Kiss Zsuzsánna: Áttűnések 1.
*
Ne félj, mert én, az úr, a te Istened, erősen fogom a jobbodat és ezt mondom neked: Ne félj, én megsegítelek! (Ézsaiás 41,13)
– Ne félj, kicsi aranybogaram, meggyógyul édesapa, bicikliztek és labdáztok megint, ne félj.
– Mert én már nem járok többet iskolába, nem is játszom, Anya, és inkább nem eszem és kicsi maradok, csak gyógyuljon meg Apa!
– Az úr ott kinn a ház előtt mit akar, engem kiált? eresszetek, beszélnem kell vele!
– A te képzeleted, szívem, nincs kinn senki, ne félj, csak mi vagyunk itt, veled.
– Istenedre mondod, nincs itt senki? értem jönnek, érzem.
– Erősen fogom a kezedet, drágám.
– Mi is itt vagyunk, Apa, látod, és a babáim is itt ülnek sorban az ágyadon, téged szeretünk a legjobban. Látod?
– A jobbodat add, kicsi mókuskám, de ne sírj.
– És megígérted, hogy építesz nekem üvegpalotát, oda a kertbe, az almafa mellé, megígérted, hallod, Apa?
– Ezt a gyermeket vigye ki innen, kérem szépen, drága Mama.
– Mondom, mókuskám, úgy lesz, megépítem, ha meggyógyulok, ne félj. Menj szépen Mamával.
– Neked meddig könyörögjem, add már azt az injekciót!
– Ne félj, szívem, adom már, nem adhatom hamarabb, ki kell várni az idejét. Nagyon fáj?
– Én élni akarok, élni! Nagyon fáj, mocskosul, piszkosul fáj, s ti talán mind hazudtok, hogy meggyógyulok, hazudtatok az elejétől fogva! Nem akarsz segíteni, te … hát mi lesz, nem hallod, itt vannak, lefognak, elvesznek tőled, drágám, siess, mert elvisznek!?
– Megsegítelek! – szólt bánkódva az Úr. És ki bánkódik fájdalmasabban, a véges vagy az örökkévaló?
A halál véglegességével és Ézsajás örökké jóságos szavaival így összegabalyodva milyen történetet mondhatunk? Nem titok, hiába minden köntörfalazás, felkészületlenül ért édesapám halála. Hittem, hogy bánkódott az Úr maga is, amikor annyi gyötrelemmel telve elvette… Elhittem-e, vagy csak úgy hallottam, amit ilyenkor vigasztalón mondani szokás: az Úr adta, az Úr elvette? Nem, én nem hittem el, hogy Apa meghalt. „Meddig halt meg?” – kérdeztem, és bármit válaszolt szegény édesanyám, engem nem tudott félrevezetni. Engem csak az az egy érdekelt, hogy meddig, meddig kell kibírjam. Keresni kezdtem, előbb a nagy égi bánkódót, aki elvitte Apát. Kerestem Istent, hogy megalkudjam vele, adja vissza, kérjen tőlem akármit cserébe, csak adja vissza, szabjon feltételeket és határokat nekem, mert meglátja, én bármit elfogadok és mindent betartok, csak adja vissza édesapámat. Talán fel sem fogtuk a bátyámmal, mekkora volt a gyász. Mindenki túlontúl kedves volt és érdeklődő és gyöngéd, Anya sok levelet kapott és rengeteg látogató jött hozzánk, és mindenki nagyon szeretett minket, de valójában semmi más nem történt: Apa nem tért vissza. Kezdtem lázasan keresni Apa rejtett, titkos jelenlétét a kizökkent, de mégis csaknem közömbösen folytatódó mindennapokban. Aztán nem maradt más, csak az álom meg a dac. Hogyha mást nem is érdekel, és ha nem hiszik el, Apa akkor is velem van, bennem legbelül, ő a legjobb részem! Így vélekedtem, de továbbra sem történt semmi. Anya feketében is csodaszép volt, ugyanúgy énekelve fürdetett, és ugyanannyi mesét mondott, csak csendesebben dolgozott a konyhában, és fáradtabban jött haza a rendelőből. Nem értettem. A legképtelenebb dolgokat is kész voltam elgondolni, hogy hátha Apa még visszajöhet, hátha csak rajtam múlik ez az egész. Talán ha jobb volnék, vagy ha meghaltam volna, vagy ha most s bármikor meghalnék helyette?
Az egész állhatatosan derűs, kedves, mozgalmas, nyüzsgő és duruzsoló nagycsalád nem költözhetett ki a valóságból. Tehát egyedül képzeltem el a lehetetlent. Álmomban felváltva, sorban, újra és újra meghalt a család minden egyes tagja, apraja-nagyja, és ezért a felelősség, úgy hittem, engem terhel. Álmomban szinte minden éjjel valaki a családból rosszul lett, és én az utcán kocsit törtem fel. Ha azt álmodtam, hogy a szembe-szomszédék fehér Daciája ott állt a kapunkkal szemben, akkor azt valahogy a zárt feszegetve kinyitottam, s ha nem sikerült, kerestem más autót – sietni kellett, hogy hamar eljussak testvéremmel, édesanyámmal, vagy nagyszüleim, nagynénjeim, unokabátyáim közül valamelyikkel a kórházba. Az álom vizein így kocsikat vezettem én hét évesen vitézül, szinte minden éjjel. De mindig elkéstem, és a kórház előtt a szerpentines úton meg kellett állítanom az ügyesen elrablott, gyermeki álmodó képzeletemmel engedelmességre szelídített autót, hogy a hátsó ülésre hevenyészve elrendezett betegemhez legalább odaforduljak, vagy kiszálljak és karjaimba véve a haldoklómat elbúcsúzhassunk egymástól. Egy évig ment ez így vagy tovább. „Mit álmodtál, miért sírsz, mondd, édes kincsem, drága kislányom?” – jött édesanyám, odabújt mellém az ágyba, simogatott, bársonyhangjával vigasztalt és kérlelt, mondjam el, mit álmodtam. Nem mertem elmondani.
Talán mert sokat hallgatott fájdalmairól a család is. Hát azt hittem, hallgatni kell. Pedig jó dolgom volt, szerettek, tele volt az élet sok mindennel, végtelen játszásokkal kinn a kertben és benn a házban, a jó Lenke tanító nénivel, az izgalmas első osztállyal, a felemás korláttal és a gerendával (ezek ugyan nem voltak a legbizalmibb barátaim), a politúros kis hegedűvel, a gyanta titokzatos szagával, a kórussal, ahol olyanokat énekelgettünk ugyan, hogy Vai săracu pui de cuc (Ó, a szegény kakukkfióka), de ez is szépecskén elment a sok otthon hallott népdal mellett. Voltak pompás napi feladataim, magam találtam ki ilyeneket magamnak. Láttam, hogyan csinálják nálunk a nagyobbak? Kit kell meglátogatni, mert nem volt iskolában, ki nem érti a számtant vagy nem tudja még a betűket? Aztán ki nem szólt egész nap egy szót sem az osztályban? Megint az a Simon Józsi, no majd holnap kifaggatom. Aztán a kőgyűjteményemből melyik kőre milyen képet fessek? És hogyan varrogassam fel a gyöngyös játékomból kiszemelt gyöngyöket Orsi babám palástjára? Minden hajas babámat először Orsinak neveztem el, később hajlandó voltam más nevet keresni nekik. Orsi lesz majd a kislányom, határoztam el. Volt egy igazi Orsi barátnőm, akivel nagyon hasonlítottunk egymáshoz, egyformán hosszú, egyformán barna hajunkat egyformán, derékig érő, szépen befont két copfban hordtuk, egyformán magasak, mosolygósak és ügyesnek mondottak voltunk… Szóval dolog volt bőven. De arról ki győzhetett volna meg, hogy nem miattam halt meg az édesapám? Ébren és álmomban alig szunnyadó figyelemmel vártam, jönne már végre vissza Apa onnan, ahonnan visszafele még nem termett füves ösvény, köves út, se tág, se szoros, mert arrafele nincs semmi, ami bepótolható.
Vajon, tűnődtem, ott tényleg meggyógyul az, aki beteg volt, és mind megszabadul a bánattól, a fájdalomtól, és akkor visszatér – visszatér minden ereje? Nem, beláttam, hogy az nem lehet, mert akkor Apa már rég visszatért volna hozzájuk. Csak bizonyos idő múlva jöhet vissza? De mikor? Hiába szeretem Apát, hiába vagyok olyan szófogadó, hiába várom? Akkor Apa már nem szeret. Az nem lehet. Haragszik Apa valakire? Rabságba ment? Ki nem engedi őt hozzánk? Most is fáj valamije? Vagy kőből van a szíve? Nem látja, hogy így aztán haragudni kezdek, aztán nem akarok élni, mert nem jó nélküle?! Anya azt mondja, hogy Apa nem akart ilyen borzasztó szúrós fájdalmat hagyni rájuk. Hogy lát minket és vigyáz ránk. És hogy Apa nem örvend, hogyha mi nagyon szomorkodunk. Mondja, persze, mondja Anya, de honnan tudja. Még azt sem tudta nekem elmagyarázni, mettől meddig terjed ez a világ, s mettől meddig terjed az örökkévalóság. És hogyan kezdődött, a semmiből hol, mikor, mennyire bukkant elő valami. Apa legalább viccelt, amikor engedte, hogy titokban egy kicsi korty kávét megigyam egyszer az övéből, s aztán mikor persze bevallottuk, Apa jól elmagyarázta Anyának, hogy van különbség a sok, a kevés, a valami és a minden között. De ha igazat mondott Apa, akkor most legalább adni fog valami kevés, kicsi, rövid, szinte alig észrevehető jelet, és akkor én felfogom, hogy mégis lát minket. Igen, átment a sötétbe, a semmibe, a mozdulatlanságba, a némaságba, de csak kérhetek én, a kislánya jeleket tőle, hogy figyel rám, hogy még szeret. Érzem, érzem, de az kevés. Annyira szeretném, hogy itt legyen velük, hogy Anya ne járjon feketében, bár olyan szép abban is, hogy a bátyám ne féljen minden este elalvás előtt. Én vagyok a kisebb, de én mindig odabújok hozzá, hogy el tudjon aludni.
Anya sokáig dolgozik, tesz-vesz még a konyhában, úgyhogy én nem félek, még akkor sem, ha néha-néha felmegy Nagymamámékhoz tévézni. Egyszer féltem, az igaz, szél zúgott és nem voltak fenn a Hold meg a csillagok, s akkor sem lett volna semmi baj. De úgy futottam fel a két ház között a kerten át, hogy minden árnyékkal farkasszemet néztem, el is fáradtam, s a nagynénémék küszöbe mellé tett tejesüvegekbe belerúgtam. Az üvegek nagyot csörömpöltek, felborultak, de nem törtek el, remegve állítottam a helyükre, egyiket a másik mellé szorosan. Persze, lekísérték a fiúk, hogy ne féljek, a kinti lámpát is meggyújtották, sokáig beszélgettünk legalább. Olyan jó és vidám lenne minden, csak Apa adna valami jelt.
Hogy van, hova ment? Mikor dönt már úgy Isten, hogy visszaengedi? Vajon meddig nem láthatom? És hogy fogom majd meglátni, felismerni? Mivé kell ahhoz előbb átalakulnom nekem is, hogy találkozzunk? Csak állunk lehorgasztott fejjel, állunk kikeményített lélekkel, nehogy meglássák, hogy a mosoly alatt szétmarcangol a fájdalom. Állunk és nem beszélünk, elfordulunk, ha kiáltani, ha sírni kell, állunk kikeményített lélekkel, egyértelműen mosolyra szoktatva, eleve mosolyra születve állunk, fényes délben és a rózsaujjú reggeleken és a nap terhével illatozó néma éjben is állunk kertünk közepén, ahol annyi különböző zamatú alma érik és fehér bélű foszlós dió. A nekem megígért, de fel nem épített kicsi üvegpalota helyén álldogálok legtöbbet. Ott akarok dolgozni, ha megnövök. Csak oda járulnak az emberek ügyes-bajos dolgaikkal, panasszal, kérdéssel, s mint valami lyukkártyát, benyújtják nekem, amire feleletet kell adnom, és tüstént segítek, mert addigra tudni fogom a válaszokat. Csak Apának mondtam el ezt a szép nagy tervemet. Most már nem lesz semmi az üvegkalickából, mehetek buszjegyet, lottójegyet vagy újságokat árulni, az olyan árusok dolgozhatnak olyan kis félig nyitott, félig fedett kicsi bódéban. Egyszer nyertünk Apával tíz lejt a főtéri lottón. Vajon mit vettünk arra a tíz lejre? Tíz lej akkor (mint most megint) sok pénz volt, talán több háromszögletű csokoládés Kárpátok sütemény kijött belőle, vagy sok bábszínházjegyet? Hát nem lesz belőlem így már semmi, csak állok és hallgatom Apa fogyatkozó létszámú szépséges postagalambjait – el kell adni őket -, tipegnek, zörgölődnek, tollászkodnak, burukkolnak, repdesnek. Karba font kézzel, keresztbe öltött lábbal állok egy láthatatlan, titokzatos, talán zord és szigorú bíra előtt a mindig mindenki számára nyitva álló kertkapuban. Na jó, igaz, pattogtatom a pöttyös labdát, magasra dobom, elkapom, dobom, elkapom, dobom, elkapom. Senki nem dob olyan cseleset, mint Apa. Apa, nem látod, nem is maradok lyukas markú, de mit ér az egész, ha nem játszol velem. Nézem, hogy fürdik egyszerre ezer japánbirsvirág oly tömött sorokban is szép fegyelmezetten a hajladozó verőfényben. A hiány egész alakomat maszkba burkolja, s ha e burok nem tartana mindig velem, talán lépni sem tudnék. Jöhet mindenki, barát, ismerős, rokon, őzike vagy jaguár, kibújni a hiány ólomnehéz zubbonyából nem tudok, talán nem is akarok, csak állok, várom édesapámat, hátha visszajön.
Persze, a gyermekek általában futkosnak eleget és fára is másznak, elesnek, sírnak és kacagnak, növögetnek, mindez fő dolga a gyermeknek. S mi lehetne izgalmasabb, mint lesni két karcsú körtefa nyúlását, ahogy elhagynak engem a növögetésben, el az unokatestvéreimet, el a bátyámat is? A körtefák illemtudó, udvarias lovagok módjára nem okoznak gondot a hol kosárlabdázásra, hol korcsolyázásra befogott kicsi gyermekudvarunkban, hanem kecsesen, előzékenyen inkább az ég felé nyúlnak, vígan ragyogva és illatosan.
A gyermekudvar, az talán hagyomány lehetett családja minden őságán. A helvét reformáció szegény, ám buzgó hívei találékony szülék voltak, miközben hites és hitehagyott embereket szélcsendben és háborúban gyülekezetté gyúrogattak. Akkor még nem tudtam, hogy tanári munkája szüneteiben anyai nagyapám a zsák búzát malomba s onnan haza is maga cipelte. Azt sem tudtam, hogy városunk sportegyesületére betegen is minden nap mosott és vasalt apai nagyanyám. Verejtékben fürdő mosoly csillogott kertünk fűszálain minden reggel. E dús pompában, ahova felhallatszott a Vártemplom harangzúgása és az iskolai ki- meg becsengetés, könnyű volt megismerni a boldogság mindig felröppenni kész szikráit.
Pedig akkor még nem is volt olyan sok négylevelű lóhere a kertben. Ahhoz fel kellett nőni, az 1990-es nyár hírhedt viharának is el kellett jönnie, tudjátok, amikor a délszláv háború dúlt, amikor sokan már ritkábban voltunk otthon, mint idegenben. Azon a nyáron a szél nálunk is bevert minden ablakot és kicsavart, ledöntött hét pompás gyümölcsfát a nem túl nagyocska kertben. Azután is még sokat kellett várni, hogy a kisfiam magas, kvázi-nagyatyai rangú barátja nyáresti szórakozásból csak úgy lehajolva csokornyit szakítgasson a kertünkben bőven termő négylevelű lóheréből.
A kertet nemcsak ilyen viharok dúlták, korábban is megzilálta a történelem. A gernyeszegi papilakból negyven év szolgálat után anyai nagyapám szülei beköltöztek a városba. Egy kis kerti lakban húzták meg magukat rokonoknál, míg dédnagyanyám korábban eladogatott földjéből a saroktelket megtartva oda építkeztek. A házba már csak özvegységre jutott dédanyám költözött be 1935-ben. Nemsokára nagyapámék is ott laktak, megszületett édesanyám, aztán Anya húgai sorban. Mint annyian 1944 nyarán, nagyszüleim hatodmagukkal a baljós háborús események elől – igen gyenge előrelátással – Budapestre menekültek. Az átmenetileg üresen hagyott ház ablakai csak kis ideig álltak ellent a szomszédok éhes kíváncsiságának. Mert behatoltak, s a kamrából sikerrel összeszedték, amit ott találtak: Anyu Nagymama példás rendben sorakozó eltevéseit, a felcímkézett befőtteket, lekvárokat, savanyúságokat, gombát, vinetát, sőt még a fűszereket is. Úgyhogy, miután a budapesti ostromot megjárták s épen túlélték a menekülést, miután minden magukkal hurcolt ingóságtól, damaszttól, ezüstneműtől a szőnyegbombázás alkalmából megszabadultak, és az oroszoktól, hazatértek: és a bevert ablakokon, a kifosztott éléstáron már nem sokat csodálkoztak. A mi házunknál nagyobbakkal, grófi kastélyokkal is így történt, és sokkal csúfosabban.
Az ostromnak vége volt, már nem kellett a Horthy Miklós (ma Bartók Béla) úti rokonoknál a pincébe húzódva félni. Már nem kellett Anyu Nagymamának, aki idősen is a legszebb volt közöttünk, már nem kellett bekormoznia magát és mindenféle fölösleges bő gúnyát magára vennie. És nem kellett izgulnia, hogy estére hazajön-e a minden nap közmunkára befogdosott férje. Persze, az ostrom után mozdulni sem lehetett Budapestről, vonatok még nem jártak. Nagyapámat, mint a többi férfit, ha az utcán találták, egy-egy napra „lekapcsolták” a felszabadító oroszok. Ha kint járt tehát kenyérért, bármiért, olyankor egész nap a romeltakarításoknál dolgozhatott. Esténként Anyu Nagymama, vagyis Jolánka karjára vette másfél éves kisleányát, másik kezén futkosott a három és fél meg az öt és fél éves két nagyobbik, és így indult megkeresni férjét. A közmunkára összegyűjtögetett férfiak csoportjait leste a rommá lőtt utcákon, a szétlőtt Ferenc József híd körül aznap is. Csak nem indították útnak őket, aggódott Jolánka, az első világháborús utódszülött. Már azt beszélték, hogy végre az oroszok egy része hazavonul, de visznek mindent, amit csak vihetnek. Rengeteg foglyot, de összefogdosott civileket, férfiakat és nőket is. Jolánka nagymama mindenesetre elindult a kislányokkal. A férjét nem vihetik el az oroszok, az nem lehet. Dél körül járt az idő, amikor célba ért. Nagytata ott volt sok más férfi között a vasrácsokon belül, orosz katonák vezényszavára tárgyakat ástak elő és pakoltak fel teherautókba. A romok és holttestek különválasztása, úgy látszott, véget ért. Jolánka megállt a kislányokkal nézte, nézte, nézte, majd összeszedte a hangját és kiáltott: „Pista, gyere haza!” Akiktől a pincében a halálnál jobban rettegett mindenki, az orosz katonák ekkor csak nézték, nézték a fiatalasszonyt és a három hosszú hajú copfos szöszke kislányt. Asszony kiáltott a földindulás utáni kábult feltámadásban, vagy valamilyen haragvó angyal? Látni lehetett, hogy lapátját el nem engedve a megszólított Pista is odatekint. Dermedt pillanat volt, messziről, mint parányi szúrós villámok, pityergésnek eredő gyermekfejecskék emlékképei villantak. És a tétova emlékfoszlányok kiélesedve libbentek oda a kérlelhetetlen fegyverek közé, és átfúródtak az egyenruhák durva anyagán. Többen szólaltak meg egyszerre, senki nem hallotta tisztán, ki mit beszélt, csak a gyermekek. A Pistának nevezett ember lassan odalépett egy fiatal tiszt elé, már amennyire a tiszthez közel mert állni kezében a lapáttal, megállt. Egy fiatalabb katona is odalépett, kezét nyújtotta a lapátért, majd felettese tekintetét fürkészve lassan, óvatosan a lapátot átvette. A tiszt mereven nézte az előtte álló középtermetű, kék szemű, gesztenyehajú fiatalembert, de nem őt nézte, szeme valahol a halovány távolban megpillantott egy másik képet. A közeli és az a távoli kép hasonlított egymásra. Mindkét kép egyformán szebb, józanabb és bátrabb embereket ábrázolt, mint amilyen a tiszt maga volt. Behunyta a szemét, hogy a képek vigasztalón vele maradjanak egy pillanatra, meg ne büntessék, el ne tűnjenek. Mikor újra felnézett, Pista még mindig ott állt előtte vigyázzban éppoly mozdulatlanul, mint a tiszt. A tiszt bólintott, majd a fiatalasszonyra és annak lánykáira pillantott. Félhangosan megszólalt: „Pásli.” Aztán nézte, amint a keresett Pista lassan indul kifelé a romok, hullák, katonák és összefogdosott férfitársak gyűrűjéből. Nézte, amint odaér a családhoz, látta, hogy a nagyobb futkosó, most ugyan remegve álló kislány kezét megfogja, aztán odahajol a feleségéhez, elindulnak. Így történt. „Ez is, más is a gondviselőn múlott, és persze még Jolánkán” – hallottam Nagytatát nem egyszer, amikor kérdezgettem őket a menekülésről. Mindenesetre, amikor végre hazajutottak, nyár vége volt, a befőzések ideje el is múlt addigra, a kamrapolcok üresen kifosztva várták őket, és ők mind megvoltak.
Az 1990-es nyári szélvihar által letarolt kertből is támadt új kert, új veteményessel, új fákkal. És talán ma is biztatgatják egymást a sokat megélt, a mostani szárazságtól félarasznyira szétváló földgöröngyök: „Hm, hát ez is valami? De kár, hogy akik rajtunk taposnak, oly sűrűn divatba hozzák a fájdalmat, az ijedezést, a kétségbeesést.” És a föld sóhajtva mormogja szüntelen: „Lustaság, semmi más, a lélek lustasága csalja, zárja sötét csapdáiba az emberiséget.” Csak le kell hajolni, a föld mindent elmond, ha odafigyelünk rá. Ha vetünk, vagy bár ültetünk bele valamit, kapálunk, füvet nyírunk, gyomlálunk, öntözünk vagy ásunk. És a föld talán akkor is szól hozzánk, ha csak ámulva megfigyelünk egy sürgölődő hangyácskát, vagy ha keressük a fűben négylevelű lóherét.
A gyermekudvart többször újraálmodták és megvalósították, újra és újra. Hogy aztán ott zsivalyogjon az utca minden gyermeke, ott nálunk, a boldogság aranyszigetén, ahol az önfeledt derűt sűrűn ültetett és lejtősre nyírt, nagyra nőtt, édes illatú jázminbokrok őrizték. A jázmin méregzöld, pergamenszerű és erezett levelei terebélyesek és szépen ívelten nyújtózkodtak. Mikor virágoztak, a levelek is fénylettek és ragadtak az édes virágportól. Mi, gyermekek játszás közben leszakítottunk egy-egy jázminlapit, nagyobbak voltak a tenyerünknél, homlokunkra nyomtuk, és odaragadt, így hűsöltünk a lapi alatt elégedetten. Azt játszottuk, hogy indiánok voltunk. Bújócskázó indiánok, csendőrtolvajozó indiánok, kik a törzs életén túl is érvényes szövetséget kötnek egymással és a bazsarózsák kuncogó csoportjaival a déli fényt huncutul hintáztató szőlőkacsok kanyargó labirintusában. A kerítés pedig, a kátránnyal ébenfeketére bekent szúrós szagú sasfák testőri sorfala bármilyen tengeri vihart visszavert, az összes gonosz férget elűzte. Így békepipázhattunk a bodros-fodros, részegítő jázminbokrok árnyékában. Aztán ha mégis meguntuk a kertet, csak szóltunk Anyának, hogy „kimentünk az utcára”, felcsatoltuk négykerekű görkorcsolyánkat a cipőnkre, s vonatozni egymásba fogódzva robajlottunk, sikítva száguldoztunk fel s alá a Kőrösi Csoma Sándor utca egyik, majd másik felén, a nagy fák gyökereitől vagy a hanyag aszfaltozástól hullámosra púpozódott járdán, míg ránk nem sötétedett az úttest fölött magasan összeboruló fák boltíve. Ilyenkor mégiscsak haza kellett, be kellett menni, vacsorázni, fürdeni. Anya több hosszú mesét is elolvasott, végül egyet mondott is. Ahogy uzsukáltunk, hogy „még egyet, még egyet, csak még egyet!”, az olyan volt, mintha már munkáit végezve összekulcsolt kézzel odaült, s hallgatta volna Anyát az egész város.
Más dolgok is megestek nálunk. Ha világos este volt s még nem érkezett haza a négy faluban terepező doktornő, én reszkető örömmel kaptam le csellóbarna fogasunkról s rongyosra hurbolt, kékből szürkébe váltó családi szvettert. Belebújtam, térdig ért nekem a kedvelt rongy. Nagymamámmal és bátyámmal közöltem, hogy meglepetésből elbandukolok a közeli buszmegállóba, arrafele, amerre a vízellátó vállalat volt. Az az intézmény Apa munkaköréhez tartozott egy időben. Bátorság kellett azért, mert nem mindig a legelső busszal érkezett Anya, néha csak a harmadikkal, és az rossz volt. Mi van, ha észre sem vesz nagy siettében, az ereszkedő sötétben? De olyan nem történt. Egyszer azonban világgá mentem. Mert nem akaródzott úgy öltöznöm, ahogy nagymamám gondolta helyesnek. „Hűvös van, harisnyát kell húzni… na jó, egyezzünk ki, vegyél föléje rövidnadrágot.” Úgy tettem, de aztán fogtam legnagyobb hajas babámat, aki akkoriban nem volt sokkal kisebb nálam, és elindultam világgá. Anya Amerikában volt akkor. Az Apa temetése után fél évvel. Apa nővérénél. Meg sem álltam az árvaházig. Közel volt, az igaz, s Anya kollegája dolgozott benne, talán egyszer jártunk is ott, hogy lássam, onnan kaptunk tejpótlást, szóval tudtam, hol az árvaház. Az árvaházzal s a hosszan elnyúló, alacsony épületet övező kerttel szemben belevetettem magam a kicsi gyepszigeten árválkodó egyetlen hintába, s néztem a játszótérrel felszerelt tágas kertben csetlő-botló, sivalkodó gyermekeket. Aztán egyszerre megsajnáltam Nagymamát. Elégedetten és sietve hazakocogtam.
Akkor már nem jöhetett volna utánam Apa. Mint tette volt egyszer korábban, óvodás koromban, amikor délben hazaballagás helyett, bizony, csúful eltekeregtem. Meglátogattam a leggödrösebb arcú, sötét szemű, hozzám képest csokoládébarna, ezért igen csodált ovistársamat. Ismertük egymás szüleit. Mentem nagy hidegvérrel, teljes nyugalommal, hisz én már úgyis egyedül jártam óvodába, lehetett bízni bennem… Kora délután kezdtek záporozni a kérdések Emese nagymamájától: „vajon nem kellene szólni, telefonálni, hazamenni?” Kedvenc napszakom volt már akkor is a kora délután, olyan három és négy között, amikor a nap még minden évszakban ott szekerezik az égen, ha nem is jár már magasan telente. Hogy nyárba mentünk-e akkor vagy télbe, nem emlékszem, de az óvoda s a kertünk közötti téglalap szélein rohant fel s alá, ott kerengett Apa és Nagytata… Pontosabban előbb még csak egyikük, de mikor végre telefonáltunk Emesétől, akkor elindult a család másik férfitagja, hogy szóljon, megvan a gyermek, hála Istennek, elindult hazafele. A téglalap távolabbi, külső sarkában jött Apu Nagytata méltatlankodva, kipirultan: „menj csak, itt jön édesapád is, megkapod a magadét”, szólt. És Nagytata nem nyugtatta nyakamon a kezét, ahogyan máskor szokta, nem, nem is fordult vissza, csak ment valamerre, hogy rendezze el ezt a dolgot velem Apa. A kerítésnél, a téglalap belső csücskében, már majdnem a kerítés mögül leskelődő fenyőcsemeték árnyékában állt Apa. Már rövidített munkaidőben dolgozott a betegsége miatt vagy csak hazakérezkedett a néptanácstól? Nem tudom. Láttam, éreztem, bűnömmel muszáj odamennem hozzá. Pofont nem kaptam, ez halálbiztos. Mit nem adnánk, ha többre is emlékeznék. Valami megnevezhetetlen, haraggal, féltéssel ki nem fejezhető erő áradt édesapámból? Határozottsága és szelídsége felszabadított, elbűvölt. Most egészen világosan éreztem, micsoda szamár voltam, így rájuk ijeszteni. „Máskor ilyent ne csinálj, leányom” – mondta Apa -, „tudsz te ennél okosabb és jobb lenni, ugye, kincsem?”
Akkor még könnyű volt megfelelni. Könnyű volt körbeállni, oly könnyű, mint benn a bárány, kinn a farkast játszani. Korán megtanultuk, hogy amit otthon beszélünk, azt az iskolában vagy máshol nem lehet elmondani. Mert például eltűnt a szomszéd színészfia, ott volt fenn az erdőben, fára felakasztva. Gagarin a Holdon mászkált, s azt a délceg ír-amerikai elnököt csak úgy lepuffintották, mint ahogyan szeretett elnökünk puffintgatta az eléje csalogatott medvéket. Postánkat, a legártatlanabb leveleinket is felbontották gőz fölött… A „gőz fölött” titokzatos jelentéssel bírt, többféle érdekes rejtélyt jelentett.
Először is, Anya a lélegzetállítóan finom madártej habját készítette gőz fölött. Az ókori Róma gladiátorainak sisakját idézte a rézüst, amelyet e művelethez használt. Általában dúdolás, néha módszeresebb együtt éneklés kísérte a konyhai mesterségeket. Máskor roppant kacagtató párbeszédek zajlottak Anya és a húgai között, ha valamilyen számlafizetés, vásárlási megbízatás után aprólékosan megvitatták a visszajáró aprópénz dolgát, a kis banikét, amelyek csengve-bongva gurultak az igazság patikamérlegén, s ide-oda himbálták a testvéri önzetlenség és nagyvonalúság jogát hármójuk között. Így készült gőz fölött a madártej habja, de a családi madártej rejtélyét bonyolította, hogy amint az eperlekvár felsejlő pirosaival tűzdelten porcelánossá érett a hab, Anya a rézüstöt a gőzölgő vízzel teli nagy edényből a tűzről levette, és kezdte evőkanállal kiteszegetni a pompás domborzatú hab-Mont Blancokat a tejeskávészínű satuba, azaz egy karamellizált vaníliaóceánba. Szinte szédülni lehetett ennyi csodától. Pislogni elfelejtve tanúskodhattam tovább Anya szoknyája mellett, amint a fenséges habhegyek méltósággal beleereszkedtek szelíden a gyöngyöző, szintén még meleg párákat kibocsátó három karamelltengerbe – mert ekkora teremtést legalább három nagy tálra méretezett édesanyám, hiszen négy fonatra oszolva lakott a nagy család a közös telken. Mint földek és vizek megteremtését és szétválasztását, úgy lestem égő füllel, hűl-e már valamelyik tál tartalma a kamra földjén. Nehéz volt kivárni, és igaz, ami igaz, a kamraajtó gyakran nyílogatott, mivel a bátyám lemondó kézlegyintésétől kísérve én kikunyeráltam a jogot, hogy a legkisebb kávéskanállal egy-egy serény hőmérő mintát vehessek a tálak állapotát illetően.
Persze, a „gőz fölött” nálunk puliszkafőzést is jelentett, de erről máskor. Aztán, a „gőz fölött” kifejezés nemcsak ilyen ünnepélyes eseményt takart, hanem a kamaszkorral beköszöntő. emberpróbáló kozmetikai arctisztítást is. Ezt a boszorkányos eseménysort sem testvérem, sem én nem szerettük, nyilván, de szófogadóan jártunk Józsa Mária nénihez, és azért érdemes is volt hozzá járni, mert változatos beszélgetéseket hallgattunk ott és sokféle embert, persze főleg sok hölgyet láttunk nála. Ha nem is éreztük magunkat színházban, de a csípős kínok mellé hunyt szemmel egy kulisszák mögötti világ mozgásait ismerhettük meg.
Ott tartottunk, hogy miközben karamelltengerek gyöngyöző illatát lestem, egyáltalán nem zavart, hogy leveleinket kis időre elkobozták, s hogy csomagjainkat kibelelik. A nagyok nem kötöttek mindent a gyermekek orrára. Néha szó szót hozott, és kiderült, hogy nem kaptuk meg az „imperialista, átkozott, ellenséges” külföldi holmik felét – kávék, csokik, datolyák és más effélék tűntek el főleg. Mi, gyermekek eleinte alig sejtettük, mennyire kiszolgáltatott és dühös minden felnőtt a kiszámíthatatlan jelent és jövőt illetően. Aztán az iskolában egyre többet hallottunk egy-két beszédesebb tanáruktól arról, hogy csakis belül, a fejünkben lehetünk mindenkor szabadok. Túl sokat nem törődtünk tehát a gőzölt levelekkel. Mindenki levelezett bátran.
Nekem is volt egy gyöngyösi és egy budapesti levelező barátném, a Bókay János utcai Semmelweis gyermekkórházban szedtem össze őket. A gyöngyösi barátnő a Vörös Hadsereg útján lakott. Ez gyermekésszel furcsa ellentmondásnak tűnt, mivel a tiszta, csillogó gyöngyök és a vérszín vörös katonák fegyverekből és elképzelhetetlenül kemény szabályokból gubancolt seregei sehogyan sem illettek össze, akármennyit tűnődtem. Valahányszor a Gyöngyösre menendő borítékot szépen megcímeztem, töprengtem egy sort, vajon milyen gyöngyöket szórnak Gyöngyösön a Vörös Hadsereg elé.
Azon is elmerengtem, hogy vajon a mi csonka, mégis igazi, anyai országunk lányai a kórházban miért akartak folyton románul tanulni. Megmondták, az igaz, „azért, mert te román kislány vagy.” A Bókay utcai kórház doktor nénije, Ottília néni persze pontosan tudta, hogy én egyáltalán nem vagyok román. Életem egyik legszebb könyvét kaptam a doktor nénitől ajándékba, az Ötven remekmű dióhéjban című hatalmas, színes festmény- és szoboralbumot, érdekfeszítő leírásokkal, izgalmas kérdésekkel. És meséskönyveket kaptam és annyi piros mogyorós csokit, nem is olyan átlagos táblaméretűt, hanem kétszer akkora óriástáblákat, hogy a világ leggazdagabb verebének érezhettem magamat. Vajon a tűszúrásoktól csontvelővételig terjedő vizsgálatok folyamán tanúsított bátorságomért ajándékoztak meg? vagy azért, mert úgy szerettem olvasni? vagy hogy ne búsuljak, amiért hirtelen, sitty-sutty kórházba zártak? vagy azért, mert félárva voltam? Nem tudom, de tény, hogy míg Anya és a testvérem nyaralt és bejárta azt az utat, amelyre én nagyapámmal oly módszeresen készültem, képeslapokat és rövid útleírásokat összeválogatva és albumba ragasztva, azalatt engem azért a kórházban reparáltak. Érdekes, hogy térbeli tájékozódási képességem a kórházban töltött idő alatt elveszett. No de mit számít egy kicsi bizonytalanság a nagy térben? Amikor a kórház egyik ajtaján Anyával, testvéremmel és budapesti rokonunkkal beléptünk, s be a doktornő szobájába, s engem ott hagytak, velem megfordult a világ. Ott maradtam, és heteken át csak egy másik, először nem is észlelt belső ajtón járkálhattam ki – a kórház kertjébe. Sohasem tudtam, merre tartok a kórház folyosóin. No persze. Készül az ember bejárni egy álomországot, ahol icipici hófehér templomocskák guggolnak zöld utak mentén, ahol kerékpáron körbe lehet karikázni egy tengernyi nagy tavat, ahol minden felirat magyarul szólongat szabadon mindenütt, ahol halványbarna, magában csíkos selyem papírlepedőbe burkolják a friss kenyeret a boltban, ahol hétköznapi közvetlenséggel csevegnek az anyanyelvünkön, amely a mienk és az övék is, és minket velük összeköt… Készül az ember a tihanyi Ekhóhoz elkiáltani, hogy „Hahó, itt vagyunk!”, készül az ember a Dunának csillogó hullámait órákig bámulni, kavicsokat dobálni, tenyerébe venni az Országháza távoli látványát és beleszédülni, hogy e vén róka, e nagy folyam mindkét oldalán a mi fővárosunk áll… Készül az ember a Mátrába, a rejtélyes Pilisbe, a mérő makkal bővelkedő Bakonyba, készül az egri várba, hogy lenézzen a vár faláról s megkeresse a várpincében a dobokat, amelyeken egykor úgy táncoltak a borsószemek… Készül az ember a hűség városába és a kálvinista Rómába, várja, hogy gémet és kócsagot lásson és magyar könyveket és metrót és sárga fapados villamost. Várja, hogy magyar híres emberek szobrait csodálja, hogy gyalog felmásszon a Várba a füves lejtőn a napsütésben, hogy bámulja borzongva a Mátyás templom gazdagságát és fagylaltot nyaljon egymás után többet is, hiszen ott az is finomabb. Várja, hogy át tudjon kelni a Vidámpark ingó hordóján, a torzító tükrök labirintusán, hogy fel merjen ülni a hullámvasútra. Várja, hogy napozzon egy dunai, saját tulajdonú, szabályos stégen, mikor mindez oly valószínűtlen, mint a stég szó maga is, akárcsak társai, a sütő (nálunk ler) vagy a spájz (nálunk kamra). Már a rácsos tészta is elkészült erre a nagy kirándulásra, amikor egyszer csak ágyba dugtak, és mindennek fuccs volt: csoda-e, hogy erre fel az ember nem tudja, hogy hova jutott?
A gyöngyösi „vörös” rejtvényre visszatérve, ismertem mindennapi újságunkat, a Vörös Zászlót, amelyet minden kora délután, amikor fújt a cukorgyár, három körül ejtett be hazafele mentében csinos zöld postaládánkba Csepán bácsi, a postás. Testvéremmel sokszor versenyt futottam a kerten át, hogy melyikünk hozza fel a postaládába ejtett napi igét s a többi érdekes holmit, hiszen több folyóirat járt nekünk, és olykor képeslap, levél, számla, csomagértesítő, szóval sok érdekes érkezett mihozzánk. A friss nyomdai eredetéhez méltón enyhén ragacsos és büdös újságot a nagyok mindig kíváncsian, várakozással telve, de olykor sok bosszúsággal olvasták, s mély felháborodással vitatták aztán meg az olvasottakat. Azért nem mindenkit paprikázott egyformán fel az újság. Margit nagymama figyelmesen, de lemondóan futotta át, Szennyes Zászlónak becézte a napilapot, általában mikor már szedelőzködni készült, hogy hozzánk közeli saját lakásába hazainduljon délután. A szemüvegéből szikrázó két fénykarika tette-e, vagy inkább az egész lényéből, mozdulataiból és gesztusaiból áradó kellemes és meghitt csend, most már nehéz eldöntenem, ám az újság súlyos terheit mintegy lepallva magáról felállt, csendeset szusszintott, és megigazította elegáns apró mintás, tartózkodóan színezett finom anyagú ruháját. Hamar bizonyossá vált előttem, hogy a mi Vörös Zászlónk és messze szakadt nagynéném, akitől Margit Nagymama és mi mind számtalan illatos és szép ruhát kaptunk, valamilyen módon összefüggött egymással. Nagymama csendje biztos és nyugalmas volt, nem tűnődtem tovább az összefüggéseken.
Anya újságolvasási művelete, ha nem gyors ebédelés közben történt, akkor a kávéfőzés ünnepélyes szertartásán túl nyújtózott. Zörögtek a pörkölt kávébabszemek, rugdalóztak és köhécseltek a kávédaráló hengerkében, amely azért volt bátor és tettre kész, mert Anya árammal táplálta. Bezzeg a kézi daráló szelídebben, jóval udvariasabban aprította szegény áldozatait. A végeredmény aztán csak illatban és hőmérsékletben különbözött, a következő átdolgozási művelet egyöntetűen felolvasztotta a porrá tört fekete sereget. Mindenesetre a délután haladtát határozottabban jelezte a villanyos kávédaráló. A gurgulázó hangokra, mint a kígyóbűvölő mozdulataira emelkedik a kígyó, úgy tört elő a komoly fanyar illat. E bűvöletet, amitől Anya talán már egész napi munkáját kipihente, a büdös cigarettára gyújtás aktusa követte. Ki lehetett bírni, mivel Anya tágra nyitotta az ablakot, vagy jó időben a ház előtti akkor fedetlen tornácon zárta le az ebéd mellé magának engedélyezett lazítási időt. A hamutartó fémbevonatán oly színes és érdekes mongol, japán vagy kínai események zajlottak, móka volt a hamut a már lenyalt, félretett kávéskanállal ide-oda pofozgatni, hogy bámulni lehessen azt a kék-sárga-zöld képsort tovább. Fogyott a kávé, rövidült a cigaretta szépséges édesanyám ujjai között, aki a Vörös Zászlót olykor a konyhaasztalra suppintotta, kinn a ház előtt méltatlankodva tolta az ölébe, és kisvártatva néhány „nahát, „ez hallatlan” szövegezésű félhangos megjegyzéssel okolta meg az olvasnivaló eltaszíttatását. Végül gondosan összehajtogatta az újságot és az előszobában a telefonos kisasztalka alsó polcára tette. Ha nem volt más, olvasmányosabb levél, folyóirat, könyv a láthatáron, Anya a dolgai után látott, velünk foglalkozott vagy a háztartással, mikor mi volt sürgősebb. A délután izgalmasan kanyargott, mintha csak napsütötte erdei ösvényen jártunk volna. Az újság szépen elaludt. De néha valami sötét és súlyos hír lapulhatott benne, olyankor a gondos összefogás után Anya a Vörös Zászlót azon nyomban felküldte velem vagy testvéremmel a felső házba, húgaihoz, akiknek külön előfizetésük nem volt, s azt az üzenetet is küldte velünk, hogy meg kell beszélniük az olvasottakat. „Anyuéknak is szóljunk?” – kérdeztük boldogan, bár tudtuk, hogy nagyszüleinknek járt külön újság. A közös megbeszélés a családban mindennapi, rendszeres esemény volt, mégis ünnepnek számított, és engem, de talán mindannyiunkat minden alkalommal elvarázsolt.
A vörös szín mindenesetre nem tündökölt az igazság fényében. Még a „piros, piros, piros, háromszor is piros” kezdetű dalban is, a piros volt kedves és kívánatos, bor és kislány képében, nem a vörös. Veres, véres, hadsereg útja? no üsse kő, legyintettem valahogy úgy, ahogy láttam Margit nagymamát a ruháját lesimítani, s ahogy a szellő csak enyeleg a faággal. A barátnőhöz írt levelek borítékjait címezgettem szorgalmasan. Lemondás volt, mint ahogy okosabb bátyuskám legyintve lemondott arról, hogy velem közösen a madártejeket hűséggel pásztorolja. Bizonyos, hogy illattal betelni s egy-egy kávéskanálnyi finomat rossz lelkiismerettel elcsenni nem tűnt különösebb élvezetnek testvérem számára. És már nekem sem akaródzott piszkálni a közös tálban. Mint ahogy nem érdemes néhány román szóra okítani arra nem kényszerített gyermekeket. Legyen az ember tisztában a maga kis szabadságával, nem is beszélve a közös nemzeti önazonosságról. Hiábavalóság, véresen komoly hiábavalóság, hát ilyesmi lehetett az igazság. Szaporán cseréltünk üzeneteket a fővárossal és Gyöngyössel a gyógyulás, rágógumimárkák és pettyes könyvek dolgairól. Fölöslegesen hintáztatták e közléseket gőz fölött a postán. De vigyázni sosem árt, mikor téli szalámit csak a dolláros üzletben vehet az ember, és egy jobb könyvért hússzoros túljelentkezéssel sorban áll. Mert papírcsülkök és papírgólyák papírbékákkal dekorálták az üresen tátongó húsboltot, s fél éjszakai sorban állás után sem volt biztos, hogy kap tejet az ember. A szelíd ember. A puliszka-ember. Az igazságért magában robbantgató ember. Amikor a csehekhez be kellett csörtetni s Románia kimaradt a buliból, akkor terjedt el a nézet – Apa is mondta –, hogy ebből még valami rosszabb sül ki. De hát lehet ennél rosszabb?
Amikor megvédenek saját életed valós történéseitől, akkor vajon jót tesznek-e veled? Hogy vegyünk búcsút attól, akitől nem engedik, hogy búcsút vegyünk? Milyen valóságba kapaszkodjunk, ha a valóságot megszépítik, elhallgatják, eltorzítják – csakhogy ne fájjon? Ki volt az apám, ki az anyám, és egyáltalán, ki éli az én életemet?
Hogy megy el Erdélyből az, aki, mint a fák, csak áll, gyökeret ereszt, és törik, nem hajlik? Aki nem tudja elképzelni sem, hogy elmenjen, aztán terveit elvetve mégis elindul? A kérdés olyan, mint sok ezer ördöglakat összegabalyodva. Hasztalan a gondolkodás, csak a két kéz, csak a tíz ujj próbálhatja a csomót kibogozni. Ragyog a nyár, fényben nyújtózik az erdő, csordul a friss forrásvíz, a természet legtündöklőbb formáival leplezi majd Csernobilt … Szelíd ellensúlya minden kótyagos, gyilkos emberi rendszernek az ezerszínűre teremtett édes természet. Hűséges selyemfüvek, nyüzsgő bogarak, állatok, fák. Örök tanúk, kitartás bajnokai, méltóságosak. Ők tudják a választ, hát fel sem teszik a kérdéseket. Mikor tágul a világ, miért nő az önpusztító idegenség? Csak belülről fakadnak a magukhoz vonzó örvények, amelyekből menekülve kikötünk a kétségbeesés némán tűrt szigetein? Jéghideg kocsonyás világ, csúszkálunk benne, mint szédülő öregek cuppogó sárban, és csak az átmenetre rendezkedsz be. Meddig élünk összeszorított fogakkal, kibírósdit játszva, átmenetileg? Zavaros tükrökbe néztünk, tébláboltunk hallgatásba öltözve, ügyetlenül szóltunk, kérdéseinket visszanyeltük, míg mások pokoljárt tapasztalataikat harsányan körbehordozták, mint a csatabárdot. Hősök és áldozatok karneválja volt a világ.
Ki nem félt, amikor semmit sem értett egészen, de nem hihetett azoknak, akik sürgették, hogy tudjon már eligazodni? Ragacsos, tisztátalan volt minden. Úgy éreztük, minden tisztátalan. És ez elég nagy baj volt. Amikor durva és átláthatatlan sziklákat képzeltünk még a frissen főzött, fahéjas-porcukros mázban gőzölgő, több tállal felkínált szilvás gombóc helyett is! Pedig csak annyi történt, hogy aki vendégül látott minket, elsőéves gólyákat, ő – igen, ő persze otthon volt Kolozsvárott, ezért is hívhatott meg mindannyiunkat magukhoz haza… Istenem, milyen ostoba, hiú, irigy és gyanakvó társaság voltunk. Mind gólyák, egyformán. Milyen gonosz avatkozott közbe, ki nem hagyta, hogy valódi közösséggé váljunk? Ki volt ott kívülálló, aki csak ítélkezett? Kinek nem volt szüksége arra, hogy egy jó közösség befogadja, azt építgesse? Pedig éppen csak töredéke voltunk egy normális létszámú évfolyamnak, jobban is megbecsülhettük volna magunkat és egymást. A megtartó közösséggé válás évei szertegurultak már, mint a le nem dróthálózott omladozó sziklafalak a Maros felső folyásának mentén, az élesen kanyargó autóút két oldalán. Hol vannak azok a pajkos szilvás gombócok, melyek puhán és kényszeredés nélkül édesen kiszolgáltatták ínyünknek a beléjük göngyölt szilvaszemeket? Lenyeltük azokkal együtt a közösséggé kovácsolódás vágyát? Dehogy, oly kevesen voltunk, és mégis széthulltunk kisebb csapatokra. Magyar átok? Vajon volt kívülálló, „bomlasztó elem” közöttünk? Kit is érdekelt ez valójában akkor? Annyi megmérettetés, feladat, kihívás, annyi újdonság és idegenség között, maradt a bizalmatlanság, a gyanakvás, talán kifelé és befelé egyaránt, vagy mindez képzelődés? A felgyorsított végzés hajrájában ki-ki a maga sorsát egyengette, és – amint „felsőbb terv” volt, amelynek ellen kellett volna jobban állnunk, hiszen csak amolyan alsó-felső, nem égi terv volt – észrevétlenül elszivárgott közülünk a közös remény. Nem tudom, másoknál, például tinálatok ez hogy volt. Míg szüleink és nagyszüleink az elnyomás prése alatt szent alkalomként megtartott sok kisebb-nagyobb közösségi összegyűlése, ünnepe, évfolyam-találkozója ismétlődött, szaporodott és sűrűsödött, hogy szembeszálljon az idő, a történelmi sors, a szétszóródás rombolásával, addig sokan, öregek és fiatalok egyaránt a „rendszerváltás” körüli években nem találtuk vagy feladtuk vagy elárultuk egymást és főleg magunkat. Eltévedtünk, aztán elárvultunk. A csángókról már lehetett beszélni, amikor mi, a zsidók, a svábok, a szászok után mi is sokan elcsángáltunk… Valami lehangoló, bénító és durva felejtés vett körül mindent Ceaușescu vitézlésének utolsó éveiben, olyan volt, mint egy fertőző betegség. Akit e betegség megtört, az elárvulva menekült, és önként belesétált egy mérgező, áthatolhatatlan, szívós anyagú ködfátyolba. Az ilyen ködfátylak örök természete a csalás. És talán csak egy még nagyobb csalással lehet a ködfátylat feloszlatni. Ilyen csalás a szivárvány. Ködfátyol borul ránk sokféle azóta is, de ott van, sokfelé előtűnik olykor a szivárvány.
Beszélni erről? Ahogy kimondjuk, már nem úgy igaz. Megélni, sikert, biztonságot akartunk, nahát. Tanulni akartunk tovább, nahát. Hivatástudattal dolgozni, alkotni indultunk, nahát. Éheztünk, nahát. Fáztunk, nahát. Próbáltunk megfelelni és kiválni egyszerre, és ez egyeseknek túl bonyolult, ahogy a többségiek mondanák, rahát (balkáni-török ragacsos édesség) volt. Őszintén, mintha mindenki szédelgett volna kicsit, a legerősebb jellemek is. Nemcsak az alkoholista pedagógiatanár, hanem a lángeszű és imádnivaló tudóstanárok, a ránk nem figyelő elvont ítészek, az elszigetelődő különcök, az idealisták, a realisták, a marxisták, a transzilvanisták, a nominalisták, a stiliszták, a spiritiszták… Miközben egyenes vonalakat huzigált az ég felé a város mégiscsak álló, ma is álló csúcsos templomtornya. Mitől tartottunk, kire haragudtunk, mit féltünk, mi nem érdekelt? Miféle ki nem mondható közhangulat taposott rá minden eredendő jóhiszeműségre 1945 után 39 évvel…? Igen, romániai magyar szakosok, forró fejjel feneketlen kútba ugrottunk. De akkor minek fogództunk előítéletekbe, félelmekbe, kész sablonokba? Az általános ínség vezérelvei és mindennapos gyakorlata nemcsak testünket, de főleg lelkünket és szellemünket sanyargatták. Fáztunk, télikabátban jegyzeteltünk az óránkon, kesztyűben-sálban-sapkában az olvasótermekben, s nem az volt a legszörnyebb, hogy moslékszerű ételeket ettünk a kantinban, nem is az, hogy jéghideg vízben kellett zuhanyoznunk, amikor a heti háromszor kétórás meleg vizes idősávban elmulasztottunk otthon állni lomha sorban a zuhanyozó előtt. Idegesítőbb volt, hogy nem vettük eléggé birtokunkba a vágyva vágyott kincses város szellemiségét, hogy nehéz volt hitelesen és önfegyelemmel, józanul átlátni a dolgokat. Az a tény, hogy egyetlen kritikai kiadást sem kölcsönözhettünk ki, még a legnagyobb szerzőkét sem: felháborító volt, de nem ez volt a legrosszabb. Úgy kellett tenni, mintha minden rendben lett volna. Nem juthattunk hozzá egy csomó könyvhöz, egy csomó tudáshoz ennek a maga természetes, magától értetődő módján. Áldott, szerencsés vagy kevésbé szerencsés véletlenek felkaroltak ugyan itt és ott, kit így, kit úgy. És pontosan ezek a különbözések húztak válaszfalakat közénk, elválasztottak minket egymástól. Mintha sokpecsétes titkaink lettek volna, pedig csak elhagyatottak voltunk. „Te hol ebédeltél? Honnan szerezted azt a könyvet? Honnan tudod, amit én nem?” Szédelegtünk tehát, azt hiszem. Kiváltságosak voltunk, de mégsem eléggé. „Majd eljön a kihelyezés”, mondták a magasabb évfolyamok. Készült rá, aki tudott, férjhez ment, családi megoldásokat koholt, kivándorolt. Sok kérdés fel sem merült, mert talán feltehetetlen, talán begyakorolatlan volt. Legjobb óráinkat, amelyek hiánypótlóak voltak, betilthatták bármikor, be is tiltották, vagy tanárainkat szekírozgatták, mármint azokat, akiket a kontraszelekció nem szórt még tova, vagy akik nem adták fel maguktól, italt, betegséget, kivándorlást választva. És mégis volt, aki állt a vártán, és példát statuált. Az oly régidőktől fogva kiváltságos várossal lélegeztünk, mienk volt mégis az elveszett éden! A könyvek között, az Óvárban a macskaköves utcák kopogásában, a Farkas utcai templom méltóságot parancsoló címereivel, sárkányölő Szent György szobra előtt, Mátyás király szülőházában, a Matyi-téren a ló farkánál, a Szent Mihály templom biztonságot adó hűvös áhítatában, a nyári színházból egyetlen színházunkká avanzsált térben találtunk laza, de életmentő közösségre. Kolozsvár régi nagyjaival és élő legendáival ismerkedtünk. Már nem is annyira érdekelt, hogy üres volt a hasunk, hogy volt sok unalmas kurzus kontraszelektált tanárokkal, hogy folyton vigyáznunk kellett, mikor kivel mit beszélünk. Azért néha rábukkantunk egymásra azokkal, akikkel lelkesedni, kirándulni, tervezni, gondolkozni, élni egyformán tudtunk. És ez éppen elég volt. Csak akkor talán nem tudtuk, miféle nagy kegyelemben volt részünk? Aztán a forgóhinta tovább gördült, kihelyeztek Ceausescu-módra. Aki bújt, aki nem, megyek. Összekuszálja terveinket, de hát jellemet próbál mindenkor az idő.
A moldvai tanítás megedzett, hogy csoroghat a könnyed, az ismert tájakat úgyis elhagyod, túléled az egész napos vonatozást, az éjszakai átszállásokat, a várakozást vadidegen, büdös várótermek koszos, napraforgómagos tengerében, túléled a mindig zavaros vízből főzött semmilyen ízű teákat, a téglaszerű kenyeret, a csonttá dermedéseket az alig fűthető hónapos szobában, túléled a rendezetlenséget, ami az új tájakon körülvett, a képzelhetetlenül primitív árnyékszéket, a befagyott bili kiürítésének humorát. De öntudatlanságra, gondolattalanságra, közönyre ítélve egyszerűen nem lehetett létezni. Éppen úgy ragyogott a diákok szeme, ha taníthattál nekik, mint otthon ragyogna, gondoltad. Nem a kihelyezés volt nehéz. Nem is az átmenetiség, a közlekedés két, több világ között, az ingadozás a haza és az adott hely között, ó nem, és nem is a némaság. Talán az önbecsülés egyéni eleste, ami nem is csak országos terv lehetett, hanem örökké korszerű alapanyaga a gonosznak? Az öntudat elaltatása, a hivatástudat hasra ejtése, az adni vágyás türelmetlensége, az elszigeteltség, a magány mind könnyebb volt, mert tudtuk, vége lesz egykor. Kisbaltával fel kellett vágni a fát, amit szekeresek ledöntöttek az összevissza udvarra. A forgács szikrája illatosan hullt. Szép is volt. A gonosz belülről támadt, észrevétlenül, otthon.
Ki hiszi el mindegyre, hogy a gonosz csak játszik? Labdái önfeladás-labdacsok, és oly sokféle anyagból készülnek, hogy ember legyen a talpán, aki be nem dől cseleinek, ha egyszer beáll az életnek keresztelt játékba. Mi égetett vörös foltokat arcunkra? A be nem számított történelem, az elhallgatott jelen, a meg nem tervezett jövő? A félre vert harangok állandó kongása benn a lélek tájain? A bunkóság diadalmas szekerei kinn a porban? A saját célok visszaszippantása, elfeledése az általános letargiában? A hősiesség élő megtestesítői vagy az önzés riasztó látványa? Nemcsak a nyomor és elhanyagoltság peremvidékein voltak bezúzott homlokok, meghajlított gerincek, besúgó-torkolatok, szűrő nélkül leszívott cigaretták vedrei, ócska szesszel tehetetlenné taposott alkotóerők. Az önzésre vagy előnyszerzésre kódolt félelem dirigált, elnyomta a hazugsággal és durvasággal bemeszelt egyéni felelősséget, az értelmetlené vizezett erkölcsi közép szenvedéseiről csak távirati stílusban tudtunk beszélni. Lehallgatták a dühünket, és talán magunktól lefokoztuk a szépség, szelídség, az életöröm didergését. E világban nemcsak a gyermeki megfelelés, nem a kamaszos kiválás, nem is a felnőttkori beilleszkedés kényszere kötött gúzsba. Valami általános és idegen rosszkedv, valami tetszhalott állapot, a közömbösségbe dermesztett veszélyérzet egyéni és közösségi tapasztalata. Volt a nyolcvanas években, de talán már korábban s azóta is létezik, s nemcsak „Keleten”, egy keljfeljancsiként, vigyorin minduntalan előugráló felháborodás-érzésünk. E felháborodást a jól nevelt ember akkoriban azonnal visszafojtani igyekezett, mint egy böfögést, tanácsosabb volt lelkesen tapsolni… Idegborzoló örökharagtangót jártunk, valamit elvettek tőlünk, valamit, amitől felbecsülhetetlenek, szeretetlenek és ismeretlenek voltunk egymásnak és önmagunknak.
De ha „mindig így volt e világi élet, egyszer fázott, másszor lánggal égett”, terem-e rózsát a türelem? Hazudunk, füllentünk, hogy van remény, mondjuk, hogy Isten adta, Isten elvette. Hazudunk, hogy nem halljuk Kronosz sziszegő dühét a szívünkben, hazudunk, hogy tudjuk, milyen az, amikor két ember, amikor sok ember jövőt álmodik magának és valahogy mégis kígyóra bízatik az édenkert rendje. Aztán az édenre felismerhetetlen árnyék borul. Hazudunk, mert illan az élet, és csak szeretnénk kilépni, zászlót lengetni, boldog és okos emberfürtökben érlelődni, terelődni, úgy óhajtottuk elejétől fogva oly magabiztosan, mint mikor bölcsőben rengettek és úgy aludtunk el, hogy a világ szeretete ringatott, ott zsongott fölöttünk. Az az bölcsőbeli biztonság-érzés nem volt hazugság! Én is éppen úgy akartam, apámat úgy akartam szeretni, altatni, ébreszteni, cirógatni. Ott akartam lenni, a betegség kábulatában kínlódó embert életben akartam tartani bármi áron: essünk túl rajta, bármit megteszek, csak Apa életben maradjon.
Semmit sem tehettél. Örök hiány, balszerencse, tévhit, sebfelfakasztó hisztéria, alultáplált önbecslés, mindez ránk merevült gyászmaszk, tépjük le már. Lássuk, most mi a teendő. Hallgass, bontsd szépen ki összefont karodat, lábadat, lelkedet, no nézze meg az ember, az élet megy tovább, nem írhatod át a megtörténteket, nem tudsz elszigetelődni a meglehetőst közömbösen folytatódó világtól, de hiába reménykedsz, nem is olvadhatsz fel benne. A gyász nem nőies, nem férfias, a gyász nemtelen, de munka. Összevissza beszélünk. Mi az, hogy légy önmagad, aztán, hogy védd magad, hogy légy aki vagy, aztán, hogy állj a sarkadra. Mi történik, ha már-már mindenki elhiszi, hogy nem a szelídek, hanem az opportunisták öröklik a földet? Darwin hány évig rejtegette evolúciós megfigyeléseit, hogy hívő feleségének ne okozzon fájdalmat, és hány évszázada jelentették be az angolok az ír nyelv halálát, mondván azt is, hogy az írek lusták és alacsonyrendűbbek? Nem is oly különös, bár elég jogtalan, hogy a dák farkas és Avram Iancu szobra minden erdélyi kisvárosban ott díszeleg, de újabban rendesebb román híresség szobrát rejtegetik. Akkor hány hét a világ?
Nem tudjuk, mihez ragaszkodjunk? Nem tudjuk, hol válik el a gyávaság és a bátorság egymástól? Pedig mondják, hogy ma minden átláthatóbb. Piszkosul hiteltelen s nem hoz semmit a konyhára. Könnyedén indulj el, amerre a szíved visz, arra menj, vissza se nézz, úgyis ide térsz vissza, az érted is zsongó világba. Csak bele ne halj, s a tieid, ha vannak, ők se sírjanak mindhalálig: miféle hazugság, hogy elmenni élet, miféle igazság, hogy elmenni halál? Van, aki a kilincsre tapadva, búcsúzva ott marad? S van, akinek a búcsú csak nemzedékekkel később kezd fájni? Nézőpont kérdése, hogy jössz vagy mész, hogy áruló avagy hóhér lettél s leszel… Menj, ha tudsz. Magadat árulod el, nem feltétlenül minket, akik itt maradunk, és nem feltétlenül őket, akik befogadnak. Maradj. Mosolyogj, sírj, tévedj, tévelyegj, légy remete, tékozold az életed összevissza, csak fel ne add, mert soká lesz, míg ezt a bonyolult, érdekekre tördelt, bár szeretetre teremtett világot mind megtanuljuk tisztelni úgy, amint van. Menj, de ha fátyolossá válsz is az emlékeinkben, s mi is fátyolossá válunk a te emlékezetedben, a honvágy akkor is hazavezet. Ha pedig megtanultál nyilvánvalóan veszíteni, könnyebb lesz. Bárhol ébredsz, úgy általában Istennek ajánlhatod a napodat, s nem bánod, ha olykor észre sem veszünk vagy idegesítünk. Akkor beláthatod, nyilvánvalóan hazaérkeztél.
Illusztráció: Antal Imre
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
