernyőt, de csak még jobban összemaszatolja a folyékony, korábban felkent vörös-fehér konglomerátummal.
ÖREGEDŐ FÉRFI: Rejtőzködünk, rejtőzködünk? Kép nincs, csak hang van? Nem lehetne fordítva? Persze…
Az üvegezett ajtó mögött valaki félrehúzza a függönyt és beles, majd eltűnik az árnyéka és a függöny visszalibben a helyére.
ÖREGEDŐ FÉRFI: Persze, a kérdésekre soha nincs válasz. Na persze, ez a kijelentések világa. Egyébként különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül kezdhetem mindig a mondataimat a persze szóval. Kijelenteni jó.
A televízió váratlanul kikapcsol, a hűtőszekrény-berregés elhallgat, teljes sötétség borul a szobára. Tapogatózás, matatás hangjai hallatszanak, s néhány másodperc elmúltával a hangokat egy éles kiáltás zárja le, majd egy kézilámpa fénysugara pásztázza körül a szobát, megvilágítva az üres fotelt, a sötéten tátongó és immár nyitott ajtajú, teljesen üres hűtőszekrényt. A fénysugár ezután a televízió képernyője felé fordul, de annak helyén egy hatalmas, összepréselt autóroncsokból megformált Gautama Buddha-szobor néz szája sarkában bölcs, ámde kissé kényszeredett mosollyal a távolba, a vállán egy margarinból megmintázott Mickey egér (Mickey Mouse) ücsörög. Ez az utolsó, élesen megvilágított, kimerevedett kép. (A sötétségből még egy lila szivacstégla érkezik Buddha felé, de már nem csörömpöl.)
A rózsahalál
utolsó színpadi játék (a halálról)
A csupasz, néptelen színpadon kisasztal áll.
A kisasztalon kommersz váza.
A vázában egy szál virág: vörös arany rózsa (Rosa hugonis /syn. R. Xanthina).
A súlyos konfliktusokkal terhelt cselekmény: a feszült várakozást megtörve a rózsa (lassú) elhervadása (sziromhullás, levélsárgulás, az elrohadás és a kiszáradás közötti hezitáció), majd a harmadik-negyedik napon a végső, teljes kiszáradás.
Az ötödik napon a szürke kezeslábasba bújt Színpadmester – kezében narancssárga vízpermetező műanyagpalackkal – balról, háttal megjelenik, csoszogva a kisasztalhoz hátrál és permetet szór a rózsára, amely finom, hófehér púderfelhőbe burkolódzik.
A púderfelhő eloszlása, lerakódása után a Színpadmester lerója tiszteletét: leteszi a palackot a kisasztalra és (többszöri sikertelen próbálkozást követően) kezeit összekulcsolva hosszú percekig lehajtott fejjel áll. Mintha valamit mormolna is: Rosa x alba, Rosa x alba…
A Színpadmester kezeit felszabadítja, lazít, ingatja a fejét.
Hátrahagyva palackját a Színpadmester határozott léptekkel jobbra távozik.
A hatodik napon a narancssárga palack kifehéredik.
A hetedik napon fent, a zsinórpadlás alatt, mint mindeddig, az idő végtelen, hallgatag hullámai hömpölyögnek.
Illusztráció: A Fehér Zaj Rózsája
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
