Barna Júlia: Felhőváros (részletek)
*
Valami magyarázat …
… kívánkozik az alábbi részletek elé. 2013-ban megírtam az életrajzomat. A Felhőváros címet adtam neki, ugyanis a végén a történéseknél sokkal több lett a történések érzésbeli és gondolati kivetülése, ezeket nevezem felhővárosnak. Talán túl sovány a történet önmagában, nem elég kalandos, nem elég érzelmes. Viharaim belül maradtak, semmi látványos, semmi színpadra vihető dráma. Az érzések és gondolatok felhőjében bolyongok végig, keresem a miérteket, a lehetett volnákat, de a kérdésekre olykor nincsenek válaszok, a válaszokból pedig újabb kérdések nyílnak. Ebből a körforgalomból nem szabadulhatok, mindig újabb körökre indulok. Mindig találok valamit, amit még nem mondtam ki soha. Nincs megszépítő messzeség, csak megértőbb távlat. Ha megértettem, akkor vége van a leckének, a tapasztalatot, amit ajándékozott, elraktároztam, már elengedhetném az egészet, de nem tudom mégsem elengedni, mert ez az egyetlen életem van, tehát mindig újraélem, és a részletek mindig új értelmezést kapnak. A kiírás, mint terápia is működik, és ha eltávolítani nem is tudom az egészet, enyhébb tüneteket okoz az emlékezés.
B. J.
*
Az a baj, hogy a szabadságot már nem tudom magamba befogadni. Tágassága szűkös terekre, az ideje milliomodrészekre hasad; egy hely, ahol jólesik a magány, egy pillanat, ami illik hozzám, egy mondat, ami koncentrikus köröket ír bennem; a nagyobbik része a századokba visszakanyargó földutakon tűnt el, tanyák csendjében, sóhajok mélyén. Nem találhatom meg sehol, hiszen nem veszítettem el. Mások vették el, vagy hiányával születtem; nincsen csak magam ámító töredék-hitekben, a képzelet játékaiban: nem lehet tetten érni, nevén nevezni. Nem érdemes minden pillanatot a szabadság mértékével mérni, mégis megméretődik vele mindegyik; változásai szorítják, vagy lazítják kezem-lábam képzelt bilincseit. Nem akarok mást, csupán megformálni a képlékeny anyagot, ami belőlem szabadság nélkül megmaradt.
A múlt idő már idegen test bennem, de túlságosan régen kezdődött ez a történet ahhoz, hogy most kiszakadjon belőlem egy darabban, mint elemi erejű sírás, ami egy nagy fájdalmat hivatott enyhíteni. Ha apránként hozom elő, fájni, sebezni fog. Nem csiszolom, nem gömbölyítem az eseményeket azon túl, amennyire már lecsiszolta az emlékezet áramlása, amely, mint a folyó állandó mozgásban lévő vize, magával viszi a könnyű habot, és megmarad a folyó medrének alján, ami súlyos, nem mozdítható.
Talán erőmet, talán hátralevő időmet is meghaladó feladat történetem megírása; az életem gyorsított filmen pereg, reggelből máris este lesz, nem tölthető ki a nap egész térfogata, az energiám menetközben elfogy; az üresjáratok és a halogatott dolgok felőrölnek. Az igazat keresem, de ha elfáradok ebben, lehetséges, hogy a pihenés és békesség vágyában, akár a mentőkörülményeket sem tárom fel egészében, az ellenem szóló látszatokat sem tisztázom; lemondok a dolgok legelőnyösebb színezetéről a magamra rótt munkától való szabadulás kedvéért: nem állt távol tőlem soha a meg- és feladás gondolata. A kényszerűen újra átélteket tárgyilagos, érzelmes, vagy titkos jelentésű mondatokban fogom feltárni, a szöveg nem lesz egységes megformálásban és stílusban sem. Leírom, amit felfogtam magamból és a világból, de amit leírok, az már egy másik világ, ha érintkezik is a valósággal, nem tükrözi felismerhetően, néha több annál, de inkább kevesebb. Nincsenek mindenre szavak. Annak a tudatában írok, hogy az írás a valósághoz úgy aránylik, mint térkép a tájhoz, mint tervrajz a házhoz.
Az életem érdektelennek tűnhet, mert nem nyitottam ki a lehetőségek szobáit, éppen úgy nem tudtam belakni, otthonossá tenni, mint aki felépít egy kétszintes házat, és egész életét az alagsorban éli le. Nem mondhatom, hogy átrohantam az életen, inkább az élet rohant át rajtam, miközben én alig mozdultam. Korszerűtlen és valószerűtlen alak vagyok egy régi regényből, amit már senki nem olvas. Csehov hősei jutnak eszembe, akik dolgozni akarnak, és azon kívül valami bizonytalan, körvonalak nélküli álmot dédelgetnek, valami egész világra kiható, az emberiségnek megváltást hozó jótettről, de minden nap elmulasztják az életüket: a mindent akarás, a mindenfelé indulás egyenlő a tehetetlenséggel. Szerettem volna hétköznapi világomra szárnyakat adni, amelyek ünnepekbe röpíthetnének, az én ünnepeimbe, és ez semmi esetre sem luxust, pénzt, pazarlást jelentett volna, hanem egyszerű, értelmes, hasznos létezést. Felfedeztem a vers-szárnyakat. A vers olyan, mint a ráolvasás, tiszta mágia. Nem tudtam, ki vagyok, és pontosan mire vágyom, az ismeretlent, az elgondolhatatlant szavakkal csak versben lehetett megközelíteni. Lepketangót jártam, az apró dolgok örömét, illatát gyűjtöttem, kis tüzeket lobbantottak bennem, amelyek csak ritkán növekedtek lángolássá. Ebben a világban éltem, anélkül, hogy elszakadtam volna a másiktól. Idegenséget sugároztam magam körül. Mikor a versek által valami megvalósult belőlem, az is, mintha légüres térben, egy másik valóság síkján történt volna, nem vált igazán részemmé, és a valóság részévé, így a verseimmel együtt kívül maradtam mindenen. Az én életem a versenyen kívüliek története, nem a reményfutamban résztvevő futottak még, hanem a futhattak volna még címszó alatt.
*
Megpróbálom elemezni a történetem, felmutatni a tanulságokat. A tények talaján maradok végig, de fölötte a gondolatok és érzések felhőjét is megkísérlem valósághűen ábrázolni: egy felhővárost utcákkal, tévelygésekkel. A kijelölt utakat elkerülve minden pontból mindenhova el lehet jutni: ez a teljesség. Hologram: minden részben ott van az egész, és az egésznél nincs több. Legnehezebb az érzelmeket rekonstruálni, mert a korral kiegyenlítődik a hullámvasúthoz hasonlóan mozgó indulatok pályája, szinte kilengések nélkül, egyenletesen halad; az egykori érzéseket ezért csak gondolatilag lehet felidézni. A lelki, szellemi mozzanatokból és a történésekből levezethető a komplex értelmezése mindannak, ami vagyok. Ez az elérhető legteljesebb igazság; de nem a teljes. Nem lehet minden érzést szavakra fordítani, talán éppen a legnagyobbakat nem. A fiam telefonon adott hírt róla sok évvel ezelőtt, hogy unokám lesz, mire megállíthatatlanul folyni kezdtek a könnyeim, és világosan emlékszem, nem volt egyetlen gondolat sem a fejemben, csak sírtam. A gyerekeim várása másféle örömöt jelentett, hiszen azt fokozatokban éltem át: a sejtés növekedett egyre nagyobb bizonyossággá.
*
Nem hallgathatom el, valami megfogalmazatlan törekvés van még bennem, azon kívül, hogy az unokáim számára dokumentálom a történetemet, véleményt nyilvánítok társadalmi kérdésekben, nézőpont-váltást, közvetett gondolati segítséget kínálok, aki saját és mások életében akar eligazodni. Ez a bizonytalan vágy, amit csak most ismertem fel: megkeresni a darabkákat, kirakni a személyiségemet, felismerhetetlen töredékrészekből valami megnevezhetőt; összeilleszteni mindent egy egésszé, mielőtt végleg széthullik a nagy puzzle, ránézni a képre, felismerni: ez vagyok. A kíváncsiság, életem során most először magam felé fordít. Nem kétlem, hogy ez az írás folyamán elszáll, és nyűgösnek érzem majd az önvizsgálatot. Saját csapdámba estem.
Életem kis réztányérját forgatom, azt várom, hogy egyszerre káprázatos aranytállá változik, pedig soha nem hittem a mesékben: ezért is nem történtek meg velem a csodák.
*
Minden élet regény, és ha ez közhely, akkor is mélyen igaz. Nagyképűség lenne Márquez nyomán azt mondani: „Azért élek, hogy elmeséljem az életemet”, de az a futó ötlet, ami írásra ösztönzött, lassan rögeszmévé válik, ha mégoly szegény is az életem eseményekben, és talán tanulságokban is, meg akarom osztani legalább a közvetlen rokonaimmal, nem titkoltan pedig mindenkivel, aki hajlandó elolvasni. Régen mások sorsa volt irigylésre méltó a szememben, ma már tudok lelkesedni a saját életemért is; de ha számomra egyetlen és egyedi is, mégsem képzelhetem, hogy sok embert érdekelne. Olyan érzésem van, mint a vásárban lehet annak, akinek az áru a nyakán marad, mert nem elég jó minőségű, viszont nem is elég olcsó.
Alapjában elhibázott fekete-fehérben látni az embereket, és a végsőkig leegyszerűsítve kategóriákba sorolni. Még nagyobb tévedés, ha saját ízlésünk, világnézetünk, érdeklődési körünk, anyagi és társadalmi helyzetünk az, amit mérceként használunk mások megítélésénél; vagy testi, lelki, szellemi adottságaink, szerepünk, vágyaink alapján, az általunk már elért, vagy elérni vélt fejlettségünk tükrében alkotunk lekicsinylő véleményt, holott ők se nem jobbak, se nem rosszabbak, csak mások. Kár, hogy nem tudjuk átlépni a korlátainkat ezen a téren sem. A csoda, amit a természet minden elemében produkál: nincs két egyforma levél, virág, hókristály. Hogyne érvényesülne éppen az ember esetében a változatosság törvénye, ami az egész élővilágot jellemzi, és végtelenül gazdaggá teszi! Mindenki másképpen az, ami, ráadásul mindenki állandóan változik élete folyamán, néha észrevétlenül, kis lépésekben, de katarzisok kohójában olvadva-szilárdulva is. Az időnek is hatalmas átalakító hatása van, hiszen fiatalon beíratlan, fehér lapok vagyunk, a tapasztalatok aztán rárakódnak jellemünkre, életmódunkra, döntéseinkre és tetteinkre.
Nem hallom a hívójeleket, de jóindulatom tárgyat keres. Nem a magamutogatás hajt, ez inkább visszatart, hanem valami érthetetlen és önzetlen mindenáron segíteni akarás: a rögeszme, hogy mások életéből tanulni lehet és kellene. Talán vannak emberek, akik hozzám hasonlóan, hajlandók minden eléjük kerülő sorsot tananyagként használni. Szerencsés esetben még az is megtörténhet, hogy azzal az útiköltséggel, amit én megfizettem, más is eljuthat valahova. Ez attól is függ, meg tudom-e fogalmazni érvényesen, bevilágítóan, amit kell. Érzékeltethetem-e a befejezetlenséget, a megvalósulatlan többletet? A sorsában való eligazodáshoz kell az embernek valami tudás önmagáról, egy felhőtérkép, az arányok, távolságok, csúcsok, völgyek, pihenőhelyek, kilátók helyének meghatározása, és ehhez kell a mások életének ismerete viszonyítás, hozzámérés céljából. Ezt a mércét ajánlom fel.
A két legfontosabb tétel, amiért megírtam az életemet, és amit talán bizonyítok is vele: mindenki más, legfőbb értéke éppen az egyedisége, amit tisztelnünk és csodálnunk kellene egymásban; és a másik: mindenki több saját megvalósulásánál, mert a benne rejtőző lehetőségek nem tudnak teljesen, vagy részben sem valóra válni. A csírára gondolok, amely nem tudja a kemény földet áttörni csak nehezen, mire sikerül, a többi növény már virágzik, terem, ő meg nem beteljesült marad örökre; de az egészséges, erőteljes példány is mindig lehetne szebb és jobb, nincs felső határ, nincs tökély. Ha a mag nem jó talajba kerül, ha nem kap elég tápanyagot, vizet, fényt, nem fejlődik megfelelően; ezer akadálya van még annak is, hogy egy növény önmaga legyen; az ember esetében még nehezebb minden feltételt biztosítani. Mindenki több önmagánál, mindenki tehetséges valamiben. Segíteni kellene, hogy mindenki felnevelhesse a benne rejlő értékes virágot a maga és a mások örömére és hasznára. De hol nyílik ki azoké, akik egy gödörben vannak, és ha ki akarnak kapaszkodni, mindig visszalökik őket? Igen, a sikertelenekre gondolok, a hajléktalanokra, a szegényekre, a romákra, és mindazokra, akik sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint én valaha is voltam, és nekem sem sikerült. Ők hiába várnak egy népmese-szerű szerencsés fordulatra, ha várnak egyáltalán valamire. Azok helyett és azok érdekében is írok tehát, ha ez nem nagyképű kijelentés részemről, akik bármilyen szempontból és bármilyen okból hátrányos helyzetben vannak. Ahogy felzaklat az idegen gyereksírás is, úgy a mások sorsa hasonlóképpen hat rám, nem tudok bezáródni egy részvétlen, magam körül forgó érzelem-pályára.
Nem hiszem, hogy tisztességes társadalom az, amelyben egy gyereknek születésétől kezdve vastagon meghúzott, átléphetetlen vonal állja útját minden irányban. Nemcsak az anyagi feltételekről, nevelésről, törődésről, lelki, szellemi kiterjedésről lehet szó; nemcsak arról, mi lesz azzal, aki elsodródik céljától, hanem arról is, le lehet-e mondani az ország lakosságának jelentős részéről, a nyomor és a bűn útjára lökve a „felesleges”embereket? Mi lesz azzal, akiben az igény sem tud megszületni, hogy kézbe vegye az életét, és alkosson belőle valamit? Ha erős benne a vágy, de nem nyílnak ki a lehetőségek kapui? Ha soha nem jut el a vágyak megfogalmazásáig sem? Ha csak a hiányt érzi kínzóan, de azt nem, hogy mi enyhíthetné? Ezekre a kérdésekre is válaszolni kellene valakinek. Felelősséggel, bölcsen, túllépve a mai önzésen és gazdasági érdekeken.
*
Olyan, mintha a gyerekkor még létezne és elérhető lenne, itt van, ha akarom, érintetlenül. Nagyon élő, erőteljes élmény, ha belemerülök. Látom életem szereplőit, színhelyeit, minden apróságot, az írásfüzetemet első osztályból, (benne a tanítónő piros ceruzás javításait, amellyel nagy „A” betűim szétcsúszott lábait összébb húzta), a rakott szoknyát, a hátitáskát, a vonalzómat, a szögmérőmet, az ellenőrzőmet. Hallom a hangokat, a nevetéseket, az emlékezetes dalokat. Érzem a házikenyér ízét, a húsvéti pászkáét sonkával, a málnaszörp és a stollwerk (stoli) ízét. A gyöngyvirág illatát, a pipacs selymét is örökre érezni fogom, holott gyerekkorom óta nem érintettem. A rágondolás egyedül is képes kiváltani az összes érzetet és érzést, bár nem ismeretlen előttem a képek, hangok, illatok által előhívott múlt-hangulat sem, ami hasonlóan Proust süteményének illatához, időalagutat nyit előttem; valahol megvan bennem változatlanul minden. Ha van is valamilyen csillogása, szegényes különlegessége, nem bájos, romantikus vidék-képre asszociálok, amikor felmerül bennem a kidőlt-bedőlt deszka- és rozsdás drótkerítések szegélyezte utca, a ferde járda, a sok nádtetős ház, és az asszonyok, akik hétköznap engedelmesen hordták a munka és az öregedés terheit, vasárnap pedig templomba mentek imakönyvükbe préselt virággal. Siralmas díszlete volt ez csupán a reménytelenségnek. A házak mindegyike úgy állt akkor is, mintha csak gondolatban állna már, életem gondolatában. Nehéz mai fogalmakkal leírni az akkori körülményeket, de ugyanolyan nehéz mellőzni az akkor még nem is ismert kifejezéseket. Mit mond az, hogy ingerszegény, unalmas, sivár gyerekkor? Hiszen az volt az egyetlen megélhető.
A szokásokat, hagyományokat, vallási ünnepeket a szüleim még megtartották, de én nem mindegyiket. Belátom, hogy évszázadok értékeit őrzik, kapcsolatba hoznak a múlttal, bekötnek az időfolyamba, azon kívül állandóságot jelentenek, szilárd pontok az egyre gyorsabban változó világban; mégis sokszor formaságnak látom, és olyasminek, ami nem az enyém, nem rám hagyták; kínos érzés, mint a más ruháját viselni. Tiszteletben tartom a keveseket, akik ezeket valóságosan átélik. Személyes ünnepeket nem tartottunk, a névnap, születésnap olyan volt, mint a többi hétköznap, talán ezért nem tudok ma sem ünnepi légkört teremteni. A nosztalgia ritkán érint meg; a múltam nem egy összefüggő, meghitt, bensőséges emlék, nem menekülhetek hozzá, erőt sem meríthetek belőle; nincs hova hazajárni, hiszen mindig itt éltem, így a múltam is mindig itt volt velem karnyújtásnyira, és sohasem felejtettem el, hogy nincs is benne semmi, ami után vágyakozhatnék. Ha mégis vágyakozással gondolok valamire, akkor az a kert: a nyugalma, időtlen csendje, ahol egyedül, vagy másokkal is jó volt lenni, és ahol ezt a könyvet is a legjobban tudnám elmesélni. A családi ház kertjén kívül pedig nagymamám ezerszínű virágoskertje az, amit néha felidézek.
Némelyik emlék felhangosodik, mint éjszakai utcán a léptek, és nyomukban földrengést keltenek bennem a kései felismerések. Sajnálom azt a sápadt, szőke kislányt, akit sokféle hiány kínzott, sokféle szorongás falazott be, amelyek már a megfogalmazástól darabokra hullhattak volna, de néma titok maradt minden. A kezdet halvány sejtelmében, az álom-közeg ölelésében, mintha a hajnalszínek egyike lennék, utána egy másik, az égen kezdődnék és végződnék folytonos változásban, és nem is tudnék róla, hogy a földön kellene élnem. Később megtanultam a földön járni, többé már nem is tudtam elszakadni tőle; csak az írás és az olvasás röpített más dimenziókba, ahol a szépséggel és a tudással töltekeztem, de meg nem teltem: egyre nőtt bennem a szomjúság. Utólag úgy látom, hogy gyerekkoromban a természettel együtt lélegeztem, mint a primitívnek nevezett népek; egyedként alig léteztem, nem különböztettem meg magam, csak fejlődtem, mint rügyből a falevél, (hogy ne a virágot hozzam fel példaként). Mikor magamra eszméltem, szorított a világ, sebzett, ahol ért.
Magányos voltam, nem voltak saját védett és védő tereim, ahol biztonságban magammá válhattam volna. Teljesen más jellegű, (nem szándékolt) elkülönültségben nőttem fel. Magányom, mint a vadon nőtt növényé, amit nem gondoz senki, mégis felnő, termést is hoz, hasonló a többi növényhez, de nem ugyanaz; belőlem is hiányzott valami, amit a szeretet, ölelés, érintés energiája tehetett volna hozzám. A szüleimnek idejük sem, türelmük sem volt. Viszonylag késői gyerek voltam, legalábbis abban a tekintetben, hogy a nővérem nyolc évvel idősebb, és énrám már nemigen számítottak. A testvéremmel való viszonyomra is kihatott ez a korkülönbség, bár ma tökéletes a kapcsolatunk, és mindenben hasonló véleményen vagyunk, akkoriban csak egy idegesítő körülmény voltam számára; nem emlékszem, hogy egyszer is játszottunk volna együtt, vagy bármilyen módon foglalkozott volna velem, (kivéve azt a későbbi esetet, amikor tizenegy évesen elvitt Pestre, és mindent megmutatott, ami egy gyereket érdekelhet). Nem neheztelek rá, a családi kapcsolatok a látott mintákon alapulnak. Ő korán kivált a családból, gimnazistaként csak hétvégén járt haza.
Az indulatok megszületésük előtt lefojtódtak, hiszen úgysem figyelt rá senki, ami az érzelmek erózióját vonta maga után: felnőtten a lélek funkcionális analfabétájának állapotából hajamnál fogva húztam ki magam, főleg az olvasás segítségével. Akkor csak a hideg-rideg szigort éreztem, a szeretet jelzései nélkül; pedig a maguk módján szerettek, és a saját gondjaik között számon tartottak engem is, mint egy speciális problémát, ami nem akar elmúlni. Felnőtt koromban mérhettem fel, milyen mélyen ülnek bennem ezek a gyerekkori bánatok; egy cikk azzal kezdődött, hogy a gyerekneveléshez három dolog szükséges: szeretet, szeretet, szeretet; én lecsaptam az újságot, és bőgve borultam az ágyra, ami azért döbbentett meg, mert akkor már tudtam uralkodni az érzéseimen, egyáltalán nem volt sem természetes, sem rendszeres az effajta kiborulás. Jó emberek voltak a szüleim is, és mi is a testvéremmel, de egymáshoz nem voltunk nagyon jók. Talán nem is tudtuk, hogyan kell.
*
A szívszorító emlékek nem azok mégsem, amelyeket megéltem, hanem az alkalmak, amelyeket elmulasztottam. Ha valaki megtanított volna, hogy nem kell cipelni felesleges tárgyakat, sem felesleges érzelmeket; mindent, ami düh, harag, negatív érzelem, le kell dobni; mindent, ami bezár, visszatart; szánalmas kis én-pontunkból menjünk feljebb, más szögből nézzük az egészet. Az elengedés nagyon fontos, helyet csinál annak, aminek eljött az ideje; ha változtatni kell, nem szabad belekapaszkodni abba, amit az idő el akar vinni. Az idő gonosznak tűnő, de közönyös játéka a múlt és a jövő árnyainak felnagyítása, holott folytonos jelenben élünk, csak a saját gondolataink keltette félelmeknek vagyunk kiszolgáltatva. Vissza- és előrenézni persze szükséges: a múltból tanulni, a jövőt tervezni kell, de élni kizárólag a jelenben. A legnagyobb időpazarlás a jelent elhagyni: meddő életkiesés.
Akivel találkozunk, tanít valamire; ami történik velünk, ma még ismeretlen értelme van, valami jövőbenivel való összefüggés, felkészítés valamire; csak később tudjuk értelmezni, vagy soha. Utólagos felismeréseimben nem merülök el, inkább a mostani helyzetemet szeretném megfejteni, merre mutat. Régebben meggyőződésem volt, hogy városban kellett volna élnem, ott minden mozog, minden inspirál valamire, ott nem lehet megállni, mert meglöknek, elsodornak: ez a mindig továbblökdösés hiányzott nekem. Ma már helyesnek tartom, hogy Dorogon maradtam, nem szabad kiszakadnom az itteni térből, a megszokott közegemből, elfelejtenem földrajzi, vérségi, társadalmi gyökereimet. Ha ilyen sorsszerűen nézem az életet, lelkifurdalásom lehet, hogy mégsem ismertem fel és nem teljesítettem feladatomat, ami több is lehetett néhány kötetnyi vers megírásánál. A belső viharok, az örökös nyugtalanság, azt is jelezhetik, hogy nem tudott világra jönni belőlem, aki lehettem, vagy akinek lennem kellett volna. Dehogy tartom én magam olyan fontosnak! A mások érdekében akarom megfejteni, mi nem lettem. Azokért is írok, akik, mint én, nem tudtak áttörni a kemény körülményeken, felnőni, a fény felé terjeszkedni, amire pedig a pincébe levitt növények is képesek.
Az utcában két asszonyra emlékszem szívesen, akik kedvesebbek voltak a többieknél: Boriska nénire, akinek a kertjéből csodálatos éjjeli viola illata kábított, ha későn mentem haza a moziból, vagy az esti vonattól, a kerítésére pedig hajnalka futott fel kék és fehér tölcséreivel; a másik Sári néni, aki nagybetegen a háza előtt ült, és mindig beszélgetett velem, Lillának vagy Lilinek hívott; szerette Csokonait. Amikor egy versben megírtam őket, akkor döbbentem rá, hiszen ők testvérek voltak, nem véletlen a hasonlóságuk. Minden sors regénybe illene. Ki tudja, mi indított arra egy öregasszonyt, hogy végrendeletben hagyja meg, cigányzenés temetést akar, ami akkoriban minden hagyománnyal ellentétes, legalábbis furcsa volt? Ki látott bele az átlagnál jóval magasabb és soványabb varrónő lelkébe, akit a nászéjszakáján hagyott el a férje, hogy a szomszéd utcában élje le az életét egy gömbölyű, jó kedélyű asszony mellett? Ki ne emlékezne a szemközti házban élő öregemberre, aki, ha ráért, a kerítésnél ácsorgott, minden ott elhaladónak odakiáltott valamit, olyan jókedvvel, amiben nem hitt senki, hiszen felesége, két lánya és veje is meghalt, egyetlen unokája maradt, akit a másik nagymama nevelt.
*
Kerestem a könyvekben egy mellbevágó mondatot, amit Amerika felfedezésének örömével forgathatok agyamban; egy sort, ami megvilágít egy szeletet az élet rejtélyeiből; egy igazságot, ami továbbsegít az úton; szépséget, ami harmónia-többletével kifényesíti a napomat. Találtam is idézeteket, fejezeteket, könyveket is, amelyek forradalmat, sőt rendszerváltást hozhattak volna az életembe, de ezek eleve bukott forradalmak, levert lázadások voltak; lángolás után a hamu kavargott még egy darabig, aztán leülepedett, de más mintázatot rajzolt ki lelkem, szellemem kaleidoszkópján, ami megmaradt, míg át nem írta, vagy módosította egy másik hatás. Régen felírtam egy füzetbe, ami megpendített bennem valamit, ami gyönyörködtetett, amiből tanultam. Ezeket kincsként őriztem, nekem íródtak, mint egy személyes üzenet: minden bennük volt, ahogy egyetlen sejtemben tárolódik minden lényeges. A sorok szépsége és igazsága fokozta a bizonytalan vágyakozást, és felvetette az elméleti kérdést: milyen lenne, kilépni a körből és mindent újrakezdeni?
Mint a szivacs, úgy szívtam magamba mindenféle tudást, miközben minden más lényegtelen információ átfolyt rajtam, mint egy szitán. Ma sem tudom különválasztani a szórakozást a végtelen, kielégíthetetlen tudásvágytól: a kettő számomra ugyanazt jelenti. Nekem az is elképzelhetetlen, hogy valaki ne akarjon élete minden napján megismerni valamit, mindig többet tudni. Középiskolás koromban naponta elolvastam egy könyvet, az évek során ez a mohóság nem csillapodott; a tudásszomj, az információs éhség, a szépség iránti sóvárgás összeadódik az ősökével, amit századokon át nem elégíthettek ki, csak tovább örökítettek, ezért olyan leküzdhetetlenül erős; erősebb a biológiai szükségleteknél, hiszen azokat elfeledteti. Némileg akadályoz is a mindig új táplálékot kereső betűvágy: nem hagyom, hogy leülepedjenek az olvasottak, és hassanak rám, felületesebben épülnek be az élmények, nem fogok fel minden árnyalatot, töredékesen jut el hozzám. Persze elmélyült olvasással is rejtve maradhat sok érték, egyszerűen nem lehet maradéktalanul birtokolni egy szellemi kincset; mindig másra fókuszál a pillanatnyi érzelmi és szellemi állapottól vezérelt figyelem: más sorok zengnek fel a versben, más szavak ütnek szíven, más gondolatokat indukálnak. Ezért, újraolvasva egy könyvet, teljesen újnak találhatjuk, és ellenkező érzéseket is kiválthat bennünk, mint először, mert változik érdeklődésünk, szellemi állapotunk is. Más életkorokban más kérdésekre válaszolhat egy könyv. A Háború és békét öt-hat évenként elolvastam; míg kezdetben a szerelmi szálak kötöttek le inkább, a hosszú értekezéseket kihagytam; a későbbi években életre kelt a történelem is a könyv által, az arisztokrácia szalonjaiban Napóleonról folytatott társalgás leírásánál belecsöppentem a korba, jelenlevőnek éreztem magam, mint ahogy a csaták leírása is élményszerű volt.
Az olvasás a személyiség érési folyamatában is sokat segíthet, átugorható egy-egy lépcsőfok a segítségével, és ez által az ehhez kapcsolódó gyötrelmek egy része megúszható. Mikor lettem felnőtt, nem tudom, de nyilvánvaló, hogy olvasás közben; az erkölcsöt, a tudatosságot, a felelősséget is a könyvek közvetítették. Míg feletettem magam a hétköznapokkal, az olvasás valami euforikus életérzést biztosított, ami átrepített mindenen, amit fájdalmasnak, vagy nem kielégítőnek éreztem az életemben. Nagyon sok élettudást hordtam össze másodlagosan, a betűkön át meglátott törvényszerűségekből, olyannyira, hogy néha valóságos lelki klinikát működtettem a környezetemben. A kellő tapintat és érzékenység eleve adottan, az ösztönök szintjén létezett, a módszeres gondolkodás pedig kiegészítette ezeket. A regények érzelmi, szellemi töltést adtak ehhez, pszichológiai tudást; kár, hogy saját problémáimat nem kezeltem ilyen kreatívan, azokat túl unalmasnak és eleve reménytelennek könyveltem el. Hiányzó gyakorlati ismereteket is adott az olvasás különböző területeken, mint a természetgyógyászat, az egészségügy, a főzés vagy akár az illemtan; ez utóbbi könyv (a gyerekszobát pótolandó), a bemutatkozástól a felsőszintű protokollig felszámolta tudatlanságomat, de viselkedési görcseimet nem oldhatta fel.
Tanulásomban, tájékozódásomban semmi kiszámított sorrendiség nem volt, hacsak az engem éppen legjobban érdeklő témák nem állítottak fel véletlenszerű listákat az elolvasandó könyvekből. Nekem nem a műveltség, hanem a tudás volt a fontos, ha ez nagyrészt fedi is egymást; más szóval ez mély belső igény volt, nem a feltűnés eszköze, semmiképpen nem sznobizmus. Kiváltképpen a világomat tágító, megvilágosító, a gondolat járatlan útjaira vezető írásokat szeretem. Ha nem kényszerítjük nagyobb körökre szellemünket, akkor elmaradunk saját határainktól. Nemcsak regényeket és verseket olvastam, hanem a régészettől a pszichológiáig, az irodalomtörténettől az útikönyvekig, tehát a művészetektől a tudományokig mindent. Egy kilencvennégyes naplórészletből kiderül, hogy azokban a napokban éppen Esterházy, Umberto Eco, Erich Fromm (pszichológia), Glasenapp (Az öt világvallás) könyveit olvastam, valamint két német nyelvű könyvet: Velencéről egy útikönyvet és Sagan Jó reggelt, búbánat című regényét. Ez egy jellemző lista, habzsoltam a könyveket, mindenevő voltomban csak az érték hiánya korlátozott; bár olvastam néha krimiket, bestsellereket is, különösen nyomasztó gondjaim idején; de műfaji, tematikai határokat nem állítottam fel: minden érdekelt. A könyvek mindegyike kilátó más szellemi, lelki tájakra, nyugtalanító, vagy izgalmas idegenségekre: a mindenen kívül-lét kockázatmentes kalandja.
*
A versírást nem a közlés szándékával és reményével kezdtem, hanem szórakozásként: örömforrás és szenvedély volt. Az évek során megtaláltam a nekem legjobban megfelelő kifejezési eszközöket. Formailag az írásjeleket mellőző szabad verset részesítem előnyben, a verset úgy fogom fel, mint egy folyót, ami valahonnan valahova tart és nem tagolja semmi, egységes és bonthatatlan. A gondolkodást is modellezi, hiszen gondolataink közé sem teszünk pontot, vesszőt, áramlanak szünet, megszakítás nélkül. Tartalmilag a gondolatok és az érzések egyensúlyára törekszem, mert gondolatok nélkül a vers üres szóömlés, érzések nélkül pedig száraz, unalmas. A költészet kábító koncentrátum: a valóság érvénytelenítése, vagy éppen fénnyel való átitatása, felemelése, más dimenzióba utazás, varázslás.
Egyik kedves műfajom a haiku: kevés szóval teremt világokat, csak sóhaj, lepkeszárny-rezdülés, mégis benne van, ami fontos, és ami megfoghatatlanul illanó. Felfogásom szerint két eleme van: egy egyszerű kép és egy egyszerű gondolat kapcsolódik össze, miközben megemelik egymást, olyan rejtélyes, szimbolikus és filozofikus egységet alkotnak, amely egység esszenciális kifejeződése az életnek: cseppben a tenger, nem szól szinte semmiről, és benne van minden. A haikuval összefonódnak a japán kultúra és életmód más összetevői. Az ikebana és a kevés vonalból születő rajzok is a haiku rokonai, az élet szertartásai pedig a hétköznapokat is a művészethez közelítik. A kultúrát átitatja az emberi méltóság tisztelete: egy emberibb, értelmesebb, magasabb szintű életmód mintája. Ezzel a mellékszállal azt szeretném érzékeltetni, milyen magasságokba röpítheti az életet, ha a kultúra erkölcsi és emberiességi, vallási és természeti értékekkel fonódik össze.
A közéleti verseket nem szeretem, de néha versbe töltődik a haragom az idiotizmus, az aljasság és az emberek sorsával való játszadozás miatt. A szatírát és a groteszket is elolvasom, de nem írok ilyeneket, bár ha erre lennék kihegyezve, menne: minden program kérdése. A görbe tükör felesleges, a világ magában hordja saját torzképét is, ha nem is mindig lehet tudni, melyik az igazi, melyik a karikatúra.
Elképesztően egybehangzó véleményeket hallok a verseimről: szépek, de szomorúak. Bár egy kedves, fiatal ismerősöm megvédett az egyik író-olvasó találkozón: Ez nem pesszimizmus, hanem tisztánlátó realizmus, bölcsesség. Védekezésül én is mindig előadom, hogy a pesszimizmus nem életszemlélet, én a világot nem szomorúnak látom, hanem érdekesnek, titokzatosnak. A bánat jobban inspirál, mint a jókedv, a versben átüt az örömön, de az életemben a hangsúlyok máshol vannak. Volt tanárom szavai: Ezek filozofikus, pszichologikus jellegű versek. A képei nagyon eredetiek. Egy másik tanár, író: Szinte tökéletes versbeszéd. Nagyra értékelem mind a költészetét, mind a személyiségét. G. férje: Művészetileg teljesen rendben vannak ezek a versek, csak a hangulatuk …..
Az olvasás és az írás kitölt minden űrt a szórakozásban, a kapcsolatokban, a reményekben és az életcélokban. Titokzatosság szövi át: a fény és a misztikus sötét. A tudomány, a művészet és a vallás visszatér néha eredetéhez, a mindent magában foglaló mágiához. Mi is a sötétből léptünk a fényre és oda lépünk vissza, pillanatnyi létünket nehéz nagyobb összefüggésekbe helyezni. Mégis mindenki szeretne cellája falán legalább annyi jelet hagyni: Itt jártam. Az idő magával ránt, de néhány betű maradjon: BJ 1946-?
*
Mikor írok, veszteségeimen és vereségeimen zongorázom, ha kiírni és kiirtani nem is sikerül, (az sem lenne jó, ha múlt nélkül maradnék), legalább megértem, miért akartam bosszút állni minden fiún, bár nem vétettek nekem. Nem hagyott el senki, talán a regényekből szerzett tudásnak hála, amit az emberről és a szerelemről ezen az úton, tandíj nélkül megtanulhattam. Pánik villogott szememben, ha valaki közeledett hozzám, de kioltottam egy nevetéssel; nem láthatták, hogy ez nem jókedvet, hanem zavart jelzett. Mélyebbre nem is merek menni, elég a fájdalmas felismerésekből: kiderülhetne, hogy mindennek a végső oka a nem jár nekem érzés.
A szegénység és az önbizalom hiánya miatti frusztráltság és félénkség ellenére a négy év alatt több osztálytársamnak is felkeltettem az érdeklődését, ami nagyon zavarba hozott, hiszen ez nem állt összhangban a magamról alkotott képpel. Félelmet is keltett, mert a könyvekből szerzett ismereteim szerint ez csak fájdalmat hozhat, ha komolyan veszem: nem mertem senkibe beleszeretni. Csak a büszkeségem ne sérüljön, csak nehogy elhagyjanak! Kockázat nélküli kapcsolatokba mentem bele, amelyekben nem veszíthetek, és ha veszítek, nem fáj. Elóvatoskodtam az életemet. Mindentől és mindenkitől féltem, de mindezt nagyhangú fölényességgel kompenzáltam. Amellett nagyon jó viszonyban voltam az osztálytársaimmal; nem bántott engem ott senki.
*
Reménytelenségbe szigetelődtem, élet helyett szemlélődtem, és feloldódtam ugyan barátok között, de valójában mégis rejtőztem állandóan: nem tudtak rólam semmit. Mindig másnak tulajdonítottam fontosságot, mint mások, ennek is elidegenítő hatása volt rám, megdöbbentett, mintha valami megnevezhetetlennek a túloldalán állnék, szemben a többi emberrel; mégis része voltam a kisebb közösségeknek, többnyire nem határoztam meg magam, nem váltam ki belőlük. Amikor mégis elkülönültem, leválasztódtam saját magamra, fájdalmasan lüktetett bennem a végtelen, miközben egy szűk körben keringtem. A közösség véd, de ami véd, az bekerít, korlátoz: hol csatlakoztam emberekhez, hol meg visszacsapódtam magányomba, mint mindenki más. Azt jól láttam, az emberek egymás magányát fokozzák, és az érzelmek csapdái jól működnek. Én nem mertem csalódni soha, óvakodtam a helyzetektől, amelyek arrafelé vittek volna, és az emberektől, akik bánthattak volna, a tudásomból az is hiányzott, hogy a csalódások érlelnek bölccsé. A könyvek részben megvédtek, segítségükkel megelőztem a fájdalmakat, részben pótolták ezeket a tapasztalatokat, ilyen módon mégis fejlődtem. Az ember lényege a változás, minden nap újraszületik, gondolataiból minden nap rendkívüli, felfoghatatlan világok nyílnak. A világot nehezen ismertem meg: nem hazug volt, hanem néma, úgy tartott magában, mint idegen testet. Az ember sohasem keveredik ki egészen gyerekkorából; sokáig megmaradtam én is védelmet kereső kiskorúnak, aki másokat hibáztat, nem vállal felelősséget a sorsáért. Egy kései érettség hozta el ezek megértését, a fájdalmas szabadsággal a felnőttség súlyait is rám rakva. Gyerekként is éreztem a rész-szabadságot: a zene, a humor, a játék, a gondolat röpítését ezeket nem lehetett betiltani, de a döntések szépségét, az indulás izgalmát nem.
A szabadság különbözni merés, tehát magány; de megfordítva, a magány is bizonyos mértékű szabadság: nem-alkalmazkodás. Buborékában elérheti az ember a békességet és önmagát: személyre szabott menedékét. Jóvátehetetlen dolgaim terhét a későn megtanult igazságok csak mérhetik, de le nem vehetik. Az ember másoknál keres menedéket, de csak magában találhatja meg, én nem láttam kapaszkodókat sehol, mintegy a semmibe tűzve léteztem. Nem vártam arra, hogy minden elrendeződik, jóra fordul, ellenkezőleg, végzetesen és véglegesen reménytelennek láttam mindent, nem is kerestem utakat, megoldásokat; örvényt tápláltam magamban, ami levitt mélységes mélyekig, ahol egyedül voltam, mindig egyedül.
A magányt és a kiúttalanságot álarcokkal fedtem el, ne lásson senki szorongásaim közé. Idegeimet borzolta már a feltételezés is, felfedezik minden gyengeségem, és lefokoznak, sikoltott bennem a maradék önbecsülésem hangja: ne sajnáljanak! Ha kiléptem az osztályból, újra rám zuhant minden: az otthoni szegénység, bánat, a saját sorsom kilátástalan sötétje. Kétségbeesés bénított, mint tárgy jelentem meg, mint eszköz, a tükörben az arcommal néztem az arcomat, a mozdulatlan, anyagszerű, semmilyent; amikor nem baráti körben voltam, nem fejezett ki semmit. A különbségre a viselkedésemben, akkor döbbentem rá, mikor egy fölöttem járó lány elcsodálkozott azon, hogy elnevettem magam: Nahát, téged még nem láttalak nevetni! Az osztálytársaim pedig úgy vélték, hogy én mindig nevetek. Tévesen ítéltek meg barátok, idegenek, a látszat szerint raktak be a megfelelő fiókba. Ha nem nyitjuk ki az arcunkat, nem adunk kulcsot, akkor más sem tudja kinyitni. Ezért nehéz magamról és a szűkebb, de a tágabb családról is írni, mert nagy ellenállással küzdök: odaadjam-e ezt a kulcsot. Persze maradnak dolgok mindenképpen, amelyeket nem tudok közölni, még bennem sem fogalmazódtak meg, hiszen még magunkról sem tudhatunk mindent; ahogy a ma érvényes magyarázatok is holnapra módosulhatnak.
Kívülről vártam csodát, segítséget, mivel magamban nem találtam, de a világ makacsul elmerült saját ügyeiben, közönnyel ejtett engem, minden fájdalmammal együtt.
*
Az anyagiakon sok múlik, de nem minden; nálam az is tetézte a nehézségeket, amit nem tudtam, és amit rosszul tudtam; azon kívül az, hogy nagyon nagyra nőtt bennem a biztonság iránti igény: az életnek szerény, de biztos keretei legyenek. Tévhiteim is gúzsba kötöttek, például az az elképzelésem, hogy két gyereket mindenképpen harminc éves korom előtt kell megszülnöm, ilyen mintákat láttam akkoriban, de a biztonság az első, tehát előtte még lakást kell venni, építeni: ezzel minden még lehetséges esélyt felszámoltam. Nem írható elő, milyen sorrendet állítson fel az ember, mindenkinek más lehet a jó, nem lehet sémákban gondolkodni. Ma már úgy gondolom, többet tud adni a gyerekének az az anya, aki beérik valamivé, megérik minden értelemben. Sok más tényezőt is figyelembe kellett volna vennem, ha rendelkezem a kellő élettapasztalattal, amiből meríthettem volna, de alapvető ismereteim is hiányoztak az élethez, és ezt nem pótolhatta teljes egészében a könyvből szerzett tudás. Azt gondoltam, hogy az értelmiségi léten kívül is van élet, meg azt, hogy ugyanaz vagyok papírral, mint nélküle. Ez utóbbi a legnaivabb elképzelés: százszor meggyőződhettem róla, hogy az emberek először azt nézik, milyen papírod van, és csak utána, mennyit érsz; a diploma eleve felkerekíti az értékedet, megelőlegeznek neked minden lelki, szellemi magasrendűséget, és, ha nem felelsz meg az előzetes pozitív ítéletnek, akkor is csak vonakodva fosztanak meg tőle. A tévedéseim beépültek lelkembe, elmémbe, mint a téglák, nem lehetett többé kibontani őket, csak az egész ház lerombolásával. A hitem kevésnek bizonyult, a másoké lehetett volna kapaszkodó, de nem áradt felém senkitől a bizalom. Vízszintes életbe záródtam, nem láttam felfelé. Nem hívtak a mindenfelé induló utak, de csodáltam azokat, akik elindultak, akik tudták, hova mennek, és el is jutottak oda. Rémülten érzékeltem, nekem gyökerem nőtt itt; most én vagyok magamnak a kihívás, és az elrettentő példa is.
A fájdalmak, frusztrációk szorításában hajlamos voltam mindenkit túlértékelni, magamat pedig mélyen lebecsülni. Igazságos akartam lenni mindenkihez, az egyszerű emberek iránti lelkesedésemben hittem, hogy mindenki egyenlő, miközben hol beleértettem, hol meg kivettem magam közülük: ebben az értelemben is köztes létben vergődtem. Az is lehet, hogy mindez öncsalás volt, önfelmentés, hogy ne kelljen erőfeszítéseket tennem, és ugyanakkor megmagyarázzam magamnak, miért pont így jó minden, ahogy van. Nem rendelkeztem annyi erővel, hogy megfordítsam a sorsom, ezért kényelmessé próbáltam hazudni. A kisebbrendűségi érzés és a kishitűség hozta létre azt a szövevényt, amelyben csak önámítással tarthattam fenn magam: a helyemen vagyok, jó így nekem. A gondolkodásmód és az érzelmi élet önvédelemre kialakított struktúrája szabályozta a tiltásokat és megengedéseket, a kerülő és átjáró utakat, a túlélés érdekében. Mások is úgy tesznek időnként, sokszor megfigyeltem, mintha minden rendben lenne az életükben, nem nyitják ki az ajtót a végtelen kínok és a cselekvés kényszere előtt. Elutasítják, ami nehezen elérhető, amiért küzdeni kellene; azt hiszik, amit letagadnak, nem fájhat, amit lebecsülnek, az nincs, és nem is gyötörhet a hiányával. Ilyenkor fordulnak az alkohol, a drog, a túlhajtott szex felé, hogy ezek segítsenek a háttérbe taszigálni azt, ami megoldandó feladat lenne. Nálam még problémáim feldolgozatlansága is szerény formában fejeződött ki, én csupán cigarettázni kezdtem, illetve nagyobb mértékre váltottam a gimnáziumi lopva elszívott néhány szál hoz képest.
Csak egy láncszem voltam a paraszt ősök eleve elrendeltnek tűnő létezésmódjában. Síkságon jártam, amelynek végtelen kiterjedésében sehol egy emelkedő, ahonnan kilátnék valami célra. Könyvekből nehéz összerakni egy személyiséget, amely harmonizál adottságaimmal, képességeimmel és vágyaimmal, ahhoz pedig, hogy a sorsnak vélt történelmi meghatározottságból felszabadítsam magam, szó szerint a saját hajamnál fogva kellett volna kihúznom magam egy olyan talajból, amibe belegyökereztem. Nekem nem volt történelmi örökségrészem a szellemi életben, vagy volt (hogy is van ez?), de kikövetelni azért lettem volna képtelen, mert magam sem voltam meggyőződve, hogy megillet bármi is: ebben már a nevelésemnek is szerepe volt. Akiknek sikerült ez a mutatvány, azok sem tudtak a másik helyen meggyökeresedni, mert újra és újra kitépték őket onnan. El nem mesélt történetek szólnak erről, ki nem mondott és ki sem gondolt szavak festik, az elvont fogalmak mögé rejtik. Mindenki belehal egy kicsit, – van, aki valóságosan is -, ha átlép egy másik világba. Legjobb esetben is sebekkel gazdagon, vagy nem egészen felfogva helyzetüket, élték az értelmiségi életet, mint turisták, akik elvetődtek egy egzotikus tájra, ahol a közösség szokásrendjét, felépítését nem értik, és amely is nem akarja befogadni őket. Egy új szellemi honfoglalás, egy csodaszarvast követve, talán helyére juttatott volna mindannyiunkat. Nem kellene ilyen bonyolulttá tenni az ügyet, normális ember nem sokat gondol ilyesmire, de aki soha, az meg érzéketlen, és nem ért semmit. Mindenesetre ezeket a sorokat csak titkosírással lenne szabad felróni valahova, így elkerülhetné az ember, hogy kisemmizettségében még szánalmas és nevetséges is legyen.
*
Úgy kezdődött, hogy minimális romlást észleltem a látásomban. Néhány munkatársam éppen a szomszéd városba, a szemészetre készült, csatlakoztam hozzájuk. Az a nap most is rémálomnak tűnik, pedig már sok mindent átértékeltem. Lesújtó tényekkel szembesültem. Még abban a döbbenetben is észrevettem, a doktornő milyen nehezen mondja ki az „ítéletet”: mindkét szememet meg kell műteni. Akkor láthatatlan falak emelkedtek körém, kizáródtam valahonnan és bezáródtam valahová. Mást jelentettek a szavak. A csend is mást jelentett. Másnak tűnt a természet, a munkahelyemen sohasem láttam olyan csodálatosnak a nyírfát és olyan sugárzónak az eget; otthon a szőlő zöldbe borította az udvart, a rózsák földöntúlian illatoztak. Akkor szokott így felragyogni minden, ha rájössz, hogy elveszítheted. Úgy néztem mindent, mintha utoljára látnám. Másképpen láttam az embereket is, és tudtam, nemsokára ők is másképp látnak engem.
Illusztráció: “Felhőváros” (fh. V. Hammershøi)
Ezek is érdekelhetik!
Búzás Huba: Emlékezésem Juhász Ferencre →
Lukáts János: A hatvanadik… →
Jámborné Balog Tünde: Töredékek az elhagyott színtérről →
