Jámborné Balog Tünde: Az én kalendáriumom (két részlet)
Hol vagy István király?
A rekkenő hőség utolsó fellobbanása, a nyár végső nekifutása ez a nap, István király napja. Ezután már borzongatóak az esték és a hajnalok, huszadikát követően megszelídül az izzó napsütés, ma azonban még nyári lángolásban látom alakját, szürkén az úttalan utak finom porától, az építkezéseken szállongó kőpúdertől. Fülében lópaták dobogásával és a kőfaragók vésőjének szüntelen kopogásával, retináján épülő templomokkal és várakkal – a jövő képeivel – jelenik meg előttem komoran, szikáran, és válla láthatatlan súly alatt görnyed: Atlaszként emelné népét egyre magasabbra.
Ha választanom kellene a Bambergi lovas és a koronázási palást ábrázolásának igazsága között, az aranyszállal kivarrott királykép mellett döntenék, bár lenyűgöz a feltételezés, hogy ott, abban az álombelien szép és gazdag városban a mi fiatal királyunk léptet életnagyságban márványlován a székesegyház pillérének leveles gyámkövén, de az az ifjú, ott Bambergben túl szelíd ahhoz, hogy a Kelet és Nyugat között szilárdan megállani tudó európai ország alapjait lerakó első királyunk lehessen. Leginkább a Kalocsai királyfej vörösmárványba vésett, kemény, időtlen arcában ismerek rá és Kós Károly Országépítőjében, aki így szólal meg élete végén: megfáradtam, mert nehéz volt az építés, akit reám parancsoltál Uram, s iszonyú.
Gyerekkorom óta barátkozom a szigorú királlyal. Első elemistaként minden vasárnap elnézegettem a diákmisén aranyvirágos köpenyét és a csillogó koronát, amelyet leborulva ajánl föl a magyarok felhőkön trónoló szépséges Nagyasszonyának, amikor azonban az oldalpadban minket vigyázó Mária Teréziána főnökasszony intésére letérdeltünk a piros kókusz-szőnyegre – éles bordái bevágtak csupasz térdünkbe – , arra gondoltam, mennyivel keményebb az a kőlépcső, amelyen az oltárkép királyának térdepelnie kell, és még búcsúkor, a saját neve napján sem állhat föl, hogy járkáljon egyet a saját temploma körül.
Mostanában megint sokan eljönnek a körmenetre, de az én gyerekkoromban a processzió körülérte a templom, a plébánia és a kántorház három utcával meg egy tágas térrel határolt tömbjét, és a tömeg a szertartás után sem oszlott szét, tovább hullámzott a sátrak között. Nyüzsgött a sokaság, fennhangon kínálták portékájukat a lacikonyhások, mézesbábosok, szentkép- és játékárusok a tengernyi népnek. Fel-felhangzott a fagylaltos csengettyűje, és a gyerekek anyjuk szoknyáját ráncigálva kuncsorogtak egy ötven filléres adagért. Nézzétek, mekkora forgós komédia! ámult nagymama, mikor elindultunk a tér túlsó oldalára, ahol a zene szólt. Átfurakodtunk a cifra körhintához, és a búcsúfiát – szíjcukrot, nyalókát, mézeskalács pólyást, mézeshuszárt – anyánkra bízva fölkapaszkodtunk. Öcsém egy szürke lovacska hátára ült, én mögé a hintóba, és szívdobogva vártunk az utazásra. A ringlispíl gyorsan megtelt, és a kövér hintás, miután beszedte a viteldíjakat, füttyszóval adott jelt az indulásra. Először lassan, nyiszorogva, majd egyre gyorsabban forogtunk, belejöttek a mezítlábas suhancok fönt a vastag faküllők között az aranyrojtos körfüggöny mögé bújva. Nagy, tölcséres gramofonból áradt a tinglitangli zene, és én bejártam lova nyakát szorosan ölelő öcsémmel a fél világot az alatt a pár perc alatt, ameddig egy menet tartott. Anyánk és mögötte nagyanyánk mosolyogva állt a járda szélén, arcuk mind jobban elmosódott, végül világos színű pántlika lett belőlük a száguldó karusszel körül. Elkábított a forgás, már öcsémet sem láttam, megugrott fürge paripája, félúton eltűnt káprázó szemem elől, és arra gondoltam az egyre erősödő hangzavarban, mi lenne, ha soha nem érne véget ez a szédület.
A következő években és évtizedekben megfogyatkoztak az országépítő király palástjának menedékébe igyekvők, már nem volt körmenet a téren, s akik mégis eljöttek, csak bent, a templomkertben osonhattak körbe. Elmaradtak a sátrak, el a búcsúfia. Világméretűvé nőtt forgós komédia pörgött velünk eszeveszetten.
1997
Promenád
Végére jár már Kisasszony hava, nemsokára megtelnek fecskékkel a villanydrótok, gyerekekkel az iskolapadok, és esténként füstszag szivárog a kertek alatt settenkedő ősz avarszín gúnyájából. Régi augusztusok emléke kél fel a nyugtalan holddal, ablakomon az idő örvényeiből felmerülő árnyak kopogtatnak: őseim kísértetei, mire azonban felismerhetném halovány vonásaikat, visszahullnak a sötét mélységbe, és nem tudom meg soha, kiket idéztem egy múló pillanatra az augusztus végi este hirtelen leomló gyászfekete kárpitja elé. Látogatóim arctalanok, akár a kis- és nagyvárosi utca figurái a szeri pusztán emelkedő újkori rotundában, a honfoglalás körpanorámája mögötti félhomályos folyosón. Erről a Promenádról évekkel ezelőtt hallottam először, mikor még a körképnek is csak darabkái voltak láthatóak az óriási vászonhenger ijesztően üres felületén. Tudós újraalkotója – régész barátunk, az utolsó világfi, akinek agyában az emlékpark grandiózus ötlete is megszületett – utánozhatatlan eleganciával támaszkodva sétabotot helyettesítő parapléjára, ott, a fehér vászon előtt villantotta föl a Krúdy-novellákból és nagyanyáink emlékeiből ismerős millenniumi utcaképet, régi cégérekkel, gázlámpákkal és macskakövekkel, öntöttvas korláttal, a kertvendéglő kockás abroszával, korhű ruhákba öltöztetett járókelőkkel, kimenős cselédlánnyal, sétáló bakával, gyöngyridikülös dámával.
Néhány napja a cseperésző esőben ünneplő Ópusztaszeren, közömbös idegenek között egyedül, elveszetten, hirtelen eszembe jutott a Promenád, és valami ellenállhatatlan kényszertől űzve keresni kezdtem lépcsők és folyosók labirintusában, de még mielőtt rátaláltam volna, már megfogott falakon, födémeken át ható varázsa. Kívül kerültem téren és időn, fülem zúgni kezdett, mintha lustán emelkedő léghajóban ülnék, de azért a szememet felhőző homályon át is felismertem a kisvárosi utcát. Ilyen volt gyerekkoromban is, a millenniumtól a század derekáig nem sokat változott. A sarkon kofák árultak – fejkendős paraszti párkák – és én káprázó szemekkel figyeltem, hogyan rajzolódnak ki a fejüket jelző fehér golyóbisokon a szemek, szájak, orrok, mint mikor a hirtelen feltámadó szél megmozgatja a sima víztükröt. Orcájuk kipirult, friss vér kezdett áramlani elapadt ereikben, és a bábuk helyén Örzsi nagyanyám kínálta a körtét húgaival, Márival és Édesvicával, fiatalon, ahogyan egy százéves fotográfiáról ismertem őket. Közben felizzott a gázlámpák lángja, az utca kivilágosodott, és a fehér kötényes pék nagyot nyújtózott boltja ajtajában. A mészárszék előtt a hentessegéd jókora darab húsos csontot tett egy háromlábú fatőkére, és felemelte villogó bárdját. Két arasznyira befűzött derekát ringatva fiatal hölgy állt meg egy fehérneműs bolt kirakata előtt, mellén csipkés zsabóval, fején nagyszélű selyemkalappal, és mikor hátranézett a lépcső mellett ülő koldus kántáló hangjára, pillantása kis időre összekapcsolódott az enyémmel. Ráismertem Margit nagyanyámra, aki – bár nem tudhatta ki vagyok – megajándékozott szelíd mosolyával, pénzt ejtett a kéregető tenyerébe, elnézegette a kirakatban sorakozó, halcsonttól merev, fáradt rózsaszínű mídereket, majd eltűnt az üzlet csilingelő ajtaja mögött. Csengőszó hangzott a trafikból is, bajuszos úr lépett ki, ezüstfogantyús sétapálcát billegetve ujjai között. Ma-gyar Ki-rá-lyi Do-hány-jö-ve-dék, olvastam, mint egykor iskolából jövet a hatszögű pavilon siltjén, és boldogan fedeztem föl Réthy patikárius nevével a pemetefű czukorka plakátját egy hirdetőoszlopon. Arrébb kisvendéglő apácarácsos kerthelyisége hívogat. Egykor, egy másik világban a Veni Sancte után megilletődötten ülök apámmal kockás abrosszal letakart asztala mellett. Kiss Tóni bácsi fehér melles kötényben hordja szét a magas peremű alpakkatálcán az italokat. Keményre hizlalt sörhab púposodik a kriglik tetején, és málnaszörpömben pezsegve szállnak föl a szódavíz parányi gyöngyei. Fejem fölött türelmetlenül, útra készen röpdösnek a fiatal fecskék.
1998
Illusztráció: Nyárutói kalendárium
Ezek is érdekelhetik!
Vári Fábián László: Az anyanyelv három ajtaja →
Jantyik Zsolt: Mért akarok Trianonról könyvet írni? (kisprózák) →
Jámborné Balog Tünde: Az én kalendáriumomból… →
