Rashwan Mohamed: Boldog vagyok és halott
Rashwan Mohamed Fathy emlékére
I.
Tudja, uram, életem során minden nyavalya elkapott. Malária, influenza, hörghurut, prosztatanagyobbodás, májzsugorodás. Vagyis betegeskedő ember vagyok. Éltem a jólét betegségeivel, a szegénység betegségeivel, néha dédelgettem őket, olykor felvettem ellenük a harcot, de végül megbarátkoztam azzal a ténnyel, hogy mindenkinek megvan a maga nyavalyája, keresztje. Ám ez, ami most történt velem, fejbe kólintott, de nagyon. Nem vagyok ijedős, de ez, uram…! Régen azt mondták, hogy a betegség a szegény ember utazása. Nem értettem ezt a patetikus és semmitmondó metaforát. De most, hogy megkaptam ezt a betegséget, rájöttem, mit jelent, hiszen éjjel nappal nem jár más a fejemben, csak ez az átkozott daganat. Utazás ez, keserves és hosszú utazás, uram.
Természetesen meg fogja kérdezni: ha ennyire beteg, miért üldögél a kocsmában, és vedeli ezt az olcsó bort? Ráadásul más számlájára. Ne haragudjon rám, és tekintse ezt a néhány deci bort alamizsnának egy haldokló koldus számára. Igaz, nem látszik rajtam, de az orvosok ezt állítják. Ne csodálkozzon, és ne emelje így a szemöldökét, enélkül is ördögi arca van. Mindjárt megmagyarázom, hagyjon csak innom egy korty bort, hátha megnyugszom kicsit, és elkezdek mesélni.
Megint tiltakozni fog, hogy mi ez. Valaki itt üldögél ebben a kocsmában, és mesél nekem a betegségéről, és jajgat, hogy halálos? Mi ebben új, maga ijedős ember? Nézzen körbe! Csupa fáradt, beteg arc. Fogadom, hogy a felük abban a cipőben jár, mint maga. Vagy mondjuk másban, de ugyanolyan koszos, szorító, régi, horpadt és fájdalmas cipőben.
Ide az emberek nem azért térnek be, hogy passiókat zengjenek a betegségükről és a halálukról, hanem igyekeznek elfelejteni. Beszédbe elegyednek a többiekkel az ostoba, házsártos feleségükről, vagy történeteket szőnek a boszorkány, bírhatatlan, szipirtyó anyósukról, aki minden erejével azon munkálkodik, hogy előbb vagy utóbb fellógva lássa őket a padlás-gerendán, vagy legalább megkeserítse az életüket. Ha hiszi, ha nem, vidám társaság ez, uram. Természetesen a maguk módján. Igaz, nem röhögnek, nem hangoskodnak, vidámságuk szelíd és visszafogott. Valami furcsa keverék a boldogságból és a bánatból. De mondom, halk és finom vidámság ez. És ez nem mond ellent a szomorúságuknak és fájdalmuknak. Maga jön, jajgat a betegségéről és a haláláról, és komolyan veszi magát. Itt ez nem megy, ide ez nem való. Fájdalmat tenni a fájdalomra nem ildomos, nem szokás. Ellent mond a kocsma etikettjének, ami szigorú etikett, tisztelt uram, mivel íratlan, és ahogy tudja, ami íratlan szabály, az a legerősebb. Nem lehet csak úgy áthágni, ez a hagyományokból fakad. A részegek hagyománya, a nyomorultak hagyománya, az elesettek hagyománya. Ráadásul semmi értelme a jajgatásnak. Látja ezt a füstöt, amely telíti a kocsmát, és lassan felkering a plafonig, majd visszatelepszik az asztalokra? Látja ezt a füstöt? Nem tudom, ki mondta azt, hogy itt a cigaretta átlényegül füstté. A mi történeteink szállnak benne, azokat viszi magával. Mint a magáét. Ugyanaz a mondanivalójuk, de más módon. Itt uram, nem jajgatunk, érti?
– Megértem én, de mennyire megértem, uram. De mégis, mégis hallgasson rám, és hadd meséljek, hátha a történetem nem bosszantja önt. Hátha beleilleszkedik a maguk történeteibe. Hátha az én történetem is vidám, de be van csomagolva fájdalmakkal és bánattal, mint a maguké. És valóban igaza van. Mi az, hogy daganatom van? Mi van, ha megdöglök és szabadulok a fájdalomtól, végleg szabadulok? És mi történne a világban? Semmi. A nagy büdös semmi. Reggelenként továbbra is felébrednek az emberek, dolgoznak, szaporodnak, veszekszenek, és végül ők is megdöglenek, mint én. Fájdalmas ez, uram. Fájdalmas az az érzés, hogy a világ halálom után ugyanúgy fogja folytatni útját, de nélkülem, és az a kis csavar, amely kiesett a gépezetből, nem befolyásol semmit. Nem is veszik észre, hogy hiányzik, hogy eltört és eltűnt. Egyszerűen nem vesznek tudomást róla. Na látja, ez valóban vidám történet. De ne kérje tőlem, hogy röhögjek, ez már túlzás. És mivel említette a kocsmai etikettet, akkor illik figyelembe venni, hogy a csomagolás, a borító nem annyira vidám. Nem is mulatságos. Inkább hadd meséljek, és magára bízom az ítéletet. Rábízom magára ezt a mesét. Vidám-e, keserű-e? Inkább azt mondanám, hogy morbid, és valahogy nevetséges. Mint amikor nagy ünnepen a fenséges méltóságos úr legurul a lépcsőről a nagy bevonulás és éljenzés kellős közepén. Senki nem nevethet. Pedig a nevetés ebben az esetben kisimítja a helyzetet és kevésbé tünteti fel nevetségesnek, mint a nagy csend, a szorongó nagy csend.
***
Tudja, krónikus prosztatagyulladásom van. Mi ebben szokatlan? Semmi. Ezrek és ezrek járkálnak az utcán ezzel a teherrel. De tudja mit, az én bajom az, hogy túl érzékeny vagyok. Mondhatom, betegesen érzékeny. Amikor járkálok, érzem, hogy a gerincem végén valamiféle teli vizes zacskó helyezkedik el. Nem, nem jól mondom. Valamiféle labdaszerű, de telített, hajlékony, ingerlő. És ha hiszi, ha nem, abból érzem, hogy a fenekem nagyobb. Azt fogja mondani, hogy a dologban még mindig nincs semmi szokatlan, és ahogy mondani szokás, ennyi baj legyen. Nincs ebben mit mesélni. Igaza van, uram, a kor és az idegesség nagyobb úr. De ha megengedi, hogy két mondatot végigmondjak anélkül, hogy megszakítana ezzel a gúnyos mosollyal és a kommentálásával, akkor ki fog derülni, hogy a dolog nem annyira vidám, hogy félvállról lehetne venni. Kérem, csak hadd folytassam.
Az éjjel kellős közepén rohannom kell a vécére pisilni. De mihelyt kitolom a farkam a gatyámból, nem akar jönni semmi. Erőltetem, nyomom, és végül vékony sugárban indul a vizelet. Amint visszaérek az ágyba, megint rám jön az inger, és visszarohanok. Reggel, ébredés után, hasonló a helyzet. Mi ebben új? Semmi. Minden ötven fölötti férfi tapasztalja ezt. Vagyis úgy állt a helyzet, hogy nem túlérzékenységről van szó, vagy arról az állandó érzésről, hogy gumilabda van a gerincem végén, hanem bosszantó és fárasztó dolog történik.
Végül több hónap halasztás és nyavalygás után megelégelem ezt az állapotot, rászánom magam, és elmegyek az urológushoz. Ez nagy szó, tisztelt uram. Ha ismer engem, akkor tudja, hogy ez nagy szó. Orvoshoz menni? Jobban utálom őket, mint a betegségemet. Régen rájöttem, hogy az orvos érdeke, hogy beteg legyél. Enélkül szerepe megszűnik. Ez mit jelent? Később kifejtem majd. De kérem, ne szakítson félbe, és hadd folytassam, de előtte engedje meg, hogy kérjek még két deci bort, hátha elfelejtkezem a bánatomról. Megyek az urológushoz. Hallja? Urológus. Milyen komikus hangzású ez a szó! Lehet, hogy ez annak köszönhető, hogy külföldi vagyok. Az idegen szavak hangzása olyan asszociációkat teremt, ami maguknak nem is juthat eszükbe. Amikor az urológus szót mondják, mintha egy hasonló hangzású arab szót hallanék, melynek jelentése: ne törődj vele. Tudom uram, csodálkozni fog, hogy milyen primitív és otromba vagyok. Valószínűleg az, hiszen külföldi, ráadásul egyiptomi. Onnan jöttem, ahol az urológust nem hívják urológusnak, hanem mondvacsinált kuruzslónak. Tudom, hogy hülyeségeket fecsegek, de ne szakítson félbe állandóan, maga kocsmatöltelék.
Az urológus is ötvenéves forma férfi, kezdet kezdetén azzal kedveskedik, vagy inkább henceg, hogy járt Egyiptomban, és mennyire szeretne oda visszamenni. Akkor jó lenne, ha jó diagnózist produkálna, különben nem viszem Egyiptomba, ahogy ígértem, és ahol nálunk megvendégelném. Tudniillik, ha hiszi, ha nem, az a csavargó, aki magával szemben ül, gazdag családból származik, nagy házzal és régi nemesi címerrel. Állítólag hatvanezer hektár földünk volt, és elkobozta tőlük a katonai junta. De ez régen történt, az ötvenes évek elején. A lényeg: megmaradt nekik a kimenekített vagyon és a nagy ház.
Az urológus kéri tőlem, hogy húzzam le a gatyámat, és hajoljak le. Jaj-jaj, ismerem a járást. Felvesz egy gumikesztyűt, és bedugja az ujját a seggembe. Ez nem megy. Nálunk, a mi primitív és szex-mániákus hagyományunkban ezt nem illendő tenni férfival. Mi az, hogy beteszik az ujjukat a seggembe? Mi van? Megerőszakolnak? Tudom, mit fog mondani, hogy beteg állat vagyok. Ez orvosi vizsgálat. Gumikesztyűvel és a hatóság hozzájárulásával. Hivatalos! Akkor is kellemetlen és büdös, és szar szagú. Ráadásul velejár az a beteges érzés, hogy megerőszakoltak. Vagy legalábbis azt tették a férfival, amit nem szabad tenni. Férfinak másik férfiba tenni az ujjait, ez nálunk botrányos. Ne kérdezze, akkor hogyan folytatnak ott vizsgálatokat? Nem tudom. Ott nem volt szerencsém ehhez a betegséghez. De hagyjuk ezt. Kár vitatkozni, úgysem fog megérteni. Hogy a fészkes fenében értene meg, amikor évszázadok óta teszik a seggükbe az ujjukat?
Az orvos megállapítja, hogy tényleg prosztatanagyobbodásom van, ami világos jele a gyulladásának. Hát, maga okostojás, gondolom. Feltalálta a spanyolviaszt, mi? Az egész Hajnóczy utca tudja, hogy prosztatanagyobbodásom van, pedig ebben az utcában senki sem tette az ujját a seggembe. Ráadásul nem fejezték be az orvosi egyetemet. Vagy pont éppen ezért?
Kéri tőlem, hogy feküdjem a vizsgálóágyra, és emeljem fel az ingemet. Már mit akar megint? Bocsásson meg, ide nem lehet semmit bedugni. Valahogy érzem, hogy az egész humbug. Kamu. Nem tudja, mit csinál. Igaz, hogy régóta az a véleményem az egész orvosi szakmáról, hogy összevissza tapogatnak, összevissza piszkálnak, turkálnak, összevissza fogdosnak, összevissza vagdosnak, de végül ők maguk sem tudják, mi a végeredménye ennek. Ebben a pillanatban még inkább felerősödik bennem az az érzés vagy az a vélekedés, hogy egyik hülye kényszeríti a másik hülyét, hogy olyan mozdulatokat tegyen, aminek semmi értelme. Illetve értelme van, az, hogy végül valamit mondjon. Valamit, amit ilyen mozdulatok és tapintások nélkül is meg lehet állapítani. De mégis folytatta a zsonglőrködéseit és a szélhámoskodását.
Vizsgálja a baloldali vesémet, utána a jobboldalt. Ezt kicsit tovább tapogatja és nyomkodja. Csodálkozik, és ultrahanggal kezdi felmérni. Kérdezi, hogy nem vettem-e észre dudorodást a jobboldalamon? Hogy a fészkes fenébe ne vettem volna észre? A testemen mindenhol dudorok vannak, aránytalanul, csúfan, mint torz tengeri lényen, akinek a feneke belsejében is van dudor, labdaszerű valami.
Az urológus úr végül leültet az íróasztalhoz, ír néhány receptet, és további vizsgálatokra küld – CT-re és laborra. Kérdezem kicsit megijedve, minek ez? Igaziból az ijedtségen kívül bennem van az a pökhendi vélekedés, hogy ez mind, mind humbug, és semmi értelme. Miért feküdjek le a CT asztalára, és pisiljek és kakiljak a labornak? Egy dudor miatt? Vagy prosztatanagyobbodás miatt? Adjon valami gyógyszert, és kész.
Megnyugtat, illetve felbosszant ezzel a kijelentéssel: csak elővigyázatosságból, hogy megállapítsuk, mi ez a dudorodás, milyen fajtájú, de egyébként semmi ok az aggodalomra. Dehogy aggódom én! Érzem valahogy, hogy a férfi igazi szándéka, hogy tényleg aggodalmat ültessen belém. Élvezetből vagy bosszúból, vagy nem tudom, miből, mert látta bennem a gúnyolódás és a megvetés jeleit. Nézek rá mosolyogva, mintha arabul kiáltanám: kuruzsló.
Kimegyek a rendelőből, és elhatározom, hogy nem megyek sehova. Nem fogok megint órákig várni a laboratórium vagy a CT-vizsgálat szobája előtt. Csinálják ezt a primitív emberek, engem nem érdekel. Maximum annyit teszek, ahogy szándékoztam mielőtt idejöttem, hogy beváltom a recepteket, és kalap. Beváltani a recepteket. Ez is árulás, hosszú-hosszú évek elveinek elárulása. Támogatni a gyógyszergyárakat? Bevenni kapszulákat, tablettákat és mindenféle pirulákat, miközben tudod, hogy ez méreg? Törvényesen csomagolt méreg?
Felmegyek a lakásomba, szokásom szerint leülök az ágy szélére. Valami bosszant, aggaszt. Kis idő után tapogatom a jobboldalamat, és kezdem én is érezni, hogy ez kicsit nagyobb, mint a bal. Mi a baj ebben? – kérdem magamtól. Ez lehet háj is. Fene egye meg, akármi is ez, nem szeretnék belemenni ebbe a játékba. Nem akarom megcsinálni sem a CT-vizsgálatot, sem vécé-vizsgálatot, sem ördög-vizsgálatot. Menjetek a sóhivatalba. De mi van, ha játszom kicsit velük, és eleget teszek az urológus úr kérésének, az orvostudomány rendeleteinek, és a tisztelt társadalom elvárásainak? És ezek után a vizsgálatok után, ami sokba kerül ennek a szerencsétlen országnak, felteszem a papírokat egy polcra, vagy kihajítom a kukába, vagy legjobb esetben firkapapírnak használom. Hátha az orvostársadalom örülne, hogy kidobtak egy csomó pénzt semmiért.
Másnap hajnalban ébredek. Gyalog megyek a klinikára, a recepciónál alá kell írnom egy nyilatkozatot, amiben beleegyezem, hogy belém fecskendezzék a kontraszt anyagot. Te jó ég! Ennyire veszélyes ez az anyag? – kérdezem a recepciós lánytól. Próbál megnyugtatni, hogy csak azért, mert néhány betegnek, aki allergiától szenved, nem tanácsos beadni, és mivel nem vagyok allergiás, nincs mitől félnem. Semmi ok a pánikra. Hányszor ismétlik meg ezt a mondatot az évek során? De érdekes módon ezzel valójában pánikot keltenek, hiszen megszokták az emberek ebben az országban, hogy ha azt hajtogatják nekik valamiről, hogy pánikra semmi ok, akkor az emberek pánikolnak, hiszen tudják, jól tudják, hogy ha nincs semmi baj, akkor miért kell nyomatékosan hangsúlyozni, hogy pánikra semmi ok?
Leülök a radiológiai laboratórium folyosóján. Előttem a falon rögzítve egy tábla, amelyre nagy betűkkel rá van írva: sugárveszély. Alatta egy kisebb, rajta utasítások a betegeknek, az első és legfontosabb, hogy a has-CT-nél éhgyomorral kell jönni, mert az evés eltorzíthatja a felvétel eredményét. Jaj, jaj! Teleettem magam.
A laborból kikukkant egy kövér ápolónő, és kiabálja a nevemet: Dr. Rashwan!
Csodálkozva és gyanakodva néz rám. Mit keres itt egy orvos? És miért nem jött be a szobába, és miért nem kérte egyik kollégájától, hogy azonnal vizsgálja meg várakozás nélkül? Itt, ebben az országban, minden külföldiről, akinek a neve előtt szerepel ez a két betű (dr), feltételezik, hogy orvos. Eszükbe sem jut, hogy lehet jogász vagy közgazdász, vagy akár bölcsészdoktor is. Bent rájövök az ápoló és a technikus viselkedéséből, hogy tartanak tőlem. Gondolják, hogy valamelyik orvosi bizottság egyik tagja aljas módon betegnek álcázva jött ellenőrizni, és titokban vizsgálja egy beteg panaszát, akit valami sérelem ért. Rájátszom a helyzetre. Kezdek érdeklődni és kérdezősködni az ápolónőtől a munkakörülményekről és a többi kollégáról. A nő készségesen és megijedve válaszol, hangsúlyozva, hogy minden rendben és mindennel meg van elégedve.
Egy tágas terembe vezet, ahol ufószerű masina áll. Mi ez? A nő kéri tőlem, hogy feküdjem egy hosszú, fémes lapra, és várjam az utasításokat. Érzem, hogy koporsóba fektettek. A halál szaga és atmoszférája sugárzik a gépből. Ez fémkoporsó, ráadásul szűk, és én halott vagyok. Hivatalosan és visszavonhatatlanul. A lap visz befelé a masinába. Egy csőszerű valami, ami lassan beszippant. Férfihangot hallok, parancsolja, hogy nagy levegőt vegyek, és ne engedjem ki, amíg nem szól. Hogyan? Hogyan vegyek levegőt, hiszen halott vagyok egy fémkoporsóban! Tovább szippant a masina az alagútjába, majd lassan visszacsúsztat. A hang parancsolja, hogy engedjem ki a levegőt, majd újra ismétlődik az előző parancs, és a gép bevisz a csövébe. Ez a jelenet ismétlődik három- vagy négyszer, amíg nem mondja a hang, hogy vége a vizsgálatnak
A vizsgálat eredménye, mondja a technikus, egy héten belül elektronikusan érkezik a beutaló orvoshoz.
Kimegyek a laborból, szaporítom lépteimet hazafelé. Meleg van. A higanyszálak majdnem megközelítik a 38 fokot. Érdekes, hogy én, a déli férfi, mostanában panaszkodom és rettegek a 38 fokos melegtől. A testem az évek során akklimatizálódott az európai időjáráshoz. 38 fok meleg. Nevetséges. Emlékszem, ilyenkor Dél Egyiptomban 50 és 52 fok van, és nekem meg sem kottyant. De most 30-nál Pécsen megfulladok, és rám jön a roham, a szédülés, az émelygés, olykor a fejfájás. Fura dolog ez. Ha most mennék Egyiptomba, szülőhazámba, nem bírnám az ottani meleget. Visszafordulnék, és elrohannék abból a pokolból.
Útközben jut eszembe Jules Romains híres darabja: „Knock, avagy az orvostudomány diadala”. A francia író majdnem száz évvel ezelőtt rájött arra a megdöbbentő tényre, hogy az orvos érdeke mindenkivel elhitetni, hogy beteg, gyógyításra szorul, és ha nem veti alá magát kezelésnek, megdöglik. Betegek nélkül elveszíti az orvos a jelentőségét. Miközben egészségről és a gyógyításról beszélnek, elemi érdekük, hogy több beteg legyen. Tehát el kell ültetni az aggodalmat az emberekben az egészségükért és szánalmas életükért. Enélkül nem rohangálnak, mint a mérgezett egerek, a kórházakba, az orvosi rendelőkbe és a gyógyszertárakba. És én is, a nagy bölcs, beleestem ebbe a csapdába. Beteg lettem. Vagy legalábbis potenciális beteg, aki járkál az orvosok között, lesi a kegyüket, és beváltja a recepteket egymás után. Nyavalya! Mi lenne, ha élném az életem tovább, és nem vesztegetném az időt erre a marhaságra. Hány betegségem volt az utóbbi negyven évben, ami miatt nem mentem orvoshoz, nem vettem gyógyszereket, nem vesztegettem az időmet, és ezzel jobban jártam. Ha bemegyek az orvosi világ ördögi körébe, akkor ennek nem lesz vége. És tényleg el fogok pusztulni. Nem ismerek senkit, akit elkezdtek piszkálni és gyógyítani, gyógyszerekkel tömni, és túlélte volna ezt a procedúrát. Biztos, hogy előbb vagy utóbb megdöglik.
Megérkezem a házhoz. A kapunál megállok. Nincs kedvem felmenni a második emeletre, ahol kis szobám vár rám. Ebben a lyukban élek 15 éve. Mit csináljak? Állok, és bámulok magam elé. Az utca üres, mindjárt dél lesz. Nincs az az őrült, aki az utcán mászkál ebben a melegben rajtam kívül. Hova menjek most? Vagy hova menjek általában? Jó lenne, ha elpusztulnék minél hamarabb, s megoldódna ez a kérdés. Nem csak ez, minden kérdés és probléma (mors omnia solvit). Idegen vagyok idegen országban. Nem igazán ismerem sem a népet, sem a nyelvet, hontalan vagyok, személytelen, és így maradok halálomig. A szomjúság és a nap mégis arra kényszerít, hogy árnyékot keressek, vagyis felmenjek a lakásba. A szobámban szokásom szerint leülök az ágy szélére. Az ágy – ez a szó jelképes olyan képződményre, amely mostanában nem hasonlít semmiféle ágyhoz. Mihelyt leülök rá, vagy akár érintem, nyikorogni, nyöszörögni kezd, mintha szét akarna esni. A matrac közepén hatalmas mélyedés, amelyet nem tudok kikerülni, ha feküdni szeretnék. Minden reggel fájó háttal veszem tudomásul, hogy itt van, mint a dudor a jobb vesémben, de fordítva, befelé. Töprengek, vajon miért kért az urológus CT-vizsgálatot? Mi ez a dudor a jobb vesémben? Csak nem?! Kezdek aggódni. Ilyen tomográf vizsgálatot nem szoktak csak úgy kérni az orvosok! Hiába kérdeztem tőle, kitérő választ adott, ami megerősítette azt a benyomást, hogy valami nagy baj van. Hát, igen. Egész életem nagy-nagy baj. Akkor mi az új? Miért aggódom ennyire? A szorongás és a félelem, ez az ikerpár mindig kísért engem az évek során. Nagy baj van, drága Mido! Mi lenne ez, te nagylegény? Emlékszel, amikor rád lőttek az egyetemen? Emlékszel, amikor elmenekültél Bejrútba? Emlékszel, amikor a tüntetésen az utcán feküdt a halott barátod? Emlékszel, amikor fejbe vágtak? Emlékszel? Hát igen. Ez mind, mind nagy baj volt. És most is nagy baj van, drága Mido. Akkor mi ebben új? Nem tudom. Lehet, hogy már öreg vagyok, nem bírom a szorongást és a félelmet. Nem bírom a fenyegetést a muzulmánoktól, hogy megölnek. Nem bírom a fenyegetést az istenektől, hogy elpusztítanak. Nem bírom a fenyegetést a betegségtől, hogy a fájdalom hosszú és kibírhatatlan lesz. Nem bírom a fenyegetést magamtól, hogy mindjárt sírok. Valóban, drága Mido, nagy baj van.
A szobában érzem a halál szagát, vagy mintha árnyékként besuhant volna, és leülne mellém az ágy szélén. Néz rám kárörvendően, és vár. Na, pajtás, olyan gyorsan nem fogok elpusztulni! – mondom halkan és szégyenkezve. Ráadásul hiába mosolyogsz, nem lesz nagy zsákmányod. Tudod-e, hogy nem félek tőled? Inkább, mint a legtöbben, a meghalástól. Emlékszem egyik rokonomra, aki tüdőrákban halt meg. Emlékszem, milyen fájdalmai voltak. Ahogy mondta egyszer nyögve, kibírhatatlan. Vagy, ahogy kifejezte: elefántnak is sok. Ebben az esetben egyetlen gyógyszer, ami meg tudja állítani ezt a vad, láthatatlan állatot, a morfium, ám szépséghibája, hogy pusztítja a maradék egészséges sejteket. Vagyis miközben csillapítja a kínokat, felgyorsítja az összeomlást. De legalább – mondom magamban hetykén és szemem sarkából nézve az árnyékra: legalább bajtárs, meg fogom kóstolni a kábítószert, hiszen tudod, nem használtam ezeket egész életemben. A mocsok mosolyog gúnyolódva, jól tudja, hogy a látszatbátorságom ellenére belül félek, nagyon félek. Bár ne mentem volna orvoshoz! Akkor nyugtom maradna ebben a hátralévő pár hónapban vagy hétben. Tünetmentes vagyok, legalább jelenleg. Csodálkozom, hogy egyáltalán miért mentem orvoshoz. Amiatt a hülyeség miatt, hogy nem tudok rendesen pisilni, és gyakran kell menni a vécére? Mi van, ha bepisilek is, és nedves lesz a gatyám? Mi ez ahhoz képest, ami most megjelent?! Ostoba vagyok és hiú. És tessék! Megkaptam a magamét! Ha semmiségért nyavalyogsz, akkor adok neked igazi nyavalyát, mondta diszkréten a halál.
II.
Elballagok a klinikára. A klinika! Ez a szó mennyi asszociációt indít a lelkemben! És mind, mind negatív csengésű. Ott, ahonnan jöttem, odahordták a sebesülteket a harcterekről, és másnap zsákokban, holtan szállították el őket. Mintha nem azért kerültek volna ide, hogy megmentsék és meggyógyítsák, hanem azért, hogy számba vegyék őket, kartonozzák, és hozzáadják a többi halotthoz. Javában zajlott a háború, és minden nap ismétlődött a jelenet: súlyos sebesültek sokasága a klinikára, másnap holtan tovább valahova. Hova? Nem tudom. A temetőbe vagy tömegsírokba, nem tudom. Annyit láttam, hogy rengeteg, rengeteg sebesült be, és pár óra múlva ki, zsákokban holtan. Az itteni klinikán is láttam lábak és karok nélküli embereket. Most én is oda ballagok, remélhetőleg nem zsákban hoznak ki. Csupán egy CT felvételért megyek. Nem jobb, ha elhagyom az egészet és visszafordulok? Mi az értelme annak, hogy tudom, mi van az eredményben? Ez nem mindegy? És hallom a régi hangot: nem bajtárs, nem mindegy. Aggódni fogsz és kételkedni. Jobb, ha elmész, és átveszed. Egyszer szembenézhetsz a tényekkel.
Lassan, vánszorogva folytatom az utat. Muszáj igyekeznem, hiszen hamarosan melegszik az idő, és bírhatatlan lesz. Még reggel 7 sincs, és a hőmérséklet megközelíti a 28 fokot, és tovább fog emelkedni a nap során. A meteorológiai előrejelzés szerint ma is eléri a 39-et. Ez majdnem a szokásos, hiszen augusztus eleje van. De valójában nem ez az elsődleges oka annak, hogy korán megyek, hanem az, hogy aggódom. Mélyen, az agyam sötét hátsó sarkában szorongok, miközben hajtogatom magamnak, hogy nem érdekel. Meg kell tudnom, mi lapul a jobb oldalamon.
Félelem és várakozás fészkeli magát belém. Mi az új ebben? Hogy nem tudok már uralkodni rajta. Bánom, hogy elkezdtem az egész procedúrát. Elmegy az idő. Elmegy az egész élet erre, hogy odamegyek a rendelőbe, várok két órát, utána a laborba, várok megint, és így megy az élet, az egész élet. Emlékszem, mit mondott szúfi mesterem, Suhrawardi: „jaumak omrak – a napod az életed”, vagyis ha elveszíted egy napod, egész életedet elveszíted. De a félelem és a rossz sejtések egyre inkább elhatalmasodnak rajtam. Miért kért az orvos ennyi vizsgálatot, ha nincs semmi baj? És ha van valami, mit kezdek vele? Nem akarok semmiféle gyógyszert beszedni. Elég beteg a májam.
Megérkezem a klinikára, átveszem az eredményt, és mindjárt fordulok vissza. Az utcán kinyitom a borítékot, benne egy papír és CD-lemez. A papíron a diagnózis. Olvasom, de nem értek semmit. A szöveg tele van szakkifejezésekkel, ráadásul latinul. Az ördögbe is, mi ez az ákombákom? Ami a lemezt illeti, hol fogom olvasni? A számítógépemen nincs lemezolvasó. És ha lenne, mit értenék belőle? Meg kell várnom, amíg el nem megyek az urológushoz. Otthon felhívom, megkérdezve, mikor mehetek, hogy megmutassam a leletet. Meglep, hogy az asszisztensnő kedélyesen beszél velem, mondván, hogy az orvos tegnapelőtt várt rám. Amikor említem, hogy éppen ma kaptam meg az eredményt, elismétli, amit tudtam a laborból, hogy elküldték e-mailben. Az asszisztensnő hangjából rosszat sejtek. Tele szokatlan kedvességgel és együttérzéssel. Miért? – nem értem. Az orvosok és az asszisztensek a köz-rendelőkben nem szoktak csak úgy, kedvesek lenni. Attól félek, hogy ez nagy bajt jelez. Az együttérzést itt nem adják ingyen. Tragédiának kell lennie ahhoz, hogy emberszámba vegyenek téged, vagy valamiféle szolidaritást nyilvánítsanak.
Az asszisztensnő kéri, hogy másnap reggel fél 8-kor legyek a rendelőben. A megadott időpontban állok az ajtó előtt. Kopogok, pedig az ajtóra ki van írva, hogy kopogni tilos, belépni csak hívásra. A nő beenged annak ellenére, hogy kint nyolc-tíz páciens várakozik. Az orvos is kedvesen fogad. Ez növeli bennem a félelmet. Várjunk csak! Miért félek? Nem hencegtem magamnak, hogy nem érdekel, mi van ebben a leletben? És tessék! Most félek. De mennyire! Nahát, te nagylegény! Összevissza kuruttyolsz, összevissza gondolkozol, tiszta hülye vagy. Az orvos beszél, beszél, és mellékesen, halkan dobja a bombát: a CT megerősítette a diagnózisom. A jobboldali veséjében 8 cm-es daganat van, és minél előbb el kell távolítani. Micsoda?! Ez mit jelent? – kérdezem megriadva. Könnyedén és halkan folytatja, mintha nem szakítottam volna félbe, igyekezve megállítani őt, hogy befejezze ítélethirdetését. Hezitálás és együttérzés nélkül mondja, mintha értesítene egy holnapi kirándulásról, vagy meghívna egy csésze kávéra, vagy ajánlana egy kellemes estét a színházban. Bámulok rá, és elhomályosodik előttem a jelenet. Látom, valaki mozgatja a száját, de igazából nem értem, mit mond. Amikor magamhoz térek, kérdezem én is halkan és nyugodtan: milyen daganat? Válaszol anélkül, hogy rám nézne: sajnos, rosszindulatú. Ez remek, gondolom, és én is messzire nézek, valahova el.
A szoba falai szűkek és tiszta fehérek, és ez most nagyon irritál. Idegenek és ellenségesek, mint körülöttem minden. A fény, a számítógép, az orvos, az asszisztensnő. A helyiség tárgyai közömbösek, és az emberek is. Közömbösség ez. De olyan, ami fenyegető. Riasztó és fenyegető közömbösség. Mintha egy óriási lény nem csinálna semmit, csak nézne rád, és ettől inadba száll a bátorságod, és nem tudsz védekezni, hiszen nem csinál semmit, csak néz gúnyolódva, mosolyogva, de közömbösen. Valójában máshova néz, mintha nem lennék itt, más emberről lenne szó, más történetről. Mi ez? Rossz álom? Jó lenne, ha az volna. De az orvos hangja újra rám koppint: Attól tartok, hogy áttétele van a tüdőben. Ezért ismét el kell menni a laborba, új CT-t csináltatni, de ezúttal a mellkasáról.
Akarom mondani neki: hagyd abba ezt a marhaságot! Nem folytatom ezt a játékot! Nem érdekel! Kimondta a halálos ítéletet. Akkor mit akar? Sírjak a szoba közepén? Könyörögjek neki, hogy hagyja abba? Kiabáljak kegyelemért? Hallom a hangját, végtelenségig ismétli: rosszindulatú daganat a jobb vesében, áttétel a tüdőben. Akkor mit akar? És ezek után folytassam a vizsgálatokat, a rohanást és a rettegést? Abszurdum. Minek, ha a kocka el van vetve? Megdöglöm és kész. Hagyjatok békén. De közben újra ellentmondok magamnak, átveszem tőle a beutaló papírt, és kimegyek a szobából. A szobából? Tényleg szoba volt? Nem sírkamra, és most mászom ki a koporsóból? Vagy belemászom? Nem is tudom.
Az utcán nézek az emberekre. Mennek mellettem, jönnek velem szemben. A közeli presszóból hangos éneklés hallatszik. Furcsa… Régi, kedvenc dalom, amelyet hosszú időn át dúdolgattam, de most, miközben kiszűrődik a hang, irritál. A romantikus, álmodó szöveg idegesít, ellenségesen hat. Távol áll mindentől, amit most érzek:
Az első villamos már elindult felé.
Csilingel, amerre jár.
Az első villamosra vár a napsugár.
Hosszú volt az éjszaka,
Álmosan néz rá a lány.
Szemében még különös álma jár.
Az első villamosra vár a napsugár, a napsugár.
Ja! Milyen első villamos, és milyen napsugár, kedves barátom? Vesedaganatom van, 8 cm, és ki kell venni a vesémet! Nem érted? Vesedaganatom van! Rák, kedves barátom, rák. És te az első villamosról, az álmokról és az álmos lányokról beszélsz? Mától nincsenek sem lányok, sem napsugár, sem villamos, hanem keserűség és hosszú, hosszú várakozás a halálra. Emberek! Így döglök meg? Kérdezem őket, de valójában szeretném elmesélni nekik, hosszan, hosszan elmesélni, mi történt velem. Szeretnék kiabálni, és értesíteni mindenkit: Emberek! Veserákom van, és lehet, hogy a tüdőmbe is átterjedt! Ez lehetséges? Nem rossz álom? Valaki meg tudja mondani, mi ez? Nézem a velem szemben jövőket, és mondom nekik. Az emberek csodálkoznak, de nem tulajdonítanak jelentőséget egy külföldi hülyének, aki kuruttyol valamit tört magyarsággal. De rosszindulatúan rájövök arra, amit réges-régen tudok az itteni emberekről: nem az a baj, hogy nem értik, a baj az, hogy jól értik, de nem érdekli őket, egyszerűen nem érdekli. Mi van, ha egy szaros arabbal kevesebb lesz a világ? Összeomlik? Dehogy! Inkább örülnek. Kevesebb lesz egy potenciális terroristával vagy potenciális szélhámossal.
Egy nappal ezelőtt tök egészséges voltam, vagy legalább nem tudtam a nyavalyámról. Tüneteim nincsenek, fájdalmaim nincsenek. Nem jobb lett volna, ha maradok úgy, veszteg? A nem tudás megmenti az embert a szomorúságtól és a szorongástól. És most, hogy tudom, súlyos beteg vagyok, mire mentem vele? Mondják, ez jó, mert elkezdik kezelni. Nem tudják a marhák, hogy nem megyek sehova. Sem orvoshoz, sem gyógyszertárba, sehova. A maradék kevés időt a leghűségesebb barátommal töltöm, magammal. S ha meghalok, akkor hagyjatok meghalni békésen az ágyamban. Nem akarok kórházba menni, és ott megdögleni egy kórteremben, ahol az ember elveszíti a személyiségét, a privát szféráját, a lelkét. Ezt a procedúrát másnak hagyom, annak, aki félti a hitvány életét, és kapaszkodik belé, mint megveszett kutya a lerágott csontba. Nekem elég volt. Ez a projekt a kezdet kezdetén bukott volt. Sötét és megalázó. A sors rosszindulatú volt velem. Első pillanattól kezdve kimutatta foga fehérjét. Kegyetlenség, gyűlölet és nyomorúság. Akkor mi a bánatot veszítenék?
Hogy most meghalok, rendjén van. Az lett volna meglepő, ha a sors ezúttal kegyes lett volna velem. Így kellett lenni. Szenvedni, megalázottnak lenni, és meghalni fiatalon. Így kellett lenni. Beszélnek az Istenről és a mindenható kegyelméről. Most mutassátok nekem, emberek, ezt a mindenhatót.
Emlékszem az egyiptomi mitológiára, amely elmagyarázza, miért olyan gonosz a világ. Úgy szólt a legenda, hogy két isten akarta megteremteni ezt a világot. Az egyikük a jó, a másik a gonosz isten. Amikor nem tudtak békésen dűlőre jutni, megállapodtak, hogy harccal viszik végbe a döntő játszmát. Így is történt. Szembeszálltak egymással, és harcoltak éjjel, nappal. És a hetedik napon a gonosz isten győzedelmeskedett a jó fölött, és megteremtette a világot. A legenda végén elhangzik ez az örök igazság: ezért olyan a világ, amilyen. Nem lesz jobb soha. Marad örökkön örökké a szenvedés, az önzőség, az igazságtalanság, a magányosság, a kegyetlenség és a gyűlölet földje. A gonosz isten teremtése.
Járkálok az utcán, és rájövök, hogy az egyiptomi legenda közelebb áll az igazsághoz, mint a modern vallások. Jobban megközelíti a valóságot, mint a hazug állítások a jó és megható istenről, aki gondoskodással kíséri az életünket. Hol van ez? Mondjátok el nekem, ti hazudozók.
Hazaérek. Gyorsan levetkőzöm, és lefekszem az ágyba. Bámulok a plafonra, és csodálkozom. Pár óra alatt megváltozott a világ, megváltozott minden. Hivatalosan és visszavonhatatlanul halott vagyok. Mi ebben a különös? Mennyire ellentmondásos vagy, drága Mido, mennyire ostoba és hiú. Tudomást veszel valamiről, majd visszavonod. Mi ez, ha nem skizofrénia? Határozott és klinikai skizofrénia. A bátorság szimbólumának hirdeted magad. Ellenállsz az iszlám fanatizmusának, a világ érthetetlenségének, de igaziból gyáva, megalkuvó és zavaros vagy. Ilyen vagy, drága Mido. Akkor mondd meg nekem bajtárs, mit kezdesz most magaddal?
Felriadok a telefon hangjára. Felveszem. A túloldalon a háziorvosnő érdeklődik az eredményről. Röviden elmesélem. A nő próbál vigasztalni, naiv és semmitmondó érvelésekkel. Megütötte fülemet egyik mondata: „de ha jól megnézzük a dolgot, akkor mondhatom, mázlid van, hiszen korán felfedezték a daganatot”. Korán? Milyen korán? – kérdezem bosszankodva. A daganat átmérője 8 cm, vagyis a vesém majdnem kétharmada. Akkor milyen korán? Ekkora méretű nem lehet, hogy egyik napról a másikra alakult ki. Félbeszakítom a mondatot, nem akarom megbántani és vádolni őt hanyagsággal vagy hozzá nem értéssel. Érzem, hogy a nő el akarja hárítani magáról a felelősséget, hiszen az utóbbi félévben számtalanszor megvizsgált, tapogatta a derekamat, ott volt a keze, ahol a dudor van, és nem gyanakodott semmire, pedig az szabad szemmel is látható. Vajon miért? Ennyire képzetlen és buta? Vagy egyszerűen azt gondolta, hogy ez háj, ugyanis jól meghíztam, és a súlyom meghaladta a 85 kilót. Kéri, hogy ugorjam be hozzá a rendelőbe, hogy megmutassam a leleteket. Mormolok valamit, és leteszem a kagylót. Menj a pokolba, buta liba. Nem megyek sehova. Szeretnék aludni hosszan, bánat nélkül, gondolkodás nélkül, emlékek nélkül. Rájövök, hogy most két napja nem foglalkoztat semmi, kivéve a betegségem. És az a gyanúm, hogy így marad halálomig. Már nem gondolok sem az írásra, sem a nőkre, sem a világra. Beszűkült a tudat erre a kis pontra, a betegségre, és ez bosszantó és zavarba ejtő. A halál szelleme uralkodik. Jó lenne messzire menni, és ott meghalni, ahol nem ismer senki. Hosszú ideje álmodom erről. Hogy meghalok idegen földön, ahol se rokonok sem ismerősök, sem emlék. Jó lenne, ha nem maradna utánam jel, hogy itt jártam ezen a világon. Jó lenne. Nem is születtem, nem is haltam meg, nem is léteztem. De most nincs rá lehetőség. Nincs rá idő keresni egy új földet vagy új országot. Bajban vagyok. Na, te nagylegény! Most ki kell főznöd valamit! De mit?
Az álom ismétlődik, és új fordulatot vesz.
Feláll a bíró, parancsol: vádlott, álljon fel! Felállok, és a kegyetlen marha kihirdeti az ítéletet: Rashwan Mohamed Fathy, vádlott! A Magyar Köztársaság nevében! Gonoszságból vagy káoszból, vagy nem tudom, miből, a bíróság lassú és fájdalmas halálra ítéli.
Indoklás:
A vádlott szándékosan szenvedett. Rosszindulatúan hirdette a világról, hogy gonosz és igazságtalan. Továbbá igyekezett, a barom, úgymond javítani ezt, tudomásul se véve, hogy ez a dolgok rendje. Gyakran próbált igazat mondani, semmibe véve, hogy ilyen nincs. A káoszban igazat mondani egyenlő a hazugsággal. Itt a mérce a minden mindegy. Nem volt hajlandó abbahagyni a mesélést a logikáról, a józan észről és a kegyelemről, tudomásul sem véve, hogy ilyen fogalmak csak a fejében léteznek. A világ rendje a káosz, az igazságtalanság és a paradoxon. Ennek az eretneknek példát kell statuálni, hogy a jövőben ne bukkanjon fel olyan barom, mint ez.
Vádlott! Üljön le!
Visszaülök az ágy szélére, nézek rá, és kérdezem magamtól: De miért élvezi ennyire, hogy halálra ítélt? Ennyire gonosz vagyok, vagy értéktelen?
Felrezzenek a látomásból, körbenézek: az én szobám, tágas, de dohos. Megfulladok ebben a tágasságban. A szűk és sötét lelkem beborít mindent.
Bámulom az ablakot. Nyár van. Madarak röpködnek a fán, autók suhannak. A világ nem akar tudomást venni a fájdalmaimról. Nézek az égre, sírok, és nem tudom, miért. Hátha valaki vagy valami megkegyelmez nekem, és megmondja, mit jelentsen az egész. Mi lesz, azt nem tudom. Amit tudok, hogy keserves idő vár rám. Egyre inkább elhatalmasodik rajtam a betegség, a daganat nagyobb lesz, és kínzó is. Nézek az égre, mormolom a rég elfelejtett mondatokat. Talán közhelyek, talán lerágott csontok, de örök igazságok ezek. A kegyetlen bíró megmondta: A világ olyan, amilyen, az élet olyan, amilyen, igazságtalan és vak.
Az istenek – ha vannak – szintén. A természet az abszurditás és az ambivalencia játéktere, nem ismer kegyelmet, megbüntet amiatt, mert szenvedtem. A szomorúság, a szorongás és a stressz kialakította a daganatot, és ahelyett, hogy kártérítést kapnék az istenektől vagy a sorstól vagy a természettől, büntetnek a szenvedésemért. Az abszurditás, a vakság és a kegyetlenség netovábbja. Hogyan lehet ez? – kérdezem magamtól. És a válasz közönséges és régi: ez a világ. Ha nem tetszik, ki kell menni belőle, öngyilkosnak lenni vagy semmivé válni. De ha nem vagy rá képes, el kell fogadni ezt az örök igazságot.
Kinézek az ablakból, sötét van. Felállok az ágy széléről, és lefekszem. Hallom a hangomat, ismételten suttogja ezt a félelmetes mondatot: boldog vagyok és halott, … boldog vagyok és halott, … boldog vagyok és halott, … boldog vagyok és…
Illusztráció: The Soul hovering over the Body, 1813 (engraved by Luigi Schiavonetti)
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
