Turai Kamil: A Stonawski-jelenség
*
Az idei panyolai művésztáborban mint fafaragóval ismerkedtem meg Stonawski Józseffel. Mintha több kilométernyi csendbuborék vette volna körül. Úgy tűnt, magasan minden felett lebeg, mindenen kívül. Idegérzékenysége minden rezdületében kitűnt, ha nem is avatkozott bele a dolgokba. Napok múlva derült ki, hogy többkötetes költő is. Legutóbb könyvét (Fontos idő, Parnasszus Könyvek, 2020) kölcsönadta. Hogy nem vettem eddig észre? Mert peremen volt. Ha fel is tűnt félévente egy-egy verse, elfeledtem, míg a következő követte. Most viszont nem engedem el. Elhatároztam, végére járok a Stonawski-jelenségnek.
Több kilométernyi, sokgyűrűs-réteges vastag csend. Szóval bélelt, szavaktól feszülő némaság. Ő ugyan szótlanságnak nevezi (lásd: „nem szokatlan nálam / szótlanságomat versben fejezni ki” – Fél nézet), s abban az értelemben az is, hogy egyáltalán nem szüntelen szavak gátjaiba botló szó szerinti elhallgatás vagy figyelemelterelő magába fojtás lenne a csendje. Nem véleménydömpinget fed el, nem kegyesen elhallgat, hanem az emelkedett gondolkodáshoz, a bölcseleti versbeszédhez teremti elő a kellő „szótlanságot”. Szóval, óriási csendkeszonba ejti egyes szavát, így aztán a látszólagos jelentéktelenségben, jeltelenségben is döbbenetesen felcsattan, szinte szirénaként rí fel. Egyáltalán, ebben a várakozásteli, ítéletmentes közegben csendül fel a Stonawski-vers, a purparlét megelőző figyelem alapállapotában. A saját képét kölcsönvéve: „mint rohanó-lábú emberek, / ha vers felé / lassítják a lépteiket” (Holnap már február). Azaz, ha jól értjük, az igazi versszöveg az nem patakzik-forrásozik artézi kutak vízfolyama gyanánt, ellenben valahogy úgy szivárog-ered, mint cseppkőképző barlangok fénylő nedvessége. Nem lehet futólag érteni a verset, a végtelenségig kell lassítani hozzá, hogy felfoghassuk. Mi erre S. J. módszere, eszköztára? Hasonló a guberálóéhoz, kukázóéhoz, akinek minden (vagy csaknem minden) darab-porcika érték (avagy értékes lehet). Úgyszólván „Minden elképzelhető / helyről veszem elő / a kellékeket, hasítom / velük a tudatot tovább” (Szellőztetés). Viviszekciós művelet ez, maga-rontó maga-építés, a személyiség realizmusa mint a tudat szilánkokba hasítása. Mi módon? Például: „Szappanoperával mosom a kezeim, / ha kivagyiságomat kérdezik…” (Elmosódott szavak). Helyesbíthetnénk – Opera szappannal –, de ez is minek? A kivagyisághoz a fellengzős sznobéria illik. A költő pedig detektálja a tanításokat. „Aprópénz ez az írás, / kis mozdulatok a szétszórtság felé” (Pléd-vers). Készséggel korrigálhatnánk: nem, dehogy, az írás éppenséggel az összeszedettség felé terel, lévén a szó a tiszta, tömörítő összeszorítás. Igen ám, de a fordítottja is: a szétszóró szórakozás. A szó szór és szorít. Az istenek szórták el közöttünk a szót. Hogy szorongásunkat oldja.
Valahonnan kiindul Stonawski, s el is ér valahova versdarabjaiban. Sohasem egészen bizonyos, hogy honnan indul el, az meg végképp kétséges, hogy hova érkezett meg. „Már nem gőzölögsz te sem, / hogy kontrasztja legyél / bármilyen kérdésnek” (Mentesítés). Ugyebár meglehetősen inkompatibilis elemek? Gőzölgés, kontraszt, kérdés? Fogalmunk sincs, mire vonatkozik e hármasság, s ami ennél is keservesebb: az egész vers elolvastán sem jutunk közelebb a megoldáshoz. De a legbosszantóbb – már akinek – az, hogy holmi pofonegyszerű lehet a megoldás, ameddig képtelenek vagyunk eljutni. Ennél csak az bosszantóbb – már akinek –, hogy képtelenek vagyunk a feledés kukájába hányni ezeket a megfejtetlen üzeneteket. Ugyanis gondolatokat ébresztenek bennünk, s fennen gyönyörködünk feloldhatatlanságukban. Márpedig „Ki akar nézni egy régi kútba, / ha az ég kékje is mély, / s a káva csak lírai protézis?” (Holnap már február). Nos, itt aztán nincsen semmi bonyolultság – csak éppen ettől függetlenül a régi kutak vonzzák az emberi tekintetet, s – egyébiránt – az ég kékje bármilyen mély lett légyen is, bizony felületi azúrjával hat inkább (esetleg magasságával – vö. József Attila: „Milyen magas e hajnali ég!”). S igazán ifjonti avantgárd képzavart gyaníthatnánk a „káva” meg a „lírai protézis” viszonylatában. Ha felelőtlenül sorjáznának az efféle bakugrások, de nem! Néha-néha akad fenn egy a rostán, arról pedig, ha elrágódunk rajta, rögvest kiderül, hogy pompás telitalálat! Akadnak áttetszőbb jelenetek. Például egy baráti borozás: „bóklászva kissé a bor körül, / mint mosoly az ellipszis pályán” (Asztaltársaság). Sejtjük: komplex lírai képpel találkoztunk. (Mint hajdani stílustankönyvünkben ismét csak J. A.: „Vad ágyúszóval vágtatott / gyöngyház-korán a tenger át…”) A mosoly rendben: borozáskellék. Az ellipszis magyarul „tökéletlenség”. Vagy kétfókuszú szabályos-görbe vonal, egy elbaltázott kör? Utalás lenne ez a baráti társaság alkalmatlanságára? No, nem éppen ritkaság, ha az egyébként galambepéjű S. J. úgy magyarosan beszól, fittyet hányva az illendőségre. Azt mondja például egy közel állóról: „de az arcod visszapattanás”(Visszafogottság). Az még csak hagyján, hogy észreveszi és szóvá teszi az enyhe bőrfertőzetet, de hogy pingponglabdai szójátékba öltöztesse? Távolságtartást, eltávolodást is sugall a sor. A Nyitvatermők egy növényi ablaknyílás minieposza, végén ezzel a gyilkosan villámló csattanóval: „villám a cipzár/ hasfelmetszője”. Tekintsünk el most az adott szituációtól. Akkor a cipzár kéretlen főszerepet játszhat. Le-fel rántó parányi gesztusával akár hasfelmetszést is imitálhat. S ekként már a villámló égbolt perszonális Nut-karakterét ölti magára. Autentikus káoszmoszban mozgunk a Stonawski-lírában.
A költő fia világhírű fizikus, egyébként maga is művész-polihisztor. Így volt honnan „örökölnie” a fizika és metafizika iránti eleven hajlamot. Néha mintha szerepet cserélnének: „a napnál világosabban porladnak el az álmok, / mikor a régi vágású fénysebesség / az árnyékot leföldeli rajta” (Beágyazódás). Hajdani s jelenkori eszmecserék merülhetnek fel a tanulmányi időkből. No igen, mert a fizikus már antimetafizikus korokban. De itt még az árnyéknak is Ahrimáni-ármányos szerepköre nyílik . Teslára emlékeztet, a Napot leföldelő energiaredundanciára. A Nap-fizika egyébként is központi szerepet tölt be a Stonawski-poézisben. Legalább negatíve, a Mindenható szimbolikus aspektusában: „csak fejvesztve ne meneküljön a Nap. És aki kontúr nélkül is / formában tartja a véletlent” (Festői készülődés). Nos, hát tudjuk, a „véletlen” az a nem is vélt, akire még gondolni se tudunk méltóképpen. Aki előzetesen kirajzolt minták nélkül is a szépség (formosa) létbe hívója és létben tartója. S. J. az ősi adventi rettenetet idézi fel a menekülő Nap rémképében, az istenséget pedig – szokásos angyalintimitásával – csupáncsak körülírja, meg sem nevezi, akár az antik vallások titoktudó főpapjai. S ha közelébe merészkedik is a Numenonnak, tréfás formába zilálja „szemtelenségét”, néven nevező tolakodást. „Köszönöm, hogy engedsz még / szeméremvölgyedben baktatni, / hogy van még mit csatlakoztatni / s nem kések / boncolnak obsitosodnak, Uram” (Őszi ima). Csak a kései megszólítás utal az istenségre, egyébként nagy bátorsággal gyanakodhatnánk holmi kacér szépasszonyra. S kissé ugyan frivolnak alítnánk a „csatlakozás” környülírását, de mire kényeskedőn felkaphatnánk fejünket, szembesülünk a valóságos veszélyekkel. Tudniillik az életvégi veszedelmekbe gabalyodott szerencsétlen teremtmény halálfélelmével. Nem boncolják ugyan még kések, de régen levetette az élethivatás-mundért, kiszolgált létbaka már csak. Bármikor bevonhatják létezésre jogosító jogosítványát. A terjedelmes kötetben tán itt nevezi egyedül néven, mégpedig magáénak tulajdonítva – „Uram”! – a Mindenhatót. Igaz, van még egy ennél közelebbi néven nevezés is. Csakhogy nem a poéta trezorjából, gyűjteményéből, hanem Egy mai lány monológjából. Imígyen: „Inkább ő, mint az Isten.” Egy távolsági buszon hangzik és hal el leányszájból ez a rejtélyes, nehezen elhelyezhető mondat. A szerző szordínósan elmeditál rajta, hogyan is lehetne érteni ezt a mitikus üzenetet? Ki akar vetekedni Istennel, ki veszi fel vele a versenyt? A válasz a kérdésben van – a hasonlítgatás mélypontját kikerülgetve.
S. J. a nagy Vilmos nyomába ered, midőn szójátékokkal bombázza mélytudatunkat. A poétikai kirakodóvásáron mostanság kevésbé díjazzák a hülyegyerekes szójátékrakodást, nívósabb attrakciókat követelnek meg. Itt van például egy köhintéses kő-hintése (nevezetesen: „Köhintésről se essék szó, / kő hintéséről nem is beszélve” – Egy toll túra). Nos, ezt az egybecsengést még biztosan nem használták agyon, s ragyogó allúzióval húzza alá a Stonawski-jelenséget. A hatékony csend teátrálisan költői megjelenítésével. A támpont–tampon szóhívás még éretlen-gyermeteg is lehetne, ha nem csattan rá rejtélyes többletenergiával az a „navigációs eszköz”. Íme: „amit ott / látok, sem megfelelő támpont / ahogy egy tampon sem csak navigációs / eszközként értelmezhető…” (Szimmering). Sejthetjük, hogy a komoly, nem szavajátszó költő-bölcselőt is megkísértette a világ nyelvjátékolvasata (ahogy, mondjuk, Wittgenstein Sprachspieléje vagy a kabbalabetű-numerológiája belekeveredik. Hogy aztán mennyi igaz e választékos játszadozásból, azt a költő szuggesztivitása dönti el). „Út szélén a repce, mint / receptre, virágzásra kapható” (Alaptermészet). Hogy aztán van-e valami genuin származtatás a repce és a recept percentjei-petrencéi közt, vajmi kétséges. Ám ha József felveti a receptre és virágzásra kaphatóságot, van benne valami. Teszem azt, tréfásan a repcét is bevonjuk a gyógynövény-katalógusunkba. Anyukám kései filozófus-lapidáriuma volt a „minden mindennel összefügg”. Unásig ismételte. S. J. egy szoba karniskínálatával nyomatékosítja a végtelen (és végtelenül aggasztó) összefüggés-szisztémát: „és kielégül a fényben / az ablak, a függöny, / hogy minden mindennel összefüggjön” (Fellélegzés). A költő nem restell maga-magán is viccelődni. Ha nem ismerném (ha nem is úgy, mint a tenyeremet), azt hihetném, hogy egy elasztikus bonmot-ért beáldozza az organikus gondolkodást. De nem úgy van ám az! József – ugyan clownbeütéssel – legikonikusabb önvallomását ejti, életre szóló érvénnyel: „Félek feloldódni, valaki / még felhajt” (Nem nagy felhajtás). Fogadni mernék, hogy valóban fél feloldódni, néma rettegéssel tölti el lelki-szellemi integritásának feladása. Mimózaérzékenység, de hát ki legyen érzékeny, ha nem a poéta. „A kakas a szokásos, / formáját hozza. Odapörköl, / a hajnalt bepaprikázza, / és mi bekajáljuk mindennap, / agylementéig” (A dányádi donna kínálatából). Szinte megelevenedik előttünk akár a dányádi, akár a mátészalkai, martfűi baromfiudvar színpompás hozadéka. Az odapörkölben és a bepaprikázásban nyálösszefutásig komplexedik a hajnali kép-zet. Az „agylemente” persze hirtelen önkritikus groteszkbe hintáztatja a reggeli anzikszot. Na és? Jó ízű, élvezetes, változatos.
A vád és önvád keresztbe-kasul átszövi a Stonawski-lírát. Meg sem különböztethető a kettő egymástól. Felelőssége a másikért teljes szolidaritást tételez, és viszontag: kézzelfoghatóan tapintja a másik gyarlóságait a saját melléfogásaiban. Jószerével eltűnik az én–te differentia specificája: tat tvam aszi (az is te vagy), glosszázza a szanszkrit bölcsesség. Engedékenységet involvál ez a másik iránt, és fokozott szigort magunk iránt. „Mert szavaiddal elvitted a csendet / és nem lett a hiányból többlet” (Időszaki kiállítás). Gazdagon átformált filozofémája ez a heideggeri gnómának, kb. in eigentlicher Stille lautet das wahre Wort – sajátos csendben hangzik az igazi szó. Mivel állandóan önmagára reflektál e líra, a másikban is magát látja, nem harciasan asszóz. „Már tapintatlan / a képmutatásod, / szilánkosra törik / rajta a fény” (Zavaró körülmény). Önmegszólító vers ez vagy provokatív duellum? Mindegy. Mindkettőt egyszerre hitelesíti a szilánkosra törő fény viviszekciós virtuozitása. Van, ahol nyilvánvaló az önvád árnyalata. A szerző tudja, hogy egy személyben felelős a világ bűneiért, nem mutogathat másra, nem bújhat önnön rókalyukába. És azt is tudja, az alapbűn megfoghatatlanul apró-tünékeny, éppenhogy elsuhanó. „Kitüntetett egy mosollyal, / mit arcomon cserbenhagytam” (Egy kiállítás megnyitóján). A két arc egybejátszik, mint Weöres Sándor dramolettjében („arcodom arcomod”), csakhogy itt a bűntudatos cserben hagyás önvádjától űzve-űzetve. A vers az egyetemes gyónás hic et nuncja lesz, takargatás nélküli öntépés-viviszekció, hisz Isten előtt nincs mit takargatnunk, hazudoznunk. Egyetlen esélyünk a kíméletlen – József Attila mutatta –, szigorú önfeltárás. Ez ad esélyt a nélkülözhetetlen öntisztulásra. Néha olyan érzésünk támad, hogy autisztikus identitásválsággal szembesülünk. Nem is oly képtelenség ez, ha hozzávesszük, hogy amerikai tuti-tojásfejűek Bartókot és Mahlert is ebbe a megbélyegző kategóriába sorolták. „A hozzád nem éréssel próbálkozok. / Nem nagy hozzáértéssel. / Még zöldek a visszhangok” (Időszaki kiállítás). A szinesztézia klasszikus Gesamtkunstjával szembesülünk (mint Tóth Árpád lila dalos nyakkendőiben), megspékelve az antik-platóni érés-értés ősbölcsességével. (Csak azt értjük – vélte Platón – amit megérintünk. Erről tanúskodik a „hapsis”=érintés és a „szófia”= értés atavisztikus megfelelése.) Persze, a hozzá nem érés eleve kizárja magát a megértésből, így maximum a kudarc glorifikációja marad. A Stonawski-bölcselet alapja is a szókratészi–cusanusi tudós tudatlanság, docta ignorantia.
No, gondolhatnók, nem nagy eset egy esetleges fodrászszépítkezést megzengeni. Az esetlegest – Joyce nyomán – megörökíteni, visszahozhatatlanul. A fix x-ek ollót csattogtató ujjai „hajba kapnak / a fülek villámhárítói közt”. Végtére hegyi pásztor lovas nomádjának érezhetjük magunkat tarvágás idején. S. J. nem ismer lényegtelen mozzanatot.
Fodrásznál
Fix, hogy ott
nyílnak az ollók,
azokon a pontokon,
ahol az x tényezőket is
folytatólagosan elkövetik
megoldásra fogékony
fürge ujjak egyenletei,
s az egyenlőségjel közelében
olykor álcázzák
harapós kedvüket,
majd megoldásra éhesen
hajba kapnak
fülek villámhárítói közt,
mik felizzanak,
ha egy ol-ló nyargal
a tarvágás felé.
Egyfajta testamentum, végrendelet a Majd. A jövő örök jelene. Szerelmi vallomás az a szimbolikus és végleges ölelés. Szívszorítóan megrémít: „ha már nem leszek”. De aztán utánacsapja, helyesbítve: „Kézzelfogható”. Majd részletez. Az írmag-írás itt marad a Földön-földben, a szó, a Christos-logosz felszáll. S halott már nem feszélyez.
Majd
Minden ideiglenes
és tartós hiány helyett
átölellek.
Kinyújtott karom a vers,
ha már nem leszek.
Kézzelfogható.
Felszáll a szó,
írmag az írás.
Újra szégyenlős: lehetsz.
De az én karjaimban
már nem öltözhetsz át.
Az emlékezet nevetségessége. Mit mondhatsz a párodnak? Szép a lábad? Virtuóz Stonawski-zárlat: „de inkább ne mondj semmit. / Az ember szóból ért.” Nem pont fordítva? Igen, az ember szóból ért félre.
Hiába, valóság
Hiába hátrálsz
bele a visszajátszásba,
magadat nevetségessé tenni,
már végérvényes
a halálod előtti kis rész,
ami az élet.
Ne késs le róla.
Randevúja vagy az emlékezetnek,
ne bambulj a forgóajtóban el.
Felednek
utána menj,
szép a lábad, csak ennyi,
amit közölni szeretnél,
de inkább ne mondj semmit.
Az ember szóból ért.
Illusztráció: Könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
