Nataša Kramberger: Áramszünet Európában (Részlet a ‘Szederégbolt’ című regényből)
*
A szerzőről s könyvéről
Nataša Kramberger szlovén író (sz.: Maribor, 1983), Jurovski dolban nőtt fel, egy kis faluban Maribor környékén. A Ljubljanai Egyetemen kommunikológiából diplomázott, Erasmus ösztöndíjasként az Utrechti Egyetem hallgatója volt. 2004-ben települt át Berlinbe. Ettől fogva szabadfoglalkozású író, szlovén és német médiumokban publikál. Rövid történeteket, esszéket, publicisztikákat ír.
Szederégbolt (Nebesa v robidah) c. regénye 2007-ben a legjobb első könyv lett Szlovéniában, 2010-ben pedig elnyerte az EU irodalmi díját. Magyar nyelven 2019-ben jelent meg a Metropolis Média Kiadó gondozásában.
Főhőse Jana, az Amszterdamban tanuló, bébiszitterként dolgozó szlovén lány, akinek kerékpárját ellopják a nagy európai áramszünet idején.
A regény lapjain megelevenedik Amszterdam, a soknyelvű nagyváros, sokfelől származó lakóival – köznapi emberekkel és különcökkel, akik „nem egy nyelvet beszélnek, mégis ugyanaz a nyelvük.” Életre kel a vidéki gyerekkor, a család, a Maribor környéki otthon, ahol a szederbokor tüskés ágai tartják az eget.
Nataša Kramberger
Áramszünet Európában
(Részlet a ‘Szederégbolt’ című regényből)
Este
nyolc után tíz perccel éppen az Oudezijds Voorburgwal csatorna hídján ment át, amikor a hideg helyett hirtelen sss, sssötétség csapott le rá. Kicsit felületesebben vette a levegőt, hogy ne hallatsszon, mennyire izgul. Aztán hármat hunyorított, erősen és hosszan, hogy eltűnjön a sötétség. A csatorna nyirkos vizeletszagot lehelt, mellette tolvajok sziszegtek: Bikess, bikess. A vörös negyed a híd másik oldalán már nem vörös volt, hanem mozaikszerű és rettenetes. Az útszéli lámpák sötétek voltak, a házak hidegek és a villamosok mozdulatlanok.
A szűk utcák még kanyargósabbak lettek, és valaki őrült módjára ordítani kezdett. Még felületesebben vette a levegőt, hogy ne hallatsszon, mennyire dübörög ereiben a vér, majd leguggolt a gyerekhez, és azt mondta neki: Don’t worry.
Amikor Európában elment az áram, Amszterdamban korom sötét lett.
A híd alatti halk zúgás az égre csapott, mintha még a víz volna az egyetlen élő elem, itt-ott imbolyogva cikázott egy-egy kerékpár, aminek volt lámpája, és még működött is. Jana egy hídon guggolt valamelyik Amszterdami külvárosban, a kisgyerek előtte állt, anyja kínai volt, apja afrikai, itt született, és Jana volt a béabiszittere. A kicsi a szemöldöke alól sandított föl rá, csücsöri szájjal, ne sírj, ne sírj, kérlek szépen, szél húzott végig a csatornán, és fekete körök jelentek meg Jana szeme előtt. A gyerek Jana mutató- és középső ujját szorította, és sapka volt rajta. Ha csücsörített, olyan lett, mint egy kislány, kicsi volt két éves korához képest. Fölsandított rá a szemöldöke alól, és várta, hogy mit fog mondani, majd kicsit behajlította a térdét, előre hajolt, Jana homlokához dőlt, mire fürtjei a lány szájába türemkedtek, mire a lány még felületesebben lélegzett. A kisfiú két kezével szorította a nyakát, arcához nyomta a magáét, aztán fölfelé fordította a fejét, és a lány mögött kinyíló látványt nézte: Jana, maan!
Aki ebben a városban csak egy lakattal zárja le a kerékpárját, azt kockáztatja, hogy soha többé nem fogja viszontlátni. Jana ezt már biztosan tudta, miután egy örökkévalóság óta keresgélt le-föl az Oudezijds Voorburgwal csatornát övező kerítés mentén, abban a biztos tudatban, hogy itt hagyta a kerékpárt, nem, nem itt, a gyereket egy darabig a hátán vitte, egy kicsit a karjában, a kerékpár-utakon és a hidakon, a kandeláberek és kávézók mellett, kőműves-állványok alatt, csatornákon át, mígnem a gyerek olyan nehéz lett, mint a cement, és a város egy pillanat alatt sötétbe borult. A koromsötétben kereste az utat a villamosmegállóig – de hát nem is járnak most a villamosok, leálltak, hogyan jutunk így bárhová? – és átkozta a kerékpár lakatját, ami gyenge volt, és amiből csak egyet rakott föl, átkozta a tolvajokat, akik éppen őrá utaztak. A hideg helyett most a sötétség tört az Oudezijds Voorburgwal csatornára, és a gyerek olyan nyelven beszélt hozzá, amit nem értett.
– Jana, maan!
Amikor Európában beállt az áramszünet, Janának Amszterdamban ellopták a biciklijét a gyereküléssel.
– Jana, maan!
A kisfiú nevetve nézett rá, a kicsi az arcához simult, felsandított Janára, és mutatóujját az ég felé nyújtogatta. Maan, maan, miért nem érted, nevetett és ajkát csücsörítette, anyja kínai volt, apja afrikai, és ha csücsörített, olyan lett, mint egy kislány, a sötétség és a csend közepette egyre vadabbul ugrándozott a csatornahídon, kis fekete fürtjei kibújtak a sapkájából, és olyan nevetségesnek találta Janát, csak őt, a külvárosi hídon, az áramszünetben, és az égre mutogatott, Jana, ott a hold, a hold, maan.
Amikor Európában elment az áram, Amszterdamban ellopták Jana biciklijét a gyereküléssel.
– Jana, maan!
A kisfiú nevetett, Jana arcához tapadt, rásandított, és mutatóujját az ég felé nyújtogatta. Maan, maan, hogy-hogy nem érted, nevetett és csücsörítette a száját, anyja kínai volt, apja afrikai, ha csücsörített, olyan lett, mint egy kislány, a sötét és a csend közepén egyre jobban ugrált a hídon, a csatorna felett, kicsi volt, nagyon kicsi, fekete fürtjei kibújtak a sapkája alól, és annyira nevetségesnek találta Janát, csakis őt, a külvárosi hídon az áramszünet alatt, az égre mutogatott, Jana, Jana, ott a hold, a hold, luna, maan.
Amikor először ment hozzájuk, az Overtoom utcai házba négy hónappal ezelőtt, a fiúcska még kisebb volt. Jana belépett, és a gyerek a nevén szólítva köszöntötte, Tag, Jana, ahogy anyja betanította. Megállt szemben a szobában, Jana a bejárati ajtóban várt, a gyerek sokáig nézte, csak nézte, előbb az ajtóból, aztán a szekrény, majd a heverő mögül, tétován tett három lépést Jana felé, és mivel a lány nem mozdult, odagaloppozott hozzá, és nedves csókot nyomott az arcára. Jana! Mikor az anyja elment, addig sírt, amíg Jana be nem tette a dvd-lejátszóba Az oroszlánkirály című rajzfilmet. Akkor leült a földre a televízió elé, könnyfoltokkal az arcán és piros orral, mezítláb, csücsörítve, mint egy kislány, mutogatott a képernyőn megjelenő oroszlánkölyökre, és abbahagyta a sírást. Hamar rájött, hogy nem egy nyelvet beszélnek, időnként hollandul szólt a lányhoz, néha kínaiul, máskor egy afrikai nyelven, Jana válaszolt neki angolul, szlovénul, a kisfiú elismételte a szavait, és ahogy nőtt, úgy tanította Janát, aki elismételte a szavait, a fontos mondatokat, mint enni, inni és oroszlánkirály.
Maan, maan, Jana, maan!
Az áramszünet alatt Amszterdamban elviselhetetlen volt a csend, és tompák a visszhangok. A híd alatt hullámzott a víz, amitől a város még ingatagabbnak látszott, mintha a hidak hintáztak volna a vizen, abban a sötétben és ürességben.
Szörnyű szédülés fogta el, úgy érezte, mindjárt elnyeli a vízár: elviszi majd a vörös negyedtől a villamosig, és leviszi bal lábáról a cipőt. Egyszerre senki sem volt az utcákon, sem járókelők, sem biciklisták, autók főleg nem, mivel Amszterdam központjában egyáltalán nincs autóforgalom.
A gyerekre nézett, aki már türelmetlenül rángatta a mutató- és a középső ujját, és mielőtt igazán megszorította volna – mi történt – mi történt – Jana végre rájött, hogy a maan holdat jelent.
Ha a városban a közvilágítás mellett a neon feliratok is világítottak, az ég egyetlen barna köddé, maszattá, szmoggá változott. Ha fényes nappal néztél az égre, néha látszott, hogy a légkör este láthatóvá teszi a csillagokat, de azok mindig eltűntek a közvilágításnál, és igazából sohasem lehetett tudni, esőt hoz-e a másnap vagy napsütést. A gyerek táncot járt a hídon, és nevetett Janára, aki félt, hogy a kicsi a nagy táncolásban elterül az úttesten. Csak az hiányzott volna, hogy összetörje magát. Jana utána futott, fölemelte, az útmenti kerítésnek támaszkodott, és a gyerekkel együtt felnézett az égbe, ami korom sötét volt, mindenütt fekete felhőkkel, melyek alatt félénken, fehéren, ezüstösen világított a hold. A teliholdból csak egy szelet hiányzott, és ha nem lettek volna a felhők, akkor az egész város ezüstben ragyog. Jana a Oudezijds Vorburgwal csatorna hídján állt, és sejtelme sem volt arról, hogyan kerülnek haza a kicsivel, aki a holdat nézte, szeme le-lecsukódott, és ajka mosolyra állt. A híd alatti zúgás az égre csapott, mire a város alapjaiban ingott meg, a csatorna mentén kerékpárok sorakoztak kikötve, két vagy három lakattal, két vagy három lánccal, az utcai lámpák sötétek voltak, és az ablakokban gyertyák pislogtak.
Az európai áramszünet alatt Amszterdam sokkal romantikusabb volt, mint egyébként.
– Baby, baby, bikess?
Betépett narkós sziszegett feléje behízelgő hangon, púpos is volt, és az általa kínált bicikli egyáltalán nem volt ócska, tizenöt euro, príma fékekkel. Janát rosszullét fogta el, olyan súlyos lett hirtelen a kisfiú, aki elaludt a karjaiban, és időnként átdőlt az egyik, aztán a másik oldalára, mint egy tele zsák. A narkós közel jött hozzájuk a biciklivel, egy nagy kerékpárral, most kellett Janának megragadnia a kormányt, erősen megfognia, nehogy fizetéskor a drogos visszarántsa, miután már elvette a pénzt, erősen meg kell fogni a biciklit, nehogy a narkós mindjárt ellopja, így mondták neki, így áll az útikönyvben, mint ahogy az is, hogy soha ne végy lopott biciklit, soha ne vegyél, mert ez törvényellenes, illegális, ezzel a narkósokat támogatod, akik lopják a bringákat, így keresnek pénzt, ne támogasd a lánckereskedelmet, sohase vegyél tőlük, különösen, ha a biciklinek nincs dinamója, és a lámpája sem működik, és hova ültetnéd a kicsit, nem tarthatod a karodban, és bicikliznél a sötétben, rosszullét fogta el, olyan nehéz lett a kicsi, átfordult a vállán, mint egy homokzsák, átfordult a másik oldalra, Bastard, köpött Jana a narkós felé, amikor saját elveszett kerékpárjára gondolt, és az egészre, együttvéve, Bastard, majd gondolkodás nélkül elindult gyalog egyenesen a vörös negyedbe.
A fűzőt viselő nőcskék a kirakatokban gyertyát gyújtottak, és a turisták biciklilámpákkal világítottak, a striciknek tartós elemlámpáik voltak, és a vörös negyed élénk volt, hangos és világos. A levegő mozaikszerű volt és borzalmas, de kevésbé éles, és kissé élénkebb. Itt az áramszünet mulattatta az embereket, egy részeg őrült módján ordítozott, és PEACE feliratú szivárvány színű zászlót lengetve ordította, itt a világvége! Jana bal vállizma fájón lüktetett, és a gyerek egyre lejjebb csúszott, minél mélyebben aludt, annál mélyebbre.
A Niewmarkt téren polgárok csordája bégetett fejvesztve a metróállomás előtt, ki a metróból, a metróállomásról, a metróállomásra, rendőrök világították be szirénázva a teret, amin állati pánik lett úrrá. Ki támadott, mit támadott, a metro állt. Polgárok más csordája még mindig a metro foglya volt a föld alatt, és tűzoltók mentek le az alagútba, hogy kihozzák őket. valaki patkányt látott, esküszöm, fél méteres volt, diónyi szemmel, és egyenesen a képembe röhögött!
Jana az Amstel utca felé indult a vizes kövezeten, az undorító homlokzatok és arcok mellett, melyek a ritkás gyertyafényben még borzalmasabbnak tűntek, s a boltozat az otthoni Kraner-házra emlékeztetett, ami már nem is volt meg.
Amikor zongoraórára járt, a házuk mellett lévő iskolába, hét-nyolc éves korában, a zeneterembe, egyedül, esténként, mert otthon nem volt pianínójuk, a falusi sötétség volt olyan fekete, mint a halál. Az úton, a völgyben sehol egy lélek, csak békák meg baglyok, uhuu. Az útra bokrok hajoltak, és sohasem lehetett tudni, mi rejtezik mögöttük. Csak ötven métert kellett megtennie, és ő futott, futott minden alkalommal a házuktól az iskoláig, fel, a gyümölcsfák közé vesző lépcsőkön, föl, föl az előtéren át az iskola kapujáig, kinyitotta a kulccsal, amit a jószívű öreg takarítónő adott neki, kinyitotta a kaput majd bezárta magát és kizárta a bokrokat. Az iskola folyosója sötét volt és hosszú, a villanykapcsoló pedig a folyosó túlsó végén, mert a villanyszerelők eltévesztették. Korom sötétben szaladt el az első, a második osztály tanterme, a fiú-wc meg a lány-wc mellett, és jobbról kitapogatta a fölvezető lépcsőt, és mellette a kapcsolót. Felkapcsolta.
A zeneterem a második emeleten volt, és a villanykapcsoló mindig a folyosó végén, és a lépcsők tetején. Teljesen kifulladt, folyosó, lépcsők fel, mindig sötétben, a következő kapcsolóig. A lépcső háromszor olyan széles volt, mint napközben, háromszor hosszabb is, a háta mögött alattomos csend lopakodott, a folyosók háromszor olyan magasak voltak, mint nappal, és végtelenül hosszúak. Ha végre elért a következő kapcsolóhoz egy emelettel feljebb, neonlámpák gyulladtak fel lassan, lüktetve és lustán, bzzz, a hosszú neoncsövek valahogy sápadtan, de elégségesen fénylettek. Kivárta, hogy fény essék a levezető lépcsőkre, visszaszaladt a lenti kapcsolóhoz, hogy eloltsa a villanyt azon a szinten.
Ha zongorát gyakorolsz a házatok melletti iskolában, hét-nyolc éves korodban, egyedül, esténként, mert otthon nincs pianínótok, mikor a tanteremben neonlámpák égnek, kint pedig sötét éjszaka van, eleinte túl merésznek érzed a hangokat, mintha teljes erővel vernéd a billentyűket. Az üres helyiségben egyes egyedül, a hatalmas iskolában, ami zárva van az ilyen sötét estén. Néha megnyomod a hangszer pedálját, ami lehalkítja a hangokat, egészen lehalkítja, csakhogy az iskolai zongora pedálja el volt romolva, és csak fél erővel működött. Ha aztán a világos teremben minden egyébről megfeledkezve, békén hagyod a pedált, a zongora teljes erővel harsog, a G-dúr skála kiárad az ablakon, hallatszik a templomtéren, és játékod aláfestést szolgáltat a falusi éjszakához. A gyerekprelúdium a második emeleten lévő tanteremből kiárad az üres gyepre, a fekete bokrok közé, ott zeng az éjszakai kertekben, a kocsma előtt, a földeken, a réteken, a pataknál, a borzalmas Kraner-háznál, és az autóbusz előtt, ami meghozza Mariborból az éjszakásokat meg a nagydiákokat. Álmos utasok indulnak a buszról a sötét faluba, és miközben mennek haza a makadám utakon, az elburjánzó bokrok és az erdő meg a gyümölcsfák mellett, és ő zongorázik, do re mi fa szo la ti do, a lehangolt fisz billentyűvel, ami fekete színű, mert valaki addig verte, míg tönkre nem ment.
Ha éjszaka zongorázik, a falusi csendben, a zene sokkal messzebbre hallatszik, mint egyébként.
A zenetermet be kell zárni, és a kulcsot be kell vinni a tanáriba. A tanári a harmadik emeleten volt. Mellette nyílt a padlásajtó. Sötét. A padláson volt a csontváz. Egyszer látta, mikor az iskolatitkár filctollat keresett, amit neki kellett levinnie a tanárnőnek. A csontváz csupa csont volt, vagyis tehát halott, és állványon függött ezzel a felirattal: EMBER. A zeneterem kulcsát felakasztotta a szögre a tanáriban, és legszívesebben üvöltött volna az iszonyattól. Figyelmesen megnézte, a padlásajtó zárva volt. Do re mi fa szo la ti do. Ki innen! Bezárta az iskolát a kulccsal, amit a jószívű idős takarítónőtől kapott. Bezárta a kaput, magát ki, a csontvázat pedig be. A hazafelé vezető úton ráröhögött az ódon Kraner-ház. Páros bolthajtása két tátott szájként ásított rá, mintha be akarná kapni. Tizennégy éves volt, és az iskolából ment haza egy péntek délután háromkor, mikor a ház összeomlott. Örökre.
Biii-biii-biiib! Befordult az első utcába, ahol autók jártak. Szeme előtt forró karikák táncoltak. Amszterdam közepén, az Amstel utcában villogás fogadta, autólámpák, hosszú fények, ködlámpák és irányjelzők villogtak, autók világították meg az atmoszférát, és oszlopba rendeződtek a fekete közlekedési lámpa előtt. Karjában a kisfiú a másik oldalára fordult, nehéz volt, mint egy zsák cement, az ideges közlekedési dugóban képtelenség volt taxit vagy buszt keresni, Jana mély lélegzetet vett, és átment az úton az Amstel utcával párhuzamos Herengracht csatorna hídjáig, amit elbarikádozott a sötétség.
Milyen magasak az Amszterdami házak, milyen keskenyek, meg sem lehet különböztetni, hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik. Ha ablakaikban gyertyák égnek, árnyékuk végignyúlik a földön, át a csatorna túlsó oldalára, az összezsúfolódó keskeny és magas homlokzatokon, egymás mellett, szinte bekebelezik egymást az Amszterdami házak, amikor gyertyák égnek az ablakaikban áramszünet idején. Karjában a gyerekkel átment a Herengracht és a Prinsengracht csatornán. Aztán megállt. A Vondelpark magasodott elébe, tágasan, mint maga Amszterdam, az éjszakában, ami a torkán akadt, mint egy halszálka. A kisfiú még mindig aludt, mélyen, száz tonna súlyosan. A sötétséghez most nyirkos hideg társult, és az előtte álló határtalan fekete parkból köd gomolygott elő. Díszbokrok nyúlkáltak feléjük hosszú ágaikkal meg gyümölcsfák, komor jávorfák, és fekete nyírfák. Majd valahonnan középről vékony, szinte túlvilági hangok hangzottak fel, uiii, tuiii, liii, a ködből és a sötétből, magas hangon vinnyogás tört elő. A hang aztán testet öltött. A park bejáratában kiöregedett mutatványos jelent meg violaszínű köntösben, azon kereszttel láncon. Törökülésben foglalt helyet a puszta földön, és ujjaival játszott a negyedig, kéthatodig vízzel töltött kristálypoharak százain.
Vékony, törékeny poharak, törékeny kristály, kisasszony, városi szerenád, csakis magának, uiii, tuiii, liii.
Már nem érezte a karját, és a gyerek még lejjebb csúszott álmában. Jana hármat hunyorított, erősen és hosszan, hogy a mutatványos eltűnjön előle. De az továbbra is maradt, a bokrokból kiáltások és kurjantások törtek elő, valaki az Örömódát énekelte, egy trombita indulót fújt. Jana fölnézett a hold felé, de az felhők mögé bújt, helyette a park felett tüzes ívek cikáztak. A Vondelparkot cirkuszosok vették birtokba vagy bohócok vagy vadállatok, uiii, tuiii, liii, kisasszony, városi szerenád, csakis önnek! Még felületesebben vett levegőt, magához szorította a gyereket, és ezt mondta neki: Don’t worry, miközben az mélyen aludt.Visszafordult a Nassaukade kerülőútjára, biii, biii, biiiiib!, kiállt az úttest szélére, karjában a gyerekkel, integetett, hadonászott, stop-stop-stop-stooop!, amikor végre megállt neki egy üres fehér taxi, és ő felsóhajtott: köszönöm szépen, dank u wel.
(És így tovább.)
– Kérem, álljon be a megállóba!
– Itt?, kisasszony még nem érkeztünk oda.
– Álljon meg, azonnal álljon meg!
A villamosmegállóban Jana nekitámaszkodott az utcai lámpának, és kapkodta a levegőt. Utolsó pillanatban ugrott ki a kocsiból, hánynia kellett, torkán akadt a sötétség, mint egy halszálka, meg valami undorító íztől fordult fel a gyomra, a taxisofőr Lucky Strike-ot szívott, a fűtés maximumra volt állítva, a szagosító vaníliaillatot árasztott, és a gyerek forrót pisilt Jana ölébe. Több nem jött ki belőle, csak a kezét emelte fel: egy pillanat, kérem, szikrázik a szemem.
Az Overtoom
utca ott volt a sarkon, amit a taxis olyan dilettáns módon vett be, hogy majdnem belefutott a suriname menza kirakatába. Európában még mindig nem kapcsolták vissza az áramot, de a város nyugati felében fekvő utca világos volt és járható, az épületek ugyanazon a helyen álltak, mint délután, és egyenes vonalban sorakoztak. Az elhagyatott pamutszövő üzem, a gumioptikus, az egyes villamos vágánya, és a fák, a fák a korom sötétben.
A fehér taxinak hányás szaga volt, vanília és lopott bicikli meg bepisilt alvó gyerek szaga. Az éles kanyartól Janának felkavarodott a gyomra, sietve kereste az euro aprót a zsebeiben, várjon egy kicsit, valahol van apróm, és ötven centem az ülés alá gurult. Jól van, már minden oké, már minden rendben, a sofőr kikapcsolta a taxiórát, menjen haza, kisasszony, főzzön egy mentateát, ne menjen ki a házból hajnal előtt, jóéjszakát, kisasszony, köszönöm szépen, dank u wel, már rendben van, már rendben van, oké, oké, good night, kisasszony, aludjon jól. Négyesben indított, és alig tudta bevenni a kanyart.
Az ismerős járdán Jana automatikusan lépett a megfelelő kapuhoz. A kisfiú anyja még nem lehetett otthon. Ott volt viszont a nagymama, mielőtt ő a gyerekkel kiment volna a városba, a fotelban aludt, és úgy tett, mintha kedvenc kínai sorozatát nézné a kábeltévén. Ó-csak-alud-jon-csak-alud-jon… A kulcsot nem lehetett volna halkabban bedugni a zárba, a kilincset sem lehetett volna halkabban lenyomni, halkabban nem lehetett volna végigtipegni a folyosón, a fogas mellett, sss-sss-sss, a fenébe! a gyerek átfordult a másik oldalára, mint egy zsák sóder, sapkája súrolta a falat, és a csendből, mint egy nőstényoroszlán, hatalmas macska ugrott elő, mijau, mijau, mija-uuu!
X,Y,WHU,KHU,KLU! A teljes sötétben az Overtoom utcai házban kínaiul ordítottak fel: nyögés, morgás, dühkitörés, a kínai nagymama fotelostul felugrott a levegőbe, és Jana felé tapogatózott, X,Y,WHU,KHU, KLU!, a gyerekkel a karjában Jana sejtette, mit jelent ez, mit akar mondani, és azt is, hogy miről, nem akart vitatkozni, meg nem is tudott volna, X,Y,WHU, Z, WU, Z, WUWU, KHAU és KLU! egyre hangosabban, egyre tagoltabban, mindig más hangfekvésben. A macska is nyávogott, mivel valaki a farkára, a hosszú bajszára léphetett a teljes sötétségben, amire a kínai nagymama egyáltalán nem számított, nem tudott az áramszünetről, nehézkesen mozgott benne, és hasztalan ütötte a villanykapcsolót. Hányásszag bűzlött, Jana tenyerét a szájára szorította, pisiszag volt, aminek a macska is oka lehetett. Ideges asszonykezek cikáztak rajta, mindenütt, könyörtelenül és szünet nélkül, a térdén, a csípőjén, a gyereken, a homlokán, a nyakán, a halántékán, kezek tapogatóztak. A kutakodó szorításban a gyerek is felébredt, és átható hangon felsírt, abban a káoszban, az éjszaka közepén, a korom sötétben, az Overtoom utcai házban, az ő karjában. „Jana!”
Csak ezt ne, mondta magában félhangosan, csak ne sírj, pedig ez aranyat ért, a nagymama az unokája hangjára ellágyult, és még abban a pillanatban elment, csendben, szó nélkül, valahol az éjszakában, tejért vagy joghurtért vagy a plüss oroszlánkirályért. A folyosó fellélegzett a nyugalomban, és már csak az éjszakával kellett megküzdeni.
Tudta, hogy a fenti fürdőszobában illatgyertyák vannak, felszaladt a lépcsőn, a síró gyerekkel a karján. Elég egy gyufa egy lánghoz, és a láng világosság, végigtapogatta a fürdőkádat, rátalált a gyufásdobozra, kinyitotta, majd meggyújtotta, egyszer, határozottan… Láng. Világosság. Látvány.
A gyerek csodálkozva nézett csücsöri szájával, és rögtön abbahagyta a sírást, amikor felismerte a helyiséget, érthetetlen szavakat csacsogott maga elé, és hagyta, hogy Jana megmosdassa, bevigye a szobájába, pizsamába bújtassa, betakarja, odatartsa neki a teásüveget, mesét mondjon, megcsókolja a fürtjeit, az arcát, nagy szemeket meresztett, és nem akarta lehunyni a szemét, aludj, gyermekem, álmodj szépeket, de az oda se neki, altatót énekelt neki, nina nana, tente baba tente, ágyacskád már vetve, de a kicsi nem aludt, nem hunyta le a szemét, Jana erejét vesztve leült az ágya mellé, és akarattalanul bámulta a büdös pulóvert és nadrágot, bóbiskolva mesélt neki az ezüst országról, a holbéli tájról, a kisfiú fokozatosan elnyugodott, odahúzódott az ágy pereméhez, a takarót arca alá gyűrte, kezét haja alá illesztette, és aztán nyugodtan elaludt: Jana, maan.
A nagymama odalent telefonált, kínaiul és mérgesen. A kisfiú anyjának húsz perc múlva kellett érkeznie. Kint még mindig sötét volt. Egy fiókban Jana elemlámpát talált, és zsebre vágta. A kínai nagymamának illatgyertyákat vitt odafentről. Semmit nem mondott rá, csak nézett dühösen. Rettentő dühösen. Jana gyalog ment haza.
Fordította: Gállos Orsolya
Illusztráció: ~Szederégbolt
Ezek is érdekelhetik!
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
