Karsai János: VÁROSLIGETI MESÉK
A „Vagon”
Emlékszem, gyönyörű telünk volt! Karácsonykor szakadt a hó, fehér paplannal takarta be a házakat, utcákat, a ligetet. Később is többször eleredt a hó. Februárban érezni lehetett a tavasz közeledtét, enyhült a hideg szorítása, de még havasak maradtak a kertek, még kitartottak a hóemberek, bár répa orruk már elveszett, és fejükön is elferdült a rossz fazékból készült kalap.
Emlékszem, február tizenharmadika péntekre esett. Szerencsétlen egybeesés, mondogatták sokan, és fel sem tűnt nekik, hogy a hónap huszonkilenc napból állt, tehát szökőév volt. A fenébe is, egy nappal többet kell majd iskolába menni, de itt a péntek, holnap szabadok leszünk, hurrá.
Emlékszem, telihold volt, a kutyánk bánatosan vonyított a teraszunk sarkán ülve. A Hold ezüst fényével szövetkezve a hólepel kéken világított az éjszakában. Elképzelhető, hogy egyedül csak nekem ötlött a szemembe ez a sok egybeesés, később tudtam meg, hogy voltak, akik várták ezt az éjszakát.
A Közlekedési Múzeum mellett, az Ajtósi Dürer sor felőli oldalon emberemlékezett óta állt a „Vagon presszó”. A Budapest – Trieszt vonal valamikori étkezőkocsiját rakták egy semmiből érkező és sehová sem vezető sínpárra. Bent meghagyták a régi fakkokat, ott volt a konyha is, lehetett rendelni csapolt sört, kávét, különböző italokat, esetleg zsíros kenyeret lila hagymával, szendvicset, köménymaggal megszórt sós sajtos rudat. Jó időben a kupé mellett kerthelyiséget is kialakítottak, sokan tértek be oda egy pohár innivalóra.
Szerettem a „Vagont”, szerettem volna ott törzsvendég lenni, aki rendszeresen beül egy kólára és egy szalámis szendvicsre, akinek előre köszönnek a pincérek, hogy „Jó napot, a szokásosat?” Mire én önelégülten bólintok csak, nem fűzök hozzá semmit, mert ismernek itt engem, tudják, hogy citromkarika nélkül iszom a kólát, és szívószálat sem kérek hozzá. De nem volt annyi zsebpénzem, hogy gyakran beülhessek oda, illetve a pincéreket is sűrűbben cserélték, sem hogy megszokhatták volna a fizimiskámat.
Azonban azon a februári péntek este történt valami, amiből kimaradtam, pedig nagyon ott kellett volna lennem. Senki sem mesélte el nekem, egyszerűen szombat délelőtt, amikor szánkózni indultam a Ligetbe, és a „Vagon” mellett haladtam el, tudtam. Emlékszem, döbbenten ácsorogtam egy ideig, néztem a kopott táblát, melyen ott díszelgett, hogy „Budapest – Triest – Budapest”, és csupán annyit bírtam kinyögni: „megcsinálták.”
De ne szaladjunk elébe a történteknek.
Azon a pénteken, úgy nyolc óra körül elszállingóztak a betérő vendégek, és a helyüket csupa régi, jól öltözött kuncsaft foglalta el. Minden férfi nyakkendőt viselt, hiába volt sólével koszolt a járda, fekete cipőjük vakítóan fényesre volt suvickolva. A nőkön szoknya, prémgalléros kabátka volt, magas sarkú topánkáik elfedték karcsú bokáikat. Csendesen beszélgettek, cigarettáztak, a férfiak többnyire bort ittak tisztán, a nők pikolóban kérték a sört. Kívülről nézve csendes mormolás szűrődött ki a kocsiból, semmi különösnek nem volt előjele. Hacsak az nem, hogy lassan közeledett a záróra, háromnegyed tízet mutatott a bárpult fölötti kopott óra, de a pincérek semmi jelét nem adták annak, hogy zárni készülődnének. Az urak csillogó szemmel dohányoztak, a hölgyek mosolyogtak, mintha mi sem történne. Az ablakok függönyeit már korábban behúzták, hogy kíváncsi szemek ne leshessenek be, vagy talán ki.
Aztán pontosan tíz órakor megrándult a „Vagon”, akár egy élőlény. A poharakban hintázni kezdtek az italok, az emberek felsőteste is himbálózott kicsit, majd újra csend lett és nyugalom. Folytatódott a halk beszélgetés, volt, aki éppen ez után kereste fel a mosdót, friss kávét főztek le a presszógépen, semmi sem változott.
Lehet, hangsúlyozom: lehet, hogy beszűrődött a fékező kerekek finom sikítása az ablakokon, talán érezni lehetett a lassítást, de koránt sem biztos. Amikor megálltak, valamilyen döccenés azért figyelmeztette az utasokat, hogy megérkeztek, a toilette fölött kigyulladt a piros „foglalt” lámpa, holott senki sem tartózkodott bent. Tudjuk jól: az állomások területén a mosdó használata tilos.
Aki akkor kinézett, az Peruban találta magát, a límai Főpályaudvar külső vágányán, 1934-ben. Az egyik pincér lehúzta a bárpult mögötti ablakot, hogy utat engedjen a sűrű cigarettafüstnek, helyette nehéz, párás levegő nyomult a kabinba, élénk szalmaillattal. Nem maradtak sokáig, máris robogtak tovább a csillagok között. A következő megállójuk Afrikában volt, Alzsírban, Colomb-Béchart állomáson. A nézelődők gyorsan elhúzták a függönyöket, mert a perzselő nap hirtelen elviselhetetlen forróságot okozott. Az urak közül többen kigombolták ingjük legfelsőbb gombját, a hölgyek söralátéttel legyezték magukat.
Egészen hajnalig tartott ez a féktelen utazás. Bebarangolták a teret és az időt, az ókori Egyiptomban az éppen épülő Keopsz piramis mellett várakoztak tíz percet. Milánó mellett még éppen elkapták, ahogy Hannibál megmaradt, csontsovány elefántjai boldog faroklengetéssel masíroznak a napsütötte mezők felé. Észak-Amerikában kis híján bajba kerültek, mert a Custer tábornokot támadó sziúk előtt manifesztálódtak hirtelen, szerencsére a személyzet egyik tagjának volt annyi lélekjelenléte, hogy megrántotta a vészfék madzagját, mire a „Vagon” nem megállt, hanem újra mozgásba lendült.
Nem tudom, hány állomásuk lehetett, volt olyan, amelyiket kétszer is érintettek, csak más-más időben. Azt sem tudom, hogy mindez mennyi ideig tartott. Ha Einsteinnek igaza van, akkor a „Vagon” el sem mozdult, a mi valóságunkban csupán egy villanás lehetett, amíg távol járt. Nem tudom.
Az utasok, a bennfentesek, amilyen én is szerettem volna lenni, valamikor fizettek, szép borravalókat adva, melyek messze a szokásosnak mondható tíz százalék fölött voltak, felsegítették a hölgyekre a kabátkákat, kalapjaikat a fejükbe nyomták, és kesztyűt húztak. Először a férfiak lépdeltek le a lépcsőfokokon, majd kezüket nyújtva lesegítették kedveseiket is, és elsétáltak, bele a nagy pesti éjszakába. A Hungária körúton szirénázva robogott el egy mentőautó.
Reggel, a ródlimat húzva megdermedtem a „Vagon” látványától. Mindent tudtam. Úgy hasított belém a felismerés, hogy másodosztályú utas vagyok csupán. Sebaj. Majd ha felnövök, én is ott fogok cigarettázni február tizenharmadikán, pénteken, szökőévben és teliholdkor, egy gyönyörű nő fog velem szemben ülni, akivel szerelmesek leszünk egymásba, akinek megmutathatok minden csodát, és majd ezzel kezdem.
Kihúztam a fával borított falból egy beszorult indián nyílvesszőt, és hazamentem. Senkinek sem mondtam el, honnan szereztem. Ez az én egyik közös titkom a vagonnal.
Emlékszem, gyönyörű telünk volt.
Illusztráció: “Elszállt vagon”
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
