Erdélyi György: Az órás fiú
*
Amikor 1948-ban véget ért a londoni olimpia, rövid idő múlva a mozikban vetíteni kezdték a versenyekről készült filmeket.
Arra már nem emlékszem, hogy csak a híradókban lehetett-e látni, vagy volt valami összefoglaló-féle is, hiszen olyan régen volt, kissrác voltam, egy-két részletre emlékszem mindössze. Ekkor láttam először Papp Lacit, aztán Takács Károlyt, a sportlövőt, apám jó ismerősét. Hallottam arról, hogy a háborúban megsérült a keze, akkor a másikkal kezdett lőni, és az edzéséhez tartozott, hogy kinyújtott kézzel, mozdulatlanul tartott a levegőben egy nehéz széket vagy fotelt. De igazából az atlétika nyűgözött le, a futószámok. A salakos pályán vágtató fenomének, akik a kanyarokban enyhén befelé dőltek, a rövid vágtaszámokban meg apró lapátokkal rajtgödröt ástak, abból indultak. A gödröt a futam után újra betemették, hogy más futók később föl ne bukjanak bennük. Lenyűgöztek még az időmérők kakasülői, melyeken egymás mögött kuporogtak a bírák, kezükben stopperóra, melyet a startpisztoly hangjára nyomtak be, és a célon átfutó atléta észlelésekor állítottak meg. Igazából ez az időmérés nem lehetett valami pontos, különösen, hogy jó néhány szám nem a céltól indult, így a legjobb szándék mellett is elveszhettek tizedek, sőt! Hol volt akkor még az elektromos vagy lézeres időmérés, mely századokat, sőt ezredeket is meg tud különböztetni.
A negyvenkilences nyáron szokás szerint nagymamához utaztam Szombathelyre. Egy idő után, mikor a rendelkezésre álló lehetőségeket (Gyöngyös-partot, fürdést, fára mászást, baromfiudvart, szomszéd gyerekeket, gyümölcslopást és macskakergetést) mind sorra vettem, motoszkálni kezdett bennem a gondolat: ki kellene próbálni a futást. Illetve: a Futást, mert az állandó tevékenységekhez a szaladgálás hozzátartozott, de milyen lehet az, mikor magáért a futásért fut az ember fia. Olyan, hogy „Most futni fogok!”, még nem volt.
Először oda-vissza végigfutottam a Kertész utcát, nagymama házától a laktanyáig, illetve a kastélyig, ami akkoriban orosz laktanya volt. Onnan visszafordulva az utca végéig, a tábláig, mely Kám felé igazított útba, aztán megint vissza a házig. Semmi különös. Másnap újra indultam, de a teljes hossz után bekanyarodtam a Gyöngyös felé. A patak partján egy ösvény vezetett a kukorica- és napraforgótáblák mellett, ezen trappoltam egy darabig, aztán megfordultam és megindultam vissza.
Ezen a távon – lehetett talán 2 vagy 2,5 kilométer – futkároztam egy ideig napi rendszerességgel. Aztán gondoltam egyet és a laktanya-kastélynál a Pelikán park felé vettem az irányt. A felszerelésem festői lehetett. Fehér atletikánusz trikóm volt, meg klottgatyám. Hogy milyen cipőt viseltem, arról nem szól a fáma. Az biztos, hogy a trikó szűk volt, a gatya meg bő. Éreztem, hogy a dolog így nem egészen teljes. Óra is kellett, anélkül nincs futás. De mivel első karórámat csak 17 éves koromban kaptam, tehát a kronométer egy darabig még váratott magára. Nagyanyámhoz fordultam, hogy segítsen. Az egész házban csak egyetlen óra volt, egy özönvíz előtti, ménkű nagy pléhvekker, két csengővel a tetején. Előttem azonban nem létezett akadály. Kerítettem egy vékony, de erős bőrpertlit, két végét a vekker füleire birbangyoltam, aztán a nyakamba vettem, és úgy indultam el. Nem volt valami kényelmes, sőt határozottan kényelmetlen volt. A szíj vágta a vállaimat, maga az alkotmány egyre nehezebbnek tűnt, futás közben pedig paskolta a mellemet, viszont mit meg nem tesz az ember a mániájáért, úgyhogy roppant büszke voltam, hogy van időmérő eszközöm. Igaz, hogy hol induláskor, hol érkezéskor felejtettem el a hangosan ketyegő monstrumra pillantani, amiért is az idő másodrendűvé vált, a főszereplő maga az óra lett. Egy alkalommal éppen a piacnál szedtem a lábamat, amikor hallottam, hogy az egyik kofa átszólt a másiknak:
– Nédd má, itt gyön az órás fiú.
Hú, roppant büszke lettem, hogy már emlegetnek a népek, később aztán még hallottam innen-onnan, végül pedig nagyanyám, a család és a szomszédok is így neveztek egy ideig.
Ősszel megkezdődött az iskola. Ha most visszagondolok erre az időre, be kell lássam, hogy meglehetősen hézagosak az emlékeim, aztán megint pontos és éles lesz minden egy darabig. De a futásokra jól emlékszem. Pesti házunk elől a Petőfi hídig, azon túl egészen a vasúti hídig, azon át Budára. Vad vidék volt a Lágymányos akkoriban: nagy bozótok, melyeken egy-két ösvény vezetett át. Meg tavak: igazán ott tanultam meg úszni, és nem az uszodában, a Margitszigeten, ahova egy ideig gyakran jártunk. Apám másik barátja Rajki Béla bácsi volt, a Spori akkori igazgatója, családjával ott lakott az uszoda fölött. Később ő lett a pólósok szövetségi kapitánya. Az is az igazsághoz tartozik, hogy úszni nem tudtam igazán, nem is szerettem. Jóval később Székely Éva egy alkalommal előbb elszörnyedt, majd félholtra nevette magát bicebóca, úszásnak nevezett vergődésem láttán, de én nem bántam. Tudtam, hogy van, aki erre született, meg azt is, hogy én nem. Az igazság az, hogy valójában futni mentem a Szigetre – ekkoriban még egyáltalán nem volt divat futni a Szigeten –, csak aztán mentem be az uszodába. Így már tetszett a dolog.
Az iskolában aztán szép lassan mániám lett a futás. Nem mentem, hanem szaladtam mindenfelé, mindenhová. A versenyszellem is hajtott, az osztályban nagyon jó futók voltak. Szűcs Sanyit soha nem tudtam legyőzni rövid- és középtávon, Molnár Péter verhetetlen volt 100-on és 200-on. Péterrel, aki nagyon jó barátom lett, és sülve-főve együtt voltunk, rajzoltunk és faltuk a könyveket, még futócipőt is terveztünk, ami meglepően hasonlított a nyolcvanas, kilencvenes évek modelljeire. Persze beértük volna egy egyszerű szögessel, de azt csak igazolt versenyzőknek adtak, aztán meg pálya sem volt a szögeshez. De ez nem zavart minket. Futottunk, ahol lehetett, de legtöbbször a Kinizsi utca elején, a játszótéren. Később kijártunk a Tabánba, a Gellért-hegy háta mögé, ott gyúrtunk. A lépcsőzést, amit Oroszlán, a Színművészeti Főiskola testnevelő tanára saját találmányának tartott, mi ugyanakkor, ha nem előbb fedeztük fel: ’52 és ’56 között ott kínlódtunk minden héten legalább egyszer. Mert azt már sejtettük, hogy csak akkor van a futásban áttörés, ha megkínlódik vele az ember. Hetedikes koromban több más fiúval együtt képviseltem az iskolát az Úttörő Olimpián. A lehető leghosszabb távon indultam, ami akkor már nekem rövid volt. Eredményem szóra sem érdemes, valahol a középmezőnyben végeztem. Egy év múlva, épp a verseny alatt feküdtem betegen a Tűzoltó utcában, a Gyermekkórházban, aztán csak lézengtem. Majd jött a forradalom, és hipp-hopp, vége lett a sulinak.
A Széchenyi Gimnázium, ahova járni kezdtem, sport-szempontból roppant előkelő volt. Kifejezetten nagy nevek, kézi- és kosárlabdázók voltak a fiúk között, válogatott ifjúsági öttusázók, mint például Fekete Tóni. Rengeteg tehetséges atléta. Amikor én elsős voltam, akkor volt negyedikes Kozma Pici, aki akkor még kosarazott, de már kacsingatott a birkózás felé, amelyben nem sokkal később világ- és olimpiai bajnok lett. Nem csekélység. Mivel minden sportág sorra került, akár a TF-en, így rendeztek kézilabda-körmérkőzéseket az osztályok között. A miénknek én voltam a kapusa, így aztán egyszer csak szembekerültünk a negyedikesekkel. Pici támadót játszott. Amikor megindult, a védők úgy pattogtak le róla, mint dakszli a medvéről. Hogy én mennyire féltem tőle, arra nincs is szó. Nem attól féltem, hogy gólt kapok, hanem attól, hogy eltalál, mert ki szereti, ha hajóágyúval lőnek rá? Később aztán visszavágtam neki futásban, az iskolabajnokságon mind a ketten 1500-on indultunk, én meg még vagy tíz számban. Na, akkor rendesen eltángáltam: mögöttem trappolt be. Igaz, én se nyertem, mert nagy a különbség a 14 és a 18 éves fiúk között. Mivel a Széchenyinek nem volt tornaterme, az Előre pályára jártunk, télen a nagy tornacsarnokába, egyébként pedig mindig kinn voltunk a szabad ég alatt, ha esett, ha fújt. Másodikos koromra már az Előre atlétája voltam, és igazán nagyon szerettem az edzéseket. Soha nem értettem azokat a fiúkat, akiket senki nem kényszerített ide, maguktól jöttek, és mégis, megállás nélkül csaltak az edzéseken: lespóroltak, amit csak lehetett, rövidítettek a megadott távokon. Nem értem fel ésszel, hiszen nemcsak az edzőt csapták be, hanem elsősorban magukat. Engem igazán nem lehetett soha stréberséggel vádolni, de úgy gondoltam, hogy edzésen csalni kapitális marhaság. Elég gyorsan javultak az eredményeim, mindenféle versenyeken indítottak, s mert akkoriban legalább háromszor annyi pálya volt Pesten, mint ma, bejártam az egész várost az újpesti Elektromostól a rózsadombi Vasasig, a Törekvéstől a MAFC-ig, a Honvéd Tüzér utcai pályájáig. Rengeteg nincs meg már ezek közül, a Törekvés helyén lakótelepi házak, a BEAC helyén a Skála áruház, újabb nevén az Allee állong, nem tudom, a Tromos létezik-e, és hogy mi van a Vasassal.
Közben nagy esemény: megkaptam az első szögesemet. Bőrből volt, és rövid szögei voltak, de csodás haladás volt ez, hiszen a nagy Emil Zátopek, a cseh szenvedőgép még valami fűzős csizmaféleségben adta elő cirkuszba illő bohócfutásait, így verve meg mindenkit. Előtte szögest élőben csak a stadionban láttam, ahol a kettős focimeccsek szüneteiben, 60-70 ezer néző előtt atlétikai számokat rendeztek. Itt láttam először a kis Kovácsot meg Szűcs Miklóst, aztán ide hozták a világcsúcskísérleteket, amik igen gyakran sikeresek voltak, hiszen akkoriban a világhírű Iharos Sanyi, aztán Rózsavölgyi és Tábori kergették egymást. Ilyen képességű futóink azóta sincsenek. Nagy húzóerő volt ez nekem, néha elmentem a Tüzér utcába, megnézni az edzéseiket, egy alkalommal pedig bepofátlankodtam egy mezei futásukba, de sok vizet nem zavartam, mert úgy elhagytak, mint Szent Pál az oláhokat. Mindenki, még ma is, csak táthatja a száját azon, amit Iharos egyszer elmesélt nekem – persze jóval később –, hogy abban az időben még csak nem is hallottak semmiféle doppingról. Az egyetlen szer, amit ő használt a hosszabb távokon, néhány szem kockacukor volt, más semmi. Igaz, akkor még nem volt üzlet a sport, mint manapság. Legfeljebb egy-két orkánkabátot meg nejlonharisnyát lehetett behozni. (Apám mesélte, hogy a harmincas években, amikor osztrák bajnok lett a Wiener SC focicsapatával, edzés után kaptak egy pohár tejet meg két villamosjegyet, slussz, ez volt minden szponzori támogatás. Amikor bajnokok lettek, az edző meghívta őket egy krigli sörre. De vissza a futáshoz.)
Sok mindent kipróbáltak velem, a váltóversenyeken szinte mindenben elindítottak. Egy időben még a tízpróba is szóba jött, nem is lett volna baj a futószámokkal, a távollal meg a magasugrással sem, de a rúdugrást meg a nehézatlétikai számokat nagyon nem nekem találták ki. Úgyhogy ez végül is nem volt egy jó ötlet, de legalább kipróbáltam.
A Széchenyiben együtt jártam Tóth Tamással és Zimonyi Lacival, akikkel nagyon jó barátságba keveredtem. Ők a Nagyvárad téri Sportiskola pályán edzettek. Így hárman, kiegészítve Bognár Gabival, eredményeink alapján az akkori Pesten mindenkit elkaphattunk volna, négyszer négyszázon jobb eredményünk volt, mint az ifi válogatottnak. A téli alapozó edzéseken aztán kiderült, hogy az erősítő gyakorlatok visszavetik a futóteljesítményeimet, kötötté váltam, elveszítettem lazaságomat. Ez a későbbiekben is így volt, az igazi hosszútávú futásokra való felkészülésemet nem az erőnléti gyakorlatok, hanem a thai-chi és a kemény aerobic befolyásolta jótékonyan.
Ahogy múlt az idő, úgy versenyeztem egyre többet. Már nemcsak résztvevő voltam, korosztályos versenyeket kezdtem nyerni. Átállítottak napi két edzésre, reggelente, iskola előtt a Népligetben mezeiztem, iskola után pedig pályaedzés.
Azután egy szép napon egyszer csak a Stadionban találtam magam. Új edzőm, Lajos bácsi végigmért, aztán csak ennyit mondott:
– Na, kisfiam, menj, öltözz át, aztán fuss egypár kört, szeretném látni, hogyan mozogsz.
Én úgy éreztem, ki kell tennem magamért, ha már tagja lehetek, esetleg, a serdülő vagy ifjúsági – nem emlékszem pontosan, akkor melyik korosztály volt előbb – keretnek. Igyekeztem nagyon lazának mutatkozni, azon túl azért haladni is kellett. De úgy éreztem, hogy az egésznek mégis volt valami cirkusz-íze: valahogy úgy mozogtam, mint egy idomított ló. A parádé után még „levezettem”, vagyis ráérősen, lazán lötyögtem még két-három kört, aztán odaoldalogtam Lajos bácsihoz, és vártam, mit fog mondani. Sokfelé figyelt, sokakat instruált, egy darabig rám se hederített, miközben én mindig úgy álltam, hogy a szeme előtt legyek. Nagy sokára aztán én is sorra kerültem:
– Na, kisfiam – ez a „kisfiam”, ez végig megmaradt –, hát akkor holnap ekkor meg ekkor légy itt, mert elkezdjük. Pontos legyél, nem szeretem a későket.
Nagy kő esett le a szívemről.
– Hát tetszett, Lajos bácsi?
– Micsoda?
– Hát ahogy…
– Ja igen, persze. Nem mondtam, holnap kezdjük!
– És mivel?
– Hogy mivel kezdjük? Hát azzal, kisfiam, hogy megtanítlak futni.
Szempillantás alatt egy világ dőlt össze bennem.
– De hát Lajos bácsi, nekem futni kell tanulni? Akkor miért vagyok én itt?
– Jaj, kisfiam, azt hiszed, hogy mert ügyesebben szeded a lábad, mint a többi, már futni is tudsz? Majd szólok neked, ha úgy lesz. Akkora vagy, kisfiam, mint a kutya ülve, tudod te, mekkora langalétákkal kell majd lépést tartanod? Így, ahogy most futsz, minden lépésükre neked hármat kell lépned. Tudod te, mi lesz belőled akkor a végén? Felmosórongy. Meg kell tanulnod akkorákat lépni, mint ők, vagy gyorsabban kell a hármakat lépned, mint ők az együket. Szóval, meg kell tanulnod futni. Fogod bírni?
– Igen, Lajos bácsi! – mondtam elszántan. De nem tudtam, mire vállalkozom.
Két-három hónapig nagyon beborult az ég. Az edzések végén majd összeestem, úgy meghajszolt az öreg. Egy darabig kizárólag a lépéshosszal gyötört, olyan futó-nyújtó gyakorlatokkal, hogy úgy éreztem, kettészakadok. 50 métereket vágtáztam, 100-at lazítottam, harmincszor egymás után. 200 erőből, 200 könnyedén. Hússzor. Nyolcszázakat, nem is tudom, mennyit, ugyanígy. Ezekhez képest a nyújtógyakorlatok gyerekjátékok voltak. Aztán 3000-ek, négyszázanként négy ritmusváltással. Síp: hanyatt-homlok. Két síp: kipörgés, minden rendszer nélkül. Volt, hogy tízméterenként váltottam, volt, hogy kétszázanként. Ez volt az az idő, amikor először aludtam el életemben vacsora közben, evőeszközzel a kezemben. Mindehhez nyolc-tízezer méter hajnalonként a Népligetben, változatlanul, aztán suli, csak tízórai, ebéd semmi, mert suli után „Lajosbácsiztam”. És akkor még ki sem nyitottam a könyveimet, se mozi, se színház, se randi, semmi.
Egyszer csak elkezdtek helyükre kerülni a dolgok. Már nem voltam dögfáradt, csak fáradt, de az is egyre kevésbé. Már nem zabáltam, már ettem, mint egy európai, és nem voltam örökké éhes. A korábbi savasodás, az örökös izomláz is múlófélben. Egyáltalán, kezdtem ember formájúnak érezni magamat. Pedig Lajos bácsi nem lazította a tempót. Akkoriban még nem volt szabad szombat. Ezen a napon is volt iskola, utána busszal felmentünk a Normafához, ott mezeiztünk – igazán akkor szerettem bele az erdei futásba –, aztán, csak úgy mazsolának a süti tetejére, tíz repülő a Nagy-Normán, a legaljától a tetejéig. Ez a kegyetlen „Lajosbácsizás” valamikor szeptember közepén kezdődött, még nyíltak a völgyben a…, és tavasz közepén, mikor már nyíltak a…, akkor az öreg betaszított a mély vízbe. Minden vasárnap – néha szombaton is – verseny. Eddig legalább a hétvégén pihenhettem másfél napig, most ennek is vége lett. De Lajos bácsin is különös változás ment végbe. Az ellentmondást nem tűrő, harsogó cézár helyett egy kedves, halk beszédű nagybácsival találtam szembe magamat. Minden versenyre más taktikát talált ki nekem. Elmondta: kezdetben nem kell arra törekednem, hogy mindenáron nyerjek. Sokkal fontosabb, hogy az utasításait minden körülmények között kövessem. A körülmények nem számítanak, csak az, hogy pontosan csináljam végig, amit kér tőlem, függetlenül az eredménytől. Én persze mentem volna, mint a huszárló, ha trombitát hall, de akkor már gyanítottam, hogy az öreg nem véletlenül ragaszkodik betű szerint az elképzeléseihez. Különösebb erőnléti problémáim nem voltak, a félévnyi rémálom lassan kamatozni kezdett.
Valamikor a nyár közepén nyertem meg az első fontos versenyemet. Ha jól emlékszem, 3000 méter volt a táv. Pontosan elmondta, mikor mit csináljak, de most először szabadon engedett az utolsó körre. Végig az élbolyban mentem, senkire sem ügyelve a magam tempóját daráltam. Arra figyeltem mindössze, hogy meg ne lépjen valaki az élről. Csengetéskor ritmust váltottam, előrementem, aztán pörgetni kezdtem, beértek, megint ritmust váltottam, hosszabban, mint az előbb. Megint lazítottam, beértek, gyorsítottam, az utolsó kanyar előtt már csak két colos jött velem kitartóan. Nagyon vigyáztam, hogy ki ne szorítsanak. Gyorsítottak, én is, beértünk a célegyenesbe. Kijöttek mellém, akkor gázt adtam, ők is, még feljebb kapcsoltam, éreztem, hogy laza vagyok, van még valami tartalékom. Nyomtam, ahogy a csövön kifért, már nem törődtem velük, az utolsó ötven olyan volt, mintha százon mennék, és nem merevedtem el, és nyertem. Aztán szememmel kerestem Lajos bácsit, ő intett, hogy menjek lazítani, egy ideig még lötyögtem, aztán visszamentem a depóhoz, leültem, felvettem a melegítőmet – már az is volt –, akkor odajött, és adott egy kis taslit a fejem hátuljára, majd azt mondta:
– Emlékszel, mit mondtam neked az első napon? Mert én igen. Na, hát kisfiam, most már majdnem tudsz futni. De ide figyelj! Ha most elbízod magad és elkezdesz hülyéskedni, én úgy seggbe rúglak, hogy zúgva szállsz, hát vigyázz! – és adott még egy taslit. Úgy látszik, ő így szokott gratulálni.
Pihenés persze továbbra sem volt. Másnap megint két edzés, aztán megint. Hétvégén verseny. És ez így ment heteken, hónapokon keresztül, az őszi szezon végéig. Magánélet semmi, kikapcsolódás, olvasás, színház, mozi, lányok semmi. Pedig szép lassan a nagybetűs Élet is ott topogott az ajtó előtt. Egyre többet gondoltam arra, mi lesz velem érettségi után, merre fordítsam a szekerem, sőt szekereim rúdját. Már túl voltam életem egyik legfontosabb beavató élményén, Bartók Bélán, túl van Goghon is, a vers, a színház, a képzőművészet felváltva kopogott, majd dörömbölt. A normafai futásokhoz már a sporttáskámba tettem a rajz-, később a festőtömbjeimet és -eszközeimet, melyekkel akár estig is vázlatoltam, otthon aztán befejeztem. A nyakam is elkezdtem csavargatni a lányok irányába, igaz, semmi komoly, az csak később jött. A színház meg a vers egymást lökdösték félre, melyiké lenne az elsőség, aztán a könyvek, az irodalom. Színházba egyre gyakrabban mentem, moziba alig, annál többet az indiánokhoz, igazán nem értem, hogyan fért mindez bele huszonnégy órába. És akkor még sem a sulit, sem a sportot nem említettem. Hát most mi legyek, tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász? Nem tudtam, de éreztem, hogy a futás kezdi elveszíteni vezető szerepét életemben.
A következő évben a hazai versenyek mellett jártunk már külföldön is. Pozsonyban, aztán Kolozsvárott, majd Krakkóban. Itt csúfosan elpáholt egy lengyel srác, pedig én mindent megpróbáltam, az összes létező trükkömet bevetettem, de hiába, nem jutottam velük semmire, annyival jobb volt nálam. Aztán Brassóban csaknem összeverekedtem egy román sráccal, aki ki akart lökni a pályáról, majd gáncsolt, végül pedig rátaposott a lábamra a szögesével, meg is sérültem. Ez volt az első komoly verseny, amit feladtam. A végén a célnál nagyon határozottan megindultam feléje, mindenki látta, hogy ebből baj lesz, jöttek is köré a honfitársai, persze mögöttem is ott voltak az enyéim. A srác úgy gondolhatta, hogy legjobb védekezés a támadás, üvöltve indult felém, majd egészen előttem állva ordított a képembe. Szerencsére nem értettem, hogy mit, bár úgy rémlett, valami nemzetközi anya is elhangzott, arra meg kényes vagyok, de ahelyett, hogy lecsaptam volna, kapott egy rendes mellport, attól fenékre ült. Tápászkodott volna, de én internacionalista jelekkel hoztam a tudomására, hogy jobb, ha lenn marad, mert testvériség ide, népek barátsága oda, én szétkapom. A többiek körülvettek, mert vendéglátóink úgy üvöltöttek, mint a farkas, felém, az agresszor felé. A vége az lett, hogy itthon kaptam egy felfüggesztett eltiltást, mert a románok feljelentettek a szövetségnél. Szerencsére a többiek tanúskodtak mellettem, mellesleg a lábamon még jól látszott a szögek okozta seb. Mindezektől függetlenül néhány elvtárs váltig erősködött, hogy az megengedhetetlen, amit én a baráti elvtársakkal műveltem, mire elszakadt a cérna, és megérdeklődtem: vajon, mint jó kereszténynek, mit kellett volna tennem? Esetleg odatartani a másik lábamat is, hogy ne legyek gátja a nagy internacionalista összeborulásnak? Az elvtársak erre méregbe gurultak, hogy én milyen példátlanul pimasz vagyok, mások meg jót röhögtek az egészen. Egyszóval, ahogyan ez mifelénk történni szokott, nem tudtak közös nevezőre jutni. De nekem nagyon keserű lett a szám íze, szépen elment a kedvem az intézményesített versenysporttól. Ez nem is változott meg a továbbiakban. Ez volt az az idő, amikor már dolgoztunk Ruszt Jóskával a III. Richárdon, a színház szépen, lassan megelőzte az addig egyeduralkodó atlétikát. Volt azért még jó pár versenyem, amiken becsülettel szerepeltem, de volt egy nagy fiaskóm is. Akkoriban április negyedike dicső megünneplésére többek között felszabadulási váltóversenyt hirdettek a városon keresztül. Rajt a Gellért téren, a szovjet emlékmű előtt, cél a Szabadság téren, a szovjet emlékmű szellemében. Én voltam az első futó, át kellett futni a Szabadság – érdekes, minden teli volt akkoriban szabadsággal, csak maga az élet nem! –, illetve Ferenc József hídon, váltás a Csarnok előtt. Szépen beálltam az első sorba, a rajtnál nagyon kilőttem. Vezettem, nem volt előttem senki, mögöttem hatalmas tömeg. Elsőnek fordultam a hídra, és már a közepén is túl jártam, amikor a mögöttem futóval összeakadt a lábunk, és mind a ketten elzuhantunk. Pattantam volna föl, de az utánunk jövők újra meg újra a földre tapostak minket, valósággal átgázoltak rajtunk, a fél mezőny már elhaladt, amikor nagy nehezen sikerült föltápászkodnunk. Így természetesen lőttek a nem is titkolt győzelmi esélyeinknek. A néhány nap múlva megjelenő hetilap, a Képes Sport címoldalán ott díszelegtem, ahogy elsőnek kanyarodok a hídra. Ezt látva apám mégiscsak elhitte, hogy nem lazsáltam el a versenyt.
A hegyi edzések alatt szerettem meg igazán az erdőben való futást. Ahogy ez erősödött bennem, úgy csökkent a lelkesedésem a salakon való körözés iránt. Egy alkalommal megfordultam, és elkezdtem szembefutni a többiekkel, persze egy külsőbb pályán. Lajos bácsi lejött a célhoz, és a fejét fogva üvöltött, hogy mi történt, elment az eszem, vagy mi? Erre én visszaüvöltöttem, hogy már nem tudok állandóan balra kanyarodni, már a hányinger kerülget, most egy kicsit jobbra akarok dőlni. Erre elkezdett kacagni, közben a combját paskolta, hogy ekkora hülyét még az életben nem látott, hát dőljek, amerre akarok, de az edzés végén beszélni akar velem, várjam meg.
Úgy is lett, beszélgettünk. Ő elmondta, hogy elégedetlen a fejlődésemmel, többet várt tőlem, mostanában nem harapok úgy, mint azelőtt. Nem akartam megbántani, tudtam, mennyit köszönhetek neki, de akárhogy is, engem sem grízpapiból formáltak. Szóval felmondtam. Megköszöntem a törődését, olyan udvarias voltam, amennyire lehetett, de a színtiszta igazat mégsem mondtam el neki. Azt, hogy én nem akarok továbbra is élsportoló lenni, és csak a sportpályafutásom végén, amikor már szinte mindenről lemaradtam, amikor mindenképpen késő eszmélkedni, csak akkor jusson eszembe, hogy most aztán mi a bánatos Mari nénit kezdjek az életemmel. Élénken élt bennem néhány kiváló sportoló pályájához képest szóra sem érdemes utóélete. Megígértem neki, hogy töretlenül végigzakatolom a szezont, de záráskor szögre akasztom a szögest. Jön az érettségi, a felvételik, az azokra való felkészülés napi két edzés mellett számomra lehetetlen. Így aztán a ’61-es szezon végén békességben elváltunk.
Mivel mindkét felvételimet, a színit és a bölcsészetet is elbuktam (illetve elbuktatott az a fránya kis x ott, a jobb felső sarokban), elmentem ipart tanulni, díszműkovácsolást, aztán jött a Ki mit tud?, aminek a végén szerződtettek a Déryné Színházba, de még meg sem melegedtem ott, már berántottak a seregbe. Egy évig szinte semmit nem futottam, nos, itt alaposon bepótolhattam. Már az első futásom is emlékezetes. Felsorakoztattak minket az állatidomítók, és üvöltve tájékoztattak bennünket rózsásnak semmiképp nem nevezhető jövőnkről, valamint a várható következményekről, amennyiben nem táncolunk úgy, ahogy ők fütyülnek. Egyikük épp előttem masírozott el, és igyekezett még a többin is túltenni hangerő tekintetében, amikor én, nem éppen hangosan, de célzottan és jól érthetően, a nyomdafestéket ugyan nem tűrő, egyébként nyugodt modorban közöltem vele az ezzel kapcsolatos ellenvéleményemet. Elvörösödött, megpördült, és olyan közelről, hogy az orrunk csaknem összeért, ordította az arcomba:
– Mit mondott?!
Én elvigyorodtam, szóról szóra megismételtem előző mondataimat, majd megkérdeztem, hogy mosott-e fogat, mert meglehetősen rossz szagú a lehelete. Ezzel meglehetősen simán és egyszerűen el is intéztem további katonai karrieremet. Az összes tisztes előttem tolakodott, és válogatott gorombaságok mellett 50 fekvőtámaszra utasítottak. Mondtam nekik, hogy nekem semmi kifogásom a fekvőtámaszok ellen, de ezeket kizárólag akkor kezdem csak meg, ha szépen kérik. Erre azt üvöltötték, hogy azonnal lecsukatnak. Közöltem velük, hogy én készültem, ez a lecsukatás nem fog igazán menni, ugyanis újonc vagyok, még nem tettem esküt, lecsukatni csak az után lehet valakit. Erre kilökdöstek a folyosóra, a fegyverszobából kihoztak egy ménkű nagy mordályt, akkor láttam életemben először golyószórót, addig csak a lövedékeivel volt szerencsém találkozni 1956. október 23-án este a Bródy Sándor utcában. Mindezek után kitaszigáltak az udvarra, egészen a sportpályáig, ahol vigyorogva futást parancsoltak. Vállat vontam, majd feltettem rá keresztben a fegyvert, és szép ráérősen körözni kezdtem. Az idő telt, múlt, közben láttam, hogy a többieket beterelték az étkezdébe ebédelni, mialatt én csak köröztem, köröztem, néha meg vigyorogtam, mégpedig azon, hogy ezek a szerencsétlenek éppen futással akarnak engem büntetni. A golyószóró ugyan kicsit nehéz volt, de hát semmi az, annyit futottam én súlyzókkal a kezemben, úgyhogy ebben semmi újdonság nem volt. Amint így elmélkedtem, jött egy tiszt és megállított, kérdve, hogy mit csinálok. Merthogy ő figyel egy ideje. Mondtam, parancsot hajtok végre. Ki volt az, aki erre utasított? Mondtam, a nevét nem tudom, mert nem mutatkozott be, de itt meg itt található, és így meg úgy néz ki. Várjon itt, mondta, és elment. Vagy tíz perc múlva visszajött, vele az én emberem, egy másik golyószórót cipelve. A tiszt néhány keresetlen mondata után a nyavalyás csoszogni kezdett a pályán, miközben az engem visszaküldött a körletembe. Megvártam, míg elmegy, és mikor a tisztesem mellém ért, felvettem az ágyúmat, és én is csoszogni kezdtem mellette. Igaz, addig se vágtattam, de a tempó, amit ettől kezdve mentünk, inkább sétafikálásra emlékeztetett, mint bármi másra. A szerencsétlennek nem esett valami jól ez a kis testmozgás, szakadt róla a víz, pedig nem is volt meleg, közben még azzal is apasztotta az erejét, hogy egyfolytában szidott, rettenetes jövőt jósolt nekem, mellesleg kilátásba helyezte, hogy felismerhetetlenné alakítja a képes felemet. Én közöltem vele, hogy ha komolyan gondolja, állok rendelkezésére, akár itt és most, egyébként pedig ne beszéljen annyit, mert csak az erejét apasztja azzal is. Mindez alatt persze sétáltattuk a fegyvereket körbe-körbe. Amikor már botladozott, felajánlottam neki, hogy kellő ellenszolgáltatás fejében átvenném a flintáját. Szerencsémre nem kérdezte meg, hogy mi lenne az ellenszolgáltatás, pedig voltak ötleteim, jobbnál jobbak. Az idő szokása szerint telt-múlt, amikor egyszerre megjelent mentőangyalom, a tiszt. Rám meredt:
– Maga még itt van?
Azt válaszoltam, hogy nem volt szívem magára hagyni a bajtársamat, ezért hát megosztottam vele a testmozgás perceit. Elnyomott egy félmosolyt a bajsza alatt, majd visszaküldött minket a körletbe. Visszaúton kétes fellebbvalóm meglehetős mogorván és szótlanul jött, néha egy pillantást vetett rám, mely nem volt éppen szeretetteljes. Ilyen volt hát az első edzésem a seregben, melyet az elkövetkező több mint két év alatt számos hasonló követett. Ezek egyike sem volt az én ötletem, de mit csináljak, ha egyszer ez a futtatás volt a mániájuk. És soha észre nem vették, hogy ez számomra tulajdonképpen jutalomszámba megy, többek között azért, mert tulajdonképpen hiányzott már, annyira részemmé vált az elmúlt években. Mellesleg szólva azért is jutalom volt, mert addig sem kellett közöttük lenni.
Amikor leszereltem – később, mint a többiek, mert azt semmiképp sem állítanám, hogy mintakatona lettem volna, annak pedig ára van –, akkor értettem csak meg, hogy nem volt következmény nélküli kitartó kívülállásom, időbe került hát, amíg végleg magam mögött valónak tudtam az egészet. Ebben megint segítségemre volt a futás. Emlékeztem A hosszútávfutó magányossága című filmre, rám gyakorolt hatása akkoriban különösen fontos volt. Néha arra gondolok, jó lenne mostanság újra megnézni ezt a mozit, csak úgy ellenőrzésképp: megváltozott-e bennem azóta valami? És a világban? Egyszóval: visszataláltam a futáshoz, de kizárólag természeti környezetben. Pályára jóval később merészkedtem újra, akkor is csak néhány alkalom erejéig. Ekkoriban kezdtem igazán felfedezni a budai hegyeket, főleg a Svábhegyet és környékét. Gyermekkori Lágymányosom időközben megszűnt, feltöltötték, beépítették, minden más lett ott, mint volt korábban. Ezek a futások természetesen nem voltak intenzitásukat tekintve azonosak korábbi edzéseimmel, a rendszeresség is csorbát szenvedett, de megtartó jellegükben legalább olyan fontosak voltak, mint az előzőek. Az időm is megapadt, pénzt kellett keresnem, sőt találnom. Tanultam is, a színház pedig minden mást megelőzött életemben. Nem csoda hát, hogy az edzések kissé háttérbe szorultak. Mikor Párizsban voltam, a futás megint előtérbe került. Ha nem volt a célom metróval elérhető – ahova pénzem nem lévén, rendszeresen belógtam –, legtöbbször futva közlekedtem a városban. Ekkoriban még nem volt divat a városi futás, sokszor jutott eszembe gyermekkorom, amikor Szombathelyen mint Órás Fiú keringtem a városban, és találkoztam olyan pillantásokkal, mint itt. Akkor még nem tudtam semmit Hamvas Béláról, de már kimondatlanul is sejtettem, hogy a világ: EGY.
Hazajőve a színház mellett a hegymászás lett a másik fontos életforma-alakítóm, ennek egyik elengedhetetlen velejárója a rendszeres futás. Mivel céljaim nem voltak éppen szerények, meglehetősen kemény üzemmódra kapcsoltam. Nemcsak addig szinte soha nem próbált távolságokkal próbálkoztam fenn a hegyen, de azt hiszem, az elsők között kezdtem a terheléses futást, föl-le a Libegő alatt, hátizsákkal a hátamon, és nem éppen üressel. Ha nem volt annyi időm, hogy kimenjek a hegyre, otthon – hatemeletes házban laktunk – teliraktam a hordkeretemet téglával, felhúztam a hegyi cipőmet, majd föl-le cipekedtem a földszint és a hatodik között. Közben, hogy ne unjam halálra magamat, fennhangon memorizáltam éppen esedékes estemet vagy előadásomat. Néha résnyire nyíltak a bejárati ajtók ablakai, és én értetlen, csodálkozó pillantások kereszttüzében trappoltam tovább, miközben ilyeneket mormoltam: „Mit nekem te zordon Kárpátoknak…” – vagy valami mást, miközben tudtam, hogy a többség meglehetősen bizonytalanná vált elmeállapotom épségével kapcsolatosan. Akárhogy is, annyit mindenesetre elértem, hogy addig sem satnya lábaim jócskán megerősödtek, aminek mind a futásban, mind a hegyen nagy hasznát láttam.
Ekkoriban kezdett bennem mocorogni a gondolat, hogy az egyre hosszabbá váló távok után ki kellene próbálni a maratont. Félmaratont meg különböző városi futásokat már teljesítettem, nem is egyet, de az volt az érzésem, hogy ez más felkészülést jelent, mint addigi próbálkozásaim. Ennek teljesítésében segítségemre volt az, hogy fenn a Svábhegyen egykori sportolókból spontán összeverődött egy meglehetősen ütős csapat. Volt közöttük úszó, vízilabdázó, vívó, teniszező, sífutó, alpesi síző, evezős, és egyik keményebben nyomta, mint a másik. A szombati-vasárnapi közös futások rendszeressé váltak, akár esett, akár fújt. Kiegészítésként a hosszútávú biciklit és a sífutást is próbálgattam, s mert tetszett, beépítettem felkészülési programomba. Ennek a programnak előzetesen utánanéztem, héthetes rendszeres felkészülést állítottam össze és rakkoltam végig lelkiismeretesen. A felkészülés fizikai része nem okozott különös gondot, az időbeosztás annál inkább. Hol hajnalban futottam, hol este, ha egyik sem jött össze, kerestem egy lyukat napközbeni programjaimban úgy, hogy néha egész nap magammal kellett cipelnem a felszerelésemet is. Az Órás Fiú megint életre kelt, az idő roppant fontos tényezővé vált.
Első maratonomat 34 évesen teljesítettem. Nem tűnt különösebben nehéznek, igaz, nem tűztem magam elé semmiféle célt, talán a kíváncsiság volt a legfontosabb mozgatóm. Tudni akartam, hogy mi történik az emberrel ilyen hosszú távon. A felkészülés utolsó két hetét már aszfalton futottam, arra való cipőben, mert sejtettem, hogy nem szabad az erdei futások után azonnal átváltani kemény talajra. Sajnos a két hét nem bizonyult elegendőnek, menet közben kétszer is meg kellett állnom nyújtani, mert az Achillesem tiltakozni kezdett. A másik tanulság a holtpontok voltak, amikkel eddig nem találkoztam, még félmaratonon sem. Furcsa egy állapot: mintha más dimenzióba kerülnénk, mintha az erő és ritmus egyszerre hagyná el az embert, pedig nem, mert ha túljutunk rajta, mindez visszatér.
’80-ban megszületett Dani fiam, anyjának tett ígéretem szerint szögre akasztottam a jégcsákányt és a mászócipőt. Nem volt könnyű döntés, de valamit fel kellett áldoznom, mert az idő most már tragikusan kevés lett, én pedig fel akartam nevelni a fiaimat. Szerencsére ez a fogadalom nem érintette a futást.
Második maratonom ideje egybeesett a szakértők szerinti hanyatlás kezdetével, amit én ugyan nem éreztem, csak éppen tudomásul vettem. Még két héttel meghosszabbítottam felkészülésemet, és olyan edzéstervet dolgoztam ki, melyben az órának szinte főszerep jutott. Felidéztem Lajos bácsi módszereit, és azokat is az edzés részévé tettem. Az igaz, nem ment úgy, mint tizenévesen, de azért elment. Azt akartam kipróbálni, hogy egy nagyon következetes felkészüléssel milyen időt tudok produkálni, anélkül hogy rommá futnám magamat. Ekkor teljesítettem életem leggyorsabb maratonját: három órán belüli időt értem el, ami az élsport szempontjából ugyan semmi, de én akkor már évtizedek óta amatőr voltam, nekem nagyon megfelelt. A közelébe sem jutottam soha többé.
A futás szerepe ettől kezdve lassan megváltozott az életemben. Ha erre az egészre azt a szót használnám, hogy hedonista, biztosan szemközt kacagnának jó néhányan, hiszen ki hallott olyat, hogy hosszútávfutás és életélvezet kart karba öltve… Színtiszta őrület, nem? Pedig így volt. A futás hedonistája lettem. De vigyázat, ne tessék oldalvágányra tévedni, ez az egész nem azt jelenti, hogy élveztem volna a mazochizmust, netán valami önostorozóvá váltam volna, aki ráadásul még élvezi is az egészet. Nem, egyáltalán nem. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy a természet és a futás összetalálkoztak bennem, és valami mély vagy magas – nézőpont kérdése az egész – harmónia sült ki belőle. Gaston Rébuffat-t, a nagy francia hegymászót is azért érzem egy lépéssel közelebb magamhoz, mint a többieket, mert neki a mászás és a természet harmóniája a legfontosabb, a többi csak azután jön. Pedig kutya kemény dolgokat csinált végig, mégsem látom rajta soha azt a vad északifal-pofát. Számára leginkább talán poézis lett a végeredmény. Lehet, hogy természetszeretetem és a költészettel való elmátkázódásom keveredett össze a futás élményével, de hiszen valami hasonlót éltem át a hegymászásban is. Igen, biztos, hogy így volt. Egy ködös reggel fenn a hegyen, amikor egy pillanatban a nap betűz a felhőbe, s mintha folyékony ezüstben futnék. Vagy a sárga-zöld-vörös-rozsdaszín őszi erdő színpompája, miközben bokáig hullott levelek között szeded a lábad. Vagy a föld és az avar illata eső után. Vagy a nyári hőségben a száradó fű szénaillata, amit időnként fölvált a kovaszag, ha sziklák kerülnek utadba. Vagy a behavazott erdő tompa stúdiócsendje, a színtiszta zajtalanság. Ezt a felsorolást a végtelenségig tudnám folytatni. És te ott vagy, ott futsz, könnyedén, szinte súlytalanul ebben a paradicsomban, lehetőleg minél távolabb mindenféle tülekedéstől, zajtól, konfliktustól, lehetőleg hajnalban, amikor sem benned, sem a világban még nem indult meg a zakatolás. Menekülés lenne? Nem gondolnám. Inkább a normalitás helyreállítása, rekonstrukciója. Nem nosztalgia, de másféle valóság. Egy idő után észrevettem, hogy elég az, ha a lábam elé nézek, különben pedig teljességgel szabadon ereszthetem magamat. Ekkor kezdtem „dolgozni” futás közben. Ami íróasztalnál soha nem született meg, ami a beszélgetések során nem vált magától érthetővé, amikor versmondói, színházi, szerkesztői vagy rendezői munkámban elakadtam, és nem jutottam kettőről háromra, ilyenkor előbb-utóbb megjelent, és szinte észrevétlenül a helyére került. Nemcsak oxigénnel töltekeztem teli, nemcsak a testem kapta meg a szükséges mozgásmennyiséget, de agyam és szívem, fantáziám és szenzibilitásom is. Nem véletlenül mondta Katám többször is:
– Látom, futottál. Teli vagy békével. Más embernek ilyenkor izzadságszaga van, rajtad az erdőt érzem. Még a szemed színe is más. Jót tesz ez neked. És nekem is.
Mindeközben fiacskáim szépen cseperedtek. Elkezdtem hát őket is felvinni a hegyre, síiskolások lettek, mert a sízés pompás dolog, hát ha még tudja is az ember. Aztán arra gondoltam, miért fizessek én ki a két gyerekért egy vagyont, ahelyett hogy nekem fizetnének? Van énnekem elég rendes sportolói múltam, miért ne állhatnék be edzőnek? Így is lett: futóedzője lettem jó néhány csoportnak, valamivel később az első női vízilabda-válogatottnak. Velük akkor ismerkedtem meg, mikor Gabi fiamat a Komjádi uszodába hordoztam edzésre. A lányoknak kezdetben nemigen fűlött a foguk a futáshoz, mindent kitaláltak, hogy ne kerüljön rá sor. A végén abban egyeztünk meg, hogy a futás után, a második edzésükön, a Komiban én is beszállok a labdázásba. Igyekeztem olyan edzést összeállítani, ami inkább játékos volt, mint harapós, így egy idő után már szívesen jöttek edzésre, én viszont rengeteg vizet megittam a medencében labdázás közben – pedig az is csak játék volt.
Ezek mellett változatlanul elindultam mindenféle versenyen, utcai futásokon, mezeiken, félmaratonon, hegyi versenyeken, és persze maratonon is. Mindegyikre becsülettel felkészültem, bár közben nem lettem egy perccel sem fiatalabb. Hol jobb, hol gyengébb időket értem el, de nem hagytam abba. Ahogy a fiúk nőttek, felfedeztem Dani kivételesen szép mozgását, ami már szinte nem is emberi volt, sokkal inkább animális. Mintha egy őzet vagy antilopot láttam volna futni. Mintha a lába nem is érte volna a földet. Elvittem hát a Sportiskolába az atlétákhoz, az edzőnek is tetszett, ott maradt. Az eredményei egyre javultak, sokkal jobb futó lett, mint én voltam az ő korában. Még nem volt tízéves, Bécsújhelyen úgy nyert meg egy nemzetközi versenyt, hogy két korosztályt indítottak el: a nagyobbak 11 és 15 évesek voltak. Dani úgy nyerte meg a maga korosztályát, hogy a nagyobbak közül csak a 15 éves német győztes előzte meg, az összes többi nagyobb fiút is lehagyta. Kicsit később egy alkalommal ő is eljött velem egy versenyre, a Velencei-tavat kellett körülfutni. Az több mint 30 kilométer. Még nem volt 11, de ő is el akart indulni. Kicsit aggódtam: nem lesz-e neki sok? Megígérte, ha nem bírja, szól. Bírta. 3 km-rel a cél előtt elkaptam a pillantását, tudtam, mit szeretne, mondtam neki, ha gyorsabban akarsz menni, menj, az már nekem sok. Úgy elhagyott, mint Szent Pál az oláhokat, egy-két perc múlva már nem is láttam, pedig én sem sétáltam. Sajnos néhány év múlva váratlanul nagyot nőtt, nem egyenletesen, az edzője túledzette, ráment a térde, soha többé nem jött rendbe. Abbahagyta.
Elhatároztam, hogy az ötvenedik születésnapomat azzal teszem emlékezetessé, hogy 50 kilométert futok. Szerencsém volt, az idő kedvezett. Még sötétben, hajnal előtt indultam Pestről, át Budára, a Közraktár utcából felfutottam a Normafáig, ott pedig három úgynevezett vasárnapi kört csináltam. Előtte autóval kimértük felfelé az utat, a fenti távokat már ismertem. Az utolsó 12 kilométeren vagy húszan csatlakoztak hozzám régi sportoló cimboráim meg a hétvégi futók közül. A végén volt egy kis bankett, nem nagy, mert a nap igazán ekkor kezdődött. Hazasiettünk ebédelni, utána megnéztük a televízióban a 15-ik márczius, 1848 című filmet, melynek a forgatókönyvét én írtam, Babiczky Laci barátommal közösen rendeztük, és én játszottam benne az egyik narrátort. Utána sebesen felöltöztem, és mentünk a Bem térre, ahol én tartottam a megemlékezést Petőfiről meg a márciusi forradalomról. Ezután a több ezer emberrel, fáklyákkal a kézben felmentünk a Várba, ami már zsúfolva volt emberekkel, a Magyar mise volt a program, aminek előtte Mády Szabó Gábor elmondta a Himnuszt, Dörner Gyuri a Szózatot, én pedig a Nemzeti dalt. A mise után nagy fogadás volt a Szentháromság téri palota dísztermében, itt kezdtem kicsit romosan érezni magamat, húzós volt a nap.
A kilencvenes évek közepén a Normafánál összetalálkoztam régi testnevelő tanárommal, Kelemen Imrével. Megörültünk egymásnak, jót beszélgettünk. Elmondta, hogy a Tüzér utcában ő szervezi a szenior atlétikai versenyeket, volna-e kedvem valamiben elindulni? Nemcsak kedvem volt, de szóltam a fiúknak is, a versenyen kicsi, de eredményes delegációval képviseltük magunkat. Kelen a diszkoszvetést nyerte, Zsolt az 1500-at, én pedig az 5000-et, persze a korosztályos kategóriában.
Az ég a kilencvenes évek vége felé kezdett beborulni. Abban az évben hideg volt a tavasz, készültem a maratonra, két nappal előtte még csípős volt az idő, de a verseny napján szinte nyári meleg lett. Kezdeti tempóm túl jó is volt, nyolc-tíz másodperccel jobb ezreket mentem a tervezettnél, ráadásul könnyedén, 28-30 km-ig. Akkor egyik pillanatról a másikra mintha húsz kilóval nehezebb lettem volna, aztán görcsöt kaptam, amit kinyújtottam, és mentem még vagy ezer métert, amikor újra elkapott. Innen már nem tudtam többé újítani. Először azt hittem, túlfutottam magam, de ilyesmi volt máskor is, és mindig túléltem. Aztán a tűző napot, a hőséget okoltam, de hiszen sokszor futottam tűző napon, meg se kottyant. Az agyamat mintha turmixgépbe tették volna, tökéletesen elhülyültem, botorkáltam még egy darabig, aztán olyan „hogy kerülök én ide”-forma hülye pofával megálltam. Egy lépést sem tudtam tovább futni. Ez volt az egyetlen maraton, amit feladtam. Nem baj, majdcsak túl leszek rajta, gondoltam. És nem tudtam, hogy a vastagja csak most következik. Éreztem, hogy történt velem valami, de az orvosok nem találtak semmit, nem maradt más hátra, mint szomorúan konstatálni, hogy megöregedtem. Ha csak az lett volna… A következő évben neveztem életem utolsó maratonjára. Csaknem ugyanaz játszódott le, mint egy évvel előbb, csak éppen nem álltam le, idejében észleltem a hanyatlást, alaposan visszakapcsoltam, így történhetett, hogy barátom, András, akivel már több mint húsz éve futottunk együtt, most az egyszer előttem ért célba. Visszatért a gyanúm, melyből rövidesen szomorú bizonyosság lett. Diagnosztizálták betegségemet, melyen semmiféle terápia nem javított, sőt! Az akkoriban készült fotók hervasztó dokumentációi állapotomnak, nehéz magamra ismerni, a kemény vízhajtók dacára súlyom rémálomszerűen felszökött. A kemény gyógyszerek egy rövid ideig hoztak ugyan némi javulást, azt hittem, minden rendben, újra próbálkoztam az edzéssel, soha az életben nem csikorgattam annyit a fogam, mint akkor. Az élvezetből nem maradt semmi, színtiszta kínlódás volt az egész, persze nem adtam fel: ha így, akkor így! Ekkor futottam utolsó félmaratonomat régi barátommal, Gáborral. Nem volt semmi versengés, kéz a kézben futottunk át a célon. Ő operáció után, én operáció előtt, csak még nem tudtam róla. A rövidke javulást kegyetlen visszaesés követte, míg egy éjszaka rohammentők vittek sürgősségi beavatkozásra. A dolgot túléltem, engem viszont a szó szoros értelmében mindentől, még a mélyebb lélegzéstől is eltiltottak: el mindennemű tevékenységemtől, mozgástól, még olyantól is, ami egy aggastyánnak sem kottyant volna meg… Egyszerűen nem csinálhattam semmit az olvasáson kívül. Néhány évig szó szerint mozgáskorlátozott voltam, csoda-e hát, hogy gyakran volt harapós a kedvem? Végül 2010 nagyhetében egyik pillanatról a másikra a klinikán találtam magam, másnap pedig kivonták a kardokat. A műtét bővelkedett szokatlan eseményekben, lemerülésem sem volt szabályszerű, amikor pedig derengeni kezdett, az orvosom az ágy mellé lépett, azt kérdeztem tőle, hány óra van. Megmondta. Most kezdődik a húsvétvasárnapi nagymise – gondoltam.
Hazatérésem után sok újdonság jött szembe. Így például az elején járni kellett tanulnom. Súlyom jelentősen csökkent, nyár végére úgy gondoltam, már elég erős vagyok – olyan erős lehettem, mint egy szúnyog ősszel –, gondoltam, megpróbálkozom egy kis kocogással, nem lett jó vége: tíz lépés után elsötétedett a világ és nem kaptam levegőt. Újra és újra próbálkoztam, de a dolog nem akart beindulni. Nem vigasztalt, hogy régi társaim műtét nélkül is hasonló tünetekről panaszkodtak. Amikor orvosomnak megpróbáltam finoman tálalni a témát, kerek perec letiltott. Úgy tűnt, hogy a futást is hozzátehetem a soha többé meg nem történhető dolgokhoz. De mintha még magamat is be akartam volna csapni, csak próbálkoztam, sikertelenül. Meglehetős idő múlva még egyszer megkíséreltem a visszatérést. Meghívtak a transzplantált sportolók klubjába. Szerettem volna kijutni a világjátékokra, sajnos nem sikerült. Megpróbáltam mindent, de ez már nem volt az. Nem voltam képes elérni a szintidőt. Megint fel kellett adnom.
Mostanában, ha nem bírom tovább, felhúzom a régi futóruhámat és kimegyek az erdőre – csoszogni. De inkább csak a kutyámmal sétálok. A fejemben történő munka, mellyel a futás ajándékozott meg, mostanában az álomban realizálódik, még akkor is, ha nincs rá szükség. Így, séta közben el-elnézem az embereket. Húsz éve, hogy ideköltöztem Budafokra. Akkoriban én futottam egyedül, a népek meg úgy bámultak rám, mint borjú az új kapura: mit művel ez az elmeháborodott? Ma már rengetegen futnak, hál’ isten, a ritkája szépen, lazán, stílusosan, a többség rettenetesen. De futnak. A tv-ben csaknem minden versenyt megnézek, és úgy tudok még mindig drukkolni, mint hajdanán a Stadionban Iharoséknak. A minap még álmodtam is a futásról. Tán mert most ezeket írom, megmozdulhatott a mélyben valami. Szóval álmomban ott voltam a Kertész utcai házban Szombathelyen, kinyitottam a kertajtót, és futni kezdtem az utca vége felé. Azt nem tudom, kissrác voltam-e vagy öregecske, nem láttam magam, de én voltam. Ott volt a tábla is, befordultam a kukoricásba, nemsokára a Gyöngyös melletti ösvényen haladtam. Láttam a platánokat is, azt is, amelynek a törzsébe ácskapcsokat vertünk, hogy föl tudjunk jutni az ágelágazásokig. Láttam a kiöblösödést, amit az oroszok robbantottak kézigránáttal a partba, hogy fürödni tudjanak, ahol később mi is fürödtünk. Aztán már „nem tudom” felé jártam, és futottam csak egyre. Arra nem emlékszem, hogy a vekker a nyakamban volt-e, szelíden paskolt valami a mellemen, lehet, hogy a szívem, mély hangon tiktakolt, fogalmam sem volt, merre járok. Csak szedtem a lábam tovább, és már nem voltam egyedül. Aztán egyre többen lettünk, ott voltak a Gombkötő gyerekek a szomszédból, a Lónyayból Szűcs Sanyi meg Molnár Péter, meg Tóth Tomsó, meg Zimonyi Szipi, meg Kálnoky és a kis Peti az Előréből, páran a hegyről is, Zsoltra meg Andrásra emlékszem, aztán Gabi fiam meg Dani is, közvetlen mellettem, meg egy csomóan, akiket akkor láttam életemben először. Fogalmam sincs, hogy kik lehettek, de mentünk mind, együtt, és ott volt a Gyöngyös meg a földek, és csönd volt, nem fecsegett senki, mint máskor, csak egy kis szellő fújt, a búza hajladozott, és mi futottunk, futottunk, és jól emlékszem, hogy akkor, álmomban elkezdtem félni, hogy föl fogok ébredni.
Illusztráció: Órás fiú
Ezek is érdekelhetik!
Búzás Huba: Emlékezésem Juhász Ferencre →
Lukáts János: A hatvanadik… →
Jámborné Balog Tünde: Töredékek az elhagyott színtérről →
