Zöldy Pál: Ne kerteljünk
*
(vagy, ha már egyszer kertelünk…)
A kert, minden filológiai és nyelvtörténeti erőfeszítés ellenére, meglepő módon és talányosan a „kerítés” szavunkkal rokon. Mégpedig az igével, amennyiben itt a „házasságszerzés”-ről van szó.
A kert ugyanis már nem szerelem – kivéve, ha más kertjéről van szó –, hanem házastárs. Függetlenül attól, hogy a szóban forgó területdarabkén található-e ház, szerszámos kamra, bodega vagy egyéb célszerű és leleményes tákolmány. A kert ugyanis mindenképpen lakott tér, minőségi szintje pedig magánügy.
Egy biztos: az agglegényeknek soha nincsen kertjük. Mert ha van, akkor már nem agglegények többé, függetlenségük elveszett.
A kert ugyanis egyik oldalról képlékeny, mint a viasz. Lenyomatra áhítozik, alakítható. Látszatra engedelmes, hagyja magát. De éppen ezzel láncolja magához gyanútlan és önfeledt kertészét. Mondhatnánk sokat sejtető mosollyal úgy is, hogy: urát.
Ugyanakkor könyörtelen elvárásokkal lep meg bennünket. Tánca, melyet gyönyörűségünkre ugyan, de kizárólag saját törvénye szerint jár, váratlan terheket ró ránk. Lenyűgözve szolgáljuk, akaratlanul is átvesszük ritmusát, megtanuljuk nyelvét.
Nem véletlen (bár az általánosítás félrevezető lehetne), hogy vannak népek, vallások és kultúrák, melyek a teremtéstörténetet egy kertbe helyezik. Ez arra utal, hogy az ember magányos, és keresi a biztonságot. Kötődésre és viszonyulásra vágyik, s helyszínt teremt magának, kitaszítottságát emlék-írral kenegeti. Joggal, mert az ember különösen akkor éli meg nagyon keserűen „társaslény” voltát, ha magányos.
Egyszóval, kerül, amibe kerül: boldog rabság a kert. Mert az való igaz, hogy kerített tér – éppen ezért kérdéses, hogy mennyire valószínűsíthető keretei-falai között a teremtéstörténet –, hiszen már maga a kert léte is feltételezi a határokat. Ebben az esetben pedig… – lehetséges, hogy a teremtéstörténetekkel kapcsolatban kell új felismerésekkel gazdagodnunk.
Maradjunk most annyiban, hogy a kert maga csak a bűnbeesés és a kiűzetés után lett igazán fontos számunkra, s akkor is az emlékezés szintjén. Falait, kerítését is csak kívülről ismerjük.
Akinek kertje van, vagy inkább, aki része a kertjének, az bevallottan vágyakozik, emlékezik valamire, és helyre akarja állítani az eredeti állapotot. Tegye!
Mert a kert mindig arc. Vonásai vannak, s fájdalmasan vagy boldogan, de mindig mosolyog. Ha nem, akkor menjetek gyorsan tovább, s vigyázzatok, mert az nem kert, amit láttatok.
Illusztráció: Meister des Paradiesgärtleins
Ezek is érdekelhetik!
Szili István: Kavicsok és történetek. Egy nem mindennapi gyűjtemény képeskönyve* →
Hegyi Botos Attila: A tisztaság fűziszfüzére, avagy egy mondat termodinamikája (képletvers) →
Tóth Kálmán: A paraszti szőlőművelés a Drávaszögben →
