Erdélyi Z. János: A csatlós
*
A szerző a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában megjelent Kinek a bőre? című, 33 úgynevezett “villanást” tartalmazó új kötetéből (⇒http://www.naputonline.hu/2022/08/25/erdelyi-z-janos-kinek-a-bore/)
Prága városában él egy nemes család.
Jan Dražic az apa, s így hívják a fiát.
Próbált vitézei János cseh királynak,
kinek trónja mellett bátor hősök állnak.
Bajvívó tornában mindjük jeleskedik,
nevüket a honban mindenütt tisztelik.
Titánok hadával hírük vetekedett;
nem is merte senki támadni a csehet.
Ám az ifjabb Dražic, nem találva helyét,
véres küzdelemben próbálná erejét.
Hiába akarta lebeszélni atyja,
egy napon a várost maga mögött hagyta.
Fegyverhordozóként engem vitt magával,
mert híven szolgáltam sok-sok éven által.
Éleztem fegyverét, gondoztam a lovát,
cipeltem a málhát a fél világon át.
Délre vitt az utunk dimbes-dombos tájra,
mígnem megérkeztünk szép Magyarországba.
Milyen szél ütötte akkor a gazdámat?
Lépten-nyomon békés emberekre támadt.
Becsmérelte őket, kötözködött velük,
kis híján kardját is használta ellenük.
Kérdeztem is tőle: mindezzel mit akar?
Válaszolta: vészes ellenség a magyar.
Pedig én úgy tudtam, hogy a két királyok,
cseh János és Lajos igen jó barátok.
Sohase viseltek egymás ellen hadat;
békességben éltek Isten ege alatt.
Akkor hát mi végre ez a nagy gyűlölet,
melyet ugyan más nem, viszálykodás követ?
De az én uramnak elborult az agya,
ám hogy mitől, azt tán ő sem tudta maga.
Ilyen hangulatban értünk el Budára.
Hogy nem folyt vér közben, az Istennek hála!
Mindenekelőtt is szerteszemlészgetett,
s a Duna közepén talált egy szigetet.
Áteveztünk oda, a helyet mustrálni,
bár csak uram tudta, mit tervez csinálni.
A szigetnek végén, elnyújtózva szépen
füves térség feküdt, hanga nőtt ölében.
Ez a hely itt jó lesz, bólintott a lovag.
Visszalapátoltunk s nyergeltük a lovat.
Felnyargaltunk nyomban magos Budavárba;
a hatalmas kapu két szárnya kitárva.
A vár piacára ménjét beugratta,
s a magyart gyalázva forgolódott rajta.
Harsányan hirdette: aki megküzd véle,
jöjjön el bajvívni Duna szigetébe.
És jöttek naponta mérkőzni a csehvel.
S minden nap a réten egy-egy holttest hever.
Magyar bajnokoknak megcsonkított teste.
Tizenegyszer borult rájuk véres este.
Legutóbb két testvér, két vitéz dalia
állt ki, s mindkettőnek meg kellett halnia.
A cseh vitéz pedig nagy erővel bírta,
és sokáig úgy tűnt, nincs, ki őt lebírja.
Tizenegy nap alatt tizenkettő élet.
Már nem tudta senki, ki vet ennek véget.
Csak a jó Istenhez maradt bizodalom,
hátha az majd segít a jobbik oldalon.
Lajos magyar király és udvartatása
napról napra nézték, mint esik halála
annyi ifjú hősnek, nemzet virágának,
s a remény szirmai semmivé válának.
Volt az én uramnak tenger kincse, pénze,
a sok bajvívásban megdolgozott érte.
Ahány vitéz csak volt, akik vele vívtak,
egymás után lettek lakói a sírnak.
S mert a tizenhárom sosem hoz szerencsét,
kérleltem uramat, ne keresse vesztét.
Minden szó hiába, mert fejébe vette,
egyetlen lovag sem győzhet őfelette.
Úgy döntött hát másnap, hogy mérkőzni akar:
hulljon továbbra is, mint addig, a magyar.
Fényeztem a páncélt, siklott a nap rajta.
Csiszoltam nagy kardját; vér rozsdája marta,
mióta a bátor két testvér levente
öldöklő párbajban lelkét kilehelte.
Pejlova sörénye hasonlott a fényhez,
ahogy közeledtünk Duna szigetéhez.
Táncoltatta lovát, böcsmérlé az ellent,
gyávának csúfolva körben minden embert.
Borzasztó szablyával a szelet kaszálta,
miközben szikrákat szórt a mén patája.
Ő leszállott róla, maga mögé szólván:
„Ne mozdulj e helyről! Várj meg itten, szolgám!
Ha még ma is akad küzdeni kész magyar,
gyorsan végzek vele s visszatérek hamar.”
Ekkor a túlparton nagy zsivajgás támad:
éjszín paripáján délceg vitézt vágtat.
Fehér sisaktollát küldi át a vizen,
párbajra kihívni ilyen módon izen.
Uram vörös tolla méltó válasz rája,
immár tizenegyszer megtett útját járva.
Indul aztán gazdám lefelé a partra,
hol cölöphöz kötve vár reá a sajka.
Egyszerre ér partot közbül a két csónak.
Kiszállnak a küzdők, hosszan kezet fognak…
Ám valami baj van…! Térdre hull a gazdám…
De talpra áll megint… elindulnak aztán
egy ladikhoz ketten, mintha egyeznének.
Ember nem gondolná őket ellenségnek.
Közben a két parton zúgva zúg a tömeg:
elmarad ma itten a vágyott ütközet.
Hát egyszer az uram, nekihúzakodva,
másikhoz hátulról odavág orozva. [1]
No de ellenfele ráérzett a cselre,
s uram pallosával annak fejét vette.
Lett nagy vigadalom a folyam két partján!
A hőst zászlós sajka röpítette habján.
Én csak annyit láttam a könnyeim mögül,
gazdám vérbe fagyva fekszik… fejetlenül…
Mikorra a két part elcsendesült végre,
átjutottam én is Duna szigetére.
Ladikot szereztem, egy nagy ládát vele,
hogy elférjen benne nagyuram teteme.
Nem mertem a páncélt leszerelni róla,
merthogy a deszkák közt külön nem fért volna.
Hosszan huzakodtam a nehéz holttesttel,
mígnem a fedél is rákerült az esttel.
Lassú csapásokkal szeltem át a vizet.
Szekeret fogadtam s embert is vagy tizet.
Előbb vasládába raktuk át a testet,
sisakos fejét is véle egy tehernek.
Majd deszkából körben ácsolatot kapott.
Ekképp indult végső útjára a halott.
Kettesben haladtunk messzi Prága iránt,
hogy az ősi sírbolt végső nyugtot kínált.
Döcöllész a kocsi, poros utat vágva;
majd a földig ér le két ökrének járma.
Súlyos rakománytól csalinkáz a kerék,
megapasztva jócskán a barmok erejét.
Irdatlan ácsolat a szekér aljában;
nyikorog a tengely ösztövér kínjában…
Csak az „utas” hallgat ládájának mélyén,
az életet immár öröklétben mérvén.
Az esetnek híre jóval megelőzte.
A Te Deum tompán visszhangzott fölötte.
A „hős cseh vitézre” rázárult a kripta…
Nem akadt, ki „dicső tetteit”megírja.
Engem hívott az út, bele a világba;
nem hajtottam fejem újabb szolgaságba.
Megélek valahogy a magam kenyerén…
Csak az Isten hordjon kicsit még tenyerén.
[1] A dőlten szedett szövegrész Arany János Toldi című elbeszélő költeményéből való.
Illusztráció: A csatlós
Ezek is érdekelhetik!
Szederkényi Éva Kata versei* →
Takács Nándor: Az ősök hagyatéka (versek) →
Hegyi Botos Attila: Szikrázó habok. Ant’issa tűzkövei →
