Szabó Palócz Attila: Hídverés az irodalom eszközeivel
*
Нови духовни мост – Új szellemi híd
(Нови Сад-Budapest, az Újvidéki Írók Egyesületének kiadványa, Újvidék, 2022;
szerkesztette Bordás Győző és Vujicsics Marietta)
Nagyon sokrétű és sokszínű összeállítással jelentkezett az Új szellemi híd című soknyelvű kiadvány, s mivel a szerkesztői válogatás – akármennyire igyekezzék is előtérbe helyezni az objektivizálható szakmai szempontokat és értékeket – részben mindig szükségszerűen szubjektív, személyes és egyéni marad, ezért hát nem is tartanám érdemesnek azt firtatni, hogy miért épp azok a szerzők kerültek be és miért épp azokkal a verseikkel az antológiába, akik és amelyek szerepelnek benne. Tény azonban, hogy már elsőre, ahogyan a kötetben felvonultatott költők névsorára pillantunk, máris egyfajta szellemi frissességgel szembesülhetünk, elismerésre méltó, valódi szerkesztői törekvéseket és igyekezetet láthatunk, hiszen nemcsak nyelvi szinten érvényesül a kiadvány sokszínűsége, hanem a válogatás is ezernyi kérdést nyit meg, vagy épp ugyanennyire ad választ. Ez utóbbiakat azonban – mármint a válaszokat – mégis leginkább az itt megjelent költeményektől várjuk.
Kezdjük hát az alapoknál. A kötet elvileg két város szellemi és irodalmi találkozását, afféle virtuális összekapcsolódását hivatott prezentálni, megjeleníteni – és reményeink szerint elmélyíteni is. Újvidékét és Budapestét. Elsődlegesen annak ürügyén, hogy a vajdasági székváros az idén Európa kulturális fővárosa, ahogyan erre a recenzens, Marko Čudić is felhívta a figyelmet. S ilyen összekötő kapocsként az objektivizálható szempontoktól annyiban már szerkezetében is ellép ez a kiadvány, hogy hangsúlyossá teszi a találkozási pontokat. Ennek jogosságát és helytállóságát pedig lehet ugyan vitatni – az értékrendek objektívnek álcázott mércéjével kezelni –, de szerintem ez egyértelműen felesleges, másfelől pedig tárgytalan is volna. Az összeállítás ugyanis egyfajta szemléletet tükröz, amelyben alkalmasint a most beválogatott szerzőkön kívül még nagyon sokan teljes joggal helyet kaphattak volna ugyan mindkét oldalon, de a kimaradtak miatti hiányérzetet alapvetően leginkább csak a szemléletek közötti különbségek generálják, mert teljes képet természetesen már csak a terjedelmi keretek miatt sem lehet adni. Sokkal inkább célja tehát egy ilyen kiadványnak ehelyett az, hogy valamiféle reprezentatívnak tekinthető összeállítást kínáljon fel az olvasónak, ebben pedig nagyon sok tekintetben sikerrel járt ez az antológia.
Az Újvidéki Írók Egyesülete két éve indította el az Új szellemi hidak sorozatát, s a most megjelent, Budapesttel kapcsolatot építő kiadványban is szereplő vajdasági román költő, Ioan Baba, az autonóm tartományban élő románság irodalmi folyóiratának, a Luminának a szerkesztője – Ivo Munciannal négykezesben – 2019-ben már összeállította az Újvidék és Temesvár közötti hasonló találkozás anyagát. Ugyancsak szerepel a most megjelent antológiában Zdenka Valentová-Belićová, a vajdasági szlovákok irodalmi folyóiratának, a Nový životnak a szerkesztője, aki pedig tavaly állította össze – Miroslav Demakkal négykezesben – az Újvidék és Pozsony közötti szellemi átkelőt. S ha mindehhez még hozzátesszük, hogy szerepel a kiadványban Nikola Santa költő, próza- és drámaíró, a Ruszke szlovo, vagyis a vajdasági ruszin lap felelős szerkesztője is, akkor máris a soknyelvűség meghatványozódásánál tartunk. Az ő közeli munkatársa Olena Plancsak-Szakacs, az újság irodalmi rovatának szerkesztője, aki egy versével szerepel a kötetben.
Az Újvidéket Budapesttel összekapcsoló Új szellemi híd bár alapvetően szerb és magyar, vagyis kétnyelvű kiadvány – ez volt az alapkoncepció –, viszont az itt említett Ioan Baba, Zdenka Valentová-Belićová, Nikola Santa és Olena Plancsak-Szakacs költeményei szerepelnek a kiadványban a költők anyanyelvén is. Így tehát már ötnyelvű kötetről beszélhetünk, ami felettébb izgalmassá teszi ugyan az antológiát, olvasói szempontból azonban vélhetően megnehezíti a befogadást, hiszen kevés olyan ember él még a soknyelvű régiónkban is, aki mindegyiket egyformán beszélné és értené.
Újvidék egyik szépsége ugyanis – még a múlt század délszláv polgárháborúinak következményeként, azok hatására bekövetkezett szomorú változások ellenére is –, hogy akárhova forduljon az ember, várhatóan különböző nyelveken beszélnek körülötte, s ha valakinek a zsebében megszólal a mobiltelefon a városi buszon, teljesen kiszámíthatatlan, hogy milyen nyelven szól majd bele. Ezt a sokszínűséget tehát sikerrel visszaadták a szerkesztők. A szerb költők közül itt szerepel Miroslav Aleksić, Nataša Bundalo Mikić, Simon Grabovac, Zoran Đerić, Vladimir Kopicl, Milan Micić, Ivan Negrišorac, Franja Petrinović, Đorđe Pisarev, Dušan Radak, Selimir Radulović, Stevan Tontić és Nenad Šaponja. A vajdasági magyarok közül pedig Domonkos István, Jung Károly, Ladik Katalin, Maurits Ferenc és Tolnai Ottó költeményeit olvashatjuk a kötetben. Az ő esetükben tehát az Újvidék és Budapest közötti hídverés magyar-magyar találkozás.
Ez a névsor azonban egy egészen más, távolról sem nemzeti vagy nemzetiségi szempontot vet fel, a szerkesztők ugyanis meglehetősen tágan értelmezték az újvidékiség fogalmát. Ez talán Domonkos István esetében a legszembetűnőbb: ő ugyanis a dél-bácskai Ókéren született, Szabadkán tanult, s bár valóban volt életének egy jelentős újvidéki korszaka, mégis immár csaknem négy és fél évtizede Svédországban él, ahová 1979-ben költözött ki. Hasonló a helyzet Tolnai Ottóval is, aki Magyarkanizsán született ugyan és ma már Palicson él, alkotótevékenysége, a Symposion melléklet, majd pedig az Új Symposion folyóirat alapítása és szerkesztése révén mégis újvidéki alkotóként vált ismertté. Ők mindketten jelentős székvárosi kötődésekkel rendelkező alkotók, akiknek azonban ez a település csak átmeneti ideig volt az otthonuk. Félreértés ne essék: távolról sem hiba a szerepeltetésük az antológiában – sőt! –, csak a szerkesztői szempontok rugalmasságára szeretném ennek említésével felhívni a figyelmet, mert így tulajdonképpen már nem két várost, hanem Újvidék esetében egy teljes régiót, Vajdaságot köti össze Budapesttel ez a szellemi híd.
Ha nem is azonos, de sok tekintetben hasonló a helyzet a budapesti oldalon is. Itt ugyanis egyértelműen látszik, hogy a szerkesztők nem követték a lassan már közhelyszámba menő, elcsépelt és unalmas, nagy általánosságban bevett, megszokott névsorokat, és mertek önállóan gondolkodni, szabadon válogatni, éppen ezért itt is elmondhatjuk, hogy örömtelien sokszínű a kötetbe sorolt anyag. Ágh István, Babics Imre, Báthori Csaba, Buda Ferenc, Ferencz Győző, Gergely Ágnes, Kukorelly Endre, Lackfi János, Lanczkor Gábor, Mezey Katalin, Parti Nagy Lajos, Rakovszky Zsuzsa, Schein Gábor, Szentmártoni János, Takácsa Zsuzsa, Várady Szabolcs, Zalán Tibor és Zsille Gábor versei adják a kötet magyar részének egyik jelentős korpuszát. Azonban, ha a vajdasági székváros költészetét az újvidéki oldalakon részben magyar alkotók képviselték, akkor ezzel nyilvánvalóan párhuzamba állítható, hogy a magyarországi szerbség irodalma is megjelenjen egy ilyen kiadványban. Így talán vélhetően kevésbé reprezentánsa a magyar irodalomnak Gálity Vojiszláv (Vojislav Galić), Szentendre hercegszántói születésű pravoszláv pópája, aki Karlócán tanult, majd Belgrádban szerzett teológiai oklevelet, mégis nagyon fontos helye van és nem kevésbé fontos szerepet tölt be az antológiában. Gubrinski Takács Katarina életútját jelentősen befolyásolták a múlt század sorsfordító eseményei a második világháború utáni időszakban a két ország, egykor még Jugoszlávia, ma már az önálló Szerbia és Magyarország között, s így, bár Vajdaságban született, mégis Magyarországon fűződik a nevéhez több horvát tannyelvű óvoda és általános iskola megalapítása és beindítása.
Ugyancsak mindkét országhoz köti az életútja Gyurity Milánt (Milan Đurićot), a Nikola Tesláról elnevezett budapesti szerb gimnázium tanárát, aki korábban a magyarországi szerb kisebbségi önkormányzat tisztségviselője is volt, és igazgatóként vezette a magyarországi szerb szerzők műveinek kiadásával foglalkozó, 2020-ban megszűnt Venclović Kiadót. Ő az újvidéki Művészeti Akadémián szerzett oklevelet – tehát akár a kötet újvidéki részében is szerepelhetett volna – és a Magyar Képzőművészek Szövetségének tagja. Érdekes lehet megjegyeznünk, hogy a kiadvány végén olvasható életrajzában csakis és kizárólag Szerbiában kapott díjakat és elismeréseket sikerült felsorolni, mert ez is nyilvánvaló jelzése annak, hogy fontos lenne itt, a szomszédságban, és itt, helyben is, a megszokottnál és az illendőség minimumánál is sokkal jobban odafigyelnünk egymásra. Milosevits Péter neve talán a legismertebb a hazai szerb szerzők közül Magyarországon, felettébb sajnálatos mellékzöngéje tehát az Új szellemi hídról való gondolkodásunknak, hogy – a vajdasági Jung Károly és Stevan Tontić mellett – ő is a kötet összeállítása közben hunyt el, verseit és fordításait tehát még leadhatta a szerkesztőknek, de a könyv megjelenését már nem élhette meg.
Sok szempontból más ez a sokszínűség, mint amit a kötet újvidéki részében láthattunk, mégis egyenértékű, hiszen a költészetben megfogalmazott élmények és életérzések egymáshoz földrajzilag oly közeliek, hogy ennek a szellemiségükben is mindenképp meg kell nyilvánulnia – afféle sorsközösségben –, mindegy, hogy épp melyik „rossz kéz” által hova meghúzott melyik határ melyik oldalán találják is magukat az alkotók, és hogy mit vallanak az anyanyelvüknek. És ez jellemző a kötetbe sorolt versekre is, mert igen, olvasóként persze minden oldal tetején megnézzük a szerző nevét, de nagyon sokszor van olyan érzésünk, hogy ezek akár egy költő versei is lehetnénk, mindegy, hogy honnan jött, Ókérről, Magyarkanizsáról, Palicsról, Szentendréről, Pomázról, Hercegszántóról, Bakonyszücsből, Újvidékről vagy éppenséggel Budapestről… Esetleg Svédországból!
Még, ha költőként természetesen mindegyik, a kötetbe sorolt alkotónak meg is van a maga sajátságos, jellegzetes, egyedi hangja, ami mindenki mástól megkülönbözteti őt, szinte verssorról verssorra olvasva a könyvet találhatunk benne egymással rokonítható gondolatokat, sorokat, érzéseket, és lényegében ez teszi egységessé – ez értelmezi – a fent említett, esetenként széttartó szerkesztői szempontokat.
Az azonos életérzéseket és a rokonítható élethelyzeteket pedig a fordítás teszi átjárhatóvá (megélhetővé… befogadhatóvá…) a különböző nyelvterületekről érkező olvasók számára. De számoljunk egy kicsit… Összesen negyvennégy szerző szerepel a kötetben, tehát nagyon sok fordító is dolgozott az itt publikált verseken. Így tehát a fordítói hozzáállás, felfogás között is jelentős különbségeket érzékelhetünk, ez így természetes. Megtörtént az is, hogy magyar szerző szerb nyelven már létező versét újrafordították, és persze ugyancsak egyértelmű, hogy a kétnyelvű szerzők közül többen maguk végezték el ezt a feladatot. Örök kérdés marad azonban, hogy szabad-e mellőzni a versformákat a tartalom javára, mi a fontosabb, a metrum vagy a gondolatiság… De én most ilyen fordításelméleti vitákba még véletlenül sem szeretnék belebocsátkozni. Általam rossznak érzett példákkal itt természetesen nem fogok előhozakodni, viszont megjegyzem: Ágh István, Babics Imre és Parti Nagy Lajos nagyon szerencsés, hogy műveit Draginja Ramadanski ültette át szerb nyelvre. Igen, megfigyelhetjük, hogy a formaérzék nem mindig jön át a fordításokon, viszont tartalmilag nagyon eltaláltak ezek a költemények – a szerb változat is úgy hat, mintha anyanyelvi lenne –, és felesleges is volna beleerőszakolni az általa készített változatokba a verslábakat vagy a metrumokat.
Általam kirívóan rossznak ítélt példákat pedig azért sem említek most, mert ilyeneket nem igazán találtam a kötetben. Sokkal jellemzőbb az – ha már a hibákra fókuszálunk –, hogy helyenként sutaságokat érzek a vers két nyelvi változatának összevetésében, mintha a fordító nem verseket, gondolatokat, érzéseket igyekezett volna átültetni a másik nyelvre, hanem egyszerűen csak szavakat. Más esetekben pedig épp a felesleges igyekezetet látom, hogy túlzottan ragaszkodott az eredeti megoldáshoz, az eredeti nyelven közérthető archaizmushoz, amikor a másik nyelv szellemisége pedig épp azt kívánta volna meg, hogy nagyon messzire elrugaszkodjon ettől.
Sajnos, előfordult olyan is, hogy ismert prózaírónak, vagy az egyébként remekbeszabott prózagondozásairól ismert neves fordítónak adták a verseket: ilyenkor sok esetben valóban csak a tartalom „érhető el” a másik nyelven, a líra inkább háttérbe szorul. De – hogy mentegessem is egy kicsit ezeket az eseteket – a kötet összképén ez sem ront említésre méltó mértékben, inkább csak abban kelt némi rossz érzést, aki mindkét nyelvet ismeri. Az egynyelvű publikum ezzel lényegében nem veszít semmit… Fordításelméleti viták, kötözködések és kötekedések ide vagy oda, a legfontosabb ugyanis talán mégis az, hogy a fordító az eredeti szerző szándékai szerint értelmezze annak sorait a másik nyelven, és olyan példát igazából nem találhatunk ebben a kötetben, amelyikben ez ne valósult volna meg, még ha esetenként – a hibákra való fókuszálással – olykor talán sután is.
Összességében tehát egy nagyon fontos kötet készült Újvidéken, amelyik érzékletesen hívja fel a figyelmet arra, hogy sokkal jobban oda kellene figyelnünk egymásra, mint amennyire tesszük. Újvidék, Temesvár, Pozsony és Budapest – s talán még Bakonyszücsöt és Hercegszántót is ideértve – ez egy régió, akárhány országhatár is húzódjon közöttünk és akárhány nyelvet is beszéljünk. Érdemesnek tartanám hát tovább bővíteni ezt a kiadványt – vagy majdan egy újabbat – még több nyelvre, hogy ne csak az újvidéki szlovák költőnő versei szerepeljenek benne például szlovák nyelven, hanem az összes. Akárcsak románul és ruszinul is…
Igazán éles kritikai megjegyzésem mindössze egy lenne. Hol vannak a fiatalok?! A kötetben szereplő legfiatalabb szerző is rég elmúlt már negyvenéves, márpedig tehetséges fiatalokkal Újvidék és Budapest is tele van. Nagyon fontos lett volt volna nekik is teret adni egy ilyen szellemi hídon, hiszen a kapcsolatokat ők fogják tovább ápolni, s ha lehet igazán fontos célja egy ilyen kiadványnak, az éppen az, hogy ők mielőbb megismerjék egymást, s kölcsönösen meglássák az értékeket a másikban. Hogy mielőbb egymásra találjanak.
Ne csak olyan kivételes alkalmakkor, mint amit egy Európa kulturális fővárosa programsorozat jelent – mindig csak az adott pillanatban –, hanem a mindennapokban, a hétköznapi életben is, amit az a sorsközösség szemléltet mindnyájunk számára megélhetően, amelyik összefüggő régióként, a „rossz kezek” által közénk húzott országhatárok ellenére is egységes közösségként értelmezi térségünket.
Illusztráció: Új Szellemi Híd
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
