Báthori Csaba: Három nonszensz legenda mindig derűs szellemben
*
Szondi kapitánynak a 75-ikre*
A szerkesztő séta közben
Mielőtt megmérkőzöm vele, kilövöm három nyilamat. De mire odanyúlok, az egyik már kiröppent. Délnek száll? Keletnek? Sajog a levegő, olyan irgalmatlan a süvítés. A hegyén még nincsen se nyúl, se fácán, de közben elvérzett már egymillióhatszázhuszonhatezer-kettőszázhuszonegy üres légtojás. A farkán kis pöttyök feketéllenek. Olyan, mintha koromfüstöt eregetne, hogy gyorsabban átérje a földet. A sas nem látja, hiszen ő is nyíllal repül. A galambok kis tojásokat raknak a potrohára, hogy sokasodjék rajta a hópehely. A nap felsüt, és egy piros árnyat vet déli egy után a földre. Lehet, hogy Afrikában látják a szerencsémet? Én mindent megpróbáltam. Mire odanézek, ripp-ropp, egy lélek szabadult meg az égből. Lehet, hogy isten most teremti a purgatóriumot? Púpos tevehátak hullámzanak a hársfák tövében. A nyíl árnyéka közben akkora már, mint egy mészárosszatyor. Egy csillagzat éppen most rázza hímporát a tejútra. Lehet, hogy most dobtam be a perselybe egy lúdtollat, hogy földijeim vegyék már észre az angyalok szenvedését.
Spárgát kapáltam, és nem találtam a gyökerét. Hát hoztam egy vakondot, megkértem, nézze meg, mi újság a föld közepe felé. A vakondok először felugrott a lágyékomra, levedlette irháját, majd beröppent a földbe. Erre jött egy sas, és bedugta a csőrét a nadrágomba. Iszonyú csillagokat láttam fenn az égen, de vártam s számoltam. A sas feketében bújt be, kéken jött ki onnan. Mit volt mit tenni, szóltam egy okleveles németbábának, aki ért a lyukak és gyökerek népéhez. Hát az bedugta az ujját a forró vágányra, mire éktelen kotkodácsolás, röfögés, szentségelés szakadt a fülemre. Hárman kászmálódtak elő: egy sült hal, egy kölesmagszem meg egy csöppenni készülő vízcsepp. A sült hal még hagyján, azt megehetik az utódok és a barnaságok kedvelői. A kölesmag, az is megteszi, úgysem jut a föld hátán élőknek minden ünnepnapon. De mit csináljak a vízcseppel? Hát rátűztem a felhőre, és úgy neveztem: eső. És a cseppecske jól érezte magát, mert a többiek ugyancsak vízcseppnek nevezték, és nem orángutánnak. Rázendített az ég, és hogy ne kelljen bőrig áznom, bevágódtam egy kávéházba. A pultnál egy kávét kértem, de csak egy kuglófot hoztak. A kuglóf egy Pobeda órára emlékeztetett, és kis csepegős hangok csurogtak pórusaiból. Megkopogtattam a falat, hátha a szomszéd boszorkányok segítenek. Nem ült se mellettem, se alattam senki, úgyhogy nyugodtan trécselhettem a kezem fejével meg a táskámban hunyorgó kutyakölyökkel. Ha ezt most ráuszítanám erre a tehénre? Isten őrizz. Nem messze a börtön, és ha kutyával vonulok be, még esernyőt is a nyakamba varrnak. Kissé nyugodtan ücsörögtem hát, egészen fél négyig. Akkor belépett a cellába egy strucc. Ekkora torokkopoltyút, ekkora tarisznyás csöcsöt még életemben nem láttam. Sebaj, nemcsak egy életem van. Ekkor kopogtattak a falon. Nahát! Csak-csak léteznek boszorkányok, hümmögtem. De már át is lyukadt a fal, és nagy lóhúgyszerű ívben zöld vízsugár öntötte el egész lényemet. A fejem még bírta, de a fülem tepert, tepert, nem beszélve a körömágyamról, úgyhogy szedelőzködtem, és menekültömben lenyeltem három miatyánkot.
Úttalan út
Feleségem leküldött tojásért, oldalasért, gyűlölömitalért. Neki kell, gondoltam, üsse kő. Egyenes úton szoktam lemenni, most is arra tértem. De most nem volt olyan szerencsém, mint a hetedik gyereknek. A sarkon megtorpantam, merre tovább. A bőröm alatt egy sas karmát, egy bika böndülését meg száz kis epedarugó ébredését éreztem, és nem tudtam tovább bevenni a kanyart. Kedveskedni akartam a falaknak, nekik ütődtem. Megnyílt a sárga tűzfal, kitárult a kék babaszoba, és még a vakolat hullását se hallottam. Ilyen egyenesen berepülhető a világ? Csak mentem, szinte szálltam, kedvezményt adott a levegő. Szálltomban úgy ültem a feleségem ágyúgolyóján, mint a repülő báró. Nem néztem se balra, se jobbra, olyan egyenesen hatoltam. Kényesség se bántott.
De szögben nem bírtam haladni többé. Jobbra füves puszták, balra kéregtetők, keresztek töviskoronával, kikericses mező és kenguruszag. Olyan mereven szállongáltam, mint egy vízszintes kilencedes gyertya. Megyek addig, mondok, míg ki nem lehelem a lelkem. De akkor vettem észre, hogy a lelkem már kihullt a bekecsem zsebén át. Mert ott egy nagy lyuk tátongott, mióta átkeltem a felhőkön, és az egyik kunkorgós habperem kibökte. Hát a szélnek is szelelnie kell valahová. A lyukakat nem figyeltem a magam zsebein. De a szívem is kikopaszodott, úgy vettem észre. Honnan vettem észre? Mert dalolhatnékom támadt, elővettem volna a bordám bokrétáiból azt kis piros csikarást, de hát már nem csiklandott többé. Hogy milyen a repülés szív nélkül? Hát olyan, mint a december. Utána már az utolsó nap jön. És ha nem áll elém egy erős, vasból font kötőfék, megérkezem a paradicsom magasába.
De meg kell mondanom, arra nem kővel van kirakva az út. Az a pokol iránya. Élénk dünnyögést hallani, madárcsacsogást. Isten is kifityeg a kék habok közül, és csipkés kis ruciban, de nagy ősz-sárga szakállban közeled a messzi vándor felé.
De nem tudok megállni, érzem. Én egy egyenes ember vagyok a földről, Isten kapitány pedig csak a fizetővendégeket szokta elszállásolni, akik görbe utakon érnek ide. Foccs! Pöttyentem magamban szív nélkül, hogyan lehetnék én itt gazdatiszt. Csak bandagazda az angyalok közt, legfeljebb. Éreztem, gebedek. Isten is megfogta a kezem, megkente üstököszsírral, lesimogatott a golyóbisról és beleszúrt az égbe. Láttam ott egy üres lyukat, nyilván kiesett belőle a görcs vagy az angyal. És azóta ebben az üresedésben élek, egy grádicson urammal és a griffmadárral.
Különkettes
A flótás tudja télvíz idején, hogy bebugyolálva jobb járni az utcán, mint hajadonfőtt, kabát nélkül vagy éhomra. Vette hát a sapkáját, bojttal együtt felhúzta, egészen a lábafejéig, és arra rátett egy kis fodorhájas szalonnabőrkét, hogy még melegebbnek érezze a homlokát zseniálisan. Alá már nem is igényelt mást rétegesen, mint egy hervadozva száradt trikót, amelyet a mama kitett száradni még nyáron a hús- és ingszárító kötélre. Jobb nyáron megkomponálni a téli divatot, mint télen júniusi gázok után ácsingózni.
Amikor tehát a sapka fenn fészkelt a fejecskén, vett egy dohányos zacskót, rágyújtott, és kilépett az ajtón. Kinn olyan szél fújt, hogy rögtön megrezgette a gatyáját, a haját meg a térde kalácsát. Pedig nem is gombászni indult, ahhoz hideg volt. Hanem kicsit henyélni, hunyálni, úton kapálni, otthoni ágytól távol maradgálni. Néha úgy érezte az utcán, helyetlen még akkor is, ha van hivatása.
Mert nem elég a hősiességhez a sapka, a gatya meg a herbatea. Csak úgy hevenyészve ment, mendegélt, és mögötte az édesanyja kívánsága, hólyagzása, szigorú ispilángja. Merre menjen? Hajlíthatatlan maradt, ő csak a szomszéd hajnalkáig ment. Ott kapta meg mindig a szépséget meztelenül, ha besötétedett. Most is arra gurult, mint a görögdinnye.
Hajnalka már kint gondolkodott a kapuban. Kettőt se kellett szólni, elindultak a diófák alá, a kertbe. Kicsi hajnal csak nézdelt a gombszemével, hova zuhan az út. Flótás nem szólt kettőt se, csak a lennadrágját érezte nyugtalankodni. Olyan iszapos volt hamar a dereka. Földhözragadt képzelete csak a szép gondolatra gondolt, a fertályokra hajnalka kendője alatt. Hajnalka is felvirradt arccal megyegélt. Sokat vonulgattak, zöldágaztak, tisztították a képzeletet, de nem merték vízszint és párban megérinteni a pázsitot. Mintha felvarrták volna őket kettőstül a levegőbe, és ott kellene szolgálniuk a becsületnek örökké.
Még akkor is láttam és sajnáltam őket, amikor mindkettőjüket feloszlatta egy tűzoltómester. Hogy hajnalka vagy flótás őre volt-e, nem tudni. De azóta külön mennek ugyanazon az úton, és csak felváltva szeretik egymást, nem egy csapásra. Legyenek boldogok így, ha már isten így tüzeli őket.
*Megjelent a mindig egyedül együtt derűvel című Csáji László Koppány szerkesztette “szamizdat” Napút-számban 2021. március 15-én.
Illusztráció: ~Úttalan út (anonim-festményrészlet, 1545-50)
Ezek is érdekelhetik!
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
