Szondi György: MARIJA UCSKOVA ÉS NAGY LÁSZLÓ
A költő Adok nektek aranyvesszőt című, összegyűjtött prózai írásait tartalmazó kötetének Életem című részében a 35. oldalon így ír – 1974-ben: „Nem keseregtem sokáig, Marija Ucskovát szerettem”. A prózaoldalakat előző 49 fotó közül az ötödiken: Marija Ucskovával, 1950.
1975 és 1979 között Szófiában tanítottam. A magyar intézet nyelvtanfolyamain Marija Ucskova is „tanítványom” volt. Gazdag lelkű, ötven valahány évesen is szép asszony volt. Fokról fokra feltárult előttem. Megtudtam, hogyan ismerkedett meg Nagy Lászlóval; szemérmesen beszélt róla, csöndes lángolással. Megmutatta néhány ereklyéjét a költőről, a költőtől. Ha jól emlékszem, köztük volt egy Juhász Ferenchez írt levél piszkozata (?), amelyben mentegetőzik költőtársa előtt a burjánzó jelzők miatt egy versében; köztük volt egy füzet, amelyben Nagy László jegyezgette a bolgár szavakat szótárszerűen, s úgy emlékszem, Marija Ucskova magyarázó szavai is szerepeltek a lapokon; s rajzolt lovak, fényképek, igen. E becses emlékeket azzal a feltétellel s ígérettel vettem át, hogy továbbítom a Magyar Kulturális Intézet akkori vezetőjének, juttassa el méltó helyére, a Petőfi Irodalmi Múzeumba. így is tettem. Én aztán hazajöttem. Előtte még odaajándékoztam a kedves Ucskovának Nagy László 1979-ben megjelent s a bevezető sorokban említett kötetét. Nagyon-nagyon örült neki, hogy a költő így írt róla.
Később megtudtam, hogy az értékes relikviák nem jutottak el a múzeumba. Kallódnak… Nemrég levélben kerestem fel Marija Ucskovát, hogy meséljen emlékeiről a magyar olvasóknak. Négy sűrűn teleírt oldalon válaszolt. Először kesergését önti ki: más, utóbb átadott Nagy László-emlékek sorsáról se tud, méltatlannak érzi a történteket. Említést tesz Nagy Lászlónak egy Kiss Ferenchez írt be nem fejezett leveléről s egy 1969-ben meleg szavakkal neki dedikált fényképről. Ezeket is átadta. „Csak egy sál maradt meg Lacitól, amit karácsonyra küldött nekem valakivel” – szomorkodja, jogosan. S az említett dedikált kép még kinagyítva, az ajánlás nélkül.
„Más tárgyi emlékem nincs!” – folytatja Marija Ucskova, s innen már idézem szó szerint. „Nem tudom, miért, nekem pedig nem szokásom, hogy faggassak, de levelet Laci nekem vagy nem írt, vagy talán egy irigy lélek megsemmisítette őket. Esetleg nagy elfoglaltsága miatt nem jutott ideje rá, lehet az is, hogy arra várt, majd következő Bulgáriába érkezésekor élőszóban mondja el, ami a szívén volt. Erős cenzúra is éberkedett abban az időben, ez is igaz. De nem adatott meg a boldogság, hogy levelet őrizzek tőle. Kicsit szokatlan volt a mi barátságunk. Én „rabnak” éreztem magam a jelenlétében. Az ő bolgár szókincse még szegényes volt, sokat hát nem beszélgettünk amúgy sem hosszú találkozásainkon. Ahogy Szmirnenszki egy versében írja: „megyünk, hallgatunk, s hallgatunk megint”. Az idő is kevés volt, béklyózott bennünket az ő foglalkozásainak a szabott programja s az én egyetemi óráim, ezen túl hetente kétszer próbákra is jártam az egyetemi énekkarba. Szabad időnket kulturális eseményekre kuporgattuk: színházra, balettelőadásokra, hangversenyekre. Máig elevenen bennem él egy magyar zongoraművésznő Liszt-estje. Utána már csak jóformán annyi időnk maradt, hogy vagy ő kísérjen engem haza, vagy én őt. Csodálkozni fog bizonyára, hogy amikor egyszer így hazáig kísértem, bátorságot vett, és megcsókolt, s ez az egyetlen csók tőle, mely életem végéig drága emlékem marad. A mi kapcsolatunk plátói volt, bármennyire is furcsán hangzik ez a 20. században. Mint legfényesebb ünnepet vártam érkezéseit – ezek tavaszra, őszre estek, egy-két hónapra jött – s úgy elrepültek, oly gyorsan, mint a költöző madárkák.
Laci erős egyéniség volt. Szerencsétlen balesetének fájdalmait leküzdve minden iránt türelme volt. Egyetlen egyszer nem tudott csak uralkodni magán, Szűz Marinak mondott, s közölte, hogy „én nem vagyok olyan hideg ember”. Édes, drága Laci, nem tudta, milyen erkölcsi gátlásaim voltak! A kérdésére, hogy hozzámennék-e feleségül, a válaszom igenlő volt, azzal a feltétellel, hogy fejezzem be az egyetemet. Egyszer meg szerette volna ismerni az édesanyámat, aki éppen a fivérem lakásában volt Szófiában. Taxit fogtunk, s odamentünk. Most is magam előtt látom, ahogy édesanyám szinte megnémultan megjelent a kis ház kapujában, s hívta be Lacit. Azonban nem akart bemenni, s ott álltunk csak kinn a csöndes estén a lépcsőkön. Édesanyám alig valamit tudott csak arról, hogy ismerem Lacit, zavarban volt a váratlan látogatástól, ő pedig a háziúr nagy szürke nyulát ölébe véve erős tenyerével gyöngéden simogatni kezdte az állatot. Nem igazán ment a beszélgetés, napi erről-arról esett csak szó, látnivaló volt, hogy Laci missziója kudarcot vallott. Inkább csak hallgatott. Nem mondta el, mért érezte szükségét ennek a hirtelen találkozásnak. Valószínűleg azért, hogy hagyományainkat tiszteletben tartva megkérje a kezem, de én nem kérdeztem, zárkózott és szemérmes voltam. Mama nem először találkozott költővel, mert szülővárosa, Sztara Zagora a költők városaként híres hazámban. Itt született és élt a legjelesebb bolgár poéták közül például Nikolaj Liliev, Geo Milev, Kiril Hrisztov. De hogy külföldi költővel beszélgessen, ez szokatlan volt a számára. Így aztán hamarosan el is jöttünk tőle. Azon az estén Laci többet nekem nem is mondott. Mamát pedig meghatotta Laci állatok iránti gyermeki szeretete. Nem tudta, mi az oka a sántaságának. Hogy bicegését is az állatok, közelebbről a lovak iránti határtalan szeretete és kötődése okozta (s valószínűleg az orvosok mihasznasága). Úgy tudom tőle, anélkül, hogy faggattam volna (így maradt meg az emlékezetemben), hogy fiatal korában leesett egy zabolátlan csikóról Esterházy gróf lótelepén, ahol az apja dolgozott, s szerencsétlenségére egész életére sánta maradt. De ez a balsors legkevésbé sem bőszítette a világ ellen, még kevésbé az állatok, kivált a lovak ellen, amelyek iránt megőrizte nagy szeretetét.
Mekkora boldogság és büszkeség töltött el, amikor Lacit elsőként tüntették ki a Hriszto Botev díjjal Botev verseinek sikeres tolmácsolásáért. Hogy a fordítás során meg tudta őrizni az eredeti ritmust és rímeket, ebben nagyon szerény részem nekem is van. Emlékszem, hogyan mutattam neki a tüllfüggöny mozgatásával a „szellő lebbenését”, ezt a nagyon régi bolgár kifejezést.
Magyar barátaim ismertettek meg vele „brigadéros nyarunkon” a Lovecs-Trojan vasútvonal építésénél – ők már akkor Bulgáriában tanultak. Jó érzés volt, hogy egy élő költővel lehetek kapcsolatban, s végtelenül csodálkoztam, hogyan ír verseket éjnek évadján fölébredve, amit aztán később magam is megpróbáltam. Szemem előtt van ma is büszke tartású felemelt feje, nemes, tiszta homlokára mindig lelógott egy engedetlen szalmaszőke tincs. Őz-szelíd szeme békésen fogadta be a bennünket körülölelő világot, vaskemény marka botját szorította, reá támaszkodott, s rójuk csak rójuk a szófiai utcákat. A Ruszki bulevárd sárga kőkockái bizonyára emlékeznek még kimért, lassú lépéseire. Költőinkről beszélgettünk, népdalainkról, gazdag folklórunkról, amelyből később szép fordításokat készített, s ez hozta meg számára aztán a Cirill és Metód díjat.
Szabad személyiség volt! Az életben semmi feltételességet nem ismert el. Egyszerűen öltözött, ingben, nyakkendő nélkül járt, amiért meg is kapta a magáét az akkori nagykövettől (azt hiszem, Münnich Ferenc volt), mert egy fogadáson is így jelent meg, s ezért azt mondták rá: anarchista.”
Marija Ucskova levele végén felhatalmazott, hogy soraival belátásom szerint bánjak. Megírta még magáról, hogy szanatóriumból fogalmazza válaszát, beteg; megeshet, hogy hamarosan ő is mankóra kényszerül.
Úgy tudom, Marija Ucskova hajadon maradt.
Öregek otthonában halt meg.
1992
Illusztráció: a „49 fotó közül az ötödiken: Marija Ucskovával, 1950.”
Ezek is érdekelhetik!
Tóth László: 1989 avagy Egy év a hetvenötből (Széljegyzetek – elszelelt napokhoz, évekhez)* →
Búzás Huba: Emlékezésem Juhász Ferencre →
Lukáts János: A hatvanadik… →
