Tanulmány

augusztus 19th, 2022 |

0

G. Komoróczy Emőke: „Most van a NAP lemenőben…”

– de visszfénye még sokáig be fogja ragyogni művészeti életünk égboltját

(A Napút 2021. decemberi [222.] búcsúszámáról)

1999 januárjában művészeti életünk égboltján megjelent egy fényesen tündöklő NAPkorong, amely átívelvén a keleti és nyugati országrészeink közötti fesztávolságot, bevilágította addigi, szürkülő félhomályba merült művészeti életünk minden zegét-zugát. Szellemi felfrissülést, világosságot hozott szemléleti és érdekellentétektől tagolt, meglehetősen agresszív légkörű irodalmi életünk csatározásaiba, rányitva tekintetünket a sokféle elkülönülő színárnyalat összeegyeztethetőségére; feltárta előttünk mindaddig „véka alatt tartott”, fénylő értékeink gazdag spektrumát. Rácsodálkozott a Kárpát-medence természeti szépségeire, egységére – az itt élő népek kulturális/szellemi hátterének mélységesen rokon voltára (ami közös történelmi múltunkból táplálkozik); az évszázadokon át megőrzött etnikai, nyelvi, vallási, életformabeli sokszínűségre, amely egy különös sorsközösséggé csiszolódva lehetővé tette, hogy a különböző népek itt évszázadokon át egymással békességben élhessenek. Az égbolton méltóságteljes lassúsággal végighaladó NAPkorong egyformán sütött fényes sugaraival egykoron, és süt ma is minden népre, termékennyé és adakozóvá téve magát a földet, s világosságot árasztva mindenkire. Miért hát, hogy mára annyi ellentét, sőt ellenségeskedés alakult ki a hajdani jó szomszédok között? Miért folyik ma ádáz küzdelem az EGÉSZ részei között? S miért támadják egymást oly hevesen (már-már kölcsönösen megsemmisíteni akarván egymást), s miért a gyűlölködés, örökös harc az egyes népeken belül is a kulturális/politikai/irodalmi „szekértáborok” között?

Miközben a NAP – égi útját járva – be-bekukkant az egymástól elkülönülő, „zárt udvarokba”, megkísérli a lehetetlent: fénypászmával próbál hidat építeni az elkülönülő körök („buborékok”) között, hogy kinyíljon végre a vakok szeme, vegyék észre egymás értékeit, s tárják szélesre a kapukat egymás felé, hogy a szabad értékcsere-áramlásban újjáépülhessen a Teljesség. És hogy végre „a szellem napvilága” beragyoghasson „minden ház ablakán”, amint azt Petőfi megálmodta egykoron. Szondi György, a modern szemléletet hozók csapatkapitánya e célt tűzve maga elé döntött úgy, hogy alkotói fórumot teremt mindazok számára, akik a szebb jövő érdekében vállalják a békés együttműködést, a kölcsönös egymásra figyelést, a Szellem fényes napvilága győzelmének előkészítését a különféle pártok, csoportérdekek, világképek és ízlésformák ádáz csatározása közepette. Az induló folyóirat a Masszi Péter által a 90-es évek elején alapított és már akkor Szondi György által szerkesztett POLISZ folyóirat örökségét vitte tovább: az ott elindított „labdát”, amelyet a két ellenségeskedő csoport egységre törekvő legjobbjai egymásnak fölváltva át-átdobtak, hogy mindkét oldal szóhoz juthasson, mintegy három éven át továbbpasszolták egymásnak. Az új folyóirat első 25 számának Kopogtató rovatában több mint 50 neves kortárs író-költő adott kézírásos ajánlást az ellentáborhoz tartozó pályatárs írásának megjelenéséhez. A Napút tehát átvállalta a Polisz által kialakított ars poeticát, rovatszerkezetet s a szellemi függetlenség eszményét; mintegy annak biztosítékául, hogy az irodalmi élet ne válhassék a politikai marakodások áldozatává.

Az új szerkesztőség tehát egy széles hatósugarú, minden irányban nyitott folyóiratban gondolkodott. A szimbolikus címet a fiatal Prágai Tamás költő javasolta; méghozzá Fazekas Mihálynak az 1826. évi Debreceni Magyar Kalendáriumban megjelent Ecliptica-leírása alapján: „Annyi bizonyos, hogy a NAP tavaszkezdettől fogva nyárkezdetig naponként feljebb-feljebb láttatik járni Észak felé; attól fogva lejjebb-lejjebb dél felé, egész télkezdetig. Ezt a szélességet az ég derekán keresztül méltán nevezhetjük tehát Napútnak. Ezen az úton jár a Hold is, hol feljebb, hol lejjebb tartván; ezen járnak a bujdosó csillagok is”. Az ezredfordulón tehát elindult pályáján az új folyóirat, bízva benne, hogy delelőjére érve, fénysugarával majd bevilágítja mindenfele a sötét tereket; s mire a napszállat elérkezik, már csak tiszta, világos udvarokat talál. Nem egészen így lett – de hát holnap új nap kezdődik; s a modern technikának köszönhetően a NAP az ÚTján online halad tovább. Szentmártoni Szabó Géza a Napút búcsúszámának (222. sz., 2021. dec.) végén érdekes kultúrtörténeti leírást ad a magyar hagyományrendben meggyökeresedett napút szóról, amelyet nálunk első ízben Prágai András református prédikátor említ Horologii principium c. könyvének (Bártfa, 1628) egyik betétversében, megnevezvén a napszekérbe fogott lovakat is („Pyrois, Aethon, Phlegon és negyedik, az Eous vonják”). Apáczai Csere János Magyar Encyklopaediája (Utrecht, 1653) is említi a Nap útját (via Solis, ecliptica). Fáy András pedig egyik meséjében humorosan ír a napszekér balesetéről (Bécs, 1820). A képzőművészetben egyébként nagyon gyakori a Nap négyes fogatának ábrázolása. Ógörög vázaképek, mozaikok, reliefek, római érmék, domborművek; majd a közép- és újkori fa- és rézmetszetek, festmények sora őrzi Héliosz quadrigáját. A fertődi Esterházy-kastély Apolló-termének mennyezetfreskója (1766/67) a kocsiját hajtó napistent ábrázolja; Erdélyben a bonchidai Bánffy-kastély istállójának kapuja felett, némileg csonkán, de ma is áll az a kőszobor, amely a nyári napfordulóhoz igazítva ábrázolja a napszekeret és kocsisát (1753-ból; in: Erdélyi kastélyok, Bp. 1943).

A Napút 1. száma (1999. január) az új évezred nyitánya volt: a fedőlapon egy csodálatos napkorong (Gosztola Gábor grafikus remeke, aki magát a laptervet is készítette); a belső borítón Masszi Péter (mint alapító szerkesztő) és Szondi György főszerkesztő beköszöntő sorai, a „világmegújulásra” utalva; az impresszumban pedig programjuk hármas irányulása: Irodalom – Művészet – Környezet. Az emberi világ antropológiai szemléletének fontosságára próbálták felhívni ezzel a figyelmet; arra, hogy egységben van itt az ökológiai tudatosság, a szerves kultúraszemlélet s a kultúrateremtő kreativitás. Vagyis maga a program eleve többdimenziós rálátást kínált az életre, a lét egyetemes összefüggéseire. Kultúraszemléletének univerzalitása kezdettől fogva kiemeli a Naputat a nálunk honos többi kulturális folyóirat közül: nem „életszeleteket” mutat be, hanem az egyetemes kapcsolódási pontokra mutat rá, szemléletileg fogva össze a részleteket. Így mintegy felhívja a figyelmet arra is, hogy a nálunk megszokott és igen elterjedt „szekértáborosdi” helyett ők valódi művelődéstörténeti, irodalmi, zenei, képzőművészeti, sőt természettudományos „rálátást” kínálnak az olvasónak az összefüggő, egységes valóság minden ágazatára. Nem a politikai manipuláció oldja meg a nemzet alapkérdéseit – hangsúlyozzák –,hanem a tudatos, többirányú kulturális tájékozódás teszi lehetővé, hogy a (köz)ember is el tudjon igazodni saját élete útvesztőiben.

Az első szám első oldalán Sebeők János NAPTÁNC-a; amit egy elsőrangú szerzői névsor írásai követnek (Teller Ede, Határ Győző, Tandori Dezső, Kárpáti Kamil, Tőzsér Árpád stb.), majd egy hosszabb rádióbeszélgetés a 70 éves Juhász Ferenccel. A Fénykör/kérdés rovatban pedig az ifjabb nemzedék (Babics Imre, Jász Attila, Lackfi János, Prágai Tamás, Toót H. Zsolt stb.) beszél a magyar és az európai költészet „olvashatóságáról”, a világirodalom ismeretének fontosságáról Már önmagában véve ez is jelzi: „egyenirányúsított” folyóirat-kultúránk, egész szellemi életünk komoly átalakítását tervezik. Elsősorban kultúraszemléletünknek kell megváltoznia: az erősen tematizált, egy-egy művészeti ágra specializálódott, „szakosított” periodikák helyett több szempontú, a különböző irány(zat)okban jártas, sokoldalú, az emberi/társadalmi (lét)problémákra egyetemes rálátást kínáló folyóiratokra lenne szükség az új évezredben, hogy a rendszeresen olvasók tábora művelődéstörténeti, művészettörténeti, zenei, képzőművészeti, irodalmi életünk egészében tájékozódhassék, s az ellentétes nézőpontú megközelítéseket is megismerhesse. Enélkül nincs valódi kulturális élet, csupán manipulatív, az olvasóréteget nem szellemileg „nevelni”, hanem gondolkodását „karámba kényszeríteni” akaró, uniformizált ismeretátadás. A lappremiert széles körű érdeklődés kísérte: az Újlipótvárosi Galéria tágas termeiben Bertalan Tivadar képzőművész A levegő sebei grafikai sorozatából s festményeiből nyílt kiállítás; fiatalok s öregek egyaránt kiálltak az új szemléletű folyóirat programja mellett.

A lap széles támogatói köre a különféle szemléletű szakmai körök legkiválóbbjaiból alakult ki: Csűrös Miklós, Gráfik Imre, Kosáry Domokos, Lászlóffy Aladár, Osztovits Levente, Sánta Ferenc, Schwajda György, Konrad Sutarsky, Sütő András, Székely Magda és Bognár Antal konzulens – azóta már, Bognár és Gráfik kivételével, mindannyian örök álmukat alusszák. De a lap nem maradt szellemi támogatók nélkül azóta sem. Fokozatosan kialakult az új Napút-kör, nem kevésbé jelentős szakemberekből: Báthori Csaba, Bereményi Géza, Csáji László Koppány, Doncsev Toso, Gráfik Imre, Jankovics Marcell, dr. Koncz Gábor, Radnóti Zsuzsa, Szakolczay Lajos, Szörényi László (tiszteletbeli konzulens) neve szerepel az utolsó (2021. decemberi) szám impresszumában. Persze, a pandémia azóta már az ő körükből is kiemelte a maga áldozatát (Jankovics Marcellt).

2016 óta a Napút fenntartási gondjait a Cédrus Művészeti Alapítvány vette át a Napkút Kiadóval egyetemben. A lap szerkesztősége az idők folyamán némileg átstrukturálódott, bővült; s a szerzőgárda is egyre népesebb lett. Az idős(ebb) és a fiatal(abb) korosztályokból egyre többen ismerték fel: itt olyan tágas szellemű művészeti otthon várja őket, amilyen széles e hazában a Nyugat folyóirat megszűnte óta nem volt. S bár honoráriumra soha nem futotta a támogatói alapból, mégis minden szerző (lett légyen neves tudós, avagy pályakezdő ifjonc) örömmel adta ide írását, hogy ne kelljen a mindenkori „elvárt” irodalomszemléletet képviselő, politikailag manipulált folyóirat-irodalmunk zsákutcáiban bolyongania. Így ez a folyóirat szinte egymagában pótolta az évek folyamán tönkrement, sorra megszűnő periodikák fájóan hiányzó, az ízlésvilág, irányzatok, stílusok és az értékrend sokszínűségét vállaló folyóirat-irodalom szerepkörét. De – papír- és pénzhiány miatt – egyre kevésbé volt fenntartható ez a kivételesen gazdag, komoly kutatómunkát és szerkesztői tájékozottságot (is) igénylő formátum; így immár hat esztendeje megjelent mellette a naputonline.hu is, amely mozgékonyságával, naponta frissíthető 48 rovatával könnyebben tudta követni irodalmi életünk plurális törekvéseit (folyamatos pályázatokkal is serkentve-ösztönözve az olvasótábort). Most pedig a papírforma végérvényesen átadja helyét az online változatnak. Szondi György, a 75. születésnapja alkalmából a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével kitüntetett főszerkesztő, műfordító, költő, az irodalomtudomány kandidátusa, a bolgár irodalom kiváló ismerője és népszerűsítője, szomorú szívvel búcsúzik immár a szívéhez legközelebb álló alkotásától: a 22 éves Napúttól. Remélve persze, hogy az online folytatás sem lesz kevésbé értékes és színvonalas, mint a kezdet – ezért így biztatja jövendő szerzőit-olvasóit: „Vagyunk, hogy legyenek!” (Utószövés).

A vaskos (222.) búcsúszámban több száz szerző szerepel – de a folyóirat, bő 22 éve alatt, több ezer alkotónak is teret adott (többé-kevésbé rendszeresen). Itt említendő a lapszámokhoz csatolt 150 Káva Téka melléklet, amelyek önálló kiadványként jelentek meg egy-egy érdekes témával. Műfaji sokféleség jellemzi a Téka-füzeteket is (elbeszélések, versek, sőt kisregények, irodalomtörténeti, zene-, tudomány- és művelődéstörténeti, művészetfilozófiai tanulmányok, alkotói portrék, haiku- és szonettfüzérek, levélesszék, színpadi művek stb. jelentek meg benne, sőt hasonmáskiadványok is). Az utóbbi évtizedekben ez volt az egyetlen olyan periodika (a Magyar Műhelyen kívül), amely nem zárkózott el az avantgárd tematikától sem; s egységben látva a hazai irodalom színképét, egymás mellé állítva közölt hagyományos és modern, ősi és kreatív formában írt műveket, „a varázsmesétől az avantgárdig”. Felismerve és tudatosítva, hogy a „hagyomány” több ezer éves folyamatába a mindenkori újítások (új szemlélet, új műfajok) is szervesen beépülnek – s hogy a mai alkotásmódok, formák, stíluskreációk is holnapra a már megszokott, ismerős kifejezésmódok részévé vál(hat)nak. A Káva Téka sorozatról, amelynek mind a 150 száma 2020-21-ben felkerült a Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) gyűjteményébe (http://www.naputonline.hu/printfolyoirat) Borcsiczky Krisztina ad alapos elemzést, az egyes számokra lebontva (Összefoglaló gondolatok a Napút folyóirat mellékletéről).

S akkor még nem is említettük az 1999 óta minden év-végi (10.) lapszámban megjelenő Jeles hetvenesek sorozatot: a nemzedéki életútvallomásokat. Ezekből az utókor majdan összeállíthatja (ha kíváncsi rá) az 1928-as nemzedéktől kezdve egészen az 1950/51-ben születettekkel bezáróan a XX. század második felének és az ezredfordulónak szinte teljes korrajzát – politikai pártállásuktól függetlenül kiemelkedő személyiségei (tudósok, művészek, közéleti és politikai potentátok, sportolók, gazdasági szakemberek stb.) szemszögéből nézve. A sikeres és kudarcos életpályák, emberileg megszenvedett történelmi döntések, diadalmas és szégyenteljes politikai fordulatok (’56 és leverettetése, megtorlások stb.) s végül a vasfüggöny lebontása és a sok-sok ellentmondással telített rendszerváltoztatás más-más nézőpontból való szemlélése minden „hivatalos” értékelésnél hitelesebb képet ad korunk ellentmondásosságáról, amelyre a mai fiatalok (a rendszerváltás utáni időszakban vagy pláne az ezredfordulón született generáció tagjai) már úgy néznek, mint mi valamikor az őslények érthetetlen belháborúira.

Az 1978-ban született Nagy Koppány Zsoltnak például – mint emlékezésében (Nem kell vala megvénülnöd) írja – kedvenc olvasmányai közé tartoztak eme lapszámok: „Százával olvastam ezeket a vallomásokat […], és a legtöbbjüket szerettem, […] mert bizony 70-esztendőnyi tőkesúly állt mögöttük biztosítékként, hitelesítő »teherként«. Ők csak tudják, és biztosan jól tudják… […] Bevallom, a legszívesebben a keserű életutakat olvasom; azokat a szövegeket, amelyek fel merik vállalni, hogy szerzőjük mit hol hibázott el élete során – mert ezek a leghitelesebbek”. Hiszen „mindannyiunk élete tele van nehézségekkel, rossz döntésekkel, hibákkal, és ezekről beszélni tudni tényleg nagy emberséget igényel. […] Segít élni nekünk is. Mert látjuk, hogy más is követett el hibákat, és mégis itt van, tessék, 70 éves lett, és visszafogott derűvel tud beszélni a legszomorúbb dolgokról is. […] Lám, így kell »megöregedni«, ha ez öregedés egyáltalán: méltósággal, okosan, szépen és bölcsen, hogy ne éltünk volna hiába e földön”. „Az 1998-ban elindított, és – túlzás nélkül állíthatom – nemcsak világszínvonalú, hanem minden bizonnyal páratlan »projekt« tehát örökké élni fog, örökké élhet, függetlenül attól, hogy papíron megjelenik-e vagy sem?” Ilyen dokumentumtárat semmiféle adatmegőrző nem tudna létrehozni: emberi vér, könnyek, örömök, bánatok, gyász és győzelem emléke kavarog minden írásban. Nemzetünk történelmi emlékezete, a sokféle nézőpontból kialakuló életszintézis tárháza ez az gyűjtemény.

A végül 2021 decemberében megjelenő búcsúszámot a szerkesztőbizottság eleve úgy alakította ki, hogy az olvasók hiteles és lehetőleg teljes képet kapjanak az eltelt 22 esztendő munkájáról, tematikus gazdagságáról, a lap különböző rovatairól s a Napút-rendezvények sokrétű színképéről, a kiállítások változatos helyszíneiről. 169 közönségtalálkozó, lapszámbemutató 95 helyen – vidéken, nagyobb városokban, külföldön (Bécs, Burgasz, Kijev, Oslo, Szófia, Ljubljana stb.); sokszor a szomszédos országokban (Pozsony, Beregszász, Nagyvárad, Kolozsvár, Csíkszereda, Arad, Lendva, Szabadka, Zenta, Újvidék, Magyarkanizsa stb.), és persze leggyakrabban Budapesten, különböző Galériákban, könyváruházakban, oktatási illetve kulturális intézményekben, művelődési házakban stb. Legtöbbször mégis a különleges, gyönyörű rózsaablakos Nádor Teremben, a Vakok Intézetében (összesen 37-szer!) – mindig finom kis agapévendégséggel, kellemes, estébe nyúló beszélgetésekkel kísérve. Ezeken az összejöveteleken adták át ünnepélyes keretek között a Napút-díjakat (2007-től), a Cédrus Művészeti Alapítvány pályázati Napút-oklevelét s az egyéb pályázati díjakat (Napút Hetedhét díj, a műfordítói teljesítményért 2012-től; a korán elhunyt Prágai Tamás emlékét őrző Prágai Tamás–díj fiatal költők számára, 2017–2021 között). Ami azt mutatja: az állami dotáció nélkül (olykor kisebb alapítványi pénzekből és az olvasók százainak hozzájárulásával) működő folyóirat nemcsak hogy „eltartotta magát”, hanem még különféle jutalmazási-elismerési szisztémát is tudott működtetni (a Napút díjazottjairól, a pályázatokról s egyéb tevékenységekről a Közelítő adatok, sorolások c. zárórovatban pontos képet kapunk). Mindez azt sugallja: ha egy folyóirat „befészkeli magát” közönsége szívébe, akkor csodákra képes – s ha csupa ilyen folyóiratból állna irodalmi életünk, biztos, hogy nem lenne „vesztes ágazat” a kultúra!

2018 végén – a folyóirat 20. évfordulóját ünneplő esten – elhangzott méltatások online is megjelentek; „majd a Napút-szállta közeledtével NAPÚT-köszöntők cím alatt egyre szaporodtak – emlékezik Szondi György az Utószövésben. – Ez szélesült búcsúszámunkban újabb és újabb felkértek kurta avagy mesélőbb válaszgondolataival. A névsor nem tükröz végiggondolt lajstromot”.

Nem véletlen tehát, hogy a búcsúszám tekintélyes részét a Napút-köszöntők adják: mintegy 120 szerző, munkatárs, támogató és olvasó emlékezik végtelen szeretettel, elismeréssel, a főszerkesztő iránti tisztelettel a folyóirat bő 20 esztendejére. Szépen névsorba szedve, Bába Szilvia rovatvezetőtől Zsávolya Zoltán irodalomtörténészig sorakoznak az érdekesebbnél érdekesebb, rövidebb vagy hosszabb tisztelgő és emlékező írások, fiatalabb avagy idősebb, tekintélyesebb szerzők tollából, Szondi György kiváló főszerkesztői munkáját méltatva, aki megteremtette és ötletgazdagságával fenn is tudta tartani ennyi éven át a Napút kivételes jellegét folyóirat-struktúránkon belül. A tömör, velős méltatások mellett egészen hosszú, elmélyült elemzéseket, jóízű élménybeszámolókat is olvashatunk az együtt munkálkodás örömteli éveiről – hadd ne soroljam most fel a számtalan, színes-eleven, szeretettel és elismeréssel rótt köszönő sorok avagy emlékezetes szépirodalmi alkotások szerzőit. Külön figyelmet érdemel viszont néhány lényegre mutató, alapos értékelő elemzés, amelyek elhelyezik a Naputat folyóirat-irodalmunk tengelyében, felmutatva, hogyan alakította ki a főszerkesztő a lap szinte egyedülálló profilját kissé belterjes irodalmi életünk egyhangúsága ellenében.

Minderről hosszadalmas, külön tanulmányt is készíthetnénk; de ehelyett álljon csak itt Stanczik-Sztarecz Ervin „szívből írt” és az olvasók nevében „szívből küldött” kis emlékezése (Ezernyi tollforgató a virágoskertben). „A 21. század első negyedében a magyar irodalom égboltozatán 22 esztendeig világított egy Napút nevű planéta, amely a korfelfogáshoz képest retrográd irányban forgott. Minden leszállópályát megnyitott a tehetséges fiatal, vagy már érett korú művészek, tudósok, gondolkodók előtt. […] A Napút aszteroidáján mindenki megvethette a lábát. Kis égitestként tűnt fel, mégis volt légköre, s a felszínén sok-sok szín. Időnként virágba is borult. Szondi György virágoskertjében, fiorettijében megpihent a kamasztollú, csendes dekadens, fejjel lefelé író avantgárd; az Emmauszba úszó Jézus-scriptor; piktorok, bálnacsonttal rajzolók, homokfúvó szobrászok, kőbe arcot kövezők, pápaszemes magiszterek, kihalt nyelveken tudók, haiku-varázslók, szonett-szövögetők. És természetesen, jóízűen diskuráltak, kvaterkáztak, uram bocsá’ – pletykálkodtak, kevéske jóféle szekszárdi vörös mellett, Brahmsot vagy barokk zenét hallgatva, s nézték a világmindenséget a nagy, színes ólomüveg ablakokon át – igen, ott, ahol a Batthyány család egykoron imádkozott…” Szép volt, jó volt – s valóban igaz volt mindez. „Huszonkét év alatt ezernyi tollforgató tűnt fel a Napút hasábjain…” S most vége lett ennek is. „E megriadt időben jó volt itt a Napút kertjében, gyöngykavicsos girbe-gurba ösvényeken, hatszirmú hexameterek, szapora szívverésű anapesztusok között, ahol a táj mindig új színt kevert. Most megpihentünk, s közösen kiraktuk a tízezer kavicsos mandalát, de nem volt szívünk eltörölni, égi madarakra bíztuk: csipdessék fel a magokká vált köveket…”

Hát ennyi maradt a bő két évtizedes álomból, küzdelemből, a rengeteg szellemi erőfeszítésből az emlékezet mauzóleumában – de szerencsére, emlékeztetőül, megmaradt az online változat mint élő folyóirat. Csáji László Koppány – mint a Napút közegében felnövekedett ifjabb munkatárs – Napút-köszöntőjében (amelyet az Önrekviem számba készített eredetileg) kissé „másnaposan” búcsúzik szellemi otthonától, el sem tudván képzelni, mi vár rá (s generációjára) „az irodalomipar malomkövei között”, mikor már nem lesz módjuk a védett háttérbe visszahúzódni, az értő és megértő baráti közegbe. „A Napút úgy vált a hazai irodalomtörténet megkerülhetetlen forrásává – írja –, hogy közben egyetlen tábor sem futtatta, nem reklámozták és nem sztárolták. Valahogy mindenhonnan »odaát maradt« – sem a futtatók, sem a futtatottak, sem a futottak még dimenziójába be nem illeszthető. Ennek ellenére mindig derűs volt itt a borult ég is”; hiszen „az alkotók rendkívül sokféle arcát” ez a folyóirat meg sem próbálta »homogenizálni«.” Sőt! „A legtöbb NAP-törzsutas alkotásáról azonnal meg lehet mondani, hogy melyikünk írta, ami – valljuk be – ritka erény a kortárs magyar irodalomban”. Valóban. Hiszen maguk a szerzők is – más folyóiratoknál – az uniformizált generációkhoz tartoznak már. Nem csoda hát, ha a „rigófiókák” riadtan szorítják felnevelő „fészkük szélét” – de hát „ideje immár kirepülni!” „Mint letört ágak, visszafájnak a NAPÚT estjei”, ahol „a minőség és az együttlét fontosabb volt az íráskényszernél”.

A Napút irodalomtörténeti súlyáról, szellemi életünkben betöltött szerepéről Bertha Zoltán irodalomtörténész hosszú tanulmányban ad sokoldalú jellemzést, amelyből egyértelműen kitűnik, hogy valójában egy európai léptékű, határainkon messze túlmutató jelentőségi kulturális folyóiratról van szó. Autentikus tájékozódás a világegyetemben, a magyar nemzeti és a nagyvilág nemzetközi kulturális folyamataiban; az irodalom, a művészetek, a közélet, a társadalom, az egyetemes szellem legszélesebb köreiben; nyitottság és „jóakaratú igazítás a világon” (Tamási Áron szavaival); „egyetemes tájékozódás, univerzális orientáció” (Hamvas Béla kifejezéseivel) jellemzi minden törekvését. A Kárpát-medence népeinek közös kulturális tudatát építgetve, szellemi egymásrautaltságát hangsúlyozva közös közép-európai összefogásban gondolkodik. Szondi Györgynek, „a kiváló írónak – költőnek – tudósnak, kultúrtörténésznek és kultúraszervezőnek, intézményalapítónak, folyóirat- és könyvszerkesztőnek”, azaz „jószolgálati mindenesnek” köszönhetően – hangsúlyozza Bertha professzor –, akinek „alkotó és szervező géniusza” a mindenkori igazságküzdelem, teljességigény, minőségteremtés jegyében nyilatkozik meg, elképesztően széles ölelésű, tágas horizontú és koncepciójú tematikus kisenciklopédiái olyan területekről hoznak hírt, amelyek feltárása: küldetés. Mint Adyé, Csontváryé volt, s az utánuk sorjázó nemzedékek legjobbjaié. A sok-sok értékes „adalék” felsorakoztatása mellett ő a legfontosabbnak azt tartja, hogy Szondi György és az egyetemes Kultúra Várát védő csapata („apródjaival” egyetemben) kultúrmissziót teljesített. Ő, „a fiatalok egyedülálló mentora, istápolója, pályára léptetője” s az idősebbeknek is önzetlen, segítőkész pályatársa (amit a Jeles hetvenesek sorozat már önmagában véve is bizonyít) megkísérelte „összehozni a lelkeket, a szándékokat, a jóakaratot” minden életterületről (irodalom, művészet, tudomány, kultúra- és művelődéstörténet, vallás, színház, zene, oktatás, sajtó, újságírás, sport, politika) a magyarság, a magyar nemzeti és a világkultúra megmaradása, felemelése érdekében”. „A 22 évfolyam könyvnyi terjedelmű számai – mint valami csodálatos bőségszaru – őrzik és ontják a tudást, erősítik a szellemi összetartozás élményét”, „a nemzedékek, stílusok, világképek, életfelfogások, műfajok, formanyelvek tarka tematikai és esztétikai tömkelegéből lenyűgöző hatású freskót alkotva”. Szondi György, „az áldozatkész mecénás, szolidáris alkotóművész, közösségformáló egyszemélyes intézmény, s mindnyájunkat összefogó nagy lélek”; szerkesztői felfogása az elmúlt félszázadból „talán csak a legendás Ilia Mihályéhoz hasonlítható”: „A magyarság, a magyar nemzeti és a világkultúra megmaradása, felemelése érdekében” mindent megtettek, ami rajtuk múlt. Szondi „még páratlan önlexikon-kompilációjával is bővítette a konfesszionális megszólalások hatalmas körét”; nehogy a folyóirat megszűntével kárt szenvedjen bármelyik szerzője is, s a közös „vélemény-buborékokban élők” kigolyózzák őket.

Az idő távlatából kimagasló, egymás mellett álló Tornyok (mint a Nyugat-korszak nagy alkotói) egymás nagyságát erősítik (nem pedig rombolják!): spirituális kötőerőként egyfajta létszintézist mutatnak fel (és őriznek századokon át) az adott korszakról. Ahogy Weöres írta: „Mert ami egyszer végbement / azon nem másít semmi rend / se Isten, se az ördögök: / múlónak látszik és ÖRÖK”. A Napút minden száma újdonságával lepte meg olvasóit – hangsúlyozza Bertha Zoltán, aki az utolsó gyűjteményes számokat (2020. december: a szerkesztők és a konzulensek vallomásos emlékszáma; valamint 2021. március: a laudálók sokaságának élményei) különösen fontosnak tartja az emlékezetmegőrzés szempontjából az utókor számára, amely majd talán útra kel „a szabad ég alatt és a megtartó föld felett ragyogó NAP fenséges útja nyomában”, mint őseink egykoron a csodaszarvas nyomán (Egyszerre dokumentum és monumentum).

Suhai Pál költő, irodalomtörténész – NAPÚTRAVALÓVAL tarisznyájában – úgy véli: még hosszú időn át lesz miből táplálkoznia a hazai irodalmi/művészeti életnek, amely talán idővel ráébred a Napút igazára is: „egyedül együtt jobb”. Szondi György példamutató szerkesztési gyakorlata szerint nem az elkülönülés, az egymással rivalizáló, egymást megsemmisíteni akaró versengés kedvez az irodalmi/művészeti élet kivirágzásának, hanem a különböző irányzatok párbeszéde, egymást megtermékenyítő, inspiratív hatása. A Napút tematikus számainak köszönhetően olyan gazdag művelődési anyag tárult fel előttünk, s olyan témákról, amelyek közösségi életünkben még most is „tabu”-nak számítanak, s amelyek áttekintése, tisztázása (mindmáig!) ezernyi politikai érdeket sért, így vagy hallgatunk róluk, vagy ki-ki a maga nézőpontjából igyekszik meghamisítani azokat. Ilyenek: az egyes hazai nemzetiségek helyzete, kultúrája; a nagy háború (az első világégés és következményei), az 1943-as szárszói találkozó, a Gulagra hurcoltak gyermekeinek sorsa; határon túli nemzetiségeink nyelvi- irodalmi élete (nyelvi korlátozások), autonómiakérdések stb. Vagy akár az irodalmi életünket színesítő versfordítóversenyek, haikupályázatok, az avantgárd jelenségekre való odafigyelés stb. „Szondi György több mint két évtizedes áldozatos munkája […] a hátizsákban cipelt szellemi dugáruk mániája és mániákusa” – valóságos „gondviselés-csempész, irodalom-szeretet orgazda, szépszó-zugkereskedő”, többet tett szellemi életünk felvirágoztatásáért, mint amennyit a hivatalos kultúrpolitika a rendszerváltoztatás óta egyáltalán tehetett. Suhai, mint a Napút állandó szerzőinek egyike, őszinte szívfájdalommal állapítja meg: „Időnk lejárt. E földi tereken nem lehetséges »örök« – a Napút spiritus rectorával együtt szedelőzködhetünk mi is […] Veszteségünkben a bizonyosság: NAPÚT csak egy volt, és nem lesz már soha”. Búcsúzóul tehát azt kívánja munkatársainak s önmagának is: „A NAP útján jöttünk – menjünk is hát ezen tovább. Vigyük tarisznyánkban útravalóul hamuba sült pogácsáját!…”

Vörös István A világ legnagyobb Napút–szerkesztőjeként emeli fel Szondi Györgyöt mint alkotótársat a Napút festője: Csontváry mellé. Nem véletlenül: mindketten egy álom igézetében, a Jövő útjait megvilágító vágy jegyében alkottak – vagyis világot teremtettek. Hiszen Szondi is a Napút pályaívét varázsolta elénk, egy teljes szellemi glóbuszt teremtve folyóiratával, amelynek számai egy spirituális(abb) jövendőbeli világ szellemi képét élik elénk. „Húsz éve elképzelhetetlen a folyóirat-kultúra a Napút nélkül”. Az Idő, az Örökkévalóság szólított meg bennünket általa, mint annak idején Csontváry álma által: vagy a Teljesség igézetében élünk, vagy örökre a töredékesség, a kicsinyes mindennapok, a köznapi érdekek rabjai maradunk. „Az Idő beszél ilyenkor hozzánk?” Hogy ne ragadjunk le se a múltban, se a jelenben? „És mindig a napútról beszél, amely az idő tájain át vezet”.

Éppen ezért tartja Bánki Éva író (is) oly fontosnak, hogy a Napútban „egymásnak feszülhettek” a különböző álláspontok, a „különböző véleménybuborékokban élők” nézetei „a magyar kulturális élet egyik utolsó találkozópontján”. Szondi (vár)kapitány vállát megveregethetjük, à la Vörösmarty: „Ez jó mulatság, férfi munka volt!” De vajon lesz-e még valaha is folytatás?

Zalán Tibor, a Napút B2-páholy rovatának (vagyis a lap vastag borítója belső oldalának) állandó tárcaírója Szondi György főszerkesztő kiemelkedő és korunkban egészen egyedi merészségét abban látja, hogy „egy minden szempontból nyitott folyóiratot szervezett magának. Meg azoknak, akiknek nem volt ilyenjük. Akik látszani szerettek volna, de nem engedte meg számukra a »szakma«, a »kánon«, a gőg és a különféle érdekek mentén kialakított és azok szerint változó mainstream félelemből eredő farkasvaksága”. Lehetséges, hogy a lap hiányai (esetleg „merészségei”, netán „vétségei”) – amit sokak a szemére vetnek – épp ebből a nyitottságból fakadtak; de ne feledjük: „ha egy lap nyitott, akkor a vélemény szabad, a gondolkodás is szabad, és a tévedés joga is szabad. És a kockázaté is”. Zalán úgy véli: azon el lehet töprengeni, hogy mi volt „a lap születésének, létezésének a felhajtóereje” (Szondi György „eszelős akarása, tiszteletet parancsoló szakmai alázata, meggyőződése vagy sértettsége, lehetősége vagy a lehetetlen megkísértése”?); de inkább hihető, hogy „a sok mellé álló ember hite és bizalma abban, hogy van elég hely a nap alatt. Vagy nem őrült elme őrült találmánya-e a Napút maga, magányos cédrussága mint olyan?” (A Napútról úgy konkrétan vagy általában).

*

Azonban most már ne időzzünk tovább a múltnál, a „hogyan is volt?”-nál, hiszen még itt vagyunk a jelenben, s abból táplálkozhatunk, ami nyitott könyvként előttünk van; nem feledkezve meg a Jövő útjairól sem… Szondi György kedvelt szöveggondozójára, Kovács Ildikóra bízta, hogy „válogasson kedve szerint, amennyit akar”, a korábbi lapok anyagából, a számára „legkedvesebbekből”; hiszen ő az egyetlen ember, aki „ismeri a több mint harmincezer oldal összes betűjét” – mert ő az első perctől a folyóirat „nélkülözhetetlen munkatársa” volt (ahogy Wehner Tibor is nevezte őt). Magyar Miklós, akinek két kötetét is Ildikó „szöveggondozta”, a 2019-es júliusi lapszámban megjelenő „Köszöntők és köszöntöttek” között – a főszerkesztő és Báthori Csaba, Wehner Tibor, Bognár Antal köszöntői mellé – odateszi a maga névjegyét is: „Jelen sorok szerzője is csodálattal adózott Kovács Ildikó szakmai hozzáértésének, precízségének, segítőkészségének, amikor a Napkút Kiadónál ez évben megjelent (Esterházy Péterről, valamint Guillaume Apollinaire-ről írt) két könyvének korrektúráját olvasta”. Így hát a búcsúszám első részének összeállításához („Szöveget gondoz elénk”) Ildikó méltán kapott szabad kezet, s valóban „kedve szerint” emelte ki a számok tömkelegéből azt a néhány alkotást, amelyeket ő a „maga számára a legkedvesebbeknek” tartott.

Talán nem meglepő, hogy Ildikó egy nagyon is komoly, mind témájában, mind szemléletében aktuális, a nemzet életébe vágó tanulmányt emel az élre (Albert Gábor: A magyarság és a kálvinizmus). Szerzője a honfoglalás 1100 éves évfordulója alkalmából töprengett el azon a „csodán”, hogy „a magyarság hogyan volt képes túlélni történelmének három súlyos válságát, amikor a semmi partjára szorultunk, s reális esély volt arra, hogy »felolvaszt a világ kohója, s elveszünk, mert elvesztettük magunkat« (ahogy Ady mondta)”. Fontos tehát tisztán látnunk: „mi volt az, ami akkor megtartott bennünket, s mi tarthat meg napjainkban”. Hiszen „a mohácsi katasztrófát követően a lelkekben is összeomlott az egységes magyar nemzet képe” – hangsúlyozza Albert Gábor –, s a három részre szakadt Magyarország teljes eszmei, szellemi, vallási káoszban élt. „Nemcsak a kulturális szimbólumrendszer omlott össze, hanem a török csapásai alatt a meggyöngült nemzet is veszni látszott”. Időben ez nagyjából az európai reformáció kialakulásával, a XVI. század derekán bekövetkező egyházszakadással párhuzamosan történt; s a reformáció – konkrétan a kálvinizmus – mentőövet dobott a magyarságnak (is). A keleti országrészeken a köznemesség és a parasztság gyors és tömeges áttérése, a(z új) hitbe ágyazott kultúra terjesztői, a prédikátorok, akik a transzcendens értékek, normák érvényességét hirdették – a bűn és bűnhődés isteni törvényére figyelmeztettek, olyan elementáris erővel hatottak a népre, hogy „a ráción túli erők működésének eredményeként 1584-ben már alig néhány katolikus pap maradt Erdélyben”, s a kálvinizmust egyre inkább a magyar etnikum vallásának tartották. S megtörtént a „csoda”: a keleti magyarság a kálvinizmusban magára talált – aminek intenzív társadalomformáló hatása, politikai hozadéka is lett: a független Erdély megszületése, Bethlen Gábor fejedelemségének virágzó időszaka (nyomdák, neves kollégiumok alakulása, a művészeti, irodalmi élet felvirágzása s 1590-ben a híres, magyar nyelvű Károli Biblia kinyomtatása, majd elterjedése országszerte). Vagyis „a magyarságot mély nemzeti és erkölcsi válságából […] a reformáció hatalmas, sodró eszmei és szellemi áramlata emelte ki. Nem holmi gazdasági-pénzügyi manőverek, ideig-óráig ható ravasz politikai sakkhúzások, hanem a transzcendens primátusát hirdető, a belső, lelki élet fontosságát hangsúlyozó kálvinizmus”.

Albert Gábor tanulmánya (mutatis mutandis) arra hívja fel figyelmünket, hogy a hosszan tartó válságból csakis az eszmei, szellemi, lelki megújulás vezethetné ki a nemzetet ma is. Ahogy István királyunk hitt abban, hogy isteni parancsot teljesít, s a csoda bekövetkezett (a kereszténység eszmei és szellemi áramlata felrázta, aktivitásra késztette a nemzetet); s ahogy a XVI. században a kálvinista hitújítás is megújulást hozott – úgy ma is bízhatunk benne: vannak még hitbeli tartalékaink a megújuláshoz. Csakhogy a csodában hinni kell. S akkor a remény is megszületik bennünk, s önbizalmunk is megerősödik: újra kell fogalmaznunk az erkölcsi megújulás paradigmáit. Albert Gábor Barankovics István (1945-ben a Kereszténydemokrata Párt elnöke) hajdani megfigyelésére hivatkozik: „Az emberiség újra a szellemtől várja a kiút megtalálását. Újra többen olvassák a Bibliát, a bölcselet nagy dokumentumait s a tudomány könyveit, mint a pártprogramokat és a szolgálati útmutatásokat. […] Igére szomjasak a lelkek”. Ehhez én még annyit tennék hozzá: adva van most is számunkra a megújulás lehetősége: új–evangelizáció az ökumenizmus jegyében – Krisztus szeretetparancsa megtartásával.

Ha élni akar az emberiség (s benne a magyarság): nincs más utunk. Már a Természet is megelégelte bűneinket – mivel minden téren áthágtuk a léttörvényeket, magunk vagyunk okai a ránk zúduló csapásoknak.

Erről az általános válságállapotról szól a Kovács Ildikó által kiválasztott szépirodalmi anyag is.

Báthori Csaba három költeménye (A távozás képei I–II., valamint a Napjaink sora) és Borbély András Könnyű föld c. verse egyaránt a hiány, az ellehetetlenülés, a szétesettség és az elvágyódás – akár a megsemmisülésbe hullás – képeit variálja. Pedig Báthori szeretne cselekvően élni („A világ mindig az igenen múlik, / szívtől a szíven túlig. // És legtágasabb éppen a szegélyén, / örök a semmi mélyén”); de úgy tapasztalta mindenkor: hiábavalóak az egyes ember próbálkozásai – nem tud szárnyakat növeszteni, mint a madár; legfeljebb álmodhat a repülésről. „Nagy hivatás tűntön születni, // még mielőtt elpiszkolódnak / a hajnali dolgok s lesorvad // ki-ki a földről. Mást se hagyhat, / csak pár képet s élőhalottat”. Tudja, érzi: szégyen így élni – de hát a kor csak ennyit enged, ennyit kínál annak, aki magasba tör. „Ne is sajnálkozz – fogadd el a szégyent. / Nem csak a hős teremthet más világot. // A szégyent szíved egyszer majd kiváltja / s a szakadékban ment meg – avagy épp fent – / a férfi-reménytelenség csodája”. Borbély András pedig a „rég halottak pusztáján” bolyongva, adys hangon (itt „a legkülönbek sose éltek / itt meddő a nagy gerjedés / s százszor boldogok a vetéltek”), de már mintegy elfogadva a sorsátkot, kérdi: „Kik éltek itt? Éltek egyáltalán? / Otthonunk vízparti homokból kelt szóvár”. Fájdalmasan siratja pusztuló népünket: „Tudom, a szó csak fél szárnya a csöndnek. / Könnyű bárkák. A mélység hallgatag. // Szavak: szélben megbillenő tetők. / Szavak: foszló, felhő-könnyű szárnyak. / Mind elmennek. A szó hiánya marad”.

Borbély András prózai szövege (Hidegség, állat) ugyancsak a szívszorító félelem hideglelős képeit vetíti ki, álom és valóság szövevényes összefonódottságában. Bizarr-szürreális térben, félszürkületben bolyong a beszélő én, mint akivel valami rettenetes történt, s most kábultan rakja össze az átélt mozzanatokat. „Azon az éjszakán, amelyen elárultattam, de még mielőtt a policok a kopott, piros ingemben óvatosan halálra vertek volna és kimondták volna az ítéletet, elhagytam a tett helyszínét, és zavaromban elfutottam a falu fölötti legelők irányába”. Mintha kívülről szemlélné a történteket, önmagát is – választ keres a miért?-ekre. Egy eldördült pisztolylövés, menekülés; s most egy sötét kamrában (cellában?) ébredés – s a dermedt várakozás: „mindjárt szólítanak, hogy engedelmeskedjem…” Agyában űzött, keserű gyermekkora emlékei keringenek („Tizenketten voltunk testvérek. Döngölt padló, hideg. […] Jöttek, elvitték a gyermeket, a marhát, az ember nem kérdezett semmit. Még a gyermeke temetésére sem ment el az ember. Meg volt tiltva. Kilenc évesen mentem szolgálni. Sokat éheztünk…”). A fejében kavargó emlékfoszlányok összegabalyodnak – csak az eldörrent pisztolylövést kísérő diadalérzet izzik fel benne: „Valamit tudtul adtam a lövéssel – hogy győztünk. Márpedig törvény szerint nem szabad győznünk”. De nem ölt meg senkit a golyó – erre biztosan emlékszik. S most a sötét odúban várja, hogy jöjjenek érte. A köd lassan feloszlik körötte: „fölismerem, hogy hol vagyok – ott, ahol előző este lefeküdtem”. Boldogság önti el: megmenekült. Elhatározza: nyugodtan bevárja „hóhérait”. A cella, ahol aludt, se hideg, se meleg; valami állat kaparász kívülről a falon. De már nincs jelentősége se ennek, se másnak. Senkinek sem fog beszélni a pisztolylövés kiváltotta győzelemérzésről, se „a törvény hideg pillanatáról” – hiszen lehet, hogy csupán a tudatalattijában kavargó álom volt az egész – a rémült menekülés önmaga, egész élete elől.

Bereményi Géza Óvodáim címen mesél kiskori emlékeiről, amelyekben szinte a játékban „előélte” mindazt, ami később döbbenetes valósággá vált számára. Ironikusan idézi fel a Szent Rita-kápolna melletti óvodabeli tapasztalatait, ahonnan igen hamar eltűntek a kedves, szelíd, türelmes, fekete fityulás nővérek; helyettük testes, türelmetlen, erélyes nénik és bácsik jöttek felvigyázni a gyerekekre. Egy ideig még a kápolna előtti udvaron olykor láthatták a kedvesnővéreket, akik boldogok voltak, „mert mindig a Jóistennel” lehetnek; de később már a templomból is kitiltották őket: kalauznak kellett elmenniük. Mindez „felsőbb parancsra” történt, mint a kíváncsiskodó kisfiú megtudta, akit ez után már nem érdekeltek az óvodai játékok – a felnőttek titkait fürkészte egyre. Magánosan játszott kis mozdonyaival, ólomlovasával; amelyet egyszer – mintegy felsőbb parancsra – a virágoskertjükben elásott, hogy soha senki ne találhassa meg (jóval később, felnőttként, egy kertrendezéskor próbálta megkeresni – de a lovacskának már híre-hamva se volt). Aztán átkerült egy másik óvodába, ahol bábszínházat játszottak, orosz dalokat énekeltek, s Dunyuska a folyó partján vörös zászlóval kezében várta Péterkét, hogy az csónakján átvigye őt a túlpartra. A bábok rángatózva, ütemre meneteltek. Ezt a bábjátékot a kisfiú később szorongva számtalanszor újraálmodta, mindig más helyszínen, s rémülten várta az ébredést. Az óvó nénivel és férjével sok szó esett a kémekről, kulákokról, a dolgozó parasztságról és a munkásokról – a férfi dicsérte a Szovjetuniót; élvezték, hogy veszekedve politizálhatnak a kicsik előtt. „Örültem, hogy nem ők a szüleim, hanem Róza és Sándor” – zárja a kisfiú a történetet. (Vagyis az ’50-es évek durva átpolitizáltsága már az óvodásokat is megmérgezte – így köszöntöttek aztán rájuk az iskolai, majd felnőttkori mérgező esztendők).

A korábban kiemelt, tragikus hangoltságú versek, prózaszövegek ellenpólusaként Kovács Ildikó néhány igen megragadó, lágyabb szövetű költeményt is beválogat a mustrába: „hadd lássák és hadd olvassák”, hogy mennyire színes, hol vidám, hol szomorkásabb, mégis felemelő élet folyt a Napút-összejöveteleken, ahol mindenki hallathatta a saját hangját. Falcsik Mari vagabundos, frappáns kétsorosai párjához (Tricepsz „éhezőművészhez”) egy mély, sok próbát kiállt kapcsolat benső összetartó erejét mutatják fel (Egészen másfajta Énekek Éneke): „Ismerem már vagy harminc arcodat / és mindegyikben gyönyörömet lelem // élvezem benned a nagy nyugodt teret / hogy sarkos tárgyakkal régi / és idegen háborúk nyomával nem kell ütköződnöm […] siratom benned a pihés koponyájú / átlátszó erű fehér csecsemőt akit már / nem is a mellemen hanem a szívemen / ringatok ha nem vagy itt // igen a görbe szúrós néma nevetést is / ami efféle nehéz női levegőket oszlat / szeretem benned a csúfondáros öreg kínait”.

Hétvári Andrea erős zeneiségű, finom dallamvilágban fogant metanyelven írt költeményei egy egészen más női arculatot és kapcsolódási formát idéznek elénk (Víztükörtánc – Három negyedben). A könnyű, halk tánclépésekkel egymás felé közelítő pár „esték barlangjába” rejtőzik – „teremtés csöndjébe hajol / összefénylő vállaink / néma mosolya” (Adagio). S aztán a lassú, álmodó egybeolvadás: „óceánritmusú karod / hallgatag kagylócsöndedbe zár” (Andante); majd a két árny immár eggyé válva tükröződik a tó kisimult felszínén (Affettuoso). S aztán minden tovatűnik: az árnyjátéknak vége – „felhőbodorba karmolászó markod / jelenbe zengő percet nem talál / seholban éledt égre nyíló arcod / világi létbe lengő pókfonál […] ha már tudatlan szíven átrohan / e színtelenre vált időfolyam” (Egy partitúra margójára – „s marad, mi volt…”: a puszta lét).

A versmustrát Vasadi Péter Megszakított örökélet c. folyondárkölteménye zárja, amelyben „Isten népének”: a földi igazságtalanságok áldozatainak, a mártíroknak „titkos hívásra” elinduló, véget nem érő vonulását örökíti meg. „Az elszenvedett erőszakos halál tart össze minket […] nincs hangjuk igéinknek / csak izzópontja van / mi átüti a csöndet […] befelé egyre táguló / bizonyosságunk szétárad / mint a pirkadat, az élők / rendje nem él, ez a rend / szomorú, még hátravan / a gondolatok irgalmatlan / ütközete, hogy soha / többé ölni ne lehessen”. Ez a szomorú menet, az ártatlanul meggyilkoltak vég nélküli sora „engedelmesen” hajtotta fejét a nyaktiló alá („nem erény volt engedelmességtek, hanem / dögletes fényűzése minden- / féle hazugságnak […] íme, elhoztuk / öletekbe a föld bárány- / háta szelíd görbületét // őrizzétek, őrizzétek, őrizzétek” – tanulságul az utánatok jövőknek). S hogy ez mindig újra és újra megtörténik a Történelemben? „Sosem a kéz öl egyedül, / félreüt előtte a szív, / a száj már régen / beszél”: a gyűlölet szavai fröccsennek ki belőle, „torzítva a valóságot”. Pedig valamikor „minden gyilkos is / csecsemő volt, anyja / tejét szopta”; de az Idő: a hazugságok, a félelem, a vágy, a gőg, a szenvedély mindenkit megtipor, megront – s „ahogy nőtt, úgy hullott / ki belőle a »ne ölj!« előtt / meg utána az a csönd”: azt tette, „amit a legképtelenebbnek ítél a világ”. Az ártatlanok tömegének halálát jóvá tenni nem lehet. „EGY az ember: / a bűn osztja meg / gyilkosra, áldozatokra, / emlékezzetek. Emlékezz”.

Ez a költemény az egész XX. századon átvonuló halálmenet szimbolikus megjelenítése – napjainkban /ismét/ döbbenetes erővel hat. Úgy tűnik, a háborúk kora még (ma sem) zárult le; sőt! ma már több szinten zajlik. Verbális síkon és a természeti katasztrófák síkján (a pandémia is ennek [volt?] szimbóluma); s a naponta bekövetkező robbantások, gazdasági-társadalmi fenyegetettség síkján (is) egyre hevesebben folynak a hatalmi harcok – amelyek lassan már „végveszéllyel” (atomháború?) fenyegetik az emberiséget. Így természetesen kérdésessé vált: megérdemli-e ez az emberiség az örökéletet? Vagy inkább a (földi) pokolba zuhanást választja? Hiábavaló lett volna Krisztus megváltó áldozata?

Ehhez a gondolatkörhöz kapcsolódik Fodor Miklós A természet szentsége – a szentség természete c. írása, amely a népmesék világára utalva feszegeti az emberi lét alapkérdését: „Szent az az ember, aki a természetből kört hasít, hogy e körön belül kultúrát alkosson. Szent, mert azt a megalapozó forgatókönyvet éli, amelyet az emberteremtő hatalom reá bízott”. Erről szólnak a népmesék, az archaikus mítoszok, a varázsmesék – aki hőssé vált és legyőzte a Sárkányt heroikus küzdelemben, annak „isteni kiválasztottsága” immár bizonyos. De a hősiesség lényege: a Gonosz, a romboló erők legyőzése, az ártatlanok védelmezése; nem pedig halomra gyilkolása! „Eljő az idő, amikor természetessé válik a hatalom akarása anélkül, hogy e hatalmat a teremtő szeretete tenné jogszerűvé […] És eljő az idő, amikor a tudás már […] csak az élvezet, a hatalom és a nyereség akarását szolgálja.” Egy korszak végét jelzi az általános szorongás, mely nem képes felismerni: „Ő (azaz: ISTEN) szeret bennünket”. Úgy tűnik, sajnos, ennek az eónnak már nem is a kezdetén, hanem lassan a vége felé járunk – a mai emberiség számára nem szent az ÉLET (ezért nincs örökélete!) – átadta magát „a halál kultúrájának” (amit a pandémiafertőzet szimbolikusan ki is fejezett).

Csáji László Koppány az életrevaló Naszreddin Hodzsa, „a híres, furfangos bölcs, jóságos tolvaj” alakját megidézve mutatja be, mitől s hogyan is lesz valaki hős (Hogyan lépjünk át az időtlenségbe?). A tábortűz mellett, az erdő mélyén, egy vándorkereskedő fia szappanbuborékokat fúj a csillagok felé; Naszreddin pedig a hátán fekve figyeli a csillagokkal átlyuggatott égboltot; egészen megfeledkezve a fejére kitűzött vérdíjról, s arról, hogy most is tíz-húsz martalóc lesi a nyomát. A tűz körül szórakozottan kering egy rovar; a kereskedő szekeréről apró állat surran le; a lemenő nap melege átsugározza a földet. Egy távolabbi dombon négy dervis ugyancsak tábortűz mellett üldögél; épp most kotorják szét a már kihamvadóban levő parazsat, lefekvéshez készülődve. Hodzsa ekkorra már álomba merült. Másnap egy környékbeli pásztor három szétszabdalt, szanaszét heverő, immár kővé dermedt tetemre talált – a közeli Khinesszir városában pedig 19 vérdíjat osztottak szét; Hodzsakartakh néven falucskát is alapítottak a diadal emlékére. Csakhogy Hodzsát azóta többen is látták itt vagy ott, amint ajándékozott, folytatta legendás életét a szegények jótevőjeként, s mindig felbukkant ott, ahol valaki bajban volt. Sokak szerint vérdíjra éhes üldözői elől útitársaival együtt eltűnt a távoli sziklás hegyek között, mert észrevette, hogy katonák közelítenek. Hála légyen a Mindenhatónak! – ő, lám, valóban örök életű!

Rott József Kimondatlan titkok c. elbeszélése (amelyet Prágai Tamásnak ajánl) egy kislány „nagylánnyá érésének” traumatikus élményét érzékelteti szimbolikus eszközökkel. Az anyja tyúkot vág vasárnap ebédre, s a lány szinte rosszul lesz a kicsorduló vér láttán; alig-alig tud az ebédből enni. Következő vasárnap azonban a terített asztalnál már nem kísérti a testi gyengeség. „A tört krumplin végigcsorgott a pecsenyezsír; a párolgó töltelékből kiérzett a bors és a petrezselyem illata. Az apja jókedve átragadt a családra. […] A kislány kézbe vette a pirosra sült combot, hogy lerágja a csontról az utolsó falat húst is”. Felnőtté ért. Ecce homo: hozzáedződött a reális élethez. A téli disznóölést már rezzenetlen arccal viselte el. Hiszen nemsokára „asszony lesz a lányból”… Ez hát az élet, amelyhez „hozzá kell szoknia” mindenkinek, aki élni akar. De vajon ez-e a méltó Élet?

Egy feltűnően bizarr című tanulmányt is olvashatunk a Szöveget gondoz elénk c. részben (nyilván nem véletlenül emelte ide a jó szemű és jó érzékű Kovács Ildikó): Tőzsér Árpád: Egy nemi szerv mindig van olyan szép, mint Edison agya – Bohumil Hrabal, a költő. Az ismert, kiváló szlovákiai magyar irodalomtörténész írását (Németh Péter) Mikola avantgárd költőnek ajánlja, nehezményezve, hogy „a költő Hrabalt még a cseh irodalom avatott magyar ismerői sem igen emlegetik”. Pedig pályája kezdetén (1937 és 1949 között) Hrabal szinte csak szabadverseket írt; s érett prózájában is „gazdag fürtökben lógnak, osztódnak a szürrealista képek, s annyira sajátos, […] rejtetten bölcselő az iróniája, gazdag a nyelvi, beszédmódbeli polifóniája, hogy nem lehet nála nem költői formatudatosságra gondolni”. Mestereitől (Ungaretti, Baudelaire, Eliot) Hrabal sokat tanult; de azért elsősorban a szürrealisták (Apollinaire, Breton, Nezval) és az ún. „cseh totális realisták” (főleg az utcanyelvet megidéző Jiři Kolář) hatása érezhető munkásságán. 1950-ben írt eposza (Bambino di Praga – Prága gyermeke) a tudatfolyam eszközével vetíti ki vízióit a „való világról”, a város nyers szociológiai univerzumáról, amelynek központi figurája ő maga, aki „elképesztő könnyedséggel, költői eleganciával csinál ebből a szürke, földközeli életből színes, lebegő vásznakat”. Pepin bácsi, a nagybátyja, akiről szinte egész prózai életműve szól, újra felfedezi, hogy „a zúgó, kavargó, vad nagyvárosi kozmosz, a permanens teremtés, nemzés, születés s az élet részeként felfogott halál: a tragikum is felemelő”. Mérhetetlen életszeretetükből fakadóan Pepin bácsi (és Hrabal) számára „egy nemi szerv mindig van olyan szép, mint Edison agya”. S „a vers, a szonett, az alkotás akkor is szép, ha a rútról szól. Mint Chagall képei, amelyeken a szerelmesek sohasem szépek, de mindig repülnek”.

Egy különös színpadi művet is találunk e részben Elek Szilvia tollából (aki bő tíz éven át a Napút zenei rovatának szerkesztője, a rendezvények műsorvezetője, fontos konferenciák kiállítások szervezője – egyszóval: „kulturális mindenese” volt, s ez évtized emlékét azóta is szíve legféltettebb szegletébe zárva őrzi). Az Erkel Ferenc és Liszt Ferenc különös, képzeletbeli sakkjátszmájáról szóló kis színmű (A játszma) kulturális életünk egyik legneuralgikusabb pontját érinti: ki tartozik mélyebben nemzetéhez? ki a „nagyobb”? – az a művész, aki „helyben maradva”, talán nem tudta úgy kiteljesíteni életét, tehetségét, ahogy adottságai engedték volna, de „hazáját szolgálta” egész életművével – vagy az, aki, felismervén a honi szűkös lehetőségeket, külföldön szerzett világhírnevet magának s nemzetének? A 12 jelenetből álló darab párhuzamosan kíséri végig a két zenész életútja fordulatait, őszintén szívélyes, egymást tisztelő kapcsolatukat – de érzékelteti az Erkel szívébe magát befészkelő féltékenységet, némi neheztelést is. Szobája bensejében, magányos estjein titkos sakkjátszmát folytat képzeletben ellenfelével, aki persze soha nem ér rá a partit végigjátszani – így nyitva is marad mindig a kérdés: melyiküknek sikerül végül mattot adnia ellenfelének. Szerencsére azonban (s a szerző jó ízlésének, kulturáltan mérlegelő szemléletének köszönhetően) a játszma nem válik rivalizálássá (bár Erkel felesége megjegyzi: „Az abbé nem írt magyar nyelvű nemzeti operát, mégis ott áll a szobra, ahol a tiéd, Franci! A te Operaházad előtt! Te ezt elviseled?”). Az abbé sürgönyt kap – sietve távozik („Kedves jó Barátom! – írja levélkében. – Cosima lányom Bayreuthba hív. Azonnal mennem kell, a boldogságtól szinte röpülök!”). Egy idő múltán a sakkóra megszólal Erkel asztalán, majd vészterhes egyhangúsággal, egyre hangosabban ketyeg; mire ő elkeseredetten szorítja szívéhez: „Itt szól…” Majd egykori tanítványának hangját hallja a távolból: „Mélyen lesújtva szeretném közölni Önnel, hogy szeretett Mesterünk július 31-én Bayreuthban örökre eltávozott e földről. Temetéséről lánya és unokái gondoskodnak”.

A játszma tehát döntetlen maradt. Az öreg Erkel, zongorájánál ülve, 80. évében, szép verbunkos fantáziát alkot. „Búsongó, emlékező dallama mélyhegedűn és zongorán szól. Talán Lisztre gondoltam…” – írja levelében feleségének. „A győzelem Liszté mégis… Megérdemli. És ezt a darabot is. A címe: Három a tánc halálig… Mit gondolsz? Tetszene neki?”

*

Az I. és a II. rész lezárásaképp Ajándékok ajánlással címen a Napút színes képzőművészeti mellékletét láthatjuk, 19 jól ismert, neves képzőművész gyönyörű, színes alkotásaival és köszöntő szavaival.

Aknay János Emlék c. konstruktivista festménye nyitja a sort, amelyet kifejezetten a búcsúszámba szánt emlékül barátjának, Szondi Györgynek; aztán Balás Eszter Fotós c. kisplasztikáját, Bényi Eszter textiltervező Áramlás c. falikárpit-technikájú, érdekes munkáját látjuk, amelyet „a kulturális kínálatban bővelkedő NAPÚT” emlékére szőtt. Cakó Gábor egészen különös rézkarcát küldi (Az élet műterme) azzal a szöveggel, hogy „Szondi György barátunk megtalálta a kivezető utat: a Naputat a sokarcú, különböző karakterű és foglalkozású, egykorú kortársak összekovácsolását a szeretet erejével”. Csáji Attila különös figurák – állatok, egzotikus növények archaikus (őslénytani?) – szövevényét szinte egymáshoz préselve, mint furcsa, denevérszárnyú szörnyet állítja elénk, némi iróniával: „Ezek még össze is ölelkeznek”. Hiába, az Idő mindent megold: egységbe komposztálja a legkülönfélébb, egymással ellenséges viszonyban álló dolgokat is. „Kísérőként” egy 1975-ös feljegyzését mellékeli: „Nem a művészetek kerültek elsősorban válságba, hanem az értékelők. Újra és újra határkövekhez érkezünk”. Majd a „surányi remete”, Dluhopolszky László Űrhajósát látjuk, amint űröltönyben egy mágnespatkót mint csillagrajzást előidéző pisztolyt maga elé tartva büszkélkedik: „Ha a Nap útját nem is tudtam végigjárni, azért a Tejutat bevonzottam”. Mellette Eifert János Kettőstudat sorozatának 3. darabja: egy kettéhasadt női alak (fele világos, másik fele sötét mezben); a háttérmező egyik fele vörös fényben izzik (pokol?), a másik fele viszont racionális, világos drapériaként veszi körül. Ehhez a bizarr képhez egy egészen meleg hangú, baráti köszönőszöveg társul: „Szondi György főszerkesztésével 22 éven át járta útját a Nap, míg fényességes útja körbeért, miközben érezhettük otthonosságát, biztonságát, melegség-adását, és láthattuk a kéznyújtást táborok, nemzedékek, művészetek és tudomány, alkotóterületek, ismertek s pályára éppen indulók között. Több mint 900 képző-, ipar- és fotóművész szerepelt a Napút összeállításaiban”. Köztük ő lehetett a 899. – írja tréfás-szerényen; „ha jól számolom, persze; amiért nagyon hálás vagyok, és köszönöm Szondi Györgynek, hogy ilyen különleges és nagyszerű csapatban játszhattam”.

A továbbiakban néhány egészen különös, különféle anyagokból készült, játékos-mesei elemeket modern szemlélettel ötvöző absztrakt alkotás következik. Földi Péter (Somoskőújfaluról) egy bizarr Szélapó-képet küld, amelynek szélkerékszerű sapkájába ősi dinóalakzatok, fura ősállatmaradványok kapaszkodnak. A cím (Vetésforgó) mintha arra utalna, hogy a földi-természeti dolgok és a kozmikus jelenségek „összerímelnek”, az életjelenségek különböző síkjai egy magasabb Törvény által összehangolódnak (minden mindennel összefügg). A szöveg itt: „Köszönet Szondi Györgynek a szellemi útmutatásért, az úton maradásért… – NAPÚTON”. Gaál József Találkozása két gyermekalakra (ikerembriókra?) emlékeztető figurát vetít elénk: „vegetatív, indázó gyökér-kalligráfia, napcsíráztatta lények – a Napútból kihajtott, felnövő élet – de ennél sokkal általánosabb jelentése is van”. Szondi György „elültetett egy kiadót, ami átalakulva tovább folytatódik, él és virágzik. Az útból már kút lett, de az eredendő forrás még továbbra is táplálja és élteti”. Ugyanezt és hozzá sok sikert kíván Lévai Nóra is, különleges anyagokból összeszőtt, fa- és növényi alakzatok mintáit halványan kirajzoló Drapériájával; s azzal a reménnyel, hogy az online változatban is „bőséggel fognak megjelenni” a különféle művészeti ágak. Orosz István az ég felé nyitott kozmikus gömbbel (amely mintha egy Napra irányuló távcsövet rejtene) köszönti a Napút „mindig derűs szerkesztőjét”; Nagy Judit mesebeli állatfigurákkal (égi bárány, táltoscsikó, tüzes paripa, tűzokádó sárkány) és légies balerinákkal mintázott varázsszőnyeget (Predestinatio VI.) készít, amelyen a Napút-csapat (továbbra is) sétálhat a Nap felé. Az Utat „Szondi György kövezte ki. Hittel, gonddal, tudással. Olyan jó volt közlekedni rajta. Néha kicsit megállni, ismerősökkel szóba elegyedni, vagy csak üdvözölni egymást. Most vége a meghitt sétáknak. […] Lesz majd új ösvény?”

Sóváradi Valéria egy különös-sejtelmes, bordó neonfénnyel bevilágított s függönyökkel elrejtett térbe kínál bepillantást (Valahonnan ismerős c. képén); s hozzá a szöveg: „A FÉNY térformáló eszköz, ami nagyon inspiráló. Élt a NAPÚT, tereket épített, éljen!” – azaz éljen hát tovább, emlékezetünkben legalább. Stefanovits Péter (Stefa) zöld gyepágyon álló villanyoszlopokból áramot merítő, fehér felhőkben lebegő, eperforma, piros szívet küld köszönetül Szondi György „sokéves munkájáért”, bízva abban, hogy „a NAP folytatja pályáját az ÚT végtelenjén”. Szemadám György pedig Életút és Kert c. kollázsait küldi köszönetül; egyiket annak emlékére, hogy ő is szerepelhetett a Napút „hetvenkedői” között, másikat pedig azért, hogy majd „hajlott korában” barátjának legyen hol kipihennie saját életútja fáradalmait. Szávoszt Katalin három különös, különféle anyagokból szinte élethűen megmintázott kisplasztikával (Angyal – Harcos – Hölgy) ajándékozza meg főszerkesztő barátját, kézírásos levélkével kísérve: „A Napút születésétől a közelében vagyok. Csináltam kísérő kiállításokat, írtam megemlékezést, és nagyon sok számban szerepeltek munkáim. Hálás köszönet Szondi Györgynek, aki annyi áldozattal életben tartotta a Naputat!” Szemethy Imre már A jövő század Napútjának dedikálja, „töredék-képecskékbe foglalva”, azaz apró ábrákra bontva azt a rengeteg élmény-mozaikot, amelyeket a „grádusát megjárt” Napúttól kapott.

Mészáros Rózától, a Napút-oklevelek alkotójától pedig a főszerkesztő is megkapja a maga Napút-levelét, gyönyörű virágcsokorral díszítve s kalligrafikus betűkkel írva: „Őszi delelőn a NAPÚT folyóirat olvasói, szerzőtársai és barátai köszönik SZONDI GYÖRGYnek, hogy élete példájával, alkotó- és kutató-művészetével a tágasság színeivel gazdagította látókörünket. […] Köszöntjük a betelő pályáján híven haladót, mert EGYEDÜL EGYÜTT JOBB”. S ehhez mintegy csatlakozik Vincze Judit útkanyart jelző festői tájképe, ugyancsak a köszönet szavaival: „Köszönöm, hogy a Napút rendezvényeinek meghívóját és irodalmi díjainak okleveleit készíthettem. Ajándék e napos út: kanyarodik jobbra, s tudjuk: el nem vész”.

E csodálatos és értékes képzőművészeti ajándékcsokrot mintegy kiegészíti a búcsúszám végén a Napút-díjasok Galériája (Kovács katáng Ferenc, Károly Judit, Szalai Lajos, Szénási Ferenc, Tasnádi Edit, Vörös István), akiknek arcképét Szkok Iván, a kiváló portréfestő festette meg (Báthori Csabáét és Galgóczy Árpádét pedig Ezüst György készítette). Tóth Sándor személyre szóló bronz Napút-érmét is öntött a díjazottak számára. Mellettük láthatjuk a többi Napút-díjas „összefoglaló Napút-levelét” is (Lászlóffy Aladár, Radnóti Zsuzsa, Katona Tamás, Bertalan Tivadar, Erdélyi István, Mohás Lívia, Doncsev Toso, Lászlóffy Csaba, Kiss Anna, Szepes Erika, Druzsin Ferenc, Szentmártoni Szabó Géza, Suhai Pál, Jankovics Marcell, Bertha Zoltán).

Ugyancsak a búcsúszám végén olvashatjuk Wehner Tibor Impresszionisztikus NAPÚT–Galéria–leltárát, amelyben művészettörténész-szemmel szemléli és értékeli a folyóirat és jelenkori képzőművészetünk kapcsolatát. A lapban a vizuális művészetek, képző- és iparművészet, építészet mint önálló tematika ugyan nem szerepelt – írja –,azonban folyamatosan jelen volt mint az aktuális tematikához szorosan illeszkedő kísérőjelenség: a cikkek, tanulmányok, kritikák, az alkotói portrék és az ezeket „illusztráló” színes műmellékletek, valamint a szövegtengerben elszórtan elhelyezett fekete-fehér reprodukciók révén. Wehner Tibor úgy látja tehát: „a Napút szerkesztői a szerzőkkel és a művészekkel karöltve a vizuális művészetek minden zeg-zugát, megannyi tartományát bejárták (a festészet, a szobrászat, a grafika – és azok határterületei, valamint […] a textil, a kerámia és az üvegművészet, s mindezeken túlmenően a formatervezés, az építészet és a művek alkotóinak egyéni vagy csoportos szereplései áttekintésével). Az alkotók előtt rendszeresen megnyíltak a bemutatkozási lehetőségek Napút-kapui”. Megjelentek a különböző műfajok és műformák, esetleg a művészeti technikák reprezentánsai, a más-más művészgenerációk képviselői (a nagy öregek éppúgy, mint a pályakezdő fiatalok); „publicitást kaptak a hagyományőrzők és az újítók, a beérkezettek és a kísérletezők, a konzervatív szemlélet jegyében alkotók és az avantgárd szellemiség elkötelezettjei”. A lapban gyakorta napvilágot láttak kiváló műtörténészek, rangos művészeti írók, szigorú kritikusok írásai, és természetesen a műveket közvetítő reprodukciók; mindezt a stíluspreferenciáktól független, érték- és ízlésbeli elfogultságoktól, kánonmegfelelési kényszerektől mentes szerkesztői gyakorlat tette lehetővé. Az olvasó a „hetvenesek” (ön)vallomásai és az azokhoz kapcsolódó képek alapján felmérhette: „egy-egy generáció művészsorsa, munkássága, műtermése hogyan ágyazódik a társművészetek összefüggésrendszerébe, a magyar és az egyetemes kultúra szövetébe”.

Mindezt összegezve, „a vázlatos, futó leltár szerint” is megállapítható – hangsúlyozza Wehner Tibor –, hogy a Napút-Galéria „az ezredforduló esztendeinek és a XXI. század első két évtizedének hiteles művészeti tükrét tárta elénk […] legjellemzőbb magyarországi és magyar kezdeményezéseit elemezte, legfontosabb művészeit mutatta be s a legjelentősebbnek ítélt alkotásait közvetítette – vagyis egy hallatlanul izgalmas vizuális művészeti univerzumba adott élménydús bepillantást”.

*

A 222. (búcsú)szám III. nagy egysége (Számok–szemle szűken–tágan) néhány fontos témacsoporttal kapcsolatos, alapvető jelentőségű tanulmány újraközlésével ízelítőt ad a 22 éves folyóirat legérdekesebbnek, illetve legaktuálisabbnak tűnő kérdésköreiből mind a magyarság történelmi sorsa, helyzete, nemzetiségeivel és szomszédaival való kapcsolata (I.), mind pedig a magyar kulturális élet neuralgikus pontjait érintő problémák (II.) vonatkozásában. Anélkül, hogy e terjedelmes és igen-igen magvas rész minden írásának tematikus elemzésére kitérnénk, megkísérlünk rálátást adni erre a sok nézőpontú (ezért adott esetben különböző érdekeket-ellenérdekeket [is] sértő, mégis kikerülhetetlen állásfoglalást igénylő) kérdéskomplexumnak sokféle belső ellentmondására, amelyek csakis a virtuális Egység „magasabb” látószögéből nézve oldhatók fel.

Az I. témakör a Kárpát-medence népeinek összetartozására, Közép-Európa minden nemzetének sorsközösségére irányítja figyelmünket – nem a szokványos átpolitizált módon, szlogenekben, hanem gondolatgazdag tematikus számok segítségével. Nem a bal- és jobboldal megosztottságával, nem a politikai ellentétek szításával foglalkoznak ezek a számok; ellenkezőleg: a különböző népek kulturális egymásra hatásának, sok évszázados hagyományrendjének és a modern életkeretekbe ágyazottságának felmutatásával, a „jószomszédi viszonyok” helyreállításának lehetőségeivel s a közép-európai államok egymásra utaltságának tudatosításával. A Kárpát-haza földrajzi egysége, az itt élő népek, nemzeti kisebbségek sorskérdéseinek azonossága eleve arra predesztinálja lakóit, hogy közösen tervezzék-alakítsák jövőjüket (hiszen „Dunának, Oltnak egy a hangja” ősidők óta!), s az egyre erőteljesebben globalizálódó Nyugat-Európától némileg elkülönülve, a közép-európai összetartozást, együttműködést erősítsék.

Ezért a Számok–szemle egy igen érdekes és fontos áttekintéssel kezdődik: a Napút 2018/9. száma (A belarusz Európa) ősi és jelenkori arculatának bemutatásával s a számban szereplő ősi és modern fehérorosz irodalmi művek gazdag anyagára való utalásokkal (Baloghné dr. Petkevics Olga: Az európai Belarusz). Ezzel megkapjuk az indítást az I. témakörhöz: a magyarság és Közép-Európa (középkori és jelenkori) viszonyának, a környező népekkel való kapcsolatának, nyelvi-kulturális beágyazottságának s az abból fakadó belső ellentmondásoknak a tudatosításához (hogy csak Zoltán András írására utaljunk: A magyar–ófehérorosz irodalmi kapcsolatok kezdete, avagy hunok Vilnában; avagy Oláh Miklós Athila c. latin nyelvű munkájára a XVI. századból; vagy éppen Báthory István fejedelemségére, akinek kedvelt belarusz városa Hatiny (Katyń) volt; a belarusz területen található II. világháborús magyar katonai parcellára és sok más közös történelmi emlékünkre). Bármelyik közép-európai ország történelmét vesszük szemügyre: az egymással (s a magyarsággal) szorosan összekapcsolódik (így ma is elválaszthatatlanok egymástól). Nem véletlen tehát, hogy a belarusz Európa-számot oly sokszor és több helyen is bemutatták; nemcsak Budapesten, hanem Minszkben is (2019. okt. 23-án!), méghozzá az Állami Janka Kupala Irodalmi Múzeumban, belarusz nyelven. A minszki magyar nagykövet Bárász Pétert, e folyóiratszám fő szervezőjét s az anyag nagy részének fordítóját Magyar Ezüst Érdemkereszttel tüntették ki; jelen volt két ifjú műfordítótársa is (és természetesen Szondi György, valamint a minszki magyar nagykövetség számos képviselője). Mivel ez volt a világon az első önálló kulturális folyóiratszám Belaruszról, rendkívüli jelentőségét hangsúlyozandó, az Irodalmi Múzeum 75. születésnapja alkalmából Ránk maradt örökség címen nemzetközi irodalomtörténeti tudományos konferenciát is szerveztek, amelyen Szondi György bolgárul, Bárász Péter pedig belarusz nyelven tartott előadást.

Közel-szomszédainkról és nemzeti kisebbségeinkről, az 1999–2020 között megjelent vaskos Napút-számokról és a különböző rovatokban közzétett tematikus válogatásokról A. Gergely András, a kiváló kulturális antropológus ad nagyszerű, rendkívül mélyreható áttekintést Nagyság a kisebbségek felől… c. átfogó, egész Közép-Európát szemléző, alapos tanulmányában. Ennek alcíme már önmagában is a teljesség igényére utal (Magyarországi kisebbségek–nemzetiségek kultúrájának, tudományosságának, hagyományainak szentelt összeállítások, illetve néhány európai ország irodalmának bemutatása). Ez a sokirányú elemzés díszére válna a Kárpát-medence népeiről alkotott bármely szaktudományos, összefoglaló jellegű munkának – hiszen belülről, minden egyes népcsoport önszemlélete, önmagáról alkotott képe felől közelíti meg a magyarsághoz való viszonyát (azaz nem a magyarság illuzórikus „hegemóniája” alapjáról). Szomszédaink, nemzetiségeink nem „alárendelt” szerepkörben tartoznak hozzánk – érzékelteti a szerző; békés viszonyban tehát csakis úgy élhetünk velük, ha egyenrangúnak ismerjük el az ő autonómiára való törekvéseiket (is).

A szemlézést szerzőnk a bolgár számmal indítja (2011/9.); hiszen Szondi György számára a bolgár kultúra (majdnem) annyira fontos, mint a magyar (a Szófiai Magyar Intézetnek tíz éven át volt sikeres igazgatója, s mint a bolgár kultúrával foglalkozó irodalomtörténész, kandidátus, neves műfordító vált ismertté itthon is; sőt, maga is írt és ír bolgár nyelven verseket – ezért ottani pályatársai bolgár költőként tartják számon!). Így a bolgár szám gazdag irodalmi anyagot sorakoztat fel: a Hangszóló rovat táncos témakörű, Latorcai Csaba, Kaszimira Gadzsokova tónusában; Hadzsikosztova Gabriella alternatív színházat csinál; a Fénykörben Nikola Parov, Palya Bea, Sebő Ferenc, Szalóki Ági és Bognár Szilvia szerepel; a Mustrában Doncsev Toso családkrónikáját, Rumen Sztojanov „gyöngéd szavait” olvashatjuk Szondi György és Szalai Lajos átültetésében; a Hangírás rovatban pedig a nyelvtanulás, -tanítás, magyarországi bolgár iskola- és kultúraszervezés problémáiról, a bulgáriai Nagy László-kultuszról és a Haemus folyóirat szerkesztéséről tudunk meg fontos adalékokat. A Tékában Pósa Zoltán bolgár költőkkel készített interjúiból a fordítás missziójának fontosságára, a magyar és a bolgár irodalom „áthatásaira” derül fény; Nagy Márta a magyarországi bolgár ikonfestőkről (Visanov köréről) szól; M. Pandur Julianna A magyarországi bolgár ortodoxok történeti státuszát, Szabeva Aszja pedig A magyarországi bolgár kertészek temetkezési szokásait ismerteti. Mint látjuk tehát, a szám a bolgár kultúráról lehetőleg teljes, sokoldalú képet kíván nyújtani, megkönnyítve ezzel az olvasók számára a két nép (meglehetősen intenzív) kulturális kapcsolatainak megismerését. Katus Elvira A bolgár identitás fórumai Magyarországon c. körképével megkönnyíti a kölcsönös „együttműködést”; Szepesi Attila, Gergely Ágnes, Kiss Benedek és Veress Miklós műfordításai pedig a bolgár költészet honi megismerését segítik. Az Ablak rovat könyvismertetéseivel, Nagy László naplójának részleteivel, a színes képzőművészeti melléklet (a Bulg’Art csoport műveivel) ugyancsak a kölcsönös tájékozódást segíti. A legnagyobb élményt természetesen a textusok kínálják – teszi hozzá a körképhez az elemző; ezzel is érzékeltetve, hogy a szám puszta áttanulmányozása milyen nagy feladatot rótt bemutatójára.

Természetesen ilyen részletesen nem lehet mind a húsz, könyvnyi terjedelmű tematikus lapszámot bemutatni; így a továbbiakban a tanulmány szerzője elsősorban a jelentősebb lapszámok kiemelésére szorítkozik.

Fontosnak tartja a horvát, bunyevác, sokác nemzetiségi kultúra gazdagságának bemutatását (2012/9. sz.). Az Égalj és Fénykör rovatban Kubatov Gábor által bemutatott Gara község és a bunyevác-horvátok írásai (Kópháza és a kegytemplom históriája; valamint Völgyi Géza: A búcsújáró templom története); a Hangírás és Ablak rovatokban a gazdag zenei anyag, a színház-, dallam- és táncvilág színessége; a Kétszögben Virág Zoltán: Nyelvi átmenetek, határváltások, közöttvilágok, valamint Blazsetin István alapos tanulmánya A magyarországi horvátok irodalmáról. A Magyarország területén hosszú évszázadok óta meglehetősen szétszórtan, zárt nyelvi csoportokban élő horvátok (akiknél még az írásbeliség sem alakult ki) szájhagyomány útján őrizték évszázados kultúrájukat, vallásukat; s a múlt század 70-es éveiben – az anyaország támogatásával – hihetetlen lírai felvirágzás következett be: verseskötetek, antológiák, prózai művek jelentek meg. A Tékában bőséges műfordításanyagot találunk, amely rendkívül érdekes, ízes-színes képet ad a magyarországi horvát kisebbség irodalmáról, „szórvány” életéről, ősi hagyományairól (a hazai horvát kisebbségről bővebben még ugyane számban: Tislér Jolán: Kolo, kolo, naokolo c. írása).

A lengyel szám (Dwa bratanki, 2017/2.) – a bolgárhoz hasonlóan – ugyancsak rendkívül gazdag; magyar és lengyel sok évszázados „barátságáról”, már-már „testvér” voltáról, kulturális-szakrális kapcsolatairól, történelmünk közös pontjairól vall. Az Előtér rovatban olvashatjuk Konrad Sutarski lángoló versét, majd Szondi György interjúját Jerzy Snopekkel, a magyar költészet nagy csodálójával, aki Balassitól Petőfiig, Aranyig szinte minden jelentős költőnktől sokat fordított (Példaértékű barátság), majd Pósa Zoltán Két nemzet költője c. – a 80 éves Sutarskit köszöntő – esszéjét és Sutarski verseit Bari Károly, Weöres Sándor, Csoóri Sándor, Tornai József és Zsille Gábor átültetésében. A Lengyel mondák mellett az Évgyűrűk rovatban fontos írások vannak A magyar–lengyel szakrális kapcsolatokról (Molnár Imre), valamint Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király históriás párhuzamairól (Cséby Géza); a Fénykörben pedig a „dwa bratanki”: lengyel-magyarnak, avagy magyar-lengyelnek lenni dilemmájával kapcsolatos versek, aforizmák, különféle fordításjátékok, vallomások sorakoznak, valamint a polonisták (Kiss Gy. Csaba, Kovács István) esszéi megélt tapasztalataikról. A Tárlat, a Hetedhét, majd az Ablak rovatok gazdag irodalmi-művészeti anyagukkal, a magyar–lengyel kulturális kapcsolatok elemzésével, a budapesti lengyel vonatkozású köztéri szobrok, emléktáblák, egyesületek, közösségi alkalmak bemutatásával, valamint a számtalan kisebb-nagyobb rendezvények értékelésével érzékeltetik azt az eleven, pezsgő szellemi kapcsolatot, amely a XX. században és napjainkban is összeköti a két nemzetet. Az Égalj rovatban Balázs Géza számol be az Aggtelek melletti Derenk, a lengyel emlékfalu 300 éves fennmaradási küzdelmeiről, majd a II. világháború idején „darabokra szaggattatásáról” (a falu lakóit szerteszét szórták).

Ehhez még hozzátehetjük, hogy egy korábbi Napút-szám lengyel–lengyel rovatában (2005. március) már megjelent egy rendkívül gazdag lengyel képzőművészeti, modern irodalmi összeállítás, amely – megidézve a lengyel identitás jegyeit – áttekintő képet adott A lengyel nyelv törvényi védelméről az irodalmi stilizáltság kereteiben, A négy égbolt kiállítás (cseh–lengyel, magyar–lengyel) képnyelvi díszleteivel. Lengyelország voltaképpen összekötő kapocs (volt Közép-Európa történelme során), és bizonyos értelemben az (lehetne) ma is az északi (balti) államok és a cseh, magyar, szlovák nemzetállamok között.

Az örmény szám (Ararat szurp lerrö, 2015/3.) jelentőségét és szellemi súlyát tekintve a lengyel és a bolgár számokéhoz fogható; s mint a közös közép-európai történelem egyik fontos szereplőjének, sorsa megpróbáltatásai is a többi népéhez hasonlók. A kereszténységet már a III. században felvette, s emiatt kezdettől fogva sok üldöztetésben volt része – de megtartotta vallását a pogány népek, majd az ortodoxia gyűrűjében is. A XX. század első népirtáshulláma az orosz bolsevizmus rémtetteként érte utol (erről szól az Évgyűrűk rovatban Issekutz Sarolta Az Issekutz család a Kárpát-medencében c. írása); majd a Fénykörbeli cikkek sora részletesen bemutatja ezt az iszonyatos tragédiát (Fülöp Mihály, Száraz Miklós György, Szőcs Géza írásai). Április 24. lett a népirtás emléknapja; amikor is „az Erdélybe szakadt tekintélyes és vagyonos, a pogányság veszett gyűlöletét kihívó örmény nemesség ivadékai” emlékeznek a genocídium borzalmaira. Több írás is megjeleníti ezt a feldolgozhatatlan tragédiát (Krajcsír Piroska: Örökké zúgó harangtorony; Az ifjútörök kormány pere és az örménykérdés [1918–1920]; Kovács Bálint: Az elképzelt őshaza; Őze Sándor: Nagy Sándor kapuján belül és kívül). Az örmények magas színvonalú, ősi kultúrájáról, művészetének gazdagságáról a Tárlat rovatban olvashatjuk Benedek Katalin Élő magyar–örmény művészet, valamint Nahapet Kucsak Szólék, mily gyönyörű vagy, Kabdebó Lóránt Nem múlhat el a világ dicsősége c. írását, valamint Pál Emese Világosító Szent Gergely kínzásai egy szamosújvári oltárképen és Pál Judit Az örmények Erdély gazdasági életében c. elemzését. A magyar írástudók körében is sok örmény gyökerű, kiemelkedő intellektusú író, művész, kutató, irodalomtörténész stb. van (Alexa Károly, Doboss Gyula, Jankovics Marcell, Lázár Imola, Lászlóffy Aladár és Lászlóffy Csaba, Ködöböcz Gábor, Novák Ferenc, Tarján Tamás; valamint Tóth Krizsa Fruzsina, aki Örmények Magyarországon címmel „az örmény identitás kiemelkedő, a magyarországi diaszpórára is jellemző jegyeit, majd a hazai örmény kisebbség közösségformáló, identitást meghatározó kulturális sajátosságait” mutatja be).

Nem kevésbé fontos Közép-Európa jövője szempontjából a (kevésbé harmonikus) román–magyar viszony rendeződése sem, amelynek jelenkori állásáról a 2013/9. Napút-összeállításból tájékozódhatunk; elsősorban Borsi-Kálmán Béla politológus-kultúrdiplomata korábbi cikke alapján (A megbékélés jegyében). A hazai román kisebbség hagyománystruktúráiról, rituális modelljéről Hocopán Sándor Méhkeréki szólások és közmondások, Gurzó Mária Emlékképei, valamint Hoczopán Anna Átmeneti rítusok román születéshagyományai c. írásai alapján tájékozódhatunk. A Fénykör rovat a magyarországi román képzőművészek színes anyagával illusztrálva (Gyarmati Gabriella), a macedorománok és románok (Berényi Mária), honos és betelepült románok (Martyin Emilia) s a magyarországi román ortodox egyház (Csobai Lászlóné – Martyin Emilia) bemutatásával, valamint a Műhely rovatban Miskolczy Ambrus Emil Cioran útnak indul c. elbeszélésével zárul. A Napút-díjat a szám bemutatója alkalmából Szondi György Doncsev Tosónak adja át, Méltán méltatva őt laudációjában.

A szerb szám (2014/9.) a románnál jóval gazdagabb, hiszen a szerb kultúra a magyar–szerb együttélés során átitatta a délvidéki magyarság mindennapjait. Vujicsics Sztoján Töredékes eredetrajza, Stepanovic Predrágtól pedig A magyarországi szerbek történetének rövid áttekintése bőséges adalékkal szolgál a két nép közös kultúrájának megjelenítéséhez. Vukovics Koszta ismertetője a Szerb Ortodox Egyházművészeti Gyűjteményről, Sztevanovity Zorán és Dusán megnyilatkozásai a magyar kultúrába való beépülésükről, Frankovics György és Kovács Viktor szólás-, közmondás- és viccgyűjteménye, valamint Déri Balázs elemzései a szerb Hősi ének és A karácsonyi tropár c. művekről s egy gazdag interjú „a kultúra szigetéről” a Szerb Kulturális Központ vezetőjével teszi kiemelkedően érdekessé e számot. A deszki szerbek, a lóréviek, a Duna mentiek, a Kelet–Nyugat között „hidat keresők” sokszínű művészeti élete mutatja, milyen autonóm, időtálló szerb kultúra alakult ki Pomáz körzetében. Kiss Eszter Veronika A Vujcsics Együttes portréja, valamint Rusz Milán A szerb színjátszás Magyarországon c. írásai eleven közelségbe hozzák hozzánk ezeknek a kultúraszigeteknek a hangulatát, hisz oly szoros együttélési formák alakultak ki ezeken a szerb szigeteken a magyarság testén belül az idők folyamán, hogy nem is lehet „elválasztani” őket egymástól. Mint ahogy Damjanich János, a 48-as hős a magyar szabadságért halt meg – ki tudná eldönteni: „Magyar hős volt-e, avagy szerb áruló?” – amint Pelyach István idézi meg az alakját.

Sok meglepetést tartogat az ukrán szám is (2019/9.), amelyet ruszin képzőművészek alkotásai egészítenek ki (Tárlat rovat; vö.: Klamár Zoltán: A vásznakra álmodott otthon élménye). Kárpátalja legszegényebb népessége, a ruszinok, mindig is a magyarsághoz tartoztak; Trianon után, a két világháború között Csehszlovákiához csatolták őket; a II. világháború utáni területátrendezéskor kerültek át az ukránokhoz. E szelíd, jámbor, nagyon szegény és megalázott népesség egész történelme során hűen őrizte görögkatolikus vallását, nyelvét, ősi kultúráját (Hodinka Antal: Gens fidelissima). A Rutén himnuszt máig tiszteletben tartják; s a Rutén Világtanács mindmáig Európától vár jogorvoslatot történelmi sérelmeire (lásd: Bonkáló Sándor: A rutének [ruszinok] történeti előképének rajzolata; 1996; a Dokumentum rovatban: Darás Gábor: A rutén föld története; Botlik József: A görögkatolikusok Kárpátalján; Merjacs Igor: Minden ruszinok védőszentjéhez, Szt. Miklóshoz írt költeménye stb.). A magyar szellemi életben sok ruszin származású, kiváló alkotó vett (és vesz ma is) részt, akik most a Fénykör rovatban vallanak életükről (Batári Gábor, Gecse Géza, Lator László, Ljavinecz Marianna, Surján László, Tóth István); Popovics Tibor Miklós, S. Benedek András Vári Fábián László pedig a költészeti blokk elé írnak bevezetőt. Káprály Mihály Hodinka Antal, a múlt őrzője és a jövő támasza emlékét örökíti meg.

Nem kevésbé fontos a szlovák kisebbségeinket bemutató 2007/7. szám sem, hiszen velük évszázadok óta élünk szoros életközösségben, s a nyelvi kölcsönhatás is meglehetősen intenzív volt mindig bizonyos területeken (Békés megye, Csallóköz, Észak-Magyarország, Tolna megye). A II. világháború utáni lakosságcsere meglehetősen megbolygatta a nyelvi-etnikai viszonyokat (Veres Emese Gyöngyvér beszélgetése Gyivicsán Annával a Tótkomlósi szálakról; Szabó Orsolya pilisszentkereszti etnikai körképe). A kötődések, a szokásrend, a társadalmi megküzdés nehézségei az új élethelyzetekben, a nyelvi adaptáció, a beilleszkedési zavarok stb. sok gondot okoztak az áttelepülteknek (István Anna: A jövő csupa múltból áll; Gyurkovics Zsuzsa: D’akujem, dobre; Kugler József: Nehéz honcsere; Zsilák Mária: Egy tájszótár frazeológiája; Uhrin Erzsébet: Másodnyelvi szerepben; Maruzsné Sebó Katalin: Závada szószedete stb.). Az irodalom, a nemzetiségi színházi élet viszont sokat segített a kölcsönkapcsolatok kiépítésében (Szabó Mónika: A nemzetiségi irodalom a magyarországi szlovákság tükrében, a Vertigo Szlovák Színház, a szarvasi Szlovák Nemzetiségi Színház; Karol Wlachowský: Rekviem a magyarországi szlovák irodalomért stb.). A Tárlat rovatban is csupa magyarországi képzőművész munkája szerepel (Berényiné Lami Mónika, Csarejs Jánosné Hrabovszki Ilona, Ezüst György, Lipták Pál, Lukoviczky Endre, Mustó János, Várkonyi János, Zsolnai Mihály színes tájképei, absztraktjai stb.).

A magyarországi németséggel természetesen még szorosabb volt kapcsolatunk: történelmünk teljesen összefonódott bizonyos időszakokban. Így tehát érthető a 2008/5. szám nyugodt magabiztossága, a közös kulturális örökség és az identitástudat stabilitása (Valéria Koch: Ungarndeutsch). Nem az egymástól való éles elhatárolódás, ellenkezőleg: az összetartozástudat, egymás megismerésének igénye, a „másféleség” iránti érdeklődés és tisztelet, az együttműködésre törekvés dominál itt; nemcsak a „hivatalosság”, hanem az emberi kapcsolatok szintjén is. „Úgy gondoljuk, hogy a magyarországi németség kultúrája, léte fontos részét képezi Magyarország sokszínűségének, művelődésének. A mellettünk élő Másik gondolkodásmódjának megismerése, […] önmagunk megértésében is segítségünkre lehet”. Így hát az írások zöme is az egymás kultúrájának megismerése, az egyenrangú kapcsolatépítés elősegítése irányában hat (Johann Schuth: A magyarországi németek irodalma és művészete; Jenei Miklós: A nyelv mostohagyermeke; Angela Korb: Asszimiláció a publicisztikában; Koloman Brenner: A magyarországi németek nyelve stb.). A versek, prózai írások, képzőművészeti alkotások, tanulmányok, reflexiók tömege érzékelteti: miben is áll a Kettősség az Egyben, milyen is a kettős identitás, ha a két eleme harmóniában van egymással? Az állandó rovatokban a legnagyobb természetességgel vetődnek fel itt olyan kérdések, mint a németséggel járó sváb önkép, a térségi közösségiség, az érzületközösség, a megpróbáltatások ellenére is őrzött történelmiminta-hordozás (Budaörs és Vecsés helyi példái stb.). „Szép, gazdag, mosolygós szám ez – írja A. Gergely András – a szerzői névsor oldalhosszú lenne”; „a nevek hordozta másságosság” is szépen megmutatkozik mint az önazonosság tudatos vállalása.

A kisebbségeink számbavétele, „szemlézése” ezzel nagyjából le is zárul. A. Gergely András kitér még a Napút többi számának különböző blokkjaiban elrejtett többtucatnyi Szlovénia-írásra is. A 2000/9. számban például Fried István, Tüskés Tibor, Jung Eszter, Prágai Tamás stb. írásain túl a Muravidékre, a Lendva-hegyre, a bárdibükki üvegművészek munkáira, a mesék, akusztikus parabolák, műfordítások „szlovén hangjának” félreismerhetetlen „tájszomszédi” jellegére. A „kulcsfogalom” itt „a kis népek virradatát reményképekbe fogalmazó szlovéniai önállóság lelkisége”. „A lélekszámban hatod/heted magyarságnyi, nemzeti-nyelvi-kulturális létét mégis hosszú évszázadokon át szívósan őrző, államiságát újonnan elnyert szlovénség hazai és határon túli alkotóinak” gazdag szépirodalmi anyagából közreadott válogatás e számban (éppúgy, mint majd a 2004/9.-ben) a lokális kultúra kincseit, (magyar és szlovén) szerzőinek a tájhazához kötődő mély érzelmeit, világranyitottságát, az alsólendvai és a stájerországi szlovén kultúra iránti kíváncsiságát, a szlovén identitás meghatározásának igényét tárja elénk.

De nem feledkezhetünk meg nagy létszámú és egyre gyorsabban szaporodó cigány közösségeinkről sem: a velük való együttélés korunk talán legfontosabb, megoldásra váró problémáját jelenti. A. Gergely András a Napút három fontos tematikus roma számát (2006/9.; 2010/7.; 2018/9.) is szemügyre veszi, mint amelyek „könyvterjedelmű, hiánypótló, kiegészítő, frissítő, vitatkozó […] de egyúttal megvilágosítóan józanító összképet adnak arról, aminek alig töredékéről van hétköznapi sejtésünk”. A cigányság kiváló, XX. századvégi szószólójának, a tehetséges és józan gondolkodású Lakatos Menyhért írónak a véleményét tekinti mérvadónak e kérdésben: „A hatalomnak mindig volt gondja a cigánysággal, és sokáig lesz is még. De a hatalmak változnak, a nemzet marad, s a nemzeten belül nekünk otthon kell éreznünk magunkat, barátokat kell szereznünk és nem ellenségeket. Még ha van is ellenségünk, próbáljunk kibékülni önmagunkkal és másokkal is. […] Meg kell értetni [ti. a többséggel], hogy egy nemzet, ahol ilyen nagy lélekszámú kisebbség van, s nem törődik vele, az önmaga jövőjét, önmaga tragédiáját készíti elő” – hiszen tíz év múlva „egymillió nincstelen embert nem fog tudni már eltartani”. Tehát „szükség van arra, hogy ezzel a népcsoporttal is úgy viselkedjen a hatalom, úgy fogadja, mint ennek a nemzetnek bármelyik állampolgárát. Hiszek az ember gondolkodásában és az emberi jóságban is” (L. M.: Barátokat keressünk, ne ellenségeket; Közös út – Kethano drom, 1995).

Sok kiváló néprajzosunk, antropológusunk, művészettörténészünk foglalkozik a cigány folklórral, kultúrájukat elfogadva (Újváry Zoltán: Testvért láttak benne; Voigt Vilmos: A honi cigány néprajzkutatás első nagy nemzedéke; Rácz Gyöngyi: Cigány kultúra és művészeti nevelés; Solymosi Imréné: A boldogan végzett munka kreatívvá és sikeressé tesz; Kerékgyártó István: Tehetségfelszabadító művészetpedagógia), a cigány képzőművészettel, művésztelepekkel (Péli Tamás festményei); Choli Daróczy József az expresszív vizionárius mesterek munkájáról stb. Maguknak a cigány alkotóknak (Péli Tamás, Pethes Mária, Kovács József Hontalan, Balázs János, Ruva Farkas Pál, Szepesi József, Illés Bódhi Barbara, Szentandrássy István, Kunhegyesi Ferenc) a festményei, versei, ősi meséi, legendáriumuk, a világhírű cigány zenészek, zenész cigányok (Magyari Imre, Dankó Pista stb.) „a folklórzenétől a rockoperáig” terjedő zenei kultúrája egy egészen más, mesei, az „indiai sugallatok” tartományaiba bevilágító, spirituális álomvilágot idéz elénk. A Napút 2010/7. száma pedig az Eötvös József Cigány–Magyar Pedagógiai Társaság 25 esztendőnyi köztevékenységére hívja fel a figyelmet, amely a sikeres tehetséggondozásban igen magas szintet ért el. Szükség lenne immár a másság szabályrendszere, a két kultúra konfliktusmentes együttélése kereteinek megteremtésére is.

Ezzel a kérdéskörrel kapcsolatban kell beszélnünk – mintegy történelmi bocsánatkérésképpen és a korrekció lehetőségét felvillantva – Vörös István megrendítő, a tudatalatti mélységekbe hatoló, négyrészes, figyelmeztető versciklusáról, amelyet a cigány holokauszt emlékére írt (Megbotlani saját árnyékunkban – Verskommentárok a Napút Botlatókövek, emlékezők című számához [2016/5.]). E monumentális kompozíció érzelmileg, lelkileg hozza közel hozzánk Európa XX. századi történelmének legszennyesebb botrányát: a holokausztot; amely – népirtással felérő könyörtelenséggel – ártatlan milliókat (zsidókat és nem-zsidókat, köztük több százezer közép-európai, magyar és nem magyar cigány családot) pusztított el. Eme ördögi kegyetlenséggel megsemmisítettek számával csupán az orosz bolsevikok Gulagján, a különböző munkatáborokban milliószám meggyilkoltak száma vetekszik. A legmegdöbbentőbb azonban mégis az, hogy az emberiség emlékezetéből mintha máris kitörlődött volna e kettős történelmi vérengzés: új háborúra készülnek a nagyhatalmak. A II. világháború óta a „bármikor (újra) megtörténhet” fenyegetés poklában élünk; fontos tehát, hogy ne homályosuljanak el bennünk tudat alá szorított emlékeink. Ezért van szükségünk „botlatókövekre”, amelyekben meg-megbotolva felidézzük a hajdani történések láncolatát. Mert ha nem: a történelem – esetleg más formában – (újra) ismétli önmagát.

„Az emlékezés, emlékeztetés / nem érhet soha véget, / ilyesmiből nincs sohasem elég, // ha helyükre a felejtés belép, / új akcióba lépnek az emlékek […] az ebből levont következtetés / nem gondolható egyszer csak elégnek […] hogy tudja, hol él, / széjjelnéz a tiszta ész, / a hazugságok hadarva beszélnek” (I. Az emlékeztetés szálai). A veszélyek nem múltak el; a gyanútlanság ma is halálba sodorhat – mint egykor: „A sok cigányt mind elvitték […] Nagy árkokat ásni vitték” – és nem jöttek többé haza: „Nagy árkokat ásni vitték // Oda őket eltemették / sorsuk gyanakvásra int” (II. A gyanútlanság bukása – utalás Choli Daróczi József versére: Elvitték a cigányokat). Még ma is úgy teszünk, mintha nem hibáztunk volna, mintha nem lennénk felelősök mindazért, ami akkor történt! „Önvádak, fagypontig süllyedt viták, / meg felfokozott igazságtudat, / szidalmak s görcsös ars poétikák // szabadsággá hazudott szolgaság, / könnyű sikerből dőlő bódulat, / önvádak, fagypontig süllyedt viták, // hogy mért nem segít nekünk a világ […] szidalmak s görcsös ars poétikák / fokozzák az ön-nemértést tovább”. Vergődünk saját hamis gondolataink örvényében, s egymást hibáztatva mind nehezebb helyzetbe sodorjuk önmagunkat (III. Ignorancia – nem ismerve el vétkeinket, tévképzeteink, önáltatásaink között fuldoklunk). Ne csodáljuk, ha (újra) szakadékba zuhanunk – mert máig nem tudtunk őszintén szembenézni tévedéseinkkel. „Az elődei tévedéseit / nem mindenki ismétli meg. / Többnyire nyereségként könyvelik, / mi annyi bajt okoz nekik”. A tévedéseket „az éntudatba átviszik / ez a kollektív tudattalanhoz vezet. / Többnyire nyereségként könyvelik, // hogy önállóságukat elveszik / az egykor élt tehetetlen fejek”. S e tévedésekbe kapaszkodva akarják alakítani a jövőt (IV. Vagyonunk: az elődök tévedései). A tudattalan azonosulás azonban „megfosztja az egyént az autonómiájától, kiérleli benne az élet valós kihívásaira adandó hamis attitűdöt: a megváltói tudatot” (Rott József: A tisztánlátás állandósult felelőssége).

A „világmegváltás” feladata meghaladja az emberi képességeket – földi világunk sorsa, jövője Isten kezében van. Mint már Madách felismerte: a történelmi színek váltakozása örök, megállítani a belső mozgás folyamatait nem lehet – így minden „formáció” (életideje lejártával) kudarcra van ítélve. Az ember csúfosan belebukik illúziókergető vállalkozásaiba – por és hamu marad utána csupán. A Botlatókövek egészen különös, mély tisztánlátásról tanúskodik – nem ártana politikusainknak, ha megszívlelnék az itt megfogalmazottak tanulságait; s kevésbé diadalittasan kezelnék múlt s jövő viszonyát. Nem szabad túlságosan bízni önerőnkben, mert az bármikor elfogyhat; még ha „sokan vagyunk” is, soha nem elegendően az ellentétek feloldásához. Elég volt a „fagypontig süllyedt viták”-ból – a nemzetnek a jövőt illetően konszenzusos belső egységre kell jutnia…

A Gergely András „szám-szemlézése” végén még kitér néhány, a nyugati országok kultúrájával foglalkozó Napút-számra is. Ugyanakkor azt is jelzi, hogy a nyugati irodalom csak „ritkán van kölcsönhatásban a keletivel”; viszont lehetséges olykor-olykor átjárás is köztük (mint ahogy pl. a Nyugaton is jól ismert Marc Chagall és a belarusz kultúra, avagy Aljakszej Litvin: Hatiny Harangjai esetében). De fordítva is igaz: „az irodalom rejtelmes észak-fok-idegensége lágyabb érzelmi rétegekbe is áthatol”; mint például a Napút 2005/7. száma (Észak–fok), amelyben – néhány érdekes irodalmi alkotás közlése mellett – Kovács katáng Ferenc a kortárs norvég irodalomban a 60-as években születettek nemzedékéről ad kiváló áttekintést („…az igazság mint vers érkezett”); s a versfordításokat tekintve is ő jár az élen. A Tárlat rovatban Művészfotók Norvégiáról és a Feröer-szigetekről; továbbá Kőszeghy Gabriella kisplasztikái, és „Koppány Zsolt e szoborálmokról szóló írása” Rodin világába vezet be minket. Ugyanakkor Posta Ákos István írása, az Ismeretlen európai miniállam: A Feröer–szigetek egy olyan kisebbségi létformáról ad képet, amelyet „megirigyelhetnének” a nagy nyugati államok kisebbségei is. Az olasz tematikus szám (Ismerjük-e az olaszokat? – 2006/8.) pedig kiemelkedően gazdag kínálattal szembesíti az olvasót „a tartalomjegyzéktől a képmellékleteken át […] Calabriától Nagyváradig, Ginestrától olasz operahelyszínekig – megannyi zenei tónus, évgyűrűk az irodalomban, a reneszánszban, az olasz irodalom önképében […] Ferdinando Camon Hitvallásától a magyar olvasók és az italianisztika viszonyáig, a kiadós könyvlistáig”. A Tárlat melléklete Balázs Katalin írását (Térkoncepciók. Fontanától az Arte Poveráig) s a háború utáni dekonstrukciós és művészeti mozgalom folyamatait is illusztrálja, valamint választ ad a címbeli kérdésre: „igen, most már jobban ismerjük az olaszokat”.

Hasonló kérdés hangzott el az orosz (1999/7.), majd az észt irodalommal (2001/5.) kapcsolatban is. Az orosz klasszikusokat (Dosztojevszkij, Puskin, Mihail Bulgakov, Anna Ahmatova), valamint a fiatalabb nemzedékek már-már klasszicizálódott alkotóit (Vlagyimir Szolovjov, Leonyid Andrejev, Ilja Ehrenburg, Joszif Brodszkij stb.) a bolsevik érában nemcsak megbélyegezték, hanem szinte ki is szorították még a „tűrt” mezőnyből is – tehát aki nem folytatott külön stúdiumokat a valódi orosz (és nem a szovjet!) irodalommal kapcsolatban, az bizony igencsak hamis és torz képet kapott róla, világlátását manipuláló „szocreál” olvasmányai következtében. Az észtekkel kapcsolatban is hasonló volt a helyzet: náluk, az orosz birodalmi szemlélet jármát nyögve, ugyancsak tiltott volt az őszinte, igazságfeltáró művek olvasása; a szamizdat irodalom pedig igen kevés magyar olvasóhoz juthatott el (akkor is büntetés terhe alatt). Így hát nem csoda, ha a mi 1956-unkra emlékező munkák (Jaan Isotamm, Indrek Jürjo, Viktor Niltso, En Tarto írásai) ismeretlenek maradtak a magyar olvasók előtt; s a többiek (Rein Veidemann, Priidu Beier, Tonu Kalvet) gazdag poétikai öröksége, Alexander Suuman, Timo Maran, Juhan Liiv csodálatos tájköltészete és Marge Raun, Rein Veskimäe bőséges zeneiségű anyaga – már csak nyelvtudás híján sem – jutott el kis hazánk szűkös olvasói rétegeihez. A gazdag Napút-szám pótolta e hiányt: kiváló esszéisták mutatják be a kiváló műfordítók által tolmácsolt verseket. „Ez a sokpólusú, sokfelé ágazó szögletes kör adja a másképpen látás esélyét is, ahogyan ezután már az észt kultúra csillagvilágára tekinthetünk” – zárja nagyszerű szám-szemléjét A. Gergely András, „az olvasó(k) szíves figyelmébe ajánlva” azzal a megjegyzéssel, hogy „a példás gazdagságú, egészében mintegy monografikus értékű összeállítások” mindegyike a lelkiismeretes, egyszemélyes szerkesztői munka („az irdatlan kitartás és szorgalom„) eredménye. „Az ekképpen kapott nemzeti(ségi) körképek” tehát minden érdeklődőnek „szívből ajánlható forrásművek”.

A Számok–szemle Szűken–tágan rovat II. nagy tematikus egysége kulturális életünk – főként a politika által szított – belső hasadtsága, a „kettészakadt irodalom” összefoltozhatatlansága, a „szekértáborok” egymást kizáró (sőt: egymást megsemmisíteni akaró) gyűlölködése, művészeti tájékozódásunk, ízlésvilágunk feloldhatatlannak tűnő differenciáltsága köré koncentrálódik. Itt is „orvosságot” keres a szerkesztőség halálos betegségeinkre, mert a Napút-kör legjobbjai tisztában vannak vele, hogy „így nem mehet tovább”: nemzeti létünk forog kockán ebben az áldatlan, méltatlan, mondhatnánk: szégyenteljes „huzakodásban”. Komoly irodalomtörténészek, poétikailag képzett szakemberek – mint óvodások – versengenek: kinek az érdekszférája erősebb? Hogy tudja a hatalom által „támogatott” csoport megsemmisíteni a „nemkívánatos” másikat, elvonva tőle még a „szóhoz jutás” lehetőségét is? Ilyesmire csak fasisztoid és bolsevista kormányok vetemedtek – de a félreállítottak, sőt meggyilkoltak mindig fel is támadtak az Időben s nemzetük emlékezetében.

A Napút szerkesztőségének – mint békességre és igazságos kiegyenlítődésre törekvő „független” folyóiratnak – az a nagyszerű ötlete támadt (immár nem először és nem is egyetlenként vitákkal minden korban terhelt művészeti életünkben), hogy átlépve a világnézeti-politikai értékrendünkben gyökerező különbségeken, lehetőséget biztosít az alkotóknak nemcsak a polémiára, hanem a „szekértáborukon kívüli” megszólalásra is. Rojkó Annamária alapos elemző tanulmányban mutatja be e nagylelkű felajánlás eredményét: mindkét táborból sokan, örömmel vállalták a közös lapszámban való publikálást – és a produktumok olvastán „nem szakadt le az ég” egyik tábor fölött sem. A 60-as évek elején született (vagyis Fidesz-korosztályú), intelligens szerkesztő remekül összegzi (és elemzi) az eredményt: a közös munkából olyan antológia született, amely díszére válna az egységes magyar irodalomnak – ha hagynák végre megszületni a csoportérdekeken túlmutató egységet.

„A pszichológia »megerősítési torzítás«-nak nevezi azt a társadalmi látásmódot, amikor az egyes emberek előnyben részesítik azokat az információkat, amelyek saját előfeltételezéseiket vagy hipotézisüket igazolják, és közömbös számukra, hogy az információ igaz-e vagy hamis – tudatosítja bennünk a torz szemlélet okát Rojkó Annamária. – Ennek a nézőpontnak súlyos veszélye (következménye), hogy ha az ember csupán a sajátjával megegyező véleményeket hajlandó meghallgatni, akkor meggyőződésévé válik, hogy világlátása tökéletes”. Tegyük hozzá: „tökéletes” világlátású ember egyáltalán nincs, hiszen a Nagy Egészet és a részleteket külön-külön senki nem képes áttekinteni, számon tartani: a Teljesség és Tökéletesség egyedül Isten attribútuma.

A Napút szerkesztősége tehát a két alapvetően meghatározó irodalmi társaság nevét vegyíti egymással: az Írószövetségből SZÖVETSÉGTÁRSASÁG lesz, a Szépírók Társaságából pedig TÁRSASÁGSZÖVETSÉG (a kettő ugyanis 1997-ben különvált egymástól, s azóta harcban állnak). A Napút főszerkesztőjének felkérésére 2018/19-ben mindkét csoportból többen kezet nyújtottak egymásnak, s a folyóiratszámokban két ízben is együtt publikáltak. Rojkó Annamária tömören elemzi-bemutatja mindkét számot, hangsúlyozva, hogy „a szerzők névsora önmagáért beszél”, s többségük szilárd értékrendet képvisel. A könnyebb tájékozódás kedvéért röviden s tömören mi is átlapozzuk most mindkét számot, kiemelve belőlük azokat a mozzanatokat, amelyek a virtuális „megbékélés” felé mutatnak; hátha így könnyebb lesz az egymásra találás is.

A Szövetségtársaságra a sokszínűség, a témák és a műfajok sokfélesége jellemző elsősorban. Zalán Tibor tárcája (a B2-páholyból) indítja (itt is) a számot, s a művek között ismert költők (Juhász Ferenc, Kányádi Sándor, Ircsik Vilmos, Lászlóffy Aladár, Buda Ferenc, Lackfi János) versei kapnak helyet. A szerkesztői „tapintat” és figyelem eredményeképp élre kerülő két indító vers (Tamás Menyhért: Falközi strázsán c. gondolati költeménye és Báthori Csaba Napjaink sora c. szonettje) után Döbrentei Kornél „A püspök-vértanúk emlékére” írt, dinamikus sodrású balladáját, A felszabadítás szomorúságát olvashatjuk (Apor Vilmos püspök meggyilkolásáról – a győri székesegyházban, 1945 húsvétvasárnapján). Három különböző szemlélet (közösségi – személyiség-központú – vallásos-etikai) s az életforma három különböző aspektusa; három különböző műfaj, versforma – és lám, együttesük „teljes”, hiteles körképet ad a mindmáig velünk élő problematikáról: ingatag létezésünk kiszolgáltatottságáról. A negyedik, a prózába oltott haikusorozat (Vörös István Tisza menti útinaplója) haibun műformájával a mesterségbeli tökéletesség példázata.

A Mustra rovatban Bereményi Géza óvodáskori történetét olvassuk (Óvodáim); s mellette (a nemrégiben tragikusan elhunyt) Térey János regényrészletét a Káli holtakról. A letűnt múlt és a reménytelen jövő egymás mellett. Temesi Ferenc „szerelmes regényének” (49/49) itt publikált részlete mégis ad némi feloldást: talán van „feltámadás” – esetleg már itt e földi életben (az egymástól elválasztott szerelmesek újratalálkozása által).

Néhány érdekes kísérlet az „idegenség” közérzetét sugallja már témaválasztásával is (Marno János: POE[ma] – hommage c. szabadverse; Kiss Annának a vietnami folklórból merített Szélhordta történetekből kiemelt verse). Falcsik Mari remek humorú költeménye a kirekesztettek szellemes önvigaszával kárpótolja magát a „szépírók” mellőzöttségéért – olyan frappáns dialógusban, amelyet érdemes teljes egészében idézni (A kívülálló):

„nézd, mester, milyen szépet csináltam // – hát akkor gyönyörködj benne
de ezek majd megint nem fognak hívni // – adj hálát! ezer szerencse!
hogy ők ott milyen jól elvannak együtt! // – el bizony: idáig hallom
miért ne lehetne nekem is velük… // – a tied egy másik dallam
ha ők a magukén változtatnának… // – s te változtatnál-e bármin?
na és így mi lesz a méltó helyemmel? // – mi van? nem ülsz jól a sámlin?”

Ádám Tamás lírája a nagyvárosi környezetben egyedül élő ember valóságképét eltorzító magányról beszél, aki látomásokba, illúzióvilágba menekül az „elviselhetetlen realitás” közegéből. Ircsik Vilmos fordulatos és szórakoztató monológja ugyancsak a nagyváros emberéről szól; de hőse megtalálja a módját a viszonyok tűrhető elviselésének: hivatásos áruházi tolvajként „beilleszkedik” a különböző fokozatú tolvajok világába (Foglalkozása: tolvaj). Egyébként Ircsik Vilmos – aki kezdettől fogva publikált a Napútban, holott a Magyar Naplónál is elkötelezte magát, sőt a Nagyvilág egyik rovatvezetője volt – kifejezetten szembeszállt mindazokkal, akik a Naputat, tágabb körű tematikája miatt, „kozmopolita” irányultságúnak tartották. Dicsérni jöttem, nem temetni c. vallomásos prózájában a Napút 2020/1–2. első (búcsú)számáról (Mi magunk) írta, hogy „a Napút-esteken egy egészen új világba, Szondi György világába nyertem bebocsáttatást”. Nyomatékosan hangoztatta, hogy a folyóirat szerkesztőinek, állandó munkatársainak eme őszinte búcsúszáma „a magyar identitást, a magyar tradíciókat a középpontba helyezve” kimondatlanul is kimondta: „Mi magunk, magyarok”, történelmi sorsunkkal magunkra maradva, küzdünk íme (most is) megmaradásunkért, kultúránk fennmaradásáért a Kárpát-hazában.

Így ez a szám „a konzervatív kulturális élet igazi szellemi erődemonstrációjának” volt tekinthető. Időtálló értékeink megőrzéséről van benne szó – „a közös cél, a közös gondolkodás abroncsa a szám valamennyi írását egyben tartja – egyetlenegy sem lóg ki a sorból”. Hiszen a valódi konzervativizmus nem a sztereotipizált magatartásformák, a sablonos-konvencionális életmód, a szabálytartó látszatok megőrzését jelenti, hanem az erkölcsi, szellemi, lelkiismereti kérdésekben az állhatatosságot, a szilárd értéktudatot, mások, más vélemények megbecsülését, a másik értékrendjének elfogadását, sőt tiszteletét kívánja meg. Természetesen nem a „mindent szabad” szintjén, hanem a benső szabadság felelősségteljes választásával, a dönteni tudás komolyságával.

Háy János Utánképzés ittas vezetőknek c. komédiája a szabálysértő szabálytalanságokról szól, amelyben a vétkesek csoportterápiájával akarják megoldani az alapproblémát, „trendi” pszichológusnőkkel – így persze nem lehet előrelépni a viselkedéskultúra kérdéskörében. Gálfalvi István fotográfus-költő viszont „elszámolást” készít élete első három évtizedéről (Számla): a verssorok „pillanatképeket” rögzítenek, amelyek – mint betűkből álló szociofotók – egyúttal irodalmi dokumentumok is az 50–60–70-es évek világából. A Hangírás rovatban Tamási Orosz János Makkai Ádám költővel készült interjúja olvasható 1956-ról, a Kodály Társaságról, a nyugati magyar emigrációról, Karinthy Ferencről és a kortárs magyar műfordításról.

Természetesen a Napút kiváló műfordító-gárdája is képviselteti magát a búcsúszámban, kitágítva az irodalom határait az országhatárokon kívül eső tájak felé. Bogdán László Vaszilij Bogdanov emigráns orosz költő (1895–1982) Emigránsok c. poémájának Bunyin-ciklusát fordítja le (egy nizzai nyárról), amelyet a méltatlanul elfeledett orosz költő többi költeményével egyetemben unokája, Tatjana Bogdanova (a Harvard egyetem szlavisztikatanára) adott ki Amerikában.

A végül is duplaszámmá bővülő lap különböző rovataiban – szokott funkciójuknak megfelelően – rendezett, mégis egyre inkább a metafizikai kérdések irányába mutató műveket találunk vegyesen, mindkét Társaság alkotóitól. A Hetedhét / Tizenegyed-magunkban rovatban Vári Fábián László Kakukknővér c. ruszin–ukrán népballada-fordításai (a családi dráma köréből) kapnak most teret; a néprajzkutató költő magyarázó jegyzeteivel ellátva. Varga Imre a szlovák népköltészet köréből ad közre (hasonló tematikájú) műfordításokat; a verscsokrot a Boromissza szakácsnőnkről írt négysorosával zárja. A Dokumentum / Tékában Baka István 30 évvel korábbi, mindeddig lappangó, még publikálatlan Új klasszicizmus c. esszéjét posztumusz teszi közzé Bíró-Balogh Tamás, rövid utalással az írás keletkezési körülményeire. Széles Klára kutatásainak köszönhetően Lászlóffy Aladár két első közlésű versét is itt olvashatjuk (Ének az itthontalanokról, valamint A megtalált ember). Jámborné Balog Tünde, a népszerű és ismert pedagógus-író Tüköre a szép rozmarinnak c. írásában a bölcsesség, hűség és szeretet női szentjeiről: Avilai Szent Terézről, Lisieux-i (Kis) Szent Terézről és Árpádházi Szent Erzsébetről – mint a női hivatás tökéletes beteljesítőiről – rajzol vonzó (és mindmáig követhető) portrét a spirituális beállítottságú nők elé.

A Miért rovatban Benkő Ildikó Este c. csupa zene szonettjét, valamint harmadik személyben írt intim vallomását olvashatjuk költészete milyenségéről: „Világa nagyon szűk és nagyon tág: a belső végtelen. […] A költemény akkor is ima, akkor is a kozmikus rend helyreállítására irányul, ha az nem jelenik meg benne közvetlenül”. Borbély Szilárd halálára írt Siratója után három versben vall a magányosságról, az írásról mint létszükségletről, és a rendről. Tízszakaszos Perc–kalitkája létünk időbezártságát fájlalja.

Karsai János Agancsos sisak c. drámája a japán nagasinói csatát idézi fel, amelyben Tadakacu tábornok álmában az általa meggyilkolt ellenséges tábornok, Jamagata Maszakagé kéri egykori ellenfele segítségét, hogy szabadítsa ki lelkét a Semmi fogságából. Tadakacu oltárt emel áldozata emlékére – ezzel mintegy az ősellenségek megbékélésének rítusát megidézve; a kórus pedig „Buddha kegyelméért” hálálkodik. Némiképp párhuzamos ezzel Csáji László Koppány érdekes, az antik görög–római misztériumvallásban fogant fikciója: Flavius Claudius Julianus szózata aquincumi seregeihez (i. sz. 361) és az aquincumi Mithras–himnusz (Julianus imája a mithraeumban). Maga a szerző jelzi: az ima „természetesen modern interpretáció: minden hasonlósága a valósággal pusztán a képzelet vagy transzcendens erők játéka”.

A transzcendencia iránti egyre mélyebb érdeklődés hatja át a Napút ez idő tájt keletkezett több számát is. Talán nem túlzás azt feltételezni, hogy a pandémia alattomos terjedésének időszakában maguk az alkotók is egyre inkább megkíséreltek szembenézni a világ várható sorsával; a klímaváltozás és a „népvándorlás” fenyegető rémével – s fogódzót a továbblépéshez egyre inkább a metafizikai értékekben láttak. Ugyanakkor figyelmük a jelen reális feladataira (is) koncentrálódott – hiszen a „túlélés” mikéntje egészen közvetlen közelbe került mindnyájunkhoz. Német András ARC poétikája éppen arra figyelmeztet, hogy bár „a jelen lomha busza” a római táj felé fordult egy pillanatra, mégis meg kell maradnia (maradnunk) „a jelen tárgyilagos tárgyközlőjé”-nek. Aztán végül mégse maradt meg: az erőteljes covidhullám elsodorta (őt is) az elysiumi mezők felé.

Rott József Egy tömeggyilkos lelkiismerete c. könyvének (melynek alcíme: Az Újszövetség és a holokauszt pszichoanalitikus összefüggéseinek hiteles ábrázolása a világirodalomban és a filmművészetben) egy fejezetét (Találkozás Istennel) bocsátotta a folyóirat rendelkezésére – mely szerint a 60-as években a magyar irodalom és filmkultúra elvesztette addigi világirodalmi rangját. Ebben azért nem lehetünk biztosak, hiszen Jancsó Miklós (épp ezek után készült) filmjei mindmáig világköltészeti rangot adnak a magyar filmkultúrának szürreális képvilágukkal és az apokalipszisre utaló szimbolikájukkal. Géczi János Glosszája verses feljegyzés a mulandóságról, a relativitásról, az idő és az egyedi élet viszonyáról – túlélők számára. Mert akik „elmentek”, azoknak már nem fáj semmi. Györe Balázs Méregzsákja viszont az evilágisághoz kapcsolja az olvasót: van mit mérgelődniök a mindennapok anomáliái miatt – így kurta asszociációsorai mindnyájunk gyötretéseit közvetítik.

Az Égalj / Mustra rovatot különösen érdekessé teszi Száraz Miklós György Pécsi pannója, amely eredetileg nagyregénynek készült – szerzője egészen elmerült Pécs történelmében, kultúrtörténeti szerepében, gasztronómiájában. De idővel megkopott türelme, s így regény helyett esszéisztikus – bár sodró erejű – történetmesélés lett a műből. Így is megvan a maga kultúrtörténeti különlegessége, ismeretközvetítő szerepe.

Az Ablakban Hegyi Zoltán Imre elemzi Báthori Csaba Melankólia c. verseskönyvét, amelyet „halkan lüktető szomorúság” hat át, végigsuhogva „áradó szonettjein”. Báthori Csaba – kritikusa szerint – „egy folyton mozgásban imbolygó világ stabilitás-felelőse”. Az Évnap rovatban Tamás Menyhért szép esszéverssel köszönti a 80 esztendős Ágh Istvánt; s József Attilára Költő volt, világszemű c. írásában emlékezik. „A világszem szándékom szerint – írja – kettős mértéket egyesít: írói minőség és földrajzi távolság. A kettő együtt. világirodalmi térhódítás”.

Balázs Géza, a neves nyelvészprofesszor Szótárszerűség – elbizonytalanítás c. tanulmányában „a kortárs magyar irodalom néhány stílusjellemzőjét” veszi szemügyre Temesi Ferenc, Vida Gábor, Grecsó Krisztián és Hartay Csaba műveit elemezve; ötödikként Egressy Zoltán Százezer eperfa c. regényét is bevonva vizsgálódásaiba. Szempontjai: a tudományos irodalom (szövegek) hatása a szépirodalomra; a narráció, a párbeszéd nehézségei, az irodalmi nyelvművelés, a nyelvi sajátosságok stb. – azaz „a nyelvhasználat stilisztikai vizsgálatának” problematikája.

A lapszám végén megemlékeznek a Napút folyóirat arculatának és tipográfiájának tervezőjéről, a 73 éves korában elhunyt Gosztola Gáborról.

Külön fejezetet kap a Társaságszövetség számban Sándor György, a 80. évét betöltő humoralista köszöntése – szinte mindenkit szójátékokra, nyelvi leleményekre, valamint „Gyuri atya” filozófiai attitűdjére utaló írások készítésére inspirálva. Kondor Katalin, Varga Tamás, Kovács katáng Ferenc, Liszkay Zoltán, Nagy Bandó András, Nyakas Szilárd, Pozsgai Zsolt különféle műfajú prózái, Halmai Tamás, Kállay Kotász Zoltán versei, valamint a 2018-as haikupályázat tíz kiemelt alkotójának rövid művei köszöntötték „a krisztusi embert”, „sándorgyurit”. A továbbiakban pedig új pályázatot hirdetnek a magyar költészetben egészen kivételes, ritka versforma, a sióka (a szanszkrit epika – Mahábhárata, Rámájana – versmértéke) „meghonosítására”. Néhány költő már eleve vállalkozott is rá, hogy – példaadásképp – eleget tegyen a nehéz feladatnak (Csehy Zoltán: Szürke siókák, Füleki Gábor: Sióka-variációk, Géher István László: Brazil diszkótűz, Suhai Pál: Szanszkrit regék, Vörös István: St. Hawking előadást tart a Vatikánban, Babics Imre: Valaki szavai – részlet). Így hát ez a nagyszabású közös kísérlet végre megnyitotta a kapukat a legősibb és a legmodernebb poétikák „befogadása” és gyakorlata felé. Kilépve végre a (szép és sokak szívében otthonos, mégis kissé sablonossá koptatott) magyar népköltészeti formák „kalodájából”, (újra) felébresztvén költőinkben a kreativitás igényét, feltárva előttük a sokféleség varázsának titkát.

Alig egy esztendő múltán, 2019 májusában – néhány korábbi és még több újonnan kedvet kapó alkotó bevonásával – elkészült a második közös szám: a Szövetségtársaság, szintén a korábbi koncepció jegyében. A tárcarovat (mint mindig) most is Zaláné; a szövegek között elhelyezett képek és a színes reprodukciós melléklet pedig Nagy Gábor Munkácsy-díjas festőművész munkája, aki a tisztaságot és áldozatvállalást szimbolizáló Bárány-motívum köré építette fel reprodukciós anyagát.

A lapszám most eleve a történelmi „tisztánlátás” jegyében indít, elsősorban prózai művekkel. A Mustra rovat Fehér Béla Banánliget c. regényrészletével nyit: a rendszerváltozás előestéjén a belső elhárítás két alkalmazottját a Banánliget fedőnevű konspirált lakásba vezénylik – s ezzel mintegy felcsigázva az olvasó érdeklődését, elkezdődnek a „vakondűző” életének vérfagyasztó jelenetei. Majd visszakanyarodva a múlthoz, a kezdetekhez, amikor minden eltorzult – képet kapunk az ún. „szocialista átalakulás” sanyarú, életelszívó diktatórikus viszonyairól. Kukorelly Endre épp megjelenésre váró, CéCéCéPé c. regényének részlete bemutatja a véghez vezető út kezdetét („lassúdad haladás a kommunizmus felé”) az 50-es évekbeli terézvárosi család életének megrázó eseményeivel. Az ún. „konszolidálódó” 60-as évekről pedig Lantos László (Tricepsz „éhezőművész”) szól, prózában, saját gyermekkorának ínséges nyomorúságát tárva elénk (Szabadka, 1966): „Tiszta tények, semmi kitaláció. Krumpli és tök, tejfölös krumplileves, krumplis paprikás kis kolbásszal, sült krumpli vékony szelet oldalassal […] kapros tökleves, tökfőzelék tükörtojással, sült tök, tökmag” – ez ment nap mint nap, hónapokon, éveken át, írja Jézus fia c. önéletírásának itt közölt részletében. Kéretik mindezt szó szerint venni; aki gyerekként, ifjúként megélte a 40–50–60-as éveket, az pontosan emlékszik még ezeknek az évtizedeknek sajátos nyomorúságára, a családok kiszolgáltatottságára, az új hatalmi önkény visszaéléseire.

A Mustra / Hangírás rovatban Füleki Gábor interjúját olvashatjuk Báthori Csaba költő-műfordító-esszéistával, a Napút állandó munkatársával, aki ifjúkori klasszikus olvasmányairól (Horatius, Catullus) mesél, s élénken felidézi azt a korszakot, amikor az irodalmi életet még „virágozni” engedték (1947-ig), és Somlyó György, Nemes Nagy Ágnes, Vas István, Benedek Ferenc, Rajnai László költészete voltak ihlető forrásai. Szülővárosában, Pécsett töltött éveiről, majd ausztriai emigrációjáról beszél, s arról, hogy a nyugati irodalmak sokszínűségét megismerve, hogyan kapott kedvet és ösztönzést műfordítói hivatásához. Ő is, mint a magyar költészetben szinte mindenki, a „szép hűtlenek” (a Nyugat költői) formahű fordításának nyomdokain indult; de csakhamar felismerte: „ezen a téren sem létezik királyi út”. „Művészi szintet megütni, körülbelüli energiamennyiséget átmenteni minden fordításban lehet, legyen az formahű, prózai vagy akár nyersfordítás. A nagy költészet, ez a tapasztalatom, nyersben is érvényesül”. S a prózafordítás is „többet érhet a formahű fordításnál”, ha a vers lelkét vissza tudja adni.

Az új jelentkezők között Győri László, a Kilencek költőcsoport tagja is szerepel négy verssel (Bankfiók, A világ fényei, Eljön a csordás, Az olló poklai). Poétikai szemléletének változása korábbi verseihez képest szembetűnő: jobban elegyedik a reáliákkal, életöröm csillan fel benne – gyönyörködik az Élet színeiben. A piros pipacsot ontó táj tündöklése a napfényben őt most gazdagabbá, boldogabbá teszi, mintha a bankfiókból áradna felé a pénz: a lélek a táj szépségéből, a napsugárból táplálkozik; s aki ennek örülni tud, az Krőzusnál is gazdagabb lehet, akkor is, ha nincs a bankban túlzóan sok pénze. Cselényi Béla költészete viszont egyre ironikusabbá válik a korábbihoz képest: egyfajta posztavantgárd fintor fagyott az arcára – elnéző mosoly a világ változások fölött (égtájhoz kötött ars poétika, hőgutás álmaim, rendetlenség és rend/szer/, talán nem komoly…). Sárándi József, a 70–80-as évek „vagabundja”, mintha némiképp megszelídült volna: látja, hogy a világfelforgató indulat mit sem ért: az emberek szépen berendezkednek a jóléti társadalom trendi álomvilágába – érintetlenül maradva a krisztusi áldozat megtisztító erejétől („Napok a húshagyó keddtől az ítélet napján keresztül a centrumhétfőig”: a „kompromisszumok és árulás napjáig” – s végül a „Befellegzett napok”-ig, mikor is mindennek vége… Ismét befellegzett a földi világmegváltás álmának).

A Hetedhét rovatban Vörös István fordításában a groteszk humorú prágai költő, Ivan Wernisch – a mi Petrinkkel rokon hangú – avantgárd szellemű versei a távol-keleti buddhista szerzetesek hangjával keveredve, csendes beletörődéssel egyfajta „megbékélést” hirdetnek a világ folyásával; amit, tudvalevőleg, mi nem befolyásolhatunk. Tűrni kell hát, elviselni bölcsen, ami van – tanítja Yün-men mester; s az jár jól, aki hisz neki. E „huzatos időben” nem jó ugrálni – hangzanak a Yün-men-sorozat jó tanácsai; A Volhov menti erdők (ismét) fagyos szelei telet hoznak a világra. Vörös István saját versei is hasonló létérzékelésről árulkodnak (Világ–portfólió, Körfolyosó, Bajt adni); de ő az „Aranykor”-álmába fogódzva bizalommal behúzódik az „aranytemplom”, a Művészet szentélyébe. Úgy tűnik tehát, hogy az e világi változásokra irányuló euforikus hangulat tűnőfélben van; alkotóink egyre „magasabbról” (metafizikai alapról) szemlélik az evilágiság meg- és feloldhatatlan problémáit.

Elmer István Búbánat c. novellája (Jókai Az új földesúrjára mintegy rárímelve) a szégyentelenül berendezkedő s mindent elbitorló újgazdag (az „amerikás magyar öregúr”) bagókői világát jeleníti meg, aki a szomszédos Hamvaskő új gazdájával, Sarkadi Balambérral „ökölre megy” (lásd Vörösmarty: A két szomszédvár!). Az ökölharcnak, birtokviszálynak nagy hagyományai vannak magyar földön – mindig halállal végződik! Mindák Dániel írása a Ferencváros labdarúgócsapatának mennybemeneteléről ugyancsak éles, szatirikus hangon jeleníti meg az Úr és a Sátán találkozását egy stadionban; ahol is az Úr mennydörgő szava elhangzik: „Legyen foci!” s lám: „lőn foci” és diadal: a zöld-fehér szín legyőzhetetlen! Elvégre is: a magyarság labdarúgónemzet.

Eme remek humorú írások mellett még figyelmet érdemel Tamás Menyhért három verse az 50-es évek Magyarországáról (Hajnallal a Hajnalnak; Mint aki fényszemlére készül, Az előcsönd előképe, 1954); valamint Suhai Pál Szent György napja támadt és Szent György napi felfohászkodás c. tavaszébresztő, termésvarázsló költeményei a népi fohászok formájában. Bíró József költő, performer három vizuális verse (Shozo Shimamoto – hogy; Alberto Moravia – hogy; Louis Armstrong – hogy…) színesíti a számot érdekes megoldásaival. Lajtos Nóra zenész, költő ütések c. haikusorozata az igekötők váltogatásával (be-, le-, fel-ütés stb.) érdekes zenei hanghatásokat vált ki. Ugyanő a lap Emlékezet rovatában Emlékmécses Térey Jánosért c. versében idézi meg e kortárs költő tragikus halálát.

A Hangírás rovatban Marno János és Radics Viktória 2013. január–februárban folytatott levélváltását olvashatjuk Marno János Kairos c. verseskötetéről (A kairos kairotikus órája c. tanulmány, amely a Magyar Narancsban jelent meg, tele van zseniális verselemzésekkel; köztük magának a Kairos c. versnek sajátos meghatározása: „egy kafkaian parabolikus állványzatára bontott komplex metafora”, plasztikus képet ad Marno különös, komplex poétikájáról).

Így hát, mindent összevéve, elmondhatjuk: a két Napút-szám együttesen olyan eleven és sokoldalú képet ad mai magyar irodalmunk poétikai, tematikai, műfaji gazdagságáról, amilyet egyetlen kortárs magyar folyóirat sem. Nem is beszélve szerkesztőjének s az egész Napút-körnek széles körű tájékozottságáról mind a világköltészeti, mind az irodalomelméleti, mind a poétikatörténeti kérdésekben, hogy az elméleti írások mindegyike a legmagasabb szintű szakmai folyóiratoknak is díszére válna. Ha nem az utolsó ilyen jellegű számot tartanánk a kezünkben, akkor elmondhatnánk. meg van mentve a magyar irodalmi élet az elszürkülés kígyómarásától!

A 222. szám végén olvashatjuk Vihar Judit A Napút végén c. összefoglaló elemzését a „folyóirat-haikuműhely” bő évtizedes tevékenységéről. Vihar Judit (mint irodalomtörténész) évtizedek óta foglalkozik a japán költészettel, a világhírű japán haikumesterek munkásságával, s maga is többkötetnyi haiku szerzője. De e különleges műfaj – bár megjelent XX. századi költészetünkben; sőt Kosztolányi óta egyre kedveltebb versformává vált – túl nagy ismertségnek, népszerűségnek nem örvendett. Nem is Keletről, hanem Nyugatról érkezett, az angoloktól, franciáktól; eredeti formai kritériumaival sokáig nem is igen voltak tisztában költőink. Csak az utóbbi évtizedben sikerült igazán „megmagyarítani” ezt a kis gyöngyszemverset; s gyors terjedése éppen a Napút-körnek köszönhető. Vihar Judit így ír tehát a Napút szerepéről a műfaj felvirágzásában: „Szondi György 2007 óta minden évben megrendezte a haiku-, haiga- és haibun-versenyt, s ezzel mozgósította mindazokat, akik Kelet irodalma, vagy általában a költészet iránt érdeklődnek és ezekben a műfajokban szeretnek alkotni. Az évente kiírt pályázatra (amelynek mindig megadta a témáját – pl. kavics, falevél, domb, halom stb.) rendszeresen mintegy félezernyi mű érkezett; s ezekből a legjobb (110/120) meg is jelent a februári vagy márciusi számban. Sőt, nemcsak a legjobb magyar műveket mutatta be, hanem példát hozott a japán irodalomból is, és más népek alkotásait is megismerhettük műfordításban a lap hasábjain. Szondi György maga is magyar és bolgár nyelven ír haikukat; s a bolgár haiku-költészet rendszeres átültetője magyarra. Sok vidám haiku – japánul kjóka, azaz »bolondvers« – is megjelent a Napút lapjain; s a verses lírai próza, a haibun sok sikeres darabbal gazdagodott”. Mindemellett a Napkút Kiadónál sok önálló haikukötet is megjelent; Szepes Erika komoly irodalomelméleti, műfajelméleti tanulmányokat írt a Tizenhét szótagnyi verskülönlegességről (2011). És megjelent Vihar Judit tollából a magyar haikut összegző kötet is, melyben 25 témában 265 magyar haikuköltő verse olvasható (Ezer magyar haiku, Vihar Judit elemző előszavával, 2022).

Csak remélhetjük, hogy az online Napúton még több haikuverseny-folytatás is lesz…

Írhatnánk még hosszú elemzéseket a Napút irodalomszemléletéről, a remek Weöres-számról (Tűzkútbanéző, 2013/7.); az Ady-évforduló kapcsán kialakuló eleven, életes, Ady nagyságát és teljességét (a jelenkori Ady-ellenes hangok ellenében) újra és újra hangoztató vitáról, az Ady-jelenség zsenialitását, költői életműve páratlan voltát bemutató írásokról (Vitéz Ferenc: Föl–földobott levélfalevelek, 2018. nov. Káva Téka Napút-füzetek 133. sz.); avagy éppen a József Attila költészetét kárhoztató-eljelentékteleníteni akaró véleményekkel szembeszálló Koppány Zsolt nagyszerű tanulmányáról (József Attila is kenyér – „Ha Ady Endre az Atya, a Szentlélek meg Pilinszky, akkor a XX. századi magyar költészet Fiúistene: József Attila”). No de ezek az óriáséletművek óriástanulmányokat igényelnének önmagukban véve is – így hát ezt inkább hagyjuk máskorra.

*

Az egyik nagyon fontos témáról nem szóltunk még: a Napút utóbbi számaiban egyre gyakoribbá váló spirituális tematikáról; ez azonban nem néhány oldalnyi, hanem könyvnyi terjedelmű bemutatást kívánna. Ha Isten ad hozzá életidőt, akkor talán még erre is sor kerül. E sorok írójának Szívem, te szívem c. összefoglaló jellegű tanulmánya (2020. augusztusi sz.) ad áttekintést az e témában megjelent fontosabb írásokról (I. A távolkeleti misztika; II. A keresztény misztika). A számhoz kapcsolódó Káva Tékában pedig a szám vendégszerkesztőjének, Domokos Johannának Mira Dzsoj Bái: ún. (Úgynevezett) címen Mira, a XVI. századi misztikus költőnő életútját, költészetét bemutató poémáját olvashatjuk. Mivel a búcsúszámba úgyis megrövidítve került be a tanulmány szövege, az érdeklődők szíves figyelmébe ajánljuk, hogy a naputonline.hu 2021. május 29-ei közléseként teljes egészében olvasható (http://www. naputonline.hu/2021//O5/29/g-komoroczy-emoke-szívem-te-szívem-naput-2020-augusztusi-szama).

A spirituális tematika intenzív előtérbe kerülése napjainkban – véleményem szerint – elsősorban a feltartóztathatatlan világválságnak köszönhető: az emberiség ráébredt végre, hogy önereje nem elegendő a totális gazdasági összeomlás megakadályozásához; a klímakatasztrófa immár maga alá temeti sok-sok millió (milliárd?) ember életkörülményeinek, életmód-változtatásának reményét, lehetőségeit. A globális társadalomszervezés illúziója, a világgazdaság globális megszervezésének racionális perspektívája szemünk előtt omlik össze; s jó, ha a természeti erők egyensúlyának megbomlása nem vezet majd a különböző járványok folyamatos újraéledéséhez, egyes régiók teljes elpusztulásához. Így hát a természetfölötti valóságtól túlságosan elszakadt emberiség – saját fennmaradása érdekében – védelmet és támaszt (újra) a spiritualitásban, a misztikában keres: elvadult ösztönvilága, hatalom- és bírvágya megfékezéséhez s az „idegenek”-től, a különféle „ellenség”-képektől való megszabadulásához, a „másféleség” elpusztításához támaszt és segítséget a túlvilági erőktől remél (érthetően). A megbékélés szép ideáját már csupán a vallásban találhatja meg – adja Isten hát, hogy a vallások újraéledésével megmeneküljön a végső pusztulástól; s tapasztalain okulva, egy erkölcsös(ebb), természetes(ebb), humánus(abb) világot tudjon kialakítani. Az biztos, hogy ez nem a „ki kit győz le?” elv alapján fog működni – ha egyáltalán még működni fog. Mert egy totális gazdasági katasztrófa magára omlaszthatja jól felépített világunkat – akár végérvényesen is.

Illusztráció: “de visszfénye még sokáig be fogja ragyogni művészeti életünk égboltját”

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →

Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →

Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →

Szepesi Judit: A Szép, a Művészet, a Tudomány és a Művészetpedagógia →