Egy könyv – három méltatás
*
(Pálfi Ágnes, Tamási Orosz János, Turai Kamil
Demeter Szilárd: Kéket kékért [Irodalmi Jelen Könyvek, Bp., 2017] kötetéről)
Pálfi Ágnes
„Mert kialszik a keletkezés és nincs tudás a pusztulásról”
Vajon kicsoda ennek a rémálomszerű történetnek a főszereplője? Kicsoda valójában Egyszemjankó, akit az elbeszélő rendre kisgyereknek titulál? – holott a címként tőle választott idézet alapján joggal nevezhetné akár koravén bölcselőnek is.
És kicsoda ez az elbeszélő, aki képes lejegyezni nemcsak a történetben megszólaló alakok különös szófordulatait, de kimondatlan gondolatait is, s e szólamokból létre tud hozni egy olyan személyközi drámai struktúrát, mely a brutális életvalóság energiatöbbletével nyűgözi le az olvasót, aki – bevallva, bevallatlanul – sosem pusztán irodalmi élményekre vágyik?
A Végszótár harmadik bejegyzésében Demeter Szilárd konkrét fogódzót ad e tekintetben: kiderül, hogy éppen a (tokaji?) írótáborból autózik szülővárosa, Szentegyháza felé. Íróként identifikálja tehát magát, s egyúttal elbeszélői módszerébe is beavatja az olvasót: elmeséli, hogy miután alkalmi utasával élénk párbeszédbe elegyedett, ez a bejegyzés a világ legtermészetesebb módján, szinte magamagától kerekedett az újonnan megismert stoppos miniportréjává és miniéletrajzává (emlékezzünk Szegedy Maszák Mihály nagy karriert befutott könyvcímére 1980-ból: „A regény, amint írja önmagát”).
No de mit gondoljunk Egyszemjankóról?
A Végszótár első bejegyzése mintha kulcsot adna e mesebeli névvel illetett főszereplő kilétére nézvést is: eszerint lehetséges, hogy amit olvasunk, valójában Egyszemjankó elbeszélése, egyfajta curriculum vitae, melyet jó néhány évvel a történet lezárulta után vetett papírra – feltehetően ő az tehát, aki idővel íróvá lett. Az autobiografikus jelleget erősíti az elbeszélés egyik vezérmotívuma is: a görög bölcselet jelenléte, mely nemcsak Egyszemjankó apjától örökölt szellemi muníciója, hanem a filozófiát végzett Demeter Szilárd alkotói portréjának is jellegadó vonása.
Az elbeszélésfüzér történései – mint túl a kötet felén, a Sofőr című fejezetből kiderül – az 1990-es romániai forradalmat megelőző időszakban zajlanak. Első ránézésre ezek szinte kivétel nélkül egy süllyedő világ rémdrámái. A szereplők mit sem sejtenek arról az erjedésről, mely valahol máshol zajlik, s némi reményre adhatna okot. E történet „földből kinőtt” gyermekhősei, a Hargita lábánál cseperedő Egyszemjankó, Orrbelefütty, Kagur s az ő testileg és szellemileg is megnyomorított felmenői azonban mintha egy másik bolygó lakói volnának. Az égbolton megjelenő sarki fények láttán sem valamiféle pozitív történelmi fordulatban reménykednek; e káprázatos égi tüneményt a végítélet előhírnökének tekintik.
„Magyarország messzire van” – írta a fiatal József Attila néhány évvel Trianon után, és nem kétséges, hogy ő még arra a „hegyeken túli” Erdélyországra gondolt, melynek lakói töretlenül hittek a mitikus ősök feltámadásában, Csaba királyfi csillagösvényében. Ám a 20. század második felére a székelység küldetésébe vetett hit jócskán megrendült – trianoni határainkon innen és túl is. S utólag őszintén bevallható: az anyaország nemkülönben megkínzott lakóiként, sőt ellenzéki értelmiségiekként a rendszerváltozást közvetlenül megelőző években is úgy véltük, hogy ez a proletárnak becézett diktatúra, ha nem is örökké, de beláthatatlan ideig el fog még tartani. És sokan közülünk nem élték túl az ember alatti létezés kínját és szégyenét többségi magyarként, itt az anyaországban sem.
Demeter Szilárd még meg sem született, amikor a hetvenes évek derekán négy sikeres öngyilkosság történt a magam legszűkebb családjában. Anyám volt az ötödik áldozat, aki 45 évesen, úgymond természetes halált halva hagyott itt bennünket, menekült ki az életből. Már akkor tudtam, hogy az ötvenes évek első felében született nemzedékemnek nincs hová belépnie: apáink, a „fényes szelek” egykori élcsapatának hitehagyott utóvédharcosai ültek a pozíciókban, kapaszkodtak az íróasztalukba. De nekünk magunknak sem voltak szüleinket leváltó ambícióink. „Csak azt ne!” – tiltakoztam mint frissen végzett egyetemista, amikor néhány nappal anyám halála után két marcona katonatiszt ajánlgatta, hogy – hiszen mi sem természetesebb – álljak be a megüresedett helyére a katonai főiskolán orosz nyelvet tanítani. Olyan tiszti iskolásoknak, akik az anyanyelvükkel is hadilábon álltak – anyám éppen eleget panaszkodott emiatt.
1972-ben volt az első önálló költői estem a Fiatal Művészek Klubjában, s 1977-ben jelentek meg első verstani tanulmányaim Puskinról, Aranyról, József Attiláról. De tanítani sehogyan sem akaródzott. Mit is tudnék én mondani Vörösmarty Szózatáról középiskolás diákjaimnak? – tettem föl magamnak újra meg újra a kérdést éveken át. Talán nyolcéves lehettem, amikor szilveszter éjszakáján először rendített meg Bessenyei Ferenc előadásában ez a költemény, pedig még nem sejtettem, hogy kopott néprádiónk egy kivérzett ország hűségesküjét közvetíti.
Aztán – már negyvenen túl – mégis úgy hozta az élet, hogy előbb egy jó nevű budai gimnáziumban, majd egy vidéki egyetemen kezdtem tanítani. Diákjaim nagyon szerették a „storytelling” műfaját, hiába intettem őket, azt gondolván magamban, hogy a klasszikusoknak ez a fajta megközelítése a népszerű szappanoperák hatására jött csupán divatba. De most, Demeter Szilárd könyvét olvasva úgy érzem, itt többről van szó. Ez a kötet olyan képtelen és leállíthatatlan történetek láncolata, melyekbe gyermekhősei akaratlanul sodródnak bele, és esélyük sincsen rá, hogy elkerüljék az életüket fenyegető katasztrófát. Mintha ezt a világot, amelyben élünk, nem az emberi szándék és akarat uralná, hanem a Végzet, akárcsak azt a világot, melyről a görög sorstragédiák adnak hírt.
Egyszemjankót apja gyermektelen feleségének bosszúja üldözi, sorra pusztítva el a hozzá legközelebb álló nemzedéktársakat: a nagytermészetű Kagurt, aki egy „fejes” fattyújaként jött a világra, és az önmagát istennek képzelő Orrbelefüttyöt, aki születésétől fogva „debil”, miközben színjeles tanuló, és – amolyan gyermek Jézusként – a Napot szeretné lehozni az égről (a népes szereplőgárdában az említés szintjén van „tartalékban” egy Jézus nevű alak is, de az ő története homályban marad). Orrbelefütty eme küldetéstudatának éppúgy Platón – az Egyszemjankótól hallott platóni barlanghasonlat – az ihletője, mint a Kagurban megképződő életcélnak, aki ugyancsak az ő közvetítésével ismerte meg A lakoma androgünmítoszát, melynek hatására úgy dönt, hogy felkutatja énjének tőle elszakított másik felét. Ám az oktalan és értelmetlen halál – akárcsak Orrbelefüttyöt – őt is utoléri. Kagur bandája, a cigi-pia-szex szentháromságára fölesküdött, állati energiákkal felvértezett gyermekközösség vad és kegyetlen, ugyanakkor biztos érzékkel fogadja be a tényleges fizikai és/vagy szellemi többlettel bíró újoncokat – az életben maradás vastörvényét érvényesítve. Így kerül a csapatba a kis termetű, de bátor és erős – halott apját, akár egy elpusztult vadat feldarabolni képes – Egyszemjankó is, akit Kagur, a vezér ráadásul a barátjául fogad. Úgy látszik, újraképződni volnának képesek azok az igazi, hathatós értékek, melyek az emberi közösségeket működőképessé teszik. Túlzás volna, ha azt állítanánk, hogy ezek a bandába verődött kamaszok morális lények. De megvan bennük a csíra, mely erősebb a külső szabályrendszerek mozgatta világ hamis erkölcsi kódexénél, s ha megvolnának rá a minimális feltételek, minden bizonnyal képesek volnának a káoszból a maguk belső törvénye szerint rendet, életrevaló közösséget teremteni. Ezért is pótolhatatlan a veszteség, melyet ez az isten háta mögötti világ elszenvedett. Ebben a történetben az a legfájdalmasabb, hogy nem a már létező értékek pusztulnak el, hanem maga az értékképződés öntörvényű folyamata töretik meg. Egyszemjankó az egyedüli kivétel, aki végül mégiscsak megmenekül, és elindul a személyiséggé válás útján. Ennek biztos jele, hogy rátalálván a saját történetére, többé már nem apja tanításait visszhangozza.
Arany János Gvadányi Peleskei nótáriusát és Rontó Pálját méltatva azt állítja, hogy az epika (illetve a költészet általában is) az alakteremtéssel kezdődik, annak érdekében, hogy ez a teremtőjét felülmúló személyiség „mint kicsinynek, nagynak ismerőse nemzedékről nemzedékre fönnmaradjon”. Van erre az alakteremtésre példa az úgynevezett gyermekirodalomban is; elég, ha itt most csak Nemecsek Ernőt, A Pál utcai fiúk közlegényét említjük, aki hiába áldozza életét a grundért, hiszen ez a sajátjuknak tekintett földdarab végül egy idegen építési vállalkozó tulajdonába kerül (Molnár Ferenc világszerte ismert műve 1906-ban, tehát még jóval az első világháború és Trianon előtt íródott).
William Golding 1954-ben megjelent regénye, A Legyek Ura tudomásom szerint úgyszintén választható kötelező olvasmány nálunk az általános és középiskolákban – a „sokkterápia” áldásos hatására hivatkozva. A magam részéről Egyszemjankó nem kevésbé sokkoló történetét ajánlanám helyette mint beavató olvasmányt az ember- és magyarságismeretbe, valamint úgy is, mint e kamaszkorosztály számára igencsak alkalmas ráhangolót a fontos és érdekfeszítő kortárs irodalomra.
Demeter Szilárd: Kéket kékért, Irodalmi Jelen Könyvek, Budapest, 2017; valamint uő: Hármasoltár (Kéket kékért; Lüdércnyomás; Tempetőfi naplója), Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft., 2018.
Tamási Orosz János
„…sarki fényt láttak a Hargita fölött…”
Demeter Szilárd irodalmi szakaszhatárjegye
Tulajdonképpen nagyon könnyű lenne megoldani ezt a helyzetet; Demeter Szilárd öt éve megjelent könyvét (Kéket kékért, Irodalmi Jelen Könyvek, Budapest, 2017) – melynek újrafókuszálási ötletét Szondi György, úgy is mint a Napút Online főszerkesztője vetette föl, kezdve a regény másodközlésével – e helyt elemző, minősítő recenziónkban be kellene sorolnunk a disztópiák közé, s annak közegében élvetegen „ellubickolva” szépen s könnyen odahelyezhetnénk eme remekművet az ezredforduló legjava szépirodalmának pannóján. Mert oda tartozik, idővel ezt hangsúlyozni is fogjuk, ám elsőbben azt tisztázzuk: miért járhatatlan a fönti út? Nos, leginkább azért, mert a kötet műfaját tekintve határozottan nem disztópia, fogalmilag ezt szóba sem kellett volna hoznom, ám mégis megteszem. Régóta bántja ugyanis a fülem-szemem ez a szó, valamiképp divatos kifejezéssé, „romkocsmás szlenggé”, avagy irodalmi műhelybeszélgetések laza szófordulatává válása időnként már-már irritáló; a könnyebbség kedvéért e közegben már az is disztópia, ami nem – elegendő ehhez meghökkentőnek lennie; ám nem ezért érzem zavarónak; emiatt rövidke kitérőt sem érne; hanem ha az a lazaság, ami az ilyen s ehhez hasonló könyvek tényrétegeit, kőkemény valóságelemeit, brutális (helyzet)jelentéseit egyfajta párhuzamos valóságban zajló történésbe ágyazza, s így/ahol azokat mintegy absztrahálva értelmezi, fordítja át valaminő metaforává. A disztópiatörténetek – noha az ábrázolás módjai azokban a kegyetlentől a nevetségességig terjednek –többnyire valami szörnyűség bekövetkezte utáni helyzetet ábrázolnak, szereplőik pedig a humanista ember alaptulajdonságait őrizve, vagy fokozatosan fölismerve azokat, harcba szállnak s „legyőzik a gonoszt”. Ám ha elbuknának, a tett gesztusa egyfajta optimizmussal csábítja el az olvasót, a példázat egyfelől csökkenti a veszély realitását, másfelől növeli annak – épp relativizálható mivolta miatti – legyőzhetőségét. Illetve ennek csalóka hitét.
De miért fontos itt olyan sokat elidőznünk? Hiszen már kimondtuk, hogy a Kéket kékért – nem disztópia. Csupán azért, mert az irodalmi diskurzusok szintjén, az elemzések tükrében – bár, ha az említett definíció gyakorisága a könyvünkről történő beszélgetések során korántsem túlzó mértékű, de előfordul – a megismert történet visszahatása válik jóval nehezebbé. Az olvasó, ha föl zaklatja is némely fordulat, végül olyan érzéssel teszi le a könyvet: de jó, hogy én nem ott. És de jó, hogy az író akár még szórakoztatóan is tud főzni a horroradalékok látványkonyhájában. És milyen remek mozi lehetne ebből, minek nekünk a Stranger Things, például? És végül is, az 1984, a Fahrenheit 451 vagy akár Az ember tragédiája is disztópia, a műfajhatározók szerint, a létező legjobb világok átalakulásának legrosszabb lehetőségeiről való fantáziálás mind. Ahogy ez is. Mert hát azért a valóság… És megkezdődik, ezen a ponton, a valóság, a múlt olyannyira felszínes narratív megközelítése, a mélyebb vagy hézagos ismeretek olyan traccspartija, amelyre sem az említett művek valamelyike, sem az itt és most konkrétan tárgyunkként szereplő alkotás egyik eleme sem hat vissza. Nem emelődik önmagunk történetiségébe, a hatások és ellenhatások megértési folyamatába a cselekmény szédítő tempójú diaporámalüktetése, avagy még inkább a laterna magica művészetének korában szokatlan, döbbenetes sikere; szinte látjuk magunk előtt a Kéket kékért gyerekseregét, ahogyan üvöltve ünneplik az alvó ember nyitott szájába ugró patkányok látványát.[1] A villódzó kép saját világukat tükrözte, a rettenet csak akkor félelmetes, ha természetellenes, ha szokatlan; ám ha a borzalom a mindennapok megszokott velejárója, akkor hatalmas nevetésbe torkolló megnyugvást eredményez annak felismerése: kigúnyolható, csúfolható. És nem válik – hogy valamiképp kanyarodjam a műfaji behatárolás kérdéskörének ágához-bogához vissza – az absztrahált világ valóságának teljes megértésévé az akár csak diskurzív értékelés, elemzés, kibeszélés.
Mert ebben a regényben valami olyasmi történik, ami visszanyúlik a modern regényfölfogás kezdeti korszakaihoz. Túllépve (és visszahátrálva, meghaladva, de nem megtagadva) mindazon, amit a modern és posztmodern évszázada a borzalmakról való tanúságtétel gesztusától fűtve (de kinyilatkozásaiknak nem biblikus erejű próféciatudatot kölcsönözve) könyvespolcainkra halmozott. Ismétlem magam, recenzensként szólok, így hát nem igazán nyílik terem elmélyült irodalomtörténeti íveken át megrajzolnom ezen sejtés eredőit, de a szerző kegyetlenül természetes iróniája, az abszurd képek tökéletesen élő, eleven, valós ábrázolása; mint a modern digitális kamerákban a dagerrotípiafunkció választásával készült fényképeken, úgy jelennek meg előttünk az arcok, a városképek, a csoportos jelenetek; s általában a regény plasztikus morbiditásán át e mondatok mintha Rilke prózájának[2] kortársaként szólnának, s még inkább, mintha a szerző azt a korszakhatárt képviselné, amelyről nagyon részletes, rendkívül – manapság – fontos alapműként mesél nekünk Hermann Broch, a Hofmannsthal és korában. Valahol itt gyökeredzik Demeter Szilárd prózaírói ihletettsége; a megtalált forma; a kezdetben csak plasztikus, éles, mégis áttetsző tartalmú, kavargó képek kaleidoszkópja; megszilárdult a sodró lendületű kisregény belső szerkezetének fegyelmezettségét elősegítő írói-szerkesztői technika segítségével. Lényegében alig tett mást a szerző, mint véglegesítette a történet lineáris narratíváját, s a mégis előzményekre utaló, az események egymásutániságában születő kérdésekre adható válaszok feloldásához szükséges korábbi történetek már a „hely” sajátos mitológiájának elemeként jelennek meg, mesélődnek el, szövődjék össze általuk is az, ami amúgy – a végtelen mítosz tekintetében – már sejtelemként megfogalmazódott az olvasóban; de hát a mágikus realizmus sem maradhat kívül elmondott története szálainak végső elvarrásán.
Mert, igen, a fülszöveg szerint is – amit azért általában jóváhagy a szerző – a történet a mágikus realizmus kellékeiből építkezik; az ilyenkor technikai szükségletként felvillantott „skatulyák” is feltűnnek, a szerző világát Bodor Ádáméhoz és Gabriel García Márquezéhez hasonlítják, s ezzel akár egyet is érthetünk, föltéve, ha valóban ragaszkodunk ahhoz, hogy Demeter stílusa folytatás és nem visszacsatolás, csatlakozás; ha elvetjük annak lehetőségét, hogy a szerző önmaga írói lehetőségeit – s talán a szépirodalom egészének átgondolását – a föntebb említett korba helyezte inkább; s egyik lehetséges mottóként – ami itt kiemelve e szövegösszefüggésben, meglehet, csak zanzásítja a recenzens véleményét – Von Hofmannsthal eme mondatát választotta: „Azáltal, hogy valami összegzőt mondunk ki a valóságról, az álomhoz közelítjük már, sőt, a költészethez”.[3] Mint a lap alján megjegyeztem, én innen építeném föl, avagy – a magam értését könnyítve csak – innen éreztem megfoghatónak e kötet s mögöttesében a szerző esztétikai-etikai kiindulópontját; a régi, de kudarcba fulladt kiindulópontra kell visszatérnie, hogy összeálljon a novellisztikus leírásokból, a részletekből a teljesebb egész, a történet íve, s talán nemcsak e regényé, hanem – sejtésem szerint – a szerző szándékainak megfelelően immár a további művek gondolkodási folytonosságát megteremtő œuvre. Jellemzőnek érzem a szerző általam e korhoz kapcsolására Broch említett munkájának számos megállapítását, de mindenekelőtt ez kívánkozik ide elemzésünk további folytatásának irányaképp is: „Minden értékrendnek – dialektikus okokból – létre kell hoznia ellenrendszerét, vagy helyesebben imitatív rendszerét, amelyben a végtelen értékcélt – a vallásban isten [sic], a tudományban az igazságot, a művészetben a szépséget – leszállítják a végesbe és a földibe, és éppen ezáltal »érték-telenné« teszik: ez az Antikrisztus lényege. Az etikus tartás, amely e rendszerek keretében hárul feladatként az emberre, és amelyet a tevékenykedés, a gondolkodás és az alkotás »jócselekedeteiben« kell manifesztálnia, a végtelen értékcél közvetlen funkciója, és ezért jut földi lecsapódása – és ez különösképpen a művészi alkotásban látható – esztétikai hatáshoz, válik esztétikai értékké.”
De mi történik, mi kezdhető el akkor, ha minden egész eltörött? Amikor – mint az iménti ráutalásban – a költő még szerencsés helyzetben van; még ráérez a világ, az egész, a teljesség hiányára, látja, hogy eltörött, van tehát képzete, fogalma az előző egészről, a tökéletesebbről, ellentétben Demeter Szilárd regényének fő- és mellékszereplőivel s a kötetben megismert helyzettel; ami azért sem disztópia – hogy lezárjam annak szóba hozását egy itt, az elemzés konkrét szakaszát elindító bekezdésben –, mert ez a világ, ennek itt és mostja a világ egésze; van folytonossága, de nincs jobb vagy rosszabb előzménye, minden változatlan; „nincs túlvilág […] nincs semmiféle üzenet, inkább csak alvilág van, a Hádészé, a hegyoromhoz legközelebb eső csermelyt nevezte Sztüxnek, ha megtalálod a másik négyet, akkor bejártad a világom” (18–19.), olvassuk az egyik mondattoldásban; a regény egyik erősségét a félmondatok adják, a másikat az, hogy nincsenek benne félmondatok; de térjünk vissza tehát eme világ egyetlenségéhez; a főszereplő ebben él, elzárt világából apja halála után kerül a nagyobb – kisvárosi? telepi? –, ismeretlen kiterjedésű világba, mert belső törvényei által kijelölt határok között zajlanak történései, de ezt nem valamiféle külső törvény szabja így; egyszerűen ezt kell belakni, mint egyetlen realizmust a beszűrődő magánmitológiákkal együtt; ha itt kell, akkor itt lehet létezni. Feloldozás nem jöhet, „ha ezt a feloldozott embert valaki kényszerítené, hogy a fénybe pillantson, ugye megfájdulna a szeme, és menekülve fordulna el afelé, amit látni képes, és azt valósabbnak vélné a neki mutatottaknál? […] és ha valaki erőnek erejével fölvonszolná a szirtes meredélyen, és nem bocsátaná el, míg ki nem vezette a napvilágra, vajon nem kínlódnék szegény, nem zsémbelődnék, hogy miért húzzák-nyúzzák, és mikor kijutna a fényre, a nagy sugárzástól káprázó szeme látna-e valamit is abból, amit igazi világnak tekintünk?” (51–52.)
Kezdetben azt gondolnánk, hogy ennyi lesz, ennyi marad a történet. Kegyetlen realizmusból szőtt krónikásének, egy olyan világról, amely nem ismeri a jót, nem ismeri a szeretetet, nincs metafizikai térhez-térbeliséghez köthető lelkisége; egy rossz hely, ahol csak a rosszból lehet építkezni, és semmi remény a változásra, hiszen itt mindenki tapasztalata szerint az idők kezdete óta ez van, és így is fog maradni. Nincs miben s miért reménykedni, mert ez az optimális állapot; mintha egyetlen hangon, egy hosszan kitartott fisziszen skálázna itt minden történés. Ám ez korántsem jelent gyorsan felfejthető, azonnal átlátható történetet; lassan, akkurátusan ismerkedünk az egyébként meglehetősen bonyolult, összetett, több idősíkot összekötő cselekményfolyammal, s a szereplők a gyakorlatban eltérő, de érzelmi sivárságban majdhogynem azonos – gyűlöletet és bosszút tápláló – motiváltságával. E ponton válik nemcsak – mint addig – érdekessé, de megérthetővé a regény címe: Kéket kékért. A mottó – Mózes II. könyve 21. fejezet, 23–25 (Károli Gáspár fordítása) – látszólag egyértelmű, valójában további gondolkodásra sarkall bennünket: a kötet tartalmi jellemzője a jó teljes kizárása, a rossz azonnali vállalása, követése, mondhatni, életvezetési vezérfonala, s ilyen értelmezésben akár figyelmeztető jelzésnek is vehetjük a cím s a mottó utalását. Kimondja, tudtunkra adja: mire számíthatunk. Avagy hagyj fel minden reménnyel… A lezáró bekezdésekben a főszereplő nagyapja idézi is, nyomatékosan, ezt a passzust, a Bibliára mutatva, válaszként unokája kifakadására: „maguk meg vannak bolondulva ezzel a bosszúval, Kagur is egy feszt bosszút akart állni, akkor hát csak igaza volt apám görögjeinek abban, hogy a természet szerint történő mozgásnak inkább a Viszály az oka, semmint a szeretet” (157.). Mert a gyermek mesevilágában valami jelen van ennek ellenoldalából; de mintha csak valami ködös álom világába vezetne. „…mindegyikünk egy egész ember fele, egyből vagyunk kettőbe vágva, mint a félszegúszóhal. Mind csak keressük hiányzó másik felünket. Eredetileg ugyanez volt a természetünk, és egyetlen egész voltunk; és épp ez egész voltunk áhítása és hajszolása a szeretet” (65.).
S innen visszacsatlakozva történetünk kezdeti pontjára, immár annak lényegére törően csak el kell mondanunk: miért is tartjuk kiemelkedőnek ezt a regényt, kortárs szépirodalmunk felsőbb osztályába tartozónak. Egyfelől a primer elbeszélés okán; az erdélyi létezésnek azt a sivár valóságát jeleníti meg, melynek valós képét alig-alig akarta/akarja tudomásul venni a magyarországi átlagolvasó; ugyanakkor a lét eme kiszolgáltatottsága helytől és időtől is elvonatkoztatható lenne, s így egyetemes értelmezésre, befogadásra is módot ad. De maradjunk annak konkrétumánál: a romániai forradalmat közvetlenül megelőző hónapokba ágyazódó történet egy gyermek és közössége hányattatásainak, föl sem ismert szenvedéseinek szenvtelen, olykor már ironikus leírása; fölkavaró, elengedhetetlen történet. Nem beszélve a szerző elegáns stílusjegyeiről: úgy ágyazza balladisztikus keretbe történetét, hogy semmilyen későbbi eszközzel nem utal valamiféle erdélyi irodalmi hagyomány folytatására. Meghaladja azt, de egy tisztelgő főhajtással együtt. Az első („Először és utoljára azon a télen láttak sarki fényeket a Hargita lábánál élő székelyek.”) és az utolsó („Imára kulcsolt kézzel ült nagyapa és unokája, mosolyogva nézték egymást az imbolygó gyertyafényben, és várták, hogy valahol meghaljon egy nő.”) mondatok drámaisága a népballadákéval vetekszik, hadd ne időzzünk itt el ennek nagyszerűsége fölött, tekintsük egyszerűen evidenciának, minden értelemben. Hogy aztán az első mondat már belecsapjon a misztikus – szekunder – jelentéstartományába; nem kívánnám amúgy a konkrét történet gombolyagát szétszálazni; belekezdeni annak lassú, aprólékos kibontásába, ami a tulajdonképpeni lényege minden történés háttere előtt, hogy megváltható-e itt, valamiképp, az élet s vele az emberek. Képesek-e valami mást legalább elképzelni? Meghallani, ha eljönne, a Megváltót, avagy épp az Antikrisztust ismernék föl, azonosítanák benne? Nagyon pontos logikai szál mentén fakad föl ez a metafizikai lehetőség; a sarki fény utalhat az eljövetelre is akár, s hát el is jön a „városnak csúfolt telep” életébe a gyermek, addig édesapjával élt a fönti hegyekben, aki orvosként szolgálta a bányászok életét, s a gyermek mindent megtanult tőle, amit az tudott. Görögül írni, olvasni, az ógörög mitológia alakjainak életén tűnődni s valamiféle profetikus álmokként mesélgeti is azokat; de kiválóan megtanulja az emberi test anatómiáját, minden szerv lényeges funkcióját s a test egészének összefüggéseit. Ám az ógörög mítoszok világának ismerete sem változtat a dolgok menetén, ismét vérbe és bosszúba fordul az élet, mint már annyiszor, a kezdetek kezdetétől fogva; hisz itt élünk, Tartaroszban. Ahová azért ellátogathatna az Isten, avagy lehetnénk azok mi magunk is, na de milyenek? Ha szépen, türelmesen ismerkednénk meg a létezővel, tűnődött a gyermek, az ember „Először csak az árnyképeket látná, aztán emberek és más dolgok vízi tükörképét, később magukat a dolgokat; aztán már könnyebben szemlélhetné a csillagokat és az eget, persze csak éjjel, amikor a csillag és a Hold fényét pillantaná meg, mintha nappal nézné a Napot és annak fényét. Legvégül megláthatná, és szemlélhetné a Napot, de nem a tükörképét a vízben, sem egyéb közegben tükröződő mását, hanem önmagát a Napot, eredeti helyén és mivoltában. Azután azt következtetné felőle, hogy ő teremti az évszakokat, az éveket, ő kormányoz mindent a látható térben, és mindennek, amit látott, valamiképp ő az oka” (52.).
Ezt a belső gondolatmenetet mindenképp kiemelendőnek gondolom, hiszen egyfelől jól kiolvasható ebben is a föntebb – a brochi Hofmannsthal-képben – említett értékválság, mítoszfosztódás elegáns levezetése; szinte rímel Hofmannsthal ezen mondatára: „A filozófusnak – antik és tizennyolcadik századi értelmében használva a szót – jó a helyzete mind a grandiózus, mind a siralmas korszakokban: mindkettőtől elüt. Az olyan korszak azonban, amely annulálja önmagát, őt is annulálja.”; másfelől azonban még fontosabb mozzanata ez a regénybe fektetett munkának. Mert annak más pontján az egyik gyermek tovább játszik ezzel a gondolattal, isten vagyok, közli nagyapjával, „én isten vagyok, önkéntelenül szaladt ki a száján, oldalról sandított az öreg borostás arcába, miként fogadja a közlést, úgy, bólogatott az olyan természetességgel, mintha lépten-nyomon istenekbe botlana, és milyen isten, kérdezte […] na és poklod van, emelt kérdőn a fején, poklom, riadt meg a kisfiú, hát, poklom az nincs. Márpedig az kell, dünnyögte maga elé a vénember, pokol az kell”. (98.).
Mind a regényre, mind szerzőnkre nézvést kulcsmondat ez a dialógusba szerkesztett anatéma (bízvást tekinthetjük/nevezhetjük annak). A regényben e pillanatban dől el a gyilkosság, mikor „Úgy fojtotta meg, mint anya a gyermekét, észrevétlen” a bosszú az ártatlant; s ez a pillanat sűríti össze bennünk a regény üzenetének egyik lehetőségét: minden történés, minden szereplő, minden itt zajló és nem zajló esemény anatematizált megképzése a mindenütt jelen lévő rossznak. És nincs érzelmi-értelmi ellentételezése.
Szerzőnkre nézvést is kulcsmondat, írtam imént, s tartom ezt az állítást, noha csak időbeliséget takar. De sokatmondó, hogy ez az – amúgy nem ritka – filozófiai gondolatkísérlet „a földi pokolról” régebben is fölbukkant Demeter Szilárd tűnődéseinek világában. Egy Schelling-értekezésében írja például ezt: „Schelling szerint, amikor a platonikusok a bűn eredetét az érzéki vágyakban jelölték meg, akkor az Eggyel nem a poklot állították szembe, hanem a földet. Minek kell nekünk bármiféle pokol? (Hát, mert könnyen itt lehet a földön, az emberrel együtt teremtődött, és ennek jó tudatában lenni, mondja mélabúsan Schellig az én olvasatomban; Isten szól, és az embereknek jelen kellene lenniük.)”[4] Nos, természetesen nem e ponton született meg a regény ötlete, vázlattól a végső szerkesztésig, de az bizonyos, hogy a kötet sokáig munkált az íróban; sokat használt például végső formájában a korábban önálló novellaként megjelent fejezetek alapos szerkesztői rostája, lineáris egymáshoz illesztése, így egyértelműsítve például a cselekmény időbeliségét.
Az itt amúgy: egy közelebbről el nem helyezett erdélyi szeletkéje a földnek, a konkrét idő a romániai forradalom előtti néhány hónap, de a történet bennfoglalója egy-két nemzedék egymáséba érő kilátástalan életének történése, s a szerző kortárs szépirodalmunk jelentős személyisége. (Erről – s legyen elég ennyi baráti megjegyzés – soha nem szabad megfeledkeznie.) Egyébiránt, hogy végszavunk is legyen, ha minden kötél szakad, s minden ennyire rettenetes árnyékba borul, s ezt a történelem egyébiránt – ne legyenek illúzióink – rendre előállítja, akkor két dolgunk marad itt e földön: megírni a sötétség krónikáit, és tovább olvasni a Testamentumokat.
Akár onnan, ahol Demeter Szilárd kitette a könyvjelzőt; ugorjunk tovább, s énekeljük zsoltáros fohászként a következő szakaszt: „Ha valaki az ő szolgájának szemét, vagy szolgálójának szemét úgy üti meg, hogy elpusztul, [megvakul], bocsássa azt szabadon az ő szeméért.” (Mózes 2. könyve, a kivonulásról 21:26). Talán mégis reménykedhetünk a jóban; elég – s ezzel nem áll szándékomban semminemű parafrazeálás – fölszabadítanunk – szenvedéseink után – a belső látásunkat.
[1] https://youtu.be/zZJqRhKBSzg (Letöltés ideje: 2022. 07. 24.)
[2] „Ők már akkor is boldogok, ha olyan halált találnak, ami illik rájuk. Az se baj, ha kicsit bő: még mindig belenőhet az ember. Csak akkor van baj, ha elöl nem lehet begombolni, vagy fojtogat.” Rainer Maria Rilke: Malte Laurids Brigge feljegyzései, Görgey Gábor fordítása.
[3] Hermann Broch: Hofmannsthal és kora. Szecesszió vagy értékvesztés? Györffy Miklós fordítása, Helikon Kiadó, 1988, 92. p. E kötetből a továbbiakban még idézni fogok, de lábjegyzetek további elhelyezésével – a szimpla forrásmegjelölés kedvéért – nem fogom fárasztani az olvasót. Ám mindenképp elolvasásra ajánlom, ha nem is közvetlenül az itt tárgyalt kötethez kapcsolódva (bár kapcsolódnak a recenzens szerint), hanem a szerkesztő-fordító ajánlására hivatkozva: „Hofmannsthalt mind származása, mind neveltetése arra késztette, hogy a bécsi kultúra utolsó felvirágzásában, amelyet már az elmúlás csendje és üressége vett körül, a hagyományok roncsainak eklektikus halmazát még egyszer egységessé, egyetemessé s ezáltal igazivá tegye; költészetében még egyszer, utoljára összefonódik élet, álom és halál, s a világháború árnyékában még egyszer megszólal a világszínház”. S még egy mondatot innen, már Broch arcképét idézve Györffytől: a kötet „olyan gondolkodónak mutatja, aki rendkívüli éleslátással és példás következetességgel tárja fel a modern művészet, sőt az egész újkori kultúra válságba torkolló ellentmondásait, s gondolja végig új művészi értékek keletkezésének lehetőségét”.
[4] Demeter Szilárd: A filozófiában régecskébb meghonosodott mélabús hangnemről = Kellék, 8–9. szám (1997), http://www.epa.oszk.hu/01100/01148/00008/13dsz.htm (Letöltés ideje: 2022. 07. 24.)
Turai Kamil:
Demeter Szilárd könyvéről
1.
A Bibliából merítette a szerző a mottót, mely belengi az egész szomorúan hősies históriát. „De ha veszedelem történik, akkor életért életet adj. Szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért: Égetést égetésért, sebet sebért, kéket kékért.” (Mózes II. 21.23–25) Hogy milyen „veszedelem történik” mostanság az utóbbi száz esztendőben a székelységgel, azt felesleges ecsetelnünk. Mindenesetre becsületes magyar nem csukhatja homokba szemét (!) e látlelet láttán. „Egy feszt isztok” – iszonyodnak el az asszonyok a romlás általános romboltán. Maradt még valami szkíta csoda – még inkább a csodavárás mítosza, mely néminemű „százévmagányos” aurával vonja be a szeszélyesen kanyargó végjátékot –, ám kevés ez a megmaradáshoz. A „földből kinőtt emberek” nemző atyja „körbecsúszta hason a házat, míg magját a földbe tudta ereszteni, aztán medvebőr alatt erjedtek a gyerekek”. Hacsak nem úgy, konstatálhatjuk lakonikusan. Ezek a gyerekek hányódnak-verődnek, mígnem megtalálják helyük a velejéig fertőzött iskolarendszerben. Kagur, az egyik ordas főszereplő figura, osztja be a mindenre kapható kisleányokat a farkincáját növelő tirannikus nevelő prédája gyanánt: persze, az első éjszaka ősi jogát érvényesítve: „ha már mindenféleképpen egy helyre kell ganyézni ezzel a lyuksógorral, akkor inkább tőle kapja el a nevelő a kankót, mint fordítva”. Nagyjából eme új nemzedék valahány tagja megvallhatja ősi hitét: „templomban sem járt soha, nemhogy misén”.
2.
Itt a papok akasztott embert nem engednek be a temetőbe, a hozzátartozók hát „ohne zsenir” bevetik a disznóknak, hadd zabálják meg. Itt a túl tetemesre nőtt tetemet egyszerűen feldarabolják, szortírozzák: „ne izéljen már, egy őzet nehezebb szétszedni… szívét a jobb kezébe raktam, igaz, a balba kellett volna… de azzal a tökeit markolászta…” Aki mindezen megbotránkozna, az csóró „dikránoj”, azaz megvetésre méltó „kétfejű” – tanácstalanság kormányozza. Átbolyong a szabad székelyek kolóniáján a Krasznahorkai Wenckheimjére alító Báró, aki oly igen egyenesen jár, mintha csak vízen, holott kőtöréseken, patkányrágottan vészelte át a kommunizmus dicső évadait. Tapasztalatait összegezve vallja: „túl lehet élni a verést, a szegénységet, a megaláztatást, az éhezést, egyvalamit nem lehet, egyvalamibe mindannyian beledöglünk, és az az emlékezés…” Ezt a székelyidegen elemet végtére saját bányája nyeli el, jelképezve az apokalipszist. Jószerével a másik főszereplő, Egyszemjankó nagyapja az egyetlen megnyugtatóan autentikus figura, midőn a beomlott tárnából kikászálódva kevéssel beéri: „adjatok egy szivarat”. Táltosok baljós utóda a tyúkjait pásztoroló Déni bá. Még saját fiának sem kegyelmez, amikor az egyik kedvencét agyonnyomja. „Déni bá akkor rajzolt valamit a levegőbe, és Kisbéci másnap az öntödében csapoláskor fejjel előre belezuhant a lávaként hömpölygő olvasztott vasércbe, és senki nem értette, hogy mit keresett ott.” Ebben a belterjes világban hrabali mellékalak a „Villámnak” csúfolt lagymatag Sofőr és a labdarúgást mindenekelőtt preferáló, selypes „Söjjet”. Tudniillik így lelkesedett: „Söjjet, söjjet, én júgom!”
3.
A legszabadabb székely fiú talán éppen Arabéla, a magyar cigány csávó, aki alighanem öccsével egyetemben ténylegesen megszeplősítette a borókafenyvesben a fogyatékos elméjű leányzót. Ámde amikor Csürkeláb, a szekuatyaúristen biztosította őket, hogy „a börtönt semmiféleképpen sem úszhatjátok meg, de ha együttműködtök a Szekuritátéval, talán csökkentik a büntetéseteket, tudja mit, állt fel Arabéla, megbilincselt kezét az asztalra téve, inkább megbaszom a maga feleségit, ha a pap majd ráunt, de nem vagyok árulkodós, mire a szekus irtózatos pofont adott neki, a cigány fiú orrából, füléből, szájából kezdett folyni a vér, hiába pofozkodik, ugrott fel a kisebbik is, mindenki tudja, hogy a maga feleségit a lenti pap bassza, ezért van úgy oda, ő is kapott egy pofont.” A fogyatékos lány anyja tisztességes kárpótlást óhajt kicsikarni lánya balszerencséjéből. Felemás módon sikeredik. „Elment, hogy felakassza magát, mert ezek meggyalázták, sziszegett az anya, nem, édesanyám, szólalt meg a kislány még egyszer, csak fosnom kellett, és tudtam, hogy otthon nincs víz, vagyis nem lehet lehúzni a budit…” Ne feledjük, a Kárpátok Géniuszának Paradicsomában járunk. Egyszemjankó tehát úgy dönt, hogy „a tankönyvek világa nem az ő világa, mindegyik ugyanazzal a fényképpel kezdődött, ugyanaz a fénykép lógott minden osztály falán.” S „a bentlakásban minden este hosszú perceken keresztül kellett bámulni a legfőbb elvtársat, amint feleségével gyárakat látogat…” Akad olyan időszak, amikor a túlélést biztosító haladag mellé Csau-olvasókönyvet kelletett vásárolni. A gyerekek, jobb híján, nyakkendőgyűrűkkel bizniceltek ifjúbolsevikekként. Az apa pedig buzgó pártkatonaként okítja ki az iskoladirektort: „arról nem volt szó, hogy a román osztályba teszed az analfabéták és a cigányok közé, hogy a lófaszban akartad így sokoldalú szocialista emberré faragni…”
4.
Üde színfoltjai a történelmi regénynek a hellén mitológiai betétek. Ezekre apja elmélyült mindentudása révén Egyszemjankó tesz szert: „kettőbe hasított egy kisebbfajta fenyőfarönköt, és szénnel ráírta: thanatosz”. Természetesen echte görög betűkkel. A halál által aztán bejárja a Hadészt, Sztüxet – szert téve a híres platóni szóma-széma megfelelésre. (Testünk a lélek sírboltja, szemantikus felirattal.) Ezzel sem elégszik meg: „szám ma szótlan, egészítette ki mindig.” Az ősatyai mítoszmiliőben „először Khaosz volt és Éj és fekete Erebosz és Tartarosz.” De aztán kipattan a világtojásból Erosz „arany szárnyaktól ragyogó háttal”. Ám az „éjsötét Khaosszal szerelembe vegyülve […] Erósz mindent összevegyített.” Itt derül fény a halott apa balkezes tortúrájára szintén: „hát ezért fogta a tökeit bal kézzel, mindig így aludt el.” Az aktuális bal-balkáni ál-Kánaánt szembesíti Platón barlanghasonlatával Egyszemjankó olvasatában a szerző. Hiszen ők is, a nagy Trianon-csapdában oda vannak bilincselve a mindent átható hazugság, történelemhamisítás iszonyú sötétségéhez, háttal a sok ezer éves, színtiszta magyar igazságnak. „Szerinted nem volna zavarban, és nem azt hinné, hogy amit előbb látott, sokkal igazabb valóság, mint amit most mutatnak neki?” Az első emberek, tudjuk, „nem egymással bagzottak, hanem csak úgy a földbe, mint a kabócák”. Sőt, annak előtte „androgünként” gömbalakjukban teljes egységet képezett férfi és nő. Ám miután nagy szemtelenül, egységük erejében bízva megostromolták az eget, Zeusz kettéhasította őket. Nem ölték meg az istenek a renitenseket, „hiszen akkor az emberektől kapott minden áldozatnak és tiszteletajándéknak befellegzenék – viszont azt se tűrhetik tovább, hogy így betyárkodjanak”. Szóval, jó lesz vigyázni égi s földi hatalmakkal egyaránt. Mert az antik hiedelemmel szemben – miszerint „Aphrodité szeretetszögekkel erősíti össze azokat, akik szeretik egymást – ott a kétely: „tényleg a Szeretet-e az, ami mozgat mindeneket?” Merthogy ott ólálkodik szemközt a Viszály, Erisz – s mindeneket elront. Az atyai örökség, a görög kultúra foglalata, hatalmas erőforrás Egyszemjankó fejében, mégse vezet jó végre utóvégre: „várta, hogy megszólaljon az apja a fejében, mondjon valamit, de az apja nem akart megszólalni, és ebbe a semmitmondásba belealudt”.
5.
Hanem egyszer csak kitört a forradalom. Tőkés Lászlónak és Ceauşescunak köszönhetően. Halálos csend borult a kisvárosra, „teljesen kihalt a városközpont”. A főút felett még kifeszített bolsevik jelszavak. „Dzsesszpalibá sikerrel járt, a molinóval együtt zuhant az útra, de a részegek szokásos szerencséjével semmi baja nem esett.” Egy berezelt szekus benn rekedt az irodapincében. „Udvariasan, de halkan bekopogott, én vagyok az, Kagur, mondta az ajtónak, segíteni akarok magának, mert maga volt az egyetlen, aki soha nem ütött hozzám.” A szekus maga is elhiszi: „esti un om bun”. Kagur rászabadítja a „forradalmi bandát” – akik kíméletlenül agyonverik („ez volt az, aki leverte a vesémet”). Kezdődhet a szabadrablás, asszonnyal az élen: „évek óta odatartom a picsámat nekik, erre most sajnálnak tőlem egy tévét”. Kerülközik az is, meg sílécek, bakancsok, korcsolyák, sőt egy Munkácsy-festmény („Félszemű Dzsó felröhögött… azt én másoltam a főmérnöknek egy képeslapról évekkel ezelőtt.”) Kagur – miután titokban elemeli a pénzkazettát – boldog akar lenni, s másik felét keresve lelép. Van is oka a menekülésre, hiszen együttműködött a titkosszolgálattal („állítólag még férfiakat is seggbe basztak, hogy lefotózza a szeku”). Igaz, hogy hetente azért jól eltángálták az elvtársai, de az „más tál tészta, az férfiügy”. Az agyonvert szekusról az is kiderül, hogy ő erőszakolta meg Marikát, aki elvérzett a szakszerűtlen abortuszban.
6.
Nemcsak a nép, nemcsak a forradalom kiált bosszúért, fogat fogért, kéket kékért. Hanem a főszereplő, Egyszemjankó is életre szólóan küzd, hogy kikecmereghessen az átokhálóból. Tudniillik atyja házasság nélküli második házasságából fogant, s ezáltal kiérdemelte az asszony gyilkos mérgű átkozódását. Ekképpen: „apád felesége megnézett téged, majd édesanyádhoz fordult, és azt mondta neki teljesen nyugodt hangon, hogy elvetted tőlem, akit szerettem, hát legyen átkozott a fiatok, haljon meg mindenki, akit szeret Azzal sarkon fordult, kiment a lakásból, és azóta se látta senki, nem is hallottunk róla”. A bosszú verklije tovább kever Kagur révén. Lelövik a „kisebbik földből kinőtt fiút” a feleségével együtt. Bátyja már az egész világegyetemet átkozza meg cserébe. „Nem tudom, hová menjek, búslakodott a földből kinőtt fiú, szép kis karácsony, mondhatom, me’ mindjárt felgyújtom az erdőt, hogy világítson az Úrjézusnak, a jóistenit ennek a világnak!” S itt, a regény végén bugyborog elő megint teljes kékességében-kétségességében a bosszúra kihegyezett és szomjas történet. Immár nem a görög filozófusok kelléktárából, hanem magából a Károli fordította Bibliából: „…sebet sebért, kéket kékért.” „Imára kulcsolt kézzel ült nagyapa és unokája, mosolyogva nézték egymást az imbolygó gyertyafényben, és várták, hogy valahol meghaljon egy nő.”
7.
Az író örömmel szaltózgat a nyelv boszorkányos trapézain. Támpontokat keres az objektív kommunikáció számára a régmúlt kifejezései és a jelen romlottságának stílbravúrjai táján. „Hallgass már, mondta inkább szomorúan, mintsem mérgesen Marika, itt a falnak is füle van. Ezen Egyszemjankó elnevette magát, az jutott eszébe, hogy ha a levegő hasonló alakú testekbe töredezvén tovagördül a hang töredékeivel, elég vastagok lehetnek a falfület rejtő falak. A falfül szó Marika néninek is tetszett, ő is elkacagta magát, falfül, fülfal, a fülfal felfal, kacarászta. Majdnem úgy hangzott, mint az apja szóma szémája, gondolta a fiú, akkor itt inkább ennek van értelme.” A regény szereplőit nem kíméli a szaftos-vaskos referenciáktól. (Kagur például „valami főfasz fattya”.) Nem tudhatjuk, ténylegesen ilyen tőrőlmetszett, pórias trágársággal kommunikálnak mainapság Erdélyben, avagy talán a szuverén szerző él merészen a hatáskeltés eme szokatlan eszköztárával (az anya-lány közt ingázó trubadúr, teszem azt, ily módon festi a maga közvetlenségét: „ültem közöttük egy szál faszban”). Olykor felkapjuk a fejünket, orrontván a nyelvi romlást, üdvözlendő a nyelvhelyességért síkra szálló, nemes szenvedélyességet. (Midőn eme embertelenül állati korban kutyák és macskák vígan „halnak”, mialatt emberek nem születnek, legfeljebb „ellődnek” – jóleső meglepetés a fülnek a régiek szóhasználata: „ a medvék döglenek, nem halnak, csak az emberek halnak”.)
8.
A Függelékben remek kis novellákat olvashatunk Demeter Szilárd tollából. Értesülünk a korabeli s a jelen pi-Románia matematikai függvényeiről. A „központi Hűtés”-ről, a pityókás nadrágszíjparcellákról, az elmagyarosodott román csendőr világszenzációjáról és a barna kenyér transzfigurált társadalmi megítéléséről (ma duflán mérik a teljes kiőrlést, akkoriban még csak lökdösődni se volt érdemes érte a sorban állásnál.) Megtudjuk azt, hogy a román üzletekben már a magyar a magyarral is románul beszél, ami teljesen helyénvaló, hiszen végtére is Nagy-Romániában, az egyre Nagyobb Romániában élnek, annak zabálják kenyerét. Újmódi magyar heroizmus bontakozik ki: „LEharcosok vidámkodnak.”
9.
A sok mellébeszélés múltán most üssünk kritikánk csapszegére. Mit is ér ez a regény? Mi nóvumot hoz Demeter Szilárd a magyar irodalomtörténetbe? Láthatólag, kézzelfoghatólag az úgynevezett hőskultusz megváltozott, elbábozódott Erdélyországban. A hős ottan nemcsak, hogy a kardot ki se rántja, hanem a bankok kartácscsillagozásában sem igen részesedik. Többé-kevésbé hősiesen alkalmazkodnia kell egy államstruktúra előírásaihoz, ha élni akar. A magyarság élete ott mostanság már nem az élés, hanem a túlélés. Szóval: élettöbblet, Campana-költőm szavával „piu, piu”. Ehhez plántálhatja ki önnön szívéből az ősi magyar túléléstechnikák becsesebb darabjait, motívumait. Úgymint a rejtekezést, bilokálást, totemisztikus állattá-metamorfálódásokat. Rejtekezni be az erdők horhosaiba, barlangjaiba. A trufák és káromlások avíttabb védpáncéljába. Bilokálni itt és ott, hipp és hopp. Hol Székelyudvarhelyen a Küküllő-parton, hol Budapesten a Duna Hotelben. Hol Homoródon a borvízkútnál, hol Zuglóban az aluljáróban. Legalább egyszerre két helyeken lakni: románba-magyarba oltva.
Szerkesztői megjegyzés: honlapunk KönyvTár-rovatában (⇒http://www.naputonline.hu/category/irodalom/konyvtar/), Demeter Szilárd könyve 11 folytatásban megosztva, teljes egészében elolvasható.
Illusztráció: Könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
