Handó Péter: Zo-etűdök (részletek)
Műalkotás
Még senki sem festette meg a munkásosztály mennybemenetelét, ezért Zo belefog e monumentális alkotásba, miután egy ismerőse névkártyája landol a kezében azzal: mindenre ő a megoldás; és a névkártyán szereplő megszámlálhatatlan titulus mellett ott szerepel a kommunista párt keresztény tagozatának elnöki tisztsége, amit – például a börtönmisszionáriusi tevékenységével kiegészítve és az emberiség felvirágoztatásának nagy-nagy hite által gyakorolva – éppen betölt. Gondolja Zo, ha a kommunisták keresztény tagozatot hoztak létre, akkor a proletariátus és a sittre került testvéreik számára már az égi utak is megnyittattak, csak elég jó kommunistává kell előzetesen – és az előzetes után cellában töltött idő alatt – válniuk. Egészen olyanná, mint Jézus. Másfelől a barátja azt mesélte: álmából rettegve riadt fel, amikor valaki megkérdezte tőle: „A munkásosztály hova lett?” És tényleg: hová is tűnhetett? Zo mindezek hatására felismeri, hogy a válasz a kezébe nyomott névkártyában rejlik. A munkásosztály a megvalósult szocializmusban minden tekintetben uralomra jutott önmaga fölött, de az e világon be nem köszöntő kommunizmusban nyerte volna el végső teljhatalmát, s ha a kommunista párt a keleti blokkban való kapitalizálódása révén keresztényiesülhetett, akkor az e világon meg nem valósult kommunizmus beteljesedésének a mennyben kell befejeződnie, ezért egy jól szervezett átmenekítési akció következtében napjainkra a munkásosztály is odakerült, azaz mennybement. Márpedig, ha ez igaz, akkor ez egy olyan kolosszális történet, amit minél előbb vászonra kell vinnie valakinek. De ki más lehetne az a valaki, mint Zo? Nem férhet ehhez kétség. Főleg művészi erejébe vetett hite számára. Ennek tudatában ragad ecsetet Zo, s elképesztő vehemenciával veti magát a vászonra. Külső szemlélő számára úgy tűnhet, performerkedik, a vásznat oly mértékben magáévá teszi, hímsoviniszta módon uralma alá hajtja, mintegy megerőszakolja, hogy az már a modernitás modernitásának a modernitásán is túllép, megismételhetetlen gesztusával meghaladja a poszt-poszt-poszt-posztmodernt, illetve a francia forradalom óta szaporodó izmusok teremtette és diktálta kereteket is széttördeli. A vászon ez ellen nem tiltakozik, transzparenssé sem válik az egyetemes vászonjogok kinyilvánítása céljából, még a vásznak egyesülési joga mellett sem száll síkra, viszont műteremmé avanzsált szobája padlózatára már igen. Ott terül szét, mintegy beborítva azt. Aztán egyre gyönyörkeltőbben beboríttatva a Zo által széthordott festéknyomokkal, ami – mivel első szakmáját tekintve Zot is a munkásosztály oszlopos tagjának tekintették anno – pontosan olyannak látszik, mintha ezen a vászonfertályon történne meg az a bizonyos mennybemenetel.
– Kolosszális – kiabálja Zo, és fut még két kört, de nem éppen az „erre futotta”-kategória szerint. Harmadikra már nem futja az erejéből, kitikkad, akár egy elhúzódó orgazmus végén. Két festékes vödrön elfektet egy deszkát, lehuppan rá, telefont ragad, ami értelemszerűen ragad hozzá, később, ahogy szikkad, ragaszkodik is, és mindenkit meghív a műalkotása ősbemutatójára, akinek a neve az eszébe ötlik és benne van a száma a készülékében. A többit egye meg az irigység, vagy minimum csontig rágja le a húsát, hogy a monumentális műve élvezetéről/-ből le- és kimarad. Megdöbbenésére ezúttal senki se ér rá nála vendégeskedni. És nem azért, mert munkásosztályhoz tartozóként már a mennybe távozott, ezért ott tekintené meg a művét, hanem mert ott tekintené meg a művét majdan, de előbb még vadkapitalista szeretne lenni, meg posztkapitalista, aki munkásosztály nélkül is jól él ezen a földön. Meg egyébként is: dolgozzon az, aki szegény – mind anyagiakban, mind szellemiekben; lelkiségről nem is beszélve. Majd visszatér ő is a gyökér gyökereihez, ha visszatérni készül az anyagi világon kívülibe. Zot ez az érdektelenség nem depresszivizálja, hanem impresszivizálja, arra ösztönzi, hogy ösztönből gondolja újra a műalkotását, vászonról vászonra haladva fejtse ki a munkásosztályt felemelő imperatívuszokat, amelyek révén, mint jó – általa tenyésztett – imperiálok, befutóvá lehetnek a mennybejutáshoz meghirdetett derbin.
Még nyakig belemerülten van Zo az alkotási folyamatban, amikor az egyik festőművész-költő cimborája csörgeti a telefonján. Az, aki olyan szépen modellezi a bolygók téridő-görbületen végzett egyenes vonalú mozgását, amikor kifejti azon nézeteit, hogy csodaszép minden, ami volt-van, s leginkább a keze munkája révén – a hallgatója számára pedig a lineárisan folyó szöveg olybá tetszik, mintha mókuskerékben masíroztatnák a fülét –, hogy Zo kénytelen az egész materiális világot fölemlegetni magában, miután szóhoz nem jut a tényállások taglalása mellett és a szocializmus himnikus szerkezetbe foglalása során; hamarosan viszont már levegőt is alig kap, amikor egy Bécsbe emigrált, n-edik x-én túl járó, zsengére aszalódott zseni fölolvasott frappáns költeményét kellene röviden méltatnia. Zo pillanatok alatt eldönti (több időt amúgy se hagynak számára), hogy tömörebb vagy hígabb minősítői hasonlattal éljen, aztán kimondja a tömöret: „Szar” – amivel értetlenkedési láncreakciót indít be. Végül, egyórányi hallgatás után ráönti a hígabb változatot is a vehemens tűzre: „Fos” – ám a tűz tüzesebb lesz ettől, az ecset pedig szárazabb a kezében, miután a dolgokat – és a szocializmus felemlegetésre méltó egykori arculatát – még mindig nem ő ecseteli. Egérutat a beszélgetésből a telefon talál számára: lemerül az akkumulátora. Vele együtt Zo is lemerül. Mikor egy kicsit összekapja magát, szárazon viszi el a jó Munkácsy-ecseteit a kukába.
Dolgozóból hazaérő feleségét szocialisztikus panaszaival fogadná a küszöbön, de ő nem kíván szemetesláda lenni.
– Ki lehet azt a telefont kapcsolni – mondja in medias res, ellentmondást nem tűrően, s beljebb hatol a lakásba. Miután meglátja a nagyszobában történt metamorfózist, a szanaszét heverő, egymáshoz és minden máshoz tapadó műalkotásokat, mond mást is, de azt Zo nem tenné a kirakatba. Leginkább odamenne ezáltal, ahová a munkásosztály már eljutott, még ha momentán ennek az ellenkezőjét is ajánlják neki káromlások közé csomagolva.
A pokolajánlat beválik, ott érzi magát. Holott a munkásmúltja ellentétes oldalra prezentálná.
Spór
– Mennyit gyűjtsek az utolsó utam előkészítésére? – kérdi Zo, miután barátja bemutatja a városi hamvasztó tulajdonosának, akibe, afféle urbánus arisztotelészi sétájuk során, éppen belebotlanak a járásbíróság épülete előtt.
Zo teste alapos szemrevételezése után kijelenti az illető:
– Még van húsz éved. Korai lenne ezzel foglalkozni – mosolyog, mint aki éppen cukorkát ad egy pityergő gyereknek, hogy aztán a magáévá tehesse. Ezúttal abba a koporsó nagyságú tepsijébe.
A hol fáj, hol jobban fáj vagy még jobban fáj állapotaira ezt nem gondolja túl biztatónak Zo, még ha annak is szánták azt a két évtizednyi jövőt, ami ezek után rá vár. Különben is pandémia van, a jóslásoknak semmi értelme, bármikor, bárkit elvihet egy fertőzés; ezzel illik számolnia mindenkinek, függetlenül attól, hogy milyen fizikai és mentális állapotban van. Az elmúlt időszakban egyik napról a másikra haltak meg makkegészséges emberek Zo környezetében. Olyanok, akiket jószerével akár halhatatlannak is nézhettek, aztán hirtelen covidosok lettek, kórházba, majd lélegeztetőgépre kerültek, s végül hullaházban kötöttek ki. Túl sok váratlan tragédiát kellett látnia Zonak ahhoz, hogy tudja, bármi megtörténhet az elhalálozás pillanatnyi terében, akár rá vonatkozóan is. Az egyik elpusztíthatatlannak tartott barátja urnája mellett ő „kényszerült” gyászbeszédet mondani a ravatalozónál összegyűlt hozzátartozók és ismerősök előtt. Sosem hitte volna, hogy a végső búcsúztatás terhét egyszer magára veszi. Akkor sem gondolt erre, amikor két évtizeddel korábban elkísérte szülőföldje neves íróját egy magának műveivel nevet szerezni nem tudó költő temetésére, ahol pályatársi tiszteletüket rótták le. Mindketten a maguk módján. Zo a koporsótól távolabbra húzódva hallgatta az író veretes és felmagasztaló szavait, közben pedig azon tűnődött, mennyiben is igazak azok. Utólag ismeri föl, hogy amikor hasonló helyzetbe kerül, a gyászolók között szintén akadhat olyan, aki az általa mondottak igazságát hasonlóképp megkérdőjelezheti. Pedig minden kiejtett szava igaz, még ha sok mindenről hallgat is. És még több mindenről hallgat már örökre (amennyiben békén hagyják, akár leendő poraiban is).
– Nem jól hangzik – jelenti ki Zo a diagnosztizálását követően, ami kissé hervasztja a vállalkozó arcvonásait, aztán kifejti, miért. Szemlátomást vehemensen érvel, de ettől még továbbra sem kap árajánlatot. Tréfának tekintik, amit komolyan gondol, mert annyira szürreális a halállal játszadozni az előtt, akinek munkát biztosít, mint gőzölgő jázminos zöld teát szürcsölni a Csomolungma tetején. Sokáig nem is tartható ezen a mezsgyén a párbeszéd, Zo ezt érzi, de nem hajlandó tudomásul venni. Egérút gyanánt marad a „hulla van bőven”, gőzerővel kell dolgozni a krematóriumban, hogy teljesíthessék a megrendeléseket, úgyhogy a vállalkozó eltűnik a zöldmezős övezet irányába, megelőzve ezzel a kellemetlen érzések rátelepültét. Ugyan arrafelé csak Karádi „hamvadó kis cigarettavég”-éről lehet hallani, nem okoz fejtörést Zo számára, hogy akkor most hulla van vagy hull a… van, illetve melyiket ki vagy mi ütötte le a lábáról, és egyáltalán… Aztán a barátjának is dolga akad, az előző évben vásárolt telkén sürgősen ki kell vágnia néhány fát, hogy a talajig le tudjon majd hatolni a fény, ha ténylegesen beköszönt a tavasz, nem csak próbálkozik egy-két nap erejéig. Ennek nyomán Zo is töprengeni kezd azon, neki momentán melyik fáját kellene kivágnia? Azt az ötvenes éveiben járó cseresznyét, amin évről évre csupán egy-két szem terem, az is a rigóknak? Vagy az éghajlatváltozást rosszul viselő, egyre kevesebb gyümölcsöt adó szilvafáit? A túlkoros jonatánt, amelyen már több a beteg ág, mint az ép, s ez is, az is az egeket ostromolja, így aztán rendbe szedni sem lehet kockázatvállalás nélkül, amihez a kutacsai már túlontúl beforrott állapotban vannak, hiányzik a fiatalos merészség, meg megálljt parancsol benne a túlélési ösztöne. Lelki szemei előtt látja megjelenni a lefűrészelt ág sodrását, létrája dőlését, teste tehetetlen estét. Gyomrában érzi a szívét. Majd azt, hogy ez így együttesen is üres. Talán fel kéne töltődnie?
Betér a Balkán-pékséghez. Azért ide, mert ez esik az útjába. Ugyan a kínálat ront a döntéshozói kvalitásain, és az „Ecc, pecc, kimehetsz”-kiszámolót se hívhatja segítségül, azért csendben eltotyorog a sorban a pultig.
– Mit kér? – kérdi az eladó, miután, képletesen szólva, Zo „nyelvét elvitte a cica”.
Az evés Zo számára olyan kényszerpályára juttatott tevékenység, amelynek tartalmára vonatkozó minden döntést át szokott hárítani a feleségére, de ezzel jelenleg nem élhet, így némi kétségbeesés fátyolosítja a szemét, hogy saját jogán felelnie kell. Csak mit feleljen? Kakaós csiga? Mákos bejgli? Csokis kroaszan? Kenyérlángos? Mini pizza?… Mit tudna most a gyomra leginkább befogadni? Nincs előzetes ráhangolódás, mint amikor a felesége előzetesen bejelenti, mit is készül tálalni.
– Azt meg azt! – mutat a pultba úgy, hogy ne legyen egyértelmű, pontosan mit is szeretne venni, találja ki a kisasszony, ha már el akar adni.
– Erre gondol?
Biccent. Pedig: „gondolta a fene”. De ettől még jó lesz…
– És erre?
Biccenteni Zo ismét remekül tud. Majd fizetni is.
Ahogy az üzletből távozik, az menekülésként is felfogható, oly igen szaporázza lépteit. A járdakő viszont rögvest belassítja, mert rohanva képtelen lenne harapni. Ugyan másról van szó, mint hogy nem felejtette odahaza a harapós kedvét, mivel azt bármikor előhúzza a csikkzsebéből is akár, csak nem szeretne senkibe se belebotlani, nehogy ebben a minutában torkán akadjon a falat. Hammurapi bölcs volt, ő pedig bölcsen teszi, ha nem válik rapid hamuvá, mert rosszul jönne ki abból az átmeneti tepsiből, amelyben szétterülne égésből, mintegy előzetesen gyakorolva az anyaföldi világon valót.
Lassan harap és lassan jár. Az utóbbit a hosszú élet titkaként tartják számon, az előbbit meg Zo sorolja be az örök titkok közé, hátha a fene nem eszi meg őt idejekorán, és tényleg ott lebeg fölötte még húsz évig Damoklész kardja, további fogyasztható falatokat aprítva. Van ideje erre is, arra is, rögvest nem kell spórolnia. Egyelőre más hamvad. És máshol.
Faggatózás
– Éltem-e én? – dünnyögi az utolsó korty teája mellé, az orra alatt Zo, miután eszébe jut egy ifjúkori barátja egykor feltett kérdése:
– Miért nem élsz?
– Vajon miért is nem éltem? – tűnődik magában, bár tudja, mit is értett, mit is hiányolt a barátja az életéből: szeretőt, kocsmázást, átmulatott éjszakát, kapcsolatai kuszálását… A megfigyelői pozíció felvételét, az események kívülről való megértését, a dolgok ilyen-olyan állapotára történő magyarázatkeresést elvetette, és el akarta vetetni véle is. Sok évtized távlatából szemlélve és összevetve a bejárt útjaikat, feltűnően máshová jutottak, mássá korosodtak. Benne nincsenek valódi, alapvető és a mindennapjai alakítása szempontjából fontos kételyek, nem kell önmagát marcangolnia az elvesztett társával szemben elkövetettekért, békében él, még ha a világ nem is teljesen az a hely, ahol szívesen tartózkodik. Ám vannak benne olyan helyek, ahol igen. És olyan emberek is, akikkel örömmel elidőz. Nem azért, mert egyet gondolna velük, hanem mert szellemi élményt jelent a társaságuk. A többi már nem számít. Minden más semleges területté, érdektelenné vagy puszta űrré vált.
Azt mondják, az anyag döntő része is puszta űr. Minden egyes atom 99,999…%-a üres tér. Emberként is ez az üresség jellemez bárkit. Ami összetart és összeköt, az a mágneses erőtér ellentétes pólusai vonzásának következménye. Ami elkülönít a világtól, az az azonosságai taszítása. Ha ez nem lenne, semmi sem lenne, csupán cikázó energiamassza, melyben még az időről sem eshetne szó. Se testről, se térről… Sőt, kimondható szó se lenne. Az se, aki feltehetné a kérdéseit. Nem lenne mit, hol, miért, kinek és minek tisztázni.
– Éltem-e hát? – morfondíroz Zo tovább. – Van rá bizonyíték? Ha van, akkor az abban a 99,999…%-ban keresendő? Elég nagy tárhely ahhoz, hogy meg lehessen tölteni emlékekkel, gondolatokkal, gondolatemlékekkel, életlenyomatokkal.
Az ember születésekor feltehetően majdnem üres edény. Azzá válik, ami belékerül. Vajon az, amit innen fel tudok idézni, az lennék én? Idézőjelek közé ékelt fogalmak a létezésről/-ből?
Amiről fogalmam van, kizárólag az vagyok?
Zo tisztában van azzal, csupán illúzió az a kép, amit önmagáról alkot. De az is, amit róla alkotnak. Ez se, az se hiteles, hitelt érdemlő. A kép nem valóság. Visszatükröződés. Árnyék és árnyjáték a barlang falán. Belső és külső árny. Ha tükröz is valamit, az a valami a képén keresztül megismerhetetlent. De valahogyan meg kellene ismernie, mert ezen múlik a válasza.
Az, ami volt, van és lesz, az léttény? Vagy ha nem, akkor micsoda?
– Miért nem élek, ha puszta gondolkodással múlatom az időm? Mert a gondolat láthatatlan? Megragadhatatlan? Súlytalan? Űrbe kerül? Szóródik? Nem anyag, még ha hat is az anyag szemléletére?
Mindenhol és mindenben keresi a választ Zo. Vannak már rá kész válaszok. Hitalapúak, anyagelvűek, hipotetikusak… A személyre szabott bizonyosat neki kell összeraknia, azáltal, hogy gondolkodik felőlük.
Maga a gondolat a válasz, akár Descartes-nál?
Szavak által lejegyezve más is érzékelhetné elgondolását, ha elég plasztikusan fogalmaz. Létrehozhatna tehát egy megtekinthető, befogadható képet, csakhogy a kép leválik az őt alkotó gondolatról, önálló entitásként mutatkozik meg, lép fel és hat (vagy nem hat). S mint önálló entitás sokszorozódik meg a befogadásai során. Csakhogy befogadható-e az, aminek nincs ellentéte? Az azonosság taszítást indukál-e a gondolkodás esetében? Minél közelebb kerül, annál nagyobbat? A telített űr megközelíthető-e egy másik telített űr számára? Lehetséges-e egyesülniük? Mi van akkor, amikor az ember telítődik élettel? 0%-on áll?
Zo magához veszi az üres teáscsészéjét és kiballag vele a konyhába. Vizet tesz fel a gáztűzhelyre, szálas teát tesz a csészébe süppedő szűrőbe, hallgatja a víz zuborgását, ahogy buborékok lépnek ki a felszínén, növelve a kanna légterének nyomását, majd a sípolás beköszöntével ráönti a vizet a teára és lefedi egy kistányérral, öt perc elteltével leemeli, néhányat le-föl mozgat a szűrőn, hogy a tea jobban kiázzon, aztán a szűrőt ráhelyezi a kistányérra és a forró tea apró kortyokban való szürcsölésébe fog.
– Legalább ennek van gőze – dünnyögi.
Neki gőze sincs…
Illusztráció: egy csésze tea
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
