RIGÓ BÉLA: Dózsa György alakja a magyar költészetben
*
(Ady, Juhász Gyula és József Attila Dózsa-képe irodalmi előzményekkel és perspektívákkal)[1]
Félezer év ide vagy oda, ma nem ünnepeljük Dózsa Györgyöt. Megkérdezhetjük, hogy miért nem, vagy inkább azt, hogy mit ünnepeltünk eddig. Mindig mást. A Dózsa-kultusznak lényegében három korszakát tudjuk megkülönböztetni: a reformkorit, a XX. század elejit és a pártállamit.
A nemzeti hősök kultuszának alapjait a történetírás fekteti le, de igazában a szükséges információkat hordozni képes epika vagy a közönséggel interaktív kapcsolatot tartó dráma építi fel fokozatosan. A líra csak jelzi, ha valaki már bent van a köztudatban, és természetesen rá is erősít a kultuszhősök elfogadottságára, azzal, hogy motívumként használja a kultuszhősöket saját aktuális mondandójához. Ezeknek a hősöknek a kiválasztása és szentesítése nálunk a reformkor romantikájához kapcsolódik. Elég, ha a Himnuszt és a Szózatot vizsgáljuk meg, mindkettőben ott van a honfoglaló Árpád, a honvédő és gyarapító két Hunyadi, sőt szabadságkód („pro libertate”) alatt Rákóczi is. Nehéz „behozni” valakit ebbe az exkluzív protokollba. Kölcsey például Zrínyivel próbálkozott, amikor az ő nevében dalolta el legfontosabb üzeneteit korához. (Persze a beavatottak sem mindig jönnek rá, hogy a Rebellis vers Zrínyije nem a Miklós, hanem a Péter.)
A lázadó parasztok mindenütt nehezen juthatnak be a kultuszhősök szűk protokolljába, bár példákat azért találhatunk rá. Az oroszoknál Pugacsovot maga Puskin protezsálta be a világirodalomba. Népi kultusza inkább Sztyepan (Sztyenka) Razinnak volt. A jelenlévők közül is sokan hallhatták az örökzöld románcot, amelyben a kozák atamán feláldozza ifjú hitvesét, a perzsa királylányt Volga anyácskának. Egy szakaszát (Volga, Volga, maty rodnaja…) talán el is tudnánk énekelni.
A reformációval összekapcsolódó német parasztháborúk hősei máig irodalmi témák. Valaha egyetemi tananyag volt Engels levélvitája Ferdinand Lassalle-lal.[2] Az alapító atyák akkoriban legjelentősebb politikai konkurense történelmi drámát írt Franz von Sickingenről (1859), aki egy lovagi felkelés vezére volt a parasztháborúk korában. Engels kritikájában – pozitív ellenpéldaként – Goethe Götz von Berlichingen (1773) című színművét hozta fel. Annak lovaghőse is kénytelen saját kezébe venni az igazságszolgáltatást, mert a császár gyönge ahhoz, hogy védelmet tudjon nyújtani a hatalmat elbitorló hercegekkel szemben. Götz élére áll a lázadó parasztoknak, akiknek céljával egyetért, egyre kegyetlenebb tetteiket azonban nem vállalhatja. Dózsa tehát nem különleges jelenség az európai irodalomban, még sincs hazai vetélytársa. Pedig lehetne Budai Nagy Antaltól Cserni Jovánon, Gubecz Mátén át Szegedinác Péróig, Hóráig és Kloskáig, vagy az 1831-es koleralázadás névtelenjeiig bárki. Kétségtelen, hogy köztük Dózsa volt a legnagyobb, de hát a német emlékezet sem azt mérlegeli, mekkora volt Geyer Flóriánhoz képest Kolhaas Mihály.
Dózsa György helyét költészetünk számára is elsőnek Eötvös József Magyarország 1514-ben (1847) című regénye jelöli ki. Ennek alapvető forrása Horváth Mihály A magyarok története című munkája,[3] amely feldolgozza a téma addig ismert teljes irodalmát, és helyreigazítja az elődök csaknem egyértelműen negatív Dózsa-képét. Eötvös ezen az úton megy tovább. Figyelemre méltónak tarthatjuk, hogy – egy sajátos történelmi helyzetben – Dózsa hősi alakját egy Werbőczi-utód rajzolja meg – nem egyetértéssel ugyan, de mély empátiával. És ez nem véletlen. Eötvös, a politikus a centralisták elit csapata élén azért küzd, hogy Magyarországot megszabadítsa fejlődésének akadályaitól, többek közt saját tradícióihoz görcsösen ragaszkodó jogrendjének gúzsba kötő paragrafusaitól. Ezeknek túlnyomó része pedig éppen Werbőczi Hármaskönyvéből (1514) eredeztethető. Hiszen a Dózsa-felkelés retorziójaként fosztották meg a jobbágyságot legtöbb, korábban kiharcolt jogától. Ezek biztosították az elviselhető életet, és kínálták fel – elsősorban a mezővárosok révén – a kiemelkedés lehetőségeit. A keresztes háború is egy ilyen különleges lehetőség volt. Természetes, hogy a jobbágymunkából élő földesurak ebben is ellenérdekeltek voltak Dózsa korától Eötvös koráig. Utóbbi meg is fenyegeti saját osztályát: az egykori lázadás gonosztetteit a lázadók szenvedései váltották ki. „Ki is volna elég szemtelen, hogy az állapotot, melyben a magyar paraszt él, fölírni merészelné? De a törvényt a szegény nem a papírosban, melyet országgyűlésről-országgyűlésre összefirkálnak, hanem az emberekben látja, kikre a végrehajtást bízták. S azok nem zsarnokai e?”[4] Az Eötvös-regény vitathatatlanul részese annak a mindmáig csodálható folyamatnak, amelyben a magyar reformkori nemesség – saját közvetlen érdekei ellenében – meghozta a nemzeti polgárosodáshoz szükséges törvényeket. Eötvös regénye – politikai funkciója mellett – kiváló szépirodalmi alkotás (Pilinszky például egyik kedvenc olvasmányának vallotta). Tíz évvel a regény megjelenése után ennek alapján írt Jókai szomorújátékot Dózsa György (1857) címen. Ezért legerősebben éppen az Eötvös-táborból – Gyulai meg Csengery – támadják. És nem csak irodalmi hiányosságokért! Túlzottnak ítélik demokratizmusát is. Jókai viszonválaszában jogosan kérdezett rá, miért nemzeti bűn Dózsát költői tárgyul választani a „politikai csend idején”, amikor „egy kitörésre készülő zivatar küszöbén” Eötvös művét a legnagyobb elismeréssel fogadták. A „csend” a krími háború és Solferino között rövid életűnek bizonyul. Jókai színművét hamarosan Szigligeti Ede (Váradon nem kell őt bemutatni) dolgozza fel operalibrettónak Erkel számára. A következő tízéves évfordulóra, 1867-ben meg is volt a bemutató. Ezt a Jókai ellen elkötelezett Gyulai végképp nem tudta megbocsátani. Erkelbe persze nem mert belerúgni, csak Jókaiba, de nagyon gorombán. Gúnyversének (Egy drámaíró politikusra) maga a címe a legcsattanósabb pofon. Szerinte íróból politikai ripacs lett az 1869-ben már a második parlamenti ciklusát kezdő Jókai.
Megirtad Dózsa György-öt,
E rossz tragédiát;
Vadásztál benne tapsot,
De néma volt hazád.
Most már nem irsz, csak játszod
Siralmas szinműved’,
S karzat kicsinyje, nagyja
Tetszést rivall neked.
Kisűlt amit nem vártunk,
Mutatja a hatás:
Rossz drámaíró voltál,
De jó komédiás.
Mindez azonban a reformkor végi Dózsa-kultusznak csupán egyik ága. 1847 márciusában Petőfi is megírja a maga Dózsa-versét (A nép nevében). Éppúgy fenyeget, mint Eötvös, csak amíg a báró a figyelmeztetésével el szeretné kerülni a népharag kitörését, addig a plebejus költő éppen annak bekövetkeztében reménykedik:
Még kér a nép, most adjatok neki!
Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!
A verset bekeretező fenyegető költői látomáshoz konkrét politikai célokat kifejtő szakaszok kapcsolódnak. Megtudjuk, a nemesség hamis érvekkel indokolja kiváltságait. Ugyan őseik szerezték meg a hazát, de azt a nép munkája tartja fenn.
Jogot a népnek, az emberiség
Nagy szent nevében, adjatok jogot,
S a hon nevében egyszersmind, amely
Eldől, ha nem nyer új védoszlopot.
Az alkotmány rózsája a tiétek,
Tövíseit a nép közé vetétek;
Ide a rózsa néhány levelét
S vegyétek vissza a tövis felét!
Mindez nem egyszerű költői szózat, hanem pontosan címzett üzenet a pozsonyi diétára. Van azonban négy sor, amely számunkra különleges figyelmet érdemel:
S a nép hajdan csak eledelt kivánt,
Mivelhogy akkor még állat vala;
De az állatból végre ember lett,
S emberhez illik, hogy legyen joga.[5]
(Kiemelés tőlem – R. B.)
Ez a gondolat egy év múlva szinte kísérteties pontossággal ismétlődik meg egy másik Petőfi-költeményben. 1848 márciusában már fellobbant Európában az a forradalmi tűz amelyet majd a népek tavaszaként tart számon a történelem. Pesten a „márciusi ifjak” is készülnek a várható nagy történelmi szerepre. Március 19-ére szerveznek egy bankettet sok résztvevővel, ahol természetesen Petőfi is fellép majd – az ünnepi alkalomra írt – költeményével. A vers március 11-ig elkészült. Bőséges szakirodalmához most hozzátenném, hogy a Dicsőséges nagyurak… tulajdonképpen egy Dózsa-szerep, amelyet – a megfelelő alkalmat kihasználva – magának írt a színpadot minden porcikájában érző egykori vándorkomédiás. Előző évi versének kulcsszavait ismétlésekkel erősíti fel:
Tudjátok-e, mennyit kértünk
Titeket,
Hogy irántunk emberiek
Legyetek,
Vegyetek be az emberek
Sorába…
Rimánkodott a szegény nép,
S hiába.
Állatoknak tartottátok
A népet;
Hát ha most mint állat fizet
Tinéktek?
Ha megrohan mint vadállat
Bennetek,
S körmét, fogát véretekkel
Festi meg?
A lírai hős, a parasztvezér ezután saját táborához fordul, tegye azt, amit ilyenkor – ahogy egykoron is – tennie kell! Gyújtó hatású szavaiból mintha a legendás ceglédi beszédet hallanánk:
Ki a síkra a kunyhókból
Miljomok!
Kaszát, ásót, vasvillákat
Fogjatok!
Az alkalom maga magát
Kinálja,
Ütött a nagy bosszúállás
Órája!
Ezer évig híztak rajtunk
Az urak,
Most rajtok a mi kutyáink
Hízzanak!
Vasvillára velök, aztán
Szemétre,
Ott egyék a kutyák őket
Ebédre!…
Amikor a költő eddig eljutott, ő maga jön rá, hogy bankettre ez túl erős, nagyon megfeküdné az egybegyűltek gyomrát. De egy remekművet csak nem barmolhat át saját alkotója! Inkább megpróbál a folytatásban visszatáncolni. Demonstrálnia kell, hogy ő és a mögötte álló tömeg még ezek után is kész az egyezkedésre. Ám saját lázító észérveivel szemben nem tud, csak érzelmes-érzelgős indokokat állítani. Így jut el – tőle szokatlanul – a politikai giccs határáig.
Legyünk nagyok, amint illik
Mihozzánk,
Hogy az isten gyönyörködve
Nézzen ránk,
S örömében mindenható
Kezével
Fejeinkre örök áldást
Tetézzen.
Nem jár jobban, amikor a felajánlott nemzeti megbékélés feltételeit próbálja megfogalmazni. Ennek kínjait mi is átérezhetjük a vers ritmusában botladozva:
Felejtsük az ezer éves
Kínokat,
Ha az úr most testvérének
Befogad;
Ha elveti kevélységét,
Címerit,
S teljes egyenlőségünk el-
Ismeri.[6]
Ez már rég nem Dózsa György monológ, inkább egy Petőfi-paródia. Jobb, mint Karinthy Talpramagyar Sándora. A politikus Petőfi – kényszerből – felülbírálta a költő Petőfit. Mint láthatjuk, nagyon nem sikerült. Nem csoda, hogy a vers végül fiókba kerül, helyette készül el – a kívánt nemzeti egység nevében és érdekében – a Nemzeti dal. Még szerencse, mert bankett helyett a forrongó utca adja majd a közönséget a premierhez – március 15-én.
A Dózsa-hangot akkoriban sokan kihallották a Dicsőséges nagyurak…-ból. Amikor „szamizdatként” terjedni kezdett a vers, vele együtt röppent szárnyra a hír, hogy Petőfi negyvenezer paraszt élén áll Rákoson. Ez aztán az igazi Dózsa-szerep! Persze Petőfi cáfolta, de hozzátette, ha kell, kétszer annyi parasztot is oda tud hívni. Sajnos ezt csak március 15-i mámorában gondolhatta. Később ennek töredéke is elég lett volna Szabadszálláson, hogy elkerülje a kiebrudaltatást. (Mindezt kitűnően dramatizálta Móricz a Rózsa Sándor összevonja szemöldökét „Pozsonyi mese” című fejezetében: igazi mágnásokkal olvastatta fel a verset, és idejében összetépette velük a költői csúcspontnál.)[7]
Némely történészek szerint Petőfi a ludas, hogy a tüzes trón hamis legendája elterjedt. De könnyen bizonyíthatjuk, hogy az ő korában – az ősforrások, Taurinus és Sommerus után – mindenki ezt tartotta igaznak. Eötvös ugyan nem akarta a kivégzést véres valóságában megeleveníteni, de a siralomházban a porkoláb világosan elmondja az elítéltnek, mi vár rá: „Várj csak holnapig, majd megkoronáznak. Ha akarod, felhozom ékességeidet. Egészen új koronád kerékvasból csinálták a cigányok. Királyi pálcád jó 15 font. A karszék magas és kényelmes, mint királyhoz illék. Ha majd a korona, s pálca szép vörös lesz, s izzó székedre ültettek, akkor szólj büszkén, ha férfi vagy.”[8]
Van azonban egy újabb rejtélyem: Ki inspirálta Petőfit pont akkor a Dózsa-vers megírására? Hiszen ő régóta az átlagosnál is jobban ismerhette Dózsa történetét, Orlai Petrich Soma már 1842-ben Viszontorlás címen egy színműben földolgozta a témát. Ugyanakkor tény, hogy a Petőfivel épp csak ismerkedő Arany János 1847. február 28-án arról ír, milyen történelmi témák foglalkoztatják. „Dózsát mosolygod talán, hisz tette nem volt egyéb, mint egy kis reactio a természet örök törvénye szerint. Históriában ugyan semmivel bírók harca a vagyonosok ellen, de szerintem elnyomottaké az elnyomók ellen.”[9] Március 31-én kelt levelében Petőfi erre így válaszol: „Ebadta, hogy mered azt gondolni, hogy én Dózsával más véleményen vagyok, mint te? Én Dózsát a magyar történelem egyik legdicsőbb emberének tartom, és szentül hiszem, hogy lesz idő (ha fenn marad a magyar nemzet), midőn Dózsának nagyszerű emlékszobrot fognak emelni, és talán mellette lesz az enyém is.”[10] A két levél között született a nép nevében. Lehet, hogy ez volt a két barát folytonos titkos versengésének első szülötte?
*
A Dózsa-kultusz következő stációja a XX. század elejére esik. Az Eötvös által reprezentált Dózsa-hagyománynak nincs folytatása. A báró-író-politikus anno Deák Ferencnek ajánlotta művét. Ezt a szereposztást a kilencszázas évek elején már nem lehet kiállítani. Akkori politikus garnitúránk nem volt hajlandó kijózanodni a millennium gőgös mámorából – egészen Trianonig.
Dózsa a baloldalra maradt. Megtalálták maguknak már a századforduló parasztmozgalmai is. Ők Adynak is fontosak: „Áchim Andrással van nekem egy régen ápolt ideám: állítsunk haragos szép magyar szobrot vitézlő Dózsa Györgynek.”[11] Ám a Petőfi által is megjövendölt szobor ügyét a szociáldemokraták karolták fel újra és újra az internacionalista tradíciók mellé magyar hagyományokat keresvén. Ugyancsak Ady tudósítja a Nagyváradi Napló olvasóit az 1901 pünkösdjén a budapesti szocialisták kongresszusán elhangzottakról: „A magyar polgárság nem mert Kossuthnak és Batthyánynak szobrot állítani, mutassa meg a proletárság, hogy önérzetesebb. Mondja ki a kongresszus, hogy mozgalom indítandó, hogy Marx Károlynak és Lassalle Ferdinándnak, ezenkívül a proletárság magyar előharcosának, Dózsa Györgynek Budapesten szobrot emeljenek.”[12] 1906-ban Ady már saját nevében követeli: „Magyarország népe, mely a feudalizmus ellen küzd, állítson szobrot Dózsa Györgynek… Ha már olyan alantas még mindig az emberi kultúra, hogy szobrokkal kell beszélnünk, beszéljünk szobrokkal. Dózsa György beszélne a nyomorgó, Amerikába szökő magyar nép, a tanítók, a vasutasok, entellektüelek, tisztviselők, iparosok, kereskedők helyett. Az egész munkás Magyarország helyett, melyet nagyurak és nagypapok jobban nyomnak, mint valaha.”[13]
Az aktuálpolitikus Dózsa György-ikont ez idő tájt többen is használják a magyar progreszszív sajtóban. Ám ennek az idézetnek a cseppjében már benne vannak Ady leendő Dózsa-verseinek főbb motívumai: az antifeudális, antiklerikális indulatok, a hazájukból (egész Amerikáig) kiűzött tömegek nemzeti tragédiája. Most már csak verssé kell kristályosítani ezt a fortyogó valóságanyagot. Ezt hamarosan meg is teszi az egyre inkább forradalmasodó lírikus. Persze ez az út nem könnyű, és nem is mindenki számára járható. Mivel a megújuló Dózsa-kultusz konkrét politikai mozgalmakhoz, pártokhoz kötődött, egy költőnek a Dózsa-témával együtt valamiképpen ezeket is vállalnia kellett. Az sem mellékes, hogy a magyar lírában éppen akkoriban vált divatjamúlttá maga a történelmi téma. Az előző század nagyjai valamennyien megírták életművük fontos historikus darabjait is. Az ő idejükben a magyar történelemről gondolkodni, pláne verselni ellenzéki tettnek számított. Ám a kiegyezéssel megfordult a helyzet, és a millennium után már Rákóczi, sőt Kossuth sem volt tabutéma. A nemzeti költőtől egyenesen elvárták, hogy dicső múltunkról is legyen lírai hevületű mondanivalója. A presszió ellen protestálók aztán vagy nem beszéltek a múltról, vagy csak azért is másképpen beszéltek. Az induló -2019101622 Nyugat nagy generációjából az első alternatívát választotta Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád. A másképpen emlékezés kesztyűjét Ady és Juhász Gyula vették fel. Véletlenül – vagy talán nem is egészen véletlenül – ők voltak pár évig váradiak. Alapos vizsgálat után megállapíthatjuk, hogy az első csoportba soroltak életművében is vannak ellenpéldák: versek vagy akár rövid korszakok. A pályakezdő Kosztolányi első kötetében összehozza a Magyar szonettek ciklust, míg Ady hasonló kísérleteit saját negyvennyolcas huszárkapitány nagyapja nevében utálja. Babits is dübörget Turáni indulót, Tóth Árpád is honfoglaló hőséről vizionál az Aquincumi kocsmában. Ám ezeknek a múltba kalandozásoknak nincs megfelelő szintű folytatásuk az életműben.
Ez a jelenség újra előjön a Nyugat második nemzedékénél. Pedig őket Trianon traumája is űzhetné a történelmi témák felé. Szabó Lőrincet azonban a hun–magyar legendáknál jobban érdeklik az indiai kultúra aktuális emberi-politikai problémákra adaptálható mitikus hősei. A fiatal (még gimnazista) József Attila ugyan valami ultra-Koppányként átkozza Szent Istvánt, és – Adyval ellentétben – rajong elképzelt pogány ősapjáért, de ezekből a versekből eszébe sem jutna bármelyiket a Medvetáncba beválogatni.
Még a történelmi líra jelesei sem egyszerű jelenségek. Illyés Gyula ebben a kategóriában klasszikusnak számít, de már 35 éves volt, amikor megjelent az első olyan kötete, amely ezt bizonyíthatja (Rend a romokban, 1937). Weöres Sándor a 70-es években (Psyché, 1972) nyelvével együtt támasztott fel egy kort. Egészen más, de sajátos és hiteles történelmi líra ez a képsorozat is.
*
Adynak, a költőnek két Dózsa-korszaka volt. Az első a forradalmi lírájának kezdetével, a másik annak végével esik egybe. Az utca éneke Az Illés szekerén (1908) című kötet talán legprovokálóbb ciklusa volt. (Csák Máté földjén, A hadak útja, A grófi szérűn stb.) Ezeket a kultuszverseket két Dózsa-költemény foglalja keretbe.
Elöl – igazi remeklés – a Dózsa György lakomáján:
Sebő pajtás, mit szól a gyomrod?
Pajtás, ebeké a vérünk:
Fejünk fölött varjak kárognak.
Pajtás, meghalt a vezérünk.
Ha számításba vesszük, hogy a kuruc elnevezést a keresztesektől kapták Thököly, majd Rákóczi katonái, akkor ez az első „két kuruc beszélget”. A költő ugyan nem jelöli ki, hogy a szövegből mit mond az egyik, a névtelen, és mit a másik, a megszólított Sebő pajtás, ám ez nem is fontos: két áldozat, egyszersmind két bűnös vallomását hallhatjuk. Ezzel Ady máris elkanyarodik Petőfi Dózsa-hagyományától. Az ő versének a hőse nem a mártírhalálában megdicsőült, elpusztíthatatlan szellemű forradalmárvezér, hanem annak csupán minden szempontból vesztes két katonája. Ők mesélik el a történteket. Pontosabban nem a győzelmek, nem a vereség, csupán a kegyetlen megtorlás történetét.
Különb volt, mint nyolcvan apátúr,
Szentebb úr nem vala itten,
Úgy trónolt ott, a tüzes trónon,
Mint az egekben az Isten.
Tréfás gyilkosok csiklandozták
S meghalt komoly, büszke fővel.
Háta mögött egy püspök állott
Szentelt vízzel és füstölővel.[14]
A szemtanúk – függetlenül Dózsa tettének megítélésétől – mindannyian bámulattal adóztak a parasztvezér lelki és fizikai erejének, amellyel a kínhalál tortúráit elviselte. Természetes, hogy elfogult, esendő hívei mártírnak, isteni magasságokba emelkedő szentnek látják. Az már Ady engesztelhetetlen antiklerikalizmusának tudható be, hogy ezt az egyre szakrálisabb képet leminősített „apáturakkal” és a „tréfás gyilkosok” közé beállt püspökkel ellenpontoztatja. Ady nyakas kálvinistaként már Váradon is konfliktusba került a katolikus klérussal. Túl aulikusnak és túl feudálisnak tartotta egyházukat, Magyarország legnagyobb földbirtokosát. (Ez az antiklerikalizmus tovább öröklődik pl. Derkovits metszetein.) Ám a költő könyörtelen stációkon lépkedve ellenükben is fölépíti hősének Golgotáját.
Sebő pajtás, jóllaktunk egyszer,
Holt ember varjaknak étkük.
Pajtás, mi voltunk a rossz varjak.
Mi éhesen széjjeltéptük.
A tréfás gyilkosok végtelenül leleményesek voltak szadizmusuk kiélésében. Nem csupán szenvedni: bűnözni is kényszerítették a bűnösöket. Emberhúst kellett enniük, vezérükét. Ennél mélyebbre már nem süllyedhetnek a nyomorultak, mégis itt fordul meg a sorsuk.
Gyomrunkban az élet s az átok,
Hajh, gyomor, haj, kutya bendő,
Ti vagytok Magyarország sírja
S ti lesztek majd a jövendő.
Lesz bőjtje a nagy lakomának,
Lesz új vezér és új Dózsa,
Sebő pajtás, ne köpködj: megvált
Bennünket a Dózsa trónja.
Dózsából nem közönséges mártír, hanem egy paraszt-Krisztus lesz. Trónja ugyanúgy megváltja híveit, mint a keresztfa. Ha ez túl merésznek tűnik, gondoljunk Krisztus testének és vérének magunkhoz vételére, ami az „úrvacsorázó”, református Ady számára sokszor gyakorolt élmény lehetett. Lényegtelen, hogy mennyi a valóságalapja a legendának. Az üzenet ma is aktuális. Minden zsarnokság szereti megkövetelni, hogy legyőzött ellenfeleibe saját emberei is beleharapjanak.
A cikluszáró Dózsa-versről elmondottakkal vitát váltottam ki. Tehát szögezzük le: Ady ezt a versét maga is fontosnak tartja, ezért teszi első forradalmi ciklusa végére. Itt jelenti ki tételesen, hogy elkötelezett a Dózsa-ikonnal fémjelezett antifeudalizmus mellett. Még közeli sikert is jósol ennek az antifeudális progressziónak.
Az is jelzésértékű, hogy (akár „gógi”, akár „magógi” ágon) egyenesen Dózsa unokájának vallja magát. Másik szellemi nagyapját egy év múlva a Szeretném, ha szeretnének kötetben idézi meg. Annak is üzenete van, hogy amíg Dózsával kész azonosulni, Ond vezér – családjának nemes őseivel egyetemben – már idegen számára, mert „más a szemem, gerincem, eszmém”. De ez a sok fontos információ nem tudja feledtetni velem, hogy a szöveg versként nem tetszik igazán.
Dózsa György unokája vagyok én,
Népért síró, bús, bocskoros nemes.
Kötözködjünk! Ady bús, de nem bocskoros. Nem a lakkcipői, hanem a történelmi hűség miatt. Nevezhetné magát hétszilvafásnak, vagy rá illő szóviccel akár kurtanemesnek. Ráadásul egy bocskoros nemes sosem népért, legfeljebb néppel síró a nagyon rühellett közös sors miatt. Dicsőséges reformkorunk legsötétebb csőcselékét éppen a bocskoros nemesek soraiból verbuválták a követválasztásokhoz. Még itatni sem kellett nagyon őket, anélkül is gyűlöltek minden jobbágyfelszabadító törekvést, hiszen egyedül kiváltságaik különböztették meg őket a még lentebb levőktől. A líra persze nem tudomány. (Legfeljebb logika, mondta J. A.) Eszembe se jutna például, hogy ne szeressem A Sion-hegy alatt című csodát, mert benne a költő összekeveri a jeruzsálemi Sion (Cion) hegyet a kőtáblás, lángoló csipkebokros Sinai heggyel. A Dózsa György unokájából a mindent felülíró költői erények hiányoznak. Lényegében nem több, mint a Még kér a nép… „lájtosabb” változata – Adyra áthangolva. Ám nincs meg benne a Petőfi-vers drámaisága. Petőfi mindig ambivalens elképzelt szabadságharcait illetően. („Borzadok, iszonyodom, s egyszersmind kedvre derűlök / És örülök szilajan…”) Ady ezúttal (!) derűsen teátrális:
Ha jön a nép, hé, nagyurak, mi lesz?
Rabló váraitokból merre fut
Hitvány hadatok? Ha majd csörömpöléssel
Lecsukjuk a kaput?[15]
Vannak még az Ady-életműben irodalomtörténeti szempontból jelentős művek, amelyek versnek kevésbé sikerültek. Ilyennek érzem a „hangos Dózsát” említő Hunn, új legendát. Ady ebben gigantikus öntudattól fűtve pöröl Hatvanyval, miközben segít nekünk abban, hogy el tudjuk képzelni, mi baja lehet legújabb verseivel a kifinomult ízlésű mecénásnak. (Javaslok egy kísérletet a tisztelt olvasónak: próbálja egyszer hangosan végigolvasni a szöveget úgy, hogy elhagyja a rímtelen harmadik sorokat. A textus így is megáll a lábán. Nem tudok megszabadulni a gyanútól, hogy a válságot átélő költő öncélú disszonanciával akar régi hangján túllépni.)
Öncsonkítását meg is érthetjük, nehéz helyzetben volt. Hatvany csak azt mondta ki – talán túl sokszor is és túl hangosan –, amit a költő más hívei is gondoltak: olyan verseket vártak tőle, mint amilyenek hatására híveiül szegődtek. Kevesen értették meg közülük, hogy épp ezek a költői remeklések okozzák most a problémát. Ady már többféleképpen feljajdult rádöbbenve: „mit ér az ember, ha magyar”, csatázott eleget a disznófejű Nagyúr különböző reinkarnációival, már sokszor megénekelte a héjanászt, megrajzolta a Hágár oltárának gyönyörű, bár indiszkrét ikonosztázát, találkozgatott újra rég feledett Istenével, stb. Ám egyszer csak rá kellett döbbennie, hogy nem maradt új formát követelő új mondanivalója. Ugyanakkor irtózott attól, amit a hívek talán megbocsátottak volna neki, hogy önmaga epigonja legyen. Egyszóval szerintem a Hunn, új legenda versnek félresikeredett, viszont kikerülhetetlen dokumentum az Ady-kutatók számára. Tehát idézzük továbbra is – csak ne tanítsuk!
Persze szerencsétlenebb periódusokban is vannak szerencsésebb művek. A Hunn, új legendával csaknem egy időben a publicista és a költő erényeit egyesítő Ady írta meg az Ülj törvényt, Werbőczi című kis remeklést. Kétség sem férhet hozzá, hogy Werbőczi is része a Dózsa-legendáriumnak. Ady éles szemmel veszi észre a kínálkozó aktuális témát. Amerikába elsősorban Dózsa népének utódai, a nincstelenek, a föld nélküli parasztok menekülnek ki szerencsét próbálni. Történelmi távlatokból nézve mindez nagy visszavágónak tűnik a Werbőczi-törvények által röghöz kötöttek számára.
Éles a hajósíp,
Hallja baj-tetőzve
Zselénszky gulyása,
Tisza urak csősze.
Hivogatja a síp,
Nyomor eldobolja:
Úgy elfogy a magyar,
Mintha nem lett volna.
Elmegy a kútágas;
Marad csak a kútja,
Meg híres Werbőczi
Úri pereputtya.
Árvult kastély gondját
Kóbor kutya őrzi,
Hivasd a törvénybe,
Ha tudod, Werbőczi.[16]
Ez a versrészlet – az egész helyett is – magáért beszél, a háttér-információkat már az iskolában is tanultuk. Idéznék viszont Adynak egy évtizeddel korábban írt publicisztikájából, amely 1902 márciusában jelent meg a Nagyváradi Naplóban, megadva Tisza Kálmánnak a végtisztességet: „Werbőczy feltámadt Deák Ferencben s Deák Ferenc újra tökéletesebb alakot fog ölteni egy bizonyosan eljövendő valakiben, aki talán a szociális igazságoknak fog adni magyar formát. Rákóczi föltámadott Kossuthban s az eljövendő új Kossuth még tisztultabb teremtő tüzű lesz. Teleki uram,a kancellár Tisza ingeniumában nyert új életet s kellő időben eljön az új Tisza Kálmán, akiben a konszolidáló zseni még gyönyörűbb lesz.”[17] Tisza Kálmán alakját nem feltétlenül kell összemosni a fiáéval. De megfontolandó: a Dózsa mellett már elkötelezett Ady miért Deák Ferencben látja Werbőczi utódát. Ady Dózsa-képe lényegében sosem változik, legfeljebb részleteiben gazdagodik. Ahogy mondja: „Fütyülök az iskolai históriára. Nekem Gyula vezér, Dózsa György és Martinovics voltak mindenha a kedvenceim.”[18] Werbőczi-képe viszont állandóan alakul. Legösszetettebben talán a Budapesti Napló 1907. október 8-i számában fogalmazza meg: „…Werbőczi lelke nem uralkodott soha diadalmasabban a magyar mocsár-vizek fölött. Werbőczi, az ugocsai köz-úr, nagy ember volt, mi is bevalljuk, ha a nagyságot morális skrupulusok nélkül mérjük. Abból a melegágyból kelt, ahonnan a legszebb, legkülönösebb magyar palánták. Onnan, ahol az elkoldusodott magyar nemes már-már szinte belesüllyed a legmagyarabb semmibe, a paraszt népbe. Nagy törvénye van annak, hogy ugyanazon sorból jöttek szinte egyszerre Dózsa és Werbőczi. Werbőczi azt a vért hozta magával, amely a magyar nemesek ázsiai őseiben zabolátlankodhatott. Kiraboltak azok mindenkit a besenyőkön kívül, akik ehhez náluk is jobban értettek. Szolgává süllyesztettek mindenkit, akit csak szolgává süllyeszthettek. Legelső sorban önfajuk drága, nagyszerű táplálóját, a legértékesebb és legboldogtalanabb parasztot, a magyart. A megkínzott, elnyomott paraszt impotenciája s a sors bosszúja az, hogy ez az ország kicsi, félszeg, Lázár, elmaradt. A populus Werbőczianus gondoskodott arról, hogy végső rothadásig együttmaradjon, s legfeljebb lézengő, külföldi rittereket vett a maga soraiba. Az úri, halódó Magyarországnak méltó prófétája volt ő, Werbőczi István. Pártvezérnek, diplomatának, palatinusnak, bírónak, tudósnak és szónoknak egyformán magyar. […] alkalmas időben született, kegyetlen tudatossággal emelkedett. Becsapott mindenkit, s nem volt pör vagy kár, ami ne őt gazdagította volna. Tudott kegyes lenni mindenkihez, akiből kihúzhatott valamit. Az első magyar politikus volt ő, ki krétával számította ki, hogy a nemzetieskedés, vagy mai szótárunk szerint, hazafiaskodás, kitűnő üzlet.”[19] A szövegben hemzsegnek az aktualitások. Időszerűbb, mint az egyébként nagyon jó Werbőczi-vers. Ady publicisztikájának a legjava éppolyan maradandó, mint költészete.
A Dózsa-téma először az amúgy is gyérülő publicisztikából tűnik el 1912 után. Ugyanekkor még születnek új Dózsa-költemények. 1913-ban jelenik meg Márki Sándor Dózsa György című történelmi életrajza, előkészítendő a közelgő 400. évfordulót. A könyv Ady Endrére is hatott, másféle Dózsa-verseket írt 1914 tavaszán, mint korábban. Talán a két májusi vers lehet érdekes számunkra (Még egyszer jönne, Egyszer volt csak). Nehezen formálódó mondataik egy korábbinál árnyaltabb Dózsa-képet közvetítenek. És egyaránt felvetődik bennük, hogy forradalmat kívánva hiába várunk talán már egy új Dózsa György eljövetelére.
Az volt a szép, hogy senkinek
Nem adtak akkorin kegyelmet.
Tán a gyermek
Volt egy kicsit jó kíméletre.
Jó istenünk, ma már mi lenne,
Ha a gyermek sem kapott volna
Századok gyermekeire kegyelmet
És ahol az apja, most ott volna.
Csak egyszer
Jönne Dózsa György, Dózsa György
Koronával, később-előbb kereszttel
S nem fog még egyszer, többször jönni.[20]
A Dózsa-kép változását a verseken pontosan nyomon követhetjük. A többletinformációval terhelt szöveg darabos, a mondatok nehezen formálódnak, és nehezen megfejhetőek. De megérik a fáradozásunkat. Adyt láthatóan megrázta a forrásokból jobban megismert kor különös kegyetlensége. Az is új, hogy felfedezi Dózsán a kereszt jelét. Ennek korábbi hiányáért nem csak őt lehet hibáztatni. Az epikai és drámai feldolgozások alkotói – ugyanúgy, mint a festők, szobrászok… – többnyire nem feledkeztek meg a keresztről sem, hozzátartozott a hiteles háttérhez, amelynek megrajzolásához volt elég helyük. De a tömörségre kárhoztatott költők – Petőfitől kezdve – saját koruk elképzelt forradalmát vetítették vissza Dózsába. Dózsa mártíriumát megrajzolva Ady látomásában megjelenik hasonlatként a „nyolcvan apátúr”, és a „tréfás gyilkosok” között szenteltvízzel és füstölővel álló püspök képe. De az áldozatok közé nem rajzolja oda a harcban és bűnhődésben egyaránt részesülő ferenceseket, az ún. „cseri barátokat”. Pedig lélekben ők tartják egyben az összeverődött tömeget. Ők azok, akik egyformán átérzik az elnyomottak sorsát és a pogány invázióval fenyegetett ország veszedelmét. (12 évvel vagyunk
Mohács előtt!) Ebben a korban még legtöbbször vallási köntösben jelenik meg a nyers politika is. Budai Nagy Antal felkelői között a husziták képviselték egyszerre az ideológiát és a haditechnikát. Dózsa felkelése pedig csak három évvel előzte meg Luther Márton mozgalmának indulását. A magyarországi ferencesek sorai között bőven találunk leendő reformátorokat és ellenreformátorokat, ahogyan mindezt pontosan megírta anno Szűcs Jenő Ferences ellenzéki áramlat a magyar parasztháború és reformáció hátterében című tanulmányában[21] A költőket természetesen nem lehet hibáztatni azért, mert az ő korukból nézve mindez nem tűnt alapvetően fontosnak. De ma megint más korban élünk. Szent Péter trónján olyan pápa ül, aki – jezsuita létére – szent Ferenc karizmáját deklarálva választott magának nevet is.Bár eddig éppen a Még egyszer jönne üzeneteinek fontosságát bizonygattam, tudomásul kell vennünk, hogy maga a költő művét nem tartotta olyan sikeresnek, hogy beválogassa A halottak élén exkluzív csapatába. De a másik, májusi Dózsa-vers oda is bekerült:
Egyszer volt csak
(Dózsa György emlékének)
Egyszer volt itt lakodalom,
Nagy, igazi lakodalom,
Mikor ez ország vőlegénye
Dózsa György volt
S egy-egy hős tavasz-hajnalon
Ezer helyütt lángolt öröm-tűz.
Egyszer volt vulkán ez a föld,
Erő és láva ez a föld,
Mikor a harag, bosszú és cél
Összeállott
S itéletes viharba tört
S Dózsák, nem császárkák, üzentek.
Nagyon aktuális mindez 1914 tavaszán. Dózsák sehol, és a császárkák igencsak üzengetnek. Ady Dózsa-versei végül is a forradalom illúziójának megszemélyesítői. A háború előtti, utolsó előtti pillanatokban Adyban még maradt ebből az illúzióból, de már érzi, hogy hiába reménykedik. Azt azonban, hogy mi következik – mint Európában akkor még senki – ő sem gondolja, vagy még nem meri végiggondolni, amit gondol.
Egyszer volt itt forradalom,
Hites, igaz forradalom,
Rendet, igazságot csináló,
De Dózsákkal
S azon a hősi hajnalon,
Mikor gőgösen nem alkudtunk.
Egyszer volt itt egy kis remény,
De véres és tüzes remény.
Jönnie kell új Dózsa Györgynek
S fog is jönni.
Jaj, félek, meg nem érem én
S ti se, drága, csüggedt bajtársak.[22]
Ady jóslatai közül sok minden bevált. Ez a megjövendölt forradalom is eljött, ő nem érte meg, a drága, csüggedt bajtársak utólag úgy gondolják, hogy szerencséje volt.
Talán túl sok szó esett Ady költői válságáról, épp ezért érdekes egy pillantást vetni arra, hogyan fújja el ezt a válságot egy pillanat alatt a háború vihara. Augusztus 1-jével a Nyugat is háborús üzemmódra áll át. Fokozatosan mindenki igyekszik magát exponálni a monarchia mindent megfontolt és meggondolt politikája mellett. Csupán Ady Endre megy szembe az árral. Pár hónap alatt halhatatlan művek egész sorát publikálja. Csak néhány cím: Torony az éjszakában, Mag hó alatt, Az eltévedt lovas… Decemberre eljut A mesebeli Jánosig, amely nyílt szembefordulás nemcsak a nagypolitikával, hanem magával a – hivatalos kurzusnak és a tömeghisztériának engedő – Nyugattal is. Ignotus szokásos, vezércikkszerű eszmefuttatásaiban akkortájt a háború előnyeit ecsetelgette. Rögtön augusztus 1-jén kijelentette, „Minden mese valóság s még nem volt mese, melyben aki a királykisasszonyt megváltotta, a királykisasszony az övé ne lett volna. A magyarság magáért dolgozik, mikor e monarchiát megváltani siet gonosz megalázottságából.”[23] Ady versében félreérthetetlenül Ignotusnak felel úgy, hogy a többiek is értsenek belőle:
Bajban van a messze város,
Gyürkőzni kell a Halállal:
Gyürkőzz, János, s rohanj, János.
Királyfiak s nagy leventék,
Ha palástjukat ott-hagyták:
Rohanj, ha rongy is a mentéd.
Mesebeli király-lyánnyal
Hogyha akarsz találkozni:
Hadakozzál a Sárkánnyal.
És hogy félre ne érthessék az állásfoglalását, szinte szájbarágósan kimondja:
A király-lyány: mese, János,
De nincs élőbb a mesénél
S mese ellen minden káros.[24]
Ady igazán mindig akkor volt elemében, ha egyedül úszhatott szemben az árral. Természetes, hogy a Dózsa-illúzió időszerűtlenné vált. Dózsa népe majd a lövészárkok poklát végigjárva gondol újra a forradalomra. Üzenni tehát nem lehet Dózsával, viszont Ady ennek ellenére sosem feledkezik meg emblematikus hőséről. Erre számos dokumentumot ismer az irodalomtörténet. Hadd hozakodjam elő saját élményemmel. Adyról halála 40. évfordulóján emlékeztünk meg (némi késéssel) 1959 februárjában Kiskunhalason. (Én gimnazistaként azért lehettem jelen az esti városi ünnepélyen, mert hajlandó voltam elmondani a Krónikás ének 1918-ból megtanulhatatlan verslabirintusát.) Az est fénypontja a jeles etnográfus, Nagy Czirok László visszaemlékezése volt, aki kalotaszentkirályi segédjegyző korában néhányszor találkozott Adyval. Elsőnek 1914. június 7-én, amikor Csinszka – nagyanyja által gardírozva – átrándult Kalotaszentkirályra, hogy bemutassa a rokonságnak reményteljes jövendőbelijét. A főjegyző, Visky József szintén a Boncza rokonsághoz tartozott. A rövid, ám információgazdag visszaemlékezésből mostani témánkhoz csupán egyetlen adalék tartozik: 1916 nyarán a Visky-kúria tornácán Ady politizál a háziakkal. Visky Józsi bácsi még bízik a háború győzelmes befejezésében. „Ady azonban másképp vélekedett. A magyar sorsot felhőkbe hanyatlani látta. A magyarság és főképp az erdélyi magyarság sorsa felől bánatot és mély aggódást mutatott. Elmondotta, hogy a magyarság sorsa már 1514-ben, a Dózsa-felkelés leverésénél eldőlt, és arra a mohácsi vész már csak a pecsétet ütötte rá. Rajtunk már csak egy szerencsés véletlen, vagy az sem segíthet… Utoljára 1918 őszén, nyilván a forradalom első napjaiban láttam őt Zentelke község utcáján. Estefelé volt az idő, és gyalogsorban igyekezett… Tán kocsit kérni a Bánffy-uradalomba. Rövid kézfogás után mindjárt tovább lépkedett, de visszaszólt. Körülbelül ennyit mondott: Ugye bekövetkezett?!”[25] A Dózsa–Mohács összefüggést manapság illik megkérdőjelezni, mert hát Szulimán nagyon erős volt, csak hát Mohamed hetven évvel korábban sem volt gyengébb. De – druszájával ellentétben – Hunyadi időben érkezett Belgrádhoz, és egy komoly keresztes hadat is vihetett magával, amilyet Dózsa után már nem lehetett többé összetoborozni.
A Dózsa-kép elválaszthatatlanul összeforr Ady költészetével. Ezt bizonyítja Karinthy Frigyes egyik Ady-paródiája (Zápolya úr vallatása) is, amelyről külön tanulmányokat lehetne írni, milyen jellegzetes Ady-manírokból sikerült úgy egybekölteni egy részben érthetetlen szöveget, hogy azt akár Ady-versként is el lehessen adni. Pedig Zápolyáról Ady nem is írt verset, de Karinthy bízott abban, hogy olvasói „ráismernek”.
Bíztatva hüvelyzem már másnak
Estjét a Minden-bírásnak.
Hűhós, nagy estveledések,
Beh, én mindenről lekések!
Beh kallóznak már simó tenyerek,
Beh félvén-félek, beh mervén-merek!
Szent jóízét bővizű imáknak
Hagyom már mái Zápolyáknak…[26]
Adynak a modorossága is halhatatlan, ma is tudunk rajta nevetni.
*
Most egy kis kitérőt tennék. Bár Juhász Gyulát átengedtem az előttem szólónak, egyetlen vershez és a hozzáfűzöttekhez szeretnék pár megjegyzést tenni. A Dózsa feje remekmű. A Dózsa-líra egyik csúcsa. Ennek néhány titkát próbálnám magyarázni.
Juhász ebben a versben más hagyományokhoz nyúl, mint elődei és kortársai. Sok kutató tartotta valószínűnek, hogy Dózsa harca és kínhalála nyomot hagyott a folklórban is. (Ez még a nevesebb betyároknak is kijárt.) Ám a török világ másfél évszázada sok mindent kitörölt kollektív emlékezetünkből. Juhász Gyula kicsiben olyasmire vállalkozott, mint Arany a hun trilógiájában.
Fehér gyolcsban, setét éjben
– Ezerötszáz tizennégyben –
A kakas épp harmadszor szólt,
Dósa feje Szegeden volt.
Pálfi bíró fölemelte,
Hajnal előtt sírba tette,
Lenn a sírban, némán, mélyen,
Alszik a fej vaksötétben.
Pálfi bíró Piros lánya
Hófehér lőn nemsokára,
Mint viola rózsa mellett,
Hervad ő is Dózsa mellett.
Mindössze három szakaszban egy különös tömörségű balladát olvashatunk. Szövegében – a műfaj szabályai szerint – az is benne van, amit köztudottnak vélvén, nem mond ki a szöveg. Az izzó vastrón és vaskorona legendájával szemben ez egy másik történet. Középkori szokás szerint a bűnös testét szétdarabolták, és az egyes tagokat szétküldték az ország fontos városaiba, hogy ott szegezzék ki elrettentésképpen. A néphagyomány szerint Dózsa feje Szegedre került az alsóvárosi temetőbe. („Dózsa fejét itt adták át a földnek, / Mikor megjárta már a zord bitót. / De hallgat róla most a csöndes őskert. / Magyar titok. De még beszélni fog!”)
Juhász Gyula ezt a történetet éleszti fel és formálja megdöbbentő erejű balladává. A bíró megtagadva a parancsot, habozás nélkül eltemeti a hős fejét, lánya pedig szerelmes lesz a halottba, aki nem is igazi halott, mert csak alszik, talán feltámadásra várva.
Zsarátnok lesz, ami tűz volt,
Síri virág, aki szűz volt,
Koponyák és szívek porán
Új dalba fog új csalogány.
Hej, a sírok egyre nőnek
Szőnyegén a temetőnek,
Elhervadnak mind a rózsák
Őskertedben, Magyarország.
Ez már a balladához kapcsolódó lírai kitérő. A költő – kitágítva teret és időt – általános, máig is aktuális érvényre emeli a balladában történeteket. Magyarország őskertje a temető, ahol sírok nőnek, és elpusztulnak az élők virágai.
Ó de néha éjten-éjjel,
Mikor csak a kakas éber,
Kigyúl egy láng, mint az őrszem,
A szegedi temetőben.
Nézi más láng lobogását,
Földi tüzek égi mását,
Vár egy napot fölkelőben,
Régi magyar temetőben!
A szintetizáló utolsó részben a vers visszakanyarodik a szegedi temetőhöz, ahol az áldozatok lidérclángjai várják a felkelő napot. Az allegória konkrét üzenetének megfejtése természetesen a kortárs olvasóra marad. Juhász Gyula annyiban tér el költőtársaitól, hogy az ő versében Dózsa nem megérteni, netán követni való példa, hanem egy megölhetetlen misztikus hit, amely alkalmas időben feltámad kísérteni. Csókás Máté [az előző előadó] pontos krónikájával felvázolta azt az igencsak alkalmas időt, amelyben a vers született. Szerintem azonban túl magányosnak látja ezt a verset a Juhász-életműben. Pedig nagyon sok kapcsolatot lehetne még megfejteni. Maga a levágott féfifej és a nő témája is izgatta a költőt, írt verset Saloméról és egy másikat Maillard kisasszonyról, aki táncáért „a szőke márki szép, hideg fejét” kéri a szankülottoktól.
A történelembúvár poéta többször is kísérletezett azzal, hogy valamelyik költeményében ne csak az egykori eseményt és hősöket elevenítse fel, hanem ehhez az eredeti korhoz illő hangot is találjon. Kétségtelen, hogy ezeknek a kísérleteknek a Dózsa feje a legsikerültebb darabja, de figyelemreméltó alkotás a Dózsa után című – Csókás Máté által is említett – verssel majdnem egy időben keletkezett Az örök ballada is. Rokonságát a Dózsa-versekkel letagadni sem lehet. A vesztes lázadók szétdarabolt holttestének mindig ugyanaz a funkciója.
Esztergomban kiszögezték
Négy világtáj fele testét,
Észak, kelet, nyugot és dél
Dögmadara mind kikezdték.
Magyar Isten, öreg Isten
Nézte némán, ült az égben.
Koppány lelke szállt a szélben,
Szállt az éjben, szállt a fényben.
Szállt a földre, szállt a vízre,
Szállt szívekbe, szállt jövőbe.
Igric ajkán halhatatlan
Sóhajtásunk lőn belőle!
„Igric nótát” korábban is írt Juhász Gyula. 1907-ben például a váradi püspök lányáról, akit maga Szent László szabadított meg a rabló kuntól. A történetet a Bécsi Képes Krónikából ismerjük: „Meglátott végül Szent László herceg egy pogányt, aki egy szép magyar lányt vitt lova hátán, Szent László herceg pedig úgy gondolván, hogy az a váradi püspök lánya, s noha súlyosan meg volt sebesülve, tüstént üldözni kezdte… Így kiáltott… a lányhoz: »Szép húgom, ragadd meg a kunt az övénél és vessed magad a földre!« Meg is tette ezt. Amidőn pedig Szent László herceg a földön fekvőt közelről lándzsával ledöfte volna, ugyanis meg akarta őt ölni, a lány nagyon kérte, hogy ne ölje meg azt, hanem engedje el. Ebből is látszik, hogy nincs hűség az asszonyokban, mivel fajtalan szerelemből kívánta őt megszabadítani.” A krónika kissé ellentmondásos. Ha a lány szereti a kun vitézt, akkor miért rántja le a nyeregből? Az is mosolyra késztet, hogy a történet végére odabiggyeszti – már a cölibátus korában élő – szerzője: „De az a lány nem a püspök lánya volt.” Az ilyen forrásmunkát szeretik a feldolgozók, saját belátásuk szerint meríthetnek belőle.
Vörösmarty például többféleképpen is merített. Cserhalom című kis eposzában az elrablott lány (akit véletlenül Etelkének hívnak) csak tisztességesen eltemetni szeretné Árbóc nevű (pars pro toto?) derék elrablóját. Ennek utána a lovag-szent visszavezeti a megszabadítottat az apjához, az agg vitéz Ernyeihez Két évtized múlva egy versében ugyancsak Vörösmarty írja: „László megmenti az elorzott püspöki szüzet…”
Mindez számunkra csak azért érdekes, mert Juhász számára nem kétséges, kiről nótázik az az egykori igric.
Ott fut egy kun. A nyergében
Drága teher hever szépen.
A nyergében – csípje kánya! –
A váradi püspök lánya!
Ahogy az a krónikában elő van írva, László sebesülten is utánuk ered, beéri őket és legyőzi a rablót. Ám a lány nem hajlandó együttműködni megszabadítójával. Sőt:
„Ne bántsd, lovag, ezt a legényt,
Szeretem én szívem szerént,
Vagy ha bántod, magad bánod,
Letörsz akkor egy virágot!”
A lovag szent a krónikában sohasem vesztett csatát. De itt igen…
Igric ajkán új nóta szól
A bihari sátrak alól.
László vezér sír a dalon:
„Hej Cserhalom, haj Cserhalom!”[27]
Most örömmel mondanám, íme egy relikvia a váradi évekből, de ezt az „igric nótát” még idejövetele előtt álmodta meg a költő, talán boszorkányos szépségű hősnőjét jött ide keresni.
Egy kicsit elkanyarodtunk a Dózsa-témától, de közelebb kerültünk a Dózsa-ballada titkához. Ez a verselésben és főként a bravúros rímtechnikában kereshető leginkább. Juhászban nem ezt szoktuk szeretni. Az ő iránta joggal elfogult József Attila a Babits bosszantására felhozott ellenpéldák között róla ezt mondja: „Juhász Gyula többnyire lomposnak látszik, de az értő tudja, milyen értékes háziszőttes van rajta.”[28] Cs. Szabó László pár év múlva a Nyugatban írt nekrológjában már keményebben fogalmaz: „Hanyagul verselt, jelzői ellomposodtak, rímei elfáradtak…” De a Dózsa fejeaz ő számára is kivétel. A balladának majdnem a felét idézi, hogy szemléltesse: „Annyira költő volt, a legfáradtabb szó is arannyá vált az érintésétől.”,[29] Vagyis összegezve: ez a ballada nem egyszerű háziszőttes, hanem mestermívű varrottas valami ritkán hordható ünnepi viselethez.
Most egy rövid kitérőben kénytelen leszek egy kicsit verstannal is foglalkozni. Az elemzők többnyire megállapítják, hogy a Dózsa feje a maga ütemhangsúlyos (magyaros) ritmusával kitűnik a költő túlnyomó részt jambikus életművéből. Ez igaz, de ezt nála formaművészkedőbb poétákról is el lehetne mondani. A jambikus verselés lényegében a XIX. század elejétől kezdte el lopakodó, hódító hadjáratát a magyar költészetben. Hangsúlyozom: nem ennek a versformának a létjogosultságáról, hanem a dominanciájáról van szó. Talán jelzésszerűnek tarthatjuk, hogy a Himnusz – trocheusokkal szelídített – kanásztáncütemekre íródott. A Szózat már az éppen divatba jövő skót balladaformában készült. De a Nemzeti dal megint ütemes vers.
A XX. század elejére azonban már eljutunk odáig, hogy ha nem jambusokban verselt a költő, akkor rájövünk, hogy a verseléssel is az igricet akarja feltámasztani, mint Juhász. Mindezzel több versében is próbálkozik, ezek közül kettőt idéztem is. Ezek a citátumok segítségünkre lehetnek, hogy megértsük, miben bravúros Juhász verselése. (Több zárt formában verselő költőnk részben a jambus elöl menekült a szabadvershez – egy időre. A Kodály által buzdított Weöres a jambussal harcolva vállalta fel az ütemes verset, ezt megunva kísérletezett az antik és a szimultán vers különböző formáival. És közben folyamatosan jambusokkal is „bűnözött”.)
A váradi püspök lánya frivol remeklés, nagyközönségnek szánták, esetleg kabarépódiumra, akár megzenésítve is. Rímei is csengenek. Az örök ballada formailag már fárad, a tradíciókhoz illő páros rímet félrímekre lazította a költő. A Dózsa fejében azonban nincs lazítás. És ez nem is olyan egyszerű feladat.
A magyar rímelésben is megtörtént egy paradigmaváltás a XIX. század folyamán. Korábban –Balassitól Csokonaiig – a legnagyobb verslétrehozók és virtuózok is többnyire ragrímeket használtak. Ennek okát is ismerni véljük: a könyvnyomtatás egyik következményeként a magyar irodalom első három évszázadában ment végbe a dalszövegek olvasott verssé önállósodása. Ami dallamra már nem támaszkodhatott, abban a ritmusnak, a rímnek fokozottabb igényességgel kellett őriznie a muzikalitást. Erre a célra különösen alkalmasak a több szótagos tiszta rímek. Egy többféle toldalékot használó nyelvben pedig ilyeneket összehozni nem kunszt. Akkor nem is művészet?
Ez már a XIX. század jelképesen még húrokat pengető költőinek a dilemmája. Szerencsénkre ezt maga Arany János fogalmazza meg nagyon részletesen és világosan versben és tanulmányban egyaránt (Vojtila levelei öccséhez, 1850; Valami az asszonáncról, 1854). A költő egy kezdő fűzfapoéta számára adott „tanácsaiban” tart tükröt fejlődni e téren sem hajlandó kora elé. „Te ugyanazon szót hangoztatod / igét igével, raggal a ragot… / Mint a Tinódi százötven valá-ja…/ (ha ugyan jól emlékezem reája).” A pozitív példát is kimondja tételesen: „…holmi rossz rímnél becsesb zománc / a versen a szép csengő asszonánc.” Tanulmányában tételesen felsorolja, mit tilt nyelvünk szelleme (pl. „…rag ismétlésből rím nem ered…”). Aztán pontokba szedve sorra veszi a tiszta ragrímeket pótló asszonáncokkal kapcsolatos lehetséges kompromisszumokat. A magánhangzók mellé milyen mássalhangzók kellenek az összhangzáshoz, vagy milyen ragozott szavakból alkothatunk ragrímnek nem minősülő sorvégeket. (Csak a több szótagú asszonáncokhoz tíz ilyen kategóriát talál.)[30] Arany persze még nem sejtheti, az általa felismert és részleteiben is definiált folyamat hova vezet. Hosszú évtizedek telnek el, amíg kialakul a mindmáig érvényes modern magyar rím (amely többnyire asszonánc, de ez a különbség már nem lényeges). Először a Nyugat induló, nagy költőnemzedékének elemzői veszik észre, hogyan élnek az ifjú titánok új, modern fegyverükkel. Pedig a különbség első pillantásra nem is olyan nagy. Az Arany- vagy akár a Csokonai-rímszótár is jórészt érvényben maradt. A forradalmat az csinálta, ami pótlólag belekerült. A ragrímek személytelen, kényelmes karámok voltak, amelyek közé be lehetett terelni a szöveget. Az új rímeszmény gyökeresen más. Ahogy József Attila mondta az Ady-vízióban, „a rím olyan dolgokat fon össze, amelyeknek különben semmi közük egymáshoz”.[31] Ez már az igazságnak legalább fele. Tegyük hozzá: nem volt közük, de lett az összecsendülés pillanatában. (Erre éppen József Attila adja a legjobb példákat: a gyermek szót megfejhető rejtvényként háromszor rímelteti a termekkel; ugyanakkor a gyermek-vernek rímnek is van egy egész holdudvara.) A modern rím poén, amikor elcsattan, akkor értjük meg, érezzük át üzenetét. Ebből sok minden következik, ami korábban nem volt. Az egy vershez, egy költőhöz kapcsolható rímektől az elkoptatott rímeken át a túlrímelés problémájáig. Az is megérne sok-sok tanulmányt, milyen téma és mondandó engedélyezhet olyan rímbravúr verseket, mint József Attilától a Születésnapomra vagy a Költőnk és kora; Kosztlányinál az Ilona vagy a Litánia. Annak a ténynek is lehetnek elméleti konzekvenciái, hogy miért szabad az ún. könnyű műfajnak korlátlanul rímakrobatikázni. Aminek logikus következménye, hogy az Arany által felkarolni próbált makámaformának miért a két kőkorszaki szaki szinkronja biztosított diadalmenetet a magyar közönség füléhez, szívéhez.
Juhász Gyula generációjának jeleseként – főleg pályája elején – szinte mámorosan élt a rímelés varázsával. Néha túlzásokba is esett, ahogy ezt egyik leghozzáértőbb kritikusa, Tóth Árpád megállapította: „Ez a ciklus […] nem férkőzhetett […] közel hozzám. Sok ezek közt a pointees és a témamegverselő költemény […] Készséggel elismerem, pontosan izzanak ezek a Juhász-féle szóparazsak […] de a líra, Juhász finom lírája kevés versben szólal meg…”[32] A népköltészetben ugyanis sosem vált el a szöveg a dallamtól. Így aztán ott az Arany János által is példának állított asszonáncok mellett békésen megfértek a ragrímek, az aligrímek, sőt a rímként funkcionáló szóismétlések is. (Az utóbbiak között találhatjuk Tinódi valáinak testvéreit: „Vót nekem egy szép szeretőm, / de az olyan vót, / ha egy nap nem láttuk egymást, / két nap beteg vót. // Harmadik nap elővettem, / téged mi lelt vót? / A szívemet a szerelem, / körülfogta vót.”) Juhász Gyulának kettős feladata van: egyrészt, hogy modern rímekkel varázsolja el modern olvasóit, másrészt, hogy megadja nekik a népköltészet stílusvilágának illúzióját is. Ennek úgy tesz eleget, hogy a sor végéről beljebb teszi az igazi rímeket, és a tompítás érdekében elfedi azokat egy szóismétléssel: „Mint viola rózsa mellett / hervad ő is Dózsa mellett.” Ezt a trükköt egyébként a népköltészet is megcsinálja: „Este van már, este van, / Andrásfalva messze van, / a galambom benne van, / minden kedvem nála van.” Mint láthatjuk, a névtelen alkotóközösség a második sorban végigfuttat egy asszonáncot is, de az utolsó sorban ezt elhagyja – megáll a vers anélkül is.
De alkot Juhász ennél bonyolultabb – három részből összetett – rímet is. A legbelső vonulat ragrím, aztán a húzó rím, végül a szóismétlés következik. („Zsarátnok lesz, ami tűz volt, síri világ, aki szűz volt.”) Ilyen titkai vannak annak, hogyan lehet halott legendákat feltámasztani.
*
József Attiláról már említettük, hogy kinőve a költői iskolapadból, már nem keresett történelmi témákat, motívumokat aktuális mondanivalóihoz. Dózsa nevét két megrendelésre írt alkalmi költeményben említi meg. A képet árnyalandó: Dózsa nála egy nagyon exkluzív névsorba került, és a költő mindkétszer szabadon választotta művei fontos alkotóelemének a Dózsa-ikont. Ehhez még azt is hozzá kell tenni, hogy mindkét vers klasszikus értékű műalkotás.
Mielőtt belemennénk a részletekbe, meg kell említeni, hogy a magyar költészet társadalmi szerepéből következően sok figyelemre méltó alkalmi költeményt tarthatunk számon. Meggyőződésem, hogy ebben a műfajban József Attilát bátran tekinthetjük primus inter paresnak. Ő, aki gyakran szenvedett a nyilvánosság hiányától, nagyon tudta értékelni az alkalmi vers eleve biztosított válogatott közönségét. Éppen ezért igyekezett mindent kihozni az adott témából. Az ő alkalmi verseinek többsége nagy versei közé tartozik.
A műfaj legnehezebb változata, amikor a költő saját maga készül előadni művét. Nyomtatásban –magunk mögött tudva legalább egy kisebb közösséget – lehet akár szembe is menni a méltatlan többséggel. Egy pódiumról szavalva a jelenlévők többségét magunk mellé kell állítani. Mivel nem alkalmi szónoklatról, hanem költészetről van szó, ezt úgy kell megtenni – verba volant, scripta manent –, hogy a mű utólag is, sokféle közegben is vállalható legyen. József Attilának egész életén végigvonuló erénye és hibája egyszerre, hogy állandóan kereste az igazságot, és sajnos túl gyorsan meg is találta. (Mindez tetten érhető prózai műveinek szöveglabirintusaiban, amelyek rendbetételével sziszifuszi erőfeszítésekkel foglalkozik József Attila-kutatóink válogatott csapata.) Nagyon érdekes, hogy ezek az eszmei kavargások a költészetében okoznak a legritkábban problémákat.
A költő nem csak az alkalmi verseiben alkalmazza azt a sikeres technikát, amelyet – jobb híján egy, a matematikából kölcsönzött kifejezéssel – a legnagyobb közös osztó megtalálása műveletének neveznék. Egyszerűbben: azt kell a versbe belekódolni, amit egyaránt oszt költő és közönsége.
Az első „Dózsa-emlékhely” az Ady emlékezete. Ezt a Bartha Miklós Társaság Ady-emlékünnepélyére írta a költő, és el is szavalta ott 1930. március 23-án. A közös osztó megtalálása ezúttal nem okozott különösebb problémát, József Attila ebben az időszakban közelebb állt a Bartha Miklós Társasághoz, mint korábbi vagy későbbi önmagához. Nem esett nehezére tehát úgy dönteni, hogy egy évvel a nagy Ady-vita után megegyezhetnek abban, hogy a költő továbbra is halhatatlan. Életművéből pedig az antifeudalista forradalmár a legaktuálisabb. Szóval ki a faluba, Adyval is!
Ez érthető, de nem evidens. József Attila sokféle Ady-víziót tudott számunkra megfogalmazni. Babits-bosszantójában például ilyesmiket írt: „Ady a forma fagyasztó ormain ökölre ment Istennel, anyaggal… Állatbőrökben járt. Nem szabta azokat semmilyen szabó – mégis királyi volt. És mielőtt meglátogatta volna Istenét, mindig új vadállatot ejtett el, úgy járult elé…”[33] De mindez irodalmi belügy. Most tömegekhez kell szólnia.
Meghalt? Hát akkor mért ölik naponta
szóval, tettel és hallgatással is?
Mért békitik a símák alattomba’
lány-duzzogássá haragvásait?
Földön a magyar és földben a költő,
dühödt markába rögöket szorít,
melléről égre libbent föl a felhő,
de tovább vívja forradalmait.
A vers első szakasza a téma időszerűségét hangsúlyozza. Adyt támadják – a gyónás ide idézett formulája által sugallva – bűnös módon. Meghamisítani is próbálják. Tehát él. Életművében folytatja azt, amit életében tett.
A televény titokzatos honában
izgat tovább, nem nyugszik, nem feled.
Ezer holdon kiált és haragjában
szeleket űz a Hortobágy felett.
Szeleket, melyek úri passzióból
a begyüjtött kis szénát szétszedik
s a sülyedt falun fölkapják a hóból
Dózsa népének zsuppfedeleit.[34]
A második szakaszban az életművet idézi meg az emlékező. Pontosabban a választott témára fókuszáló szűkíti az életművet. Újrafogalmazódik benne a magyar ugar szent humusza, a fölötte elsuhanó kacagó szél, a hóba süppedt téli Magyarország stb. Ebben a miliőben kap hangsúlyos szerepet Dózsa, pontosabban Dózsa népe, amelyről nem kell külön elmondani, hogy megnyomorított nép, de azt sem, hogy örökké lázad megnyomorítóival szemben.
A versek titkait kutatók számára külön ajándék, ha bepillanthatnak az alkotó műhelyébe. Itt most megtudhatjuk, hogy az Ady-életmű felidézését először más hívószavakra, nevekre képzelte el József Attila:
Esze Tamás komája. Mindhiába,
megjött a Tamás, elment az esze.
Ady népének gödörben a lába
és bilincsben vagy ölben a keze.
Mellén felhők, hajában varjúfészek,
ajkán a dalnak pattogzott helye.
Nem szeretem a találgatásokat, de nagyon valószínű, hogy Esze Tamás nevével tréfálkozni (Mikszáth is megtette A fekete városban) azért lett volna ünneprontó, mert a Barthások szellemi vezére, Bajcsy-Zsilinszky Endre ekkor már parlamenti visszatérését készítette elő a tarpai választókerületben. (Az alkalmi versekben gyakran jutnak szerephez a külső körülmények. A műfaj egyik remekművét, a Thomas Mann üdvözlését sem tiltották volna be, ha az értő cenzorok nem fejtik meg rafinált célzássorozatából a legutolsót és egyben legfájóbbat, a Horthy fehéreire utalót – a „fehérek közt egy európait”.
Teste a földé. Földmívesé lelke,
ezért koppan a kapa néhanap.
Sírja három millió koldus telke,
hol házat épit, vet majd és arat.
Verse törvény és édes ritmusában
kő hull s a kastély ablaka zörög, –
eke hasit barázdát uj husában,
mert virágzás, mert élet és örök.[35]
Az utolsó szakaszban az ünnepelt és az ünneplő közötti kapcsolat tényét és hitelét erősítette az emlékező. A „három millió koldus” kifejezést még az agrárszocialistáktól örökölték a barthások. Fábián Dániel, akinek Ki a faluba című röpiratába József Attila is beledolgozott, 3 000 000 koldus címmel írt feltűnést keltő cikket a Századunk 1929. májusi számában. (A lezárás – bravúrosan – egy Ady-idézet, pontosabban egy arra történő utalás. Ebben a versében Ady az utókornak is üzent.)[36]
Ifjú szivekben élek s mindig tovább,
Hiába törnek életemre
Vén huncutok és gonosz ostobák,
Mert életem millió gyökerű.
Az, hogy az életére törnek, sajnos nem költői túlzás. 1915-ben nemcsak támadják, támadói rendre fel is jelentik. Sorra kapja a katonai behívókat, és bármilyen abszurd, a nem teljesen szakmai szempontok alapján ítélő katonaorvosok legfeljebb ideiglenesen hajlandók őt untauglichnak minősíteni. Pedig pontosan tudhatták, ha behívják, Ady útja csak egy rövid halálmenet lett volna. A kaszárnyától a vasútállomásig sem tudott volna a többiekkel együtt elmenetelni.
Örök virágzás sorsa már az enyém,
Hiába törnek életemre,
Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény,
De virágzás, de Élet és örök. [37]
A megfejtés nem az idézet, hanem egy arra adott válasz. Ady a halállal dacolva mondja ki az utolsó sort, József Attila ezt már örök igazságnak fogadja el. Egy ilyen beazonosítás katartikus élmény a helyszínen, de még utólag olvasva is.
a benne előforduló Dózsa név végett óvakodnék a Dunánál című verset megemlíteni, de József Attila számára ez a vers volt talán a legfontosabb megrendelés. Fejtő Ferenc, barátja és szerkesztőtársa az 1936-os könyvnapra jelentette meg a Szép Szó ma is haszonnal forgatható tanulmánykötetét Mai magyarok régi magyarokról címmel. Fejtő mindenkit meg tudott győzni az ügy fontosságáról. Babits vállalta, hogy ír bele Széchenyiről, Móricz autentikus Bethlen Gábor-portrét alkotott, Németh Andor Mária Teréziáról, a „nagy” Ignotus Deákról, a fia Kemény Zsigmondról, maga a szerkesztő, Fejtő Martinovitsról írt. Ezt koronázta meg mindenekelőtt József Attila nyitó verse: A Dunánál. Jelenlegi témánk szempontjából ennek most csupán egyetlen szakasza fontos:
A világ vagyok – minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel – mai magyarok![38]
Magyarázatképpen először Szabolcsi Miklós monográfiájából idéznék: „Az utolsó két versszak azután valóban »alkalmi vers«, a különszám indokolása és politikai program. Mert a nagy biológiai-történelmi egység gondolatából aktuális politikai, társadalmi egység-gondolatot vezet le, megindokolván egyúttal a különszám válogatását, hiszen Horváth Tibor Árpádjának és Málnási Ödön Werbőczijének olvasása nélkül aligha álltak volna fel az ellentétpárok: Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa. Mint ahogy a »honfoglalók«–»meghódoltak« ellentétpár is a különszám anyagára épít.”[39] Mindezzel csak egyetérthetünk, még ha némi gonoszkodással fel is vetném azt a sejtésemet, hogy költeményeinek megírásához József Attila az egyik felemlített tanulmányt sem olvasta el. Különben feltűnt volna, hogy Zalán már rég le van váltva, még ha utódját, Szvatoplukot sem nevezi meg Horváth Tibor, aki írása végén elnézést kér: „Árpádot ígérve talán túl sokat szóltam az avarokról”[40] (Szvatopluk tótjai hajlonganak ma is országházunk Munkácsi-termében. Mečiar anno meg is jegyezte Göncz Árpádnak: „…azóta kiegyenesedett a hátunk.”) Ha pedig valaki a kiváló Málnási-írást elolvassa, annak feltűnik, hogy itt Werbőczi neve i-vel írandó, József Attilánál pedig ez y-nal szerepel.[41] De ez sem olyan nagy baj. Lehet, hogy a részletek még meg is zavarhatták volna történelmi megbékélés tervezetének négysarkos szimbólumrendszerét. Egy ilyen halálán túl is kártékony Werbőczivel nehéz lett volna bármiféle megbékélést elképzelni. Így viszont összejött ez ritka pillanat. Nem kevesebbet látunk, mint azt, hogy az osztályharcos versek költője most – magasabb, távlatosabb cél érdekében – osztálybékére buzdít.
*
Ami ezután történt, arra – ígéretem betartva – csak egy pillantást próbálok vetni. Hiszen a létező szocializmus Dózsa György-kultusza nagyságrendekkel haladja meg mindazt, ami előtte történt. Ezt a kultuszt államosították. A pártállam hivatalos hősének vallotta Dózsa Györgyöt. Nemcsak a régóta ígérgetett szobrok készültek el fölös számban, hanem életünk minden területén megjelent a Dózsa-ikon. „Dózsa népe, bontsd ki a zászlód, itt a helyed…” – énekelte a felvonuló tömeg a Dózsa György úton. Később a metróállomásba leereszkedve Szász Endre Dózsa-falicsempéiben is gyönyörködhetett, aztán onnan kiutazhatott a Dózsa-stadionba. A kurzus már a kezdetekor be is árazta hőseit: Petőfi tíz forint, Dózsa húsz, Rákóczi ötven, Kossuth száz.
A kultusz kincstári volt, ám a belőle sarjadó művészi, irodalmi alkotások nagyon sokszor ellenzékiek. Juhász Ferenc 1954-ben a Tékozló ország költőjeként hagyta abba a szocreált. Illyés Gyula két Dózsa-drámát is írt (Dózsa György, 1956; Testvérek, 1972). Váradon szemrehányást kaptam, hogy nem beszéltem Illyés Dózsa-verseiről. Örömmel élek a kiprovokált lehetőséggel. Illyés történelmi költészete ugyanis talán a huszonöt éves korában írt Dózsa című versével kezdődik, amely alcíme szerint előhang egy hőskölteményhez. Első sorai eléggé anakronisztikusak. („Éljen a Szabadság! Éljen az Egyenlőség!
Éljen / a Testvériség! / Minden hatalmat a dolgozóknak!”)[42] Tíz évvel később, a Rend a romokban című kötetében jelenik meg az egyik leghíresebb Dózsa-vers, a Dózsa György beszéde a ceglédi piacon, amelynek első fele a lázító vezér monológja, a második a krónikásé. Az első – Juhász Gyula tradícióját követve – ősi nyolcasokban íródott, a második szintén magyaros négyütemű tizenkettesekben. Még egy kontraszt! Az első rész utolsó sora: „Segél Krisztus minket!”, a másodiké „…nyomában ott tolong százhúsz ezer sátán”.[43] Még a forradalmár Illyés is óvatosan egyensúlyoz két választott pólusa között.A hivatalos-ellenzéki Dózsa-kultuszból talán a Csoóri–Kósa–Sára-filmet, az Ítéletet (1970) lehetne kiemelni, amely a forradalmiság időszerű kérdéseire kívánt választ adni (kissé Latin-Amerikára vetve egy oldalpillantást).
Aztán jött 1972, a Dózsa György fiktív születési évéhez szervezett, nagy jubileum. (Örüljünk neki, mennyi minden nem született volna meg, ha mostanáig várunk vele!)
A Dózsa-versek tengeréből számomra Ratkó József Fábry Zoltánnak ajánlott, Tánc című költeménye emelkedik ki. Ennek négy szakasza Ady Magyar jakobinus dala című versével felesel:
Magyarország temetőföld,
toroz és vígad.
Holtjaiból kóstolót küld,
szomszédainak.
Duna környék szétszóratott,
éhes népei,
vagyunk ma is ama Székely
György vendégei.
Magyar, oláh, szláv – mindigre
ebhitű pogány,
csűrdöngölőt járunk ma is
Ady homlokán.
Hát múlassunk! Egyiket se
gyűlölöm, hiszen
én érettem él az is, ki
engemet eszen.[44]
Szomorú szintézis. Ratkó Dózsát idézi és közben egy Ady-verssel felesel. Túl optimista volt a múlt század első évtizedében Ady víziója a történelmi Magyarország túlélési lehetőségeiről.
Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.[45]
Ezután már csak azt a közhellyé koptatott megállapítást tehetjük, hogy megint egy költő, aki Ady közbeiktatásával idézi Dózsát.
Az 1972-es tűzijátékból már csak egy erdélyi költő verseit idézném. Ilia Mihály közölte a Tiszatájban az akkor Magyarországon még nem ismert Farkas Árpád két Dózsa-versét. Az egyik (Dózsa-arc) az Ady-tradíciót folytatta, Dózsa monologizált benne a tüzes trónon:
Megtöretésem a testé,
pusztítnak tökéletessé…
Fenséges fölénnyel látom
gyönyörű fölfalatásom.[46]
A másik vers (A korona) inkább a Juhász Gyula-hagyományhoz kapcsolható. Farkas Árpád is egy emlékekből, babonákból építkező hagyományt varázsol elénk. Egy alkonyi erdőbe vezet el bennünket, ahol a látvány látomássá válik:
A parasztkirály elbújt itt a földön,
és dugdossa a tüzes koronát. [47]
Ezek a tradíciók a mai Dózsa-szélcsendet is túl fogják élni. Reménykedjünk!
*
[1] A tanulmány töredéke, referátumnyi anyaga elhangzott a József Attila Társaság és a Partiumi Keresztény Egyetem Költők és koruk c. nagyváradi konferenciáján (2014. szept. 18–20.).
[2] Karl Marx – Friedrich Engels: Művészet és irodalom. Bev. Lukács György. Bp., 1945. – Lásd még: Lukács György: Marx, Engels, Lassalle és Sickingen világa (1911).
[3] Horváth Mihály: A magyarok története (1792-ig). Pest, 1842–1846.
[4] Gyulai Pál: Egy drámaíró politikusra. In: Gy. P. költeményei. Pest, Ráth Mór, 286. p.
[5] Petőfi Sándor: A nép nevében. In: P. S. összes költeményei. Bp. Szépirodalmi Kiadó, 1972. 602–603. p.
[6] Petőfi Sándor: Dicsőséges nagyurak. I. m. 886–888. p.
[7] Móricz Zsigmond: Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét. Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1969. 178–181. p.
[8] Eötvös József : A falu jegyzője. 2. köt. Bp., Unikornis, 1995.
[9] Martinkó András (szerk.): Petőfi összes prózai művei és levelezése. Bp., Akadémiai Kiadó, 1974, 464. p.
[10] Uo. 268. p.
[11] Ady Endre: La Barre – Dózsa György. In: A. E. publicisztikai írásai. 2. köt. Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1977, 460–461. p.
[12] Ady Endre: Pünkösdi hangulat. Uo. 1. köt. 134–135. p.
[13] Ady Endre: La Barre – Dózsa György. I. m. 461. p.
[14] Ady Endre: Dózsa György lakomáján. In: A. E. összes versei. 1. köt. Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1965. 224. p.
[15] Ady Endre: Dózsa György unokája. Uo. 237. p.
[16] Ady Endre: Ülj törvényt, Werbőczi. Uo. 2. köt. 114. p.
[17] Ady Endre: A halottak visszatérnek. In: A. E. publicisztikai írásai. 1. köt. 242. p.
[18] Ady Endre: Werbőczy és az ő népe. In: i. m. 2. köt. 592–593. p.
[19] Ady Endre: Werbőczi és az ő népe. I. m. 592–594. p.
[20] Ady Endre: Még egyszer jönne. In: A. E. összes versei. 2. köt. 340–341. p.
[21] Szűcs Jenő: Ferences ellenzéki áramlat a magyar parasztháború és a reformáció hátterében = Irodalomtörténeti Közlemények, 1974. 4 . sz. 409–435. p.
[22] Ady Endre: Egyszer volt csak. In: A. E. összes versei. 2. köt. 218–219. p.
[23] Ignotus: Háború. In: Nyugat,1914. 2. köt. 132. p.
[24] Ady Endre: A mesebeli János. In: A. E. összes versei. 2. köt. 224–225. p.
[25] Visky József szíves szóbeli közlése. Kiskunhalas, 1959.
[26] Karinthy Frigyes: Zápolya úr vallatása. In: Így írtok ti. Bp., Magvető, 1992. 15. p.
[27] Juhász Gyula: A váradi püspök lánya. Igricnóta. In: J. Gy. összes versei. Bp., Szépirodalmi Kiadó, 124–126. p.
[28] Tverdota György: József Attila és Juhász Gyula = Irodalomtörténeti Közlemények, 1983. 6. sz. 647–651. p.
[29] Cs. Szabó László: Juhász Gyula. Nekrológ. In: Nyugat, 1937. 1. köt. 331. p.
[30] Arany János: Valami az asszonáncról = Új Magyar Múzeum, a Magyar Academia Közlönye. Pest, Emich, 1854.
[31] József Attila: Ady-vízió. In: Tanulmányok és cikkek 1923–1930. Bp., Osiris, 1995. 151–170. p.
[32] Tóth Árpád: A Holnap új könyvéről. In: Nyugat, 1909. 1. köt. 664. p.
[33] József Attila: Babits-pamflet. In: J. A. összes művei. 3. köt. Bp., Akadémiai Kiadó, 1958. 48–60. p.
[34] József Attila: Ady emlékezete. In: J. A. összes versei. Bp., Szépirodalmi Kiadó, 196. 328–329. p.
[35] József Attila: Ady emlékezete. Uo. 328–329. p.
[36] Fábián Dániel: Hárommillió koldus = Századunk, 1929. 5. sz.
[37] Ady Endre: Ifjú szívekben élek. In.: A. E. összes versei. 2. köt. 252. p.
[38] József Attila: A Dunánál. In: J. A. összes versei. 256. p.
[39] Szabolcsi Miklós: József Attila élete és pályája. 2. köt. Bp., Kossuth Kiadó, 2005, 721. p.
[40] Horváth Tibor: Árpád. In: Fejtő Ferenc (szerk.): A Szép Szó. Bp., Cserépfalvi és Tevan, 1936. (Reprint.)
[41] Málnási Ödön: Werbőczi és Hármaskönyve. Uo.
[42] Illyés Gyula: Dózsa. In: I. Gy. összegyűjtött versei. 2. köt. Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1977. 99. p.
[43] Illyés Gyula: Dózsa György beszéde a ceglédi piacon. In: I. Gy. versei. Pécs, Alexandra, 2002. 46–48. p.
[44] Ratkó József: Tánc. In: R. J. összes művei. I. Versek. Bp., Kairosz, 2003. 272. p.
[45] Ady Endre: Magyar jakobinus dala. In: A. E. összes versei. I. köt. 199–200. p.
[46] Farkas Árpád: Dózsa-arc = Tiszatáj, 1972. 6. sz. 216. p.
[47] Farkas Árpád: Korona. Uo.
*
Záradék
A közölt tanulmány így, teljes terjedelmében soha nem jelent meg. Ebben a formában el se hangzott, erről a konferencia összefoglalói, tudósításai máig tanúskodnak az interneten. A konferencia a Költők és koruk c. sorozat VI. rendezvénye volt, a József Attila Társaság szervezésében. 2014-ben a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem volt a színhelye s a társrendezője.
Az interneten szerepel a program közel húsz előadóval: https://pkemagyarszak.worldpress.com. És szerepel egy részletes beszámoló a konferencia előadásairól és a vitáról (https://magyartanszek.partium.ro/hu/hirek/ady-endre-juhasz-gyula-es-jozsef-attila-a-holnap-varosaban). Olvashatunk reflexiókat és kritikai megjegyzéseket. (Olyan információhoz is jutottunk, hogy megjelent a konferencia rövidített anyaga Veres András szerkesztésében. De lelkiismeretes könyvtárközi kutatással sem találtunk nyomára. ) A már említett reflexiók néhány előadást komolyan elmarasztalnak. (Korábbi tanulmányok felolvasásai voltak stb.) Kivételnek számítanak az utolsó nap előadásai. Rigó Béláé a legutolsó volt. Szabad előadások voltak. Elhagyták a redundáns gondolatokat. Megoldották az időzavart, Rigó Béla kihagyta a Juhász Gyula-fejezetet, mert az előtte szóló Juhászról beszélt, és a Dózsa-kérdést is érintette. Élvezetesnek mondott szóbeli előadása természetesen nélkülözhette a jegyzeteket, tanulmánya most azokkal jelenik meg.
Régóta tudjuk, hogy a „tüzes trón” jórészt az irodalom legendája. Rigó Béla felmenti Petőfit, az ő korában az ún. ősforrások is hittek ebben. A székely nemes Dózsa hihetetlen lelki-testi erejét a korabeli tanúk is igazolják, de a „tüzes trón” nem igaz. Csakhogy az irodalom által megőrzött legendák legyőzik a valóságot, Rigó Béla meggyőzően, érdekesen bizonyítja. Tanulmánya a 80. születésnapjára jelenik meg ma, augusztus 19-én, hihetetlen, de már öt éve meghalt.
K. G.
Illusztráció: fh. Madarász V.-festmény
Ezek is érdekelhetik!
Jámborné Balog Tünde: Holtak vigíliáján →
Hegedűs Gyöngyi: Mondat margóért →
Vörös István 60 (Kovács katáng Ferenc nagyinterjúja az ünnepelttel) →
