Maros Márk: Tutaj (két vers)
*
Tutaj
A tutaj, mely idáig vitt, talán nem véletlenül
ingott alattad sokat. A tutaj egy test.
Sápadt, izzadt és hegek vannak a bőrén.
A tutaj remeg. A tutaj fél. Te miatta félsz.
El kellett hinned, hogy kitart a pontig,
a pontig, ahol a magzatvíz és az olcsó szesz
folyóinak torkolatánál most beleveted magad
a vízbe. Úszni kezdesz. Lopva pillantasz
időnként hátra. Figyeled, ahogy a hullám
ide-oda lökdösi azt a meggyötört testet,
és gyorsítasz a szégyen ellen. Viszlát tutajom,
szebb napokon: apám.
Gondolatkísérlet
Ha lenne öcsém, bűntudatnak hívnák.
Sokat vitatkoznánk, ahogy a testvérek
általában. Ő elvenné tőlem kedvenc
játékomat, én szidnám ezért és
elhallgatnám, hogy én engedtem neki.
A kettőnk közötti rést robbanékony
űrrel bélelné ki a folyékony idő.
Majd eljönne a nap, amikor egy
temetésen annyira összevesznénk,
hogy évekig nem keressük egymást.
Úgy érezném magam, mint aki
képmása arcát a tükörben felejti.
Az órák visszafele kattognának,
az árnyékok pedig úgy terülnének
el előttem, mint ingen a be nem
gombolt gomb. Aztán egy napon,
mikor már mindketten felnőttünk,
hazatérne mégis, akár a tékozló fiú.
Bekopogna az ajtón. Én kinyitnám.
Egyikünk se mondana semmit,
csak néznénk egymást. Telnének
a percek. Aztán hirtelen karjaimba
omlana, és miközben könnyei
szemeimből hullanak, megszólalna
végül: kisgyerekként úgy képzeltem
el a halált, mint egy szögekkel
kivert selyemágyat, aztán kiderült,
hogy csak egy tanóra közepén érkező
telefonhívás.
Illusztráció: H. O’Donoghue
Ezek is érdekelhetik!
Szederkényi Éva Kata versei* →
Takács Nándor: Az ősök hagyatéka (versek) →
Hegyi Botos Attila: Szikrázó habok. Ant’issa tűzkövei →
