Virginia Sol: Én vagyok a gyilkos
*
Én vagyok a gyilkos – ez volt az első gondolatom, amikor az ódon kúria kövezetén magamhoz tértem. Lágy hang csengett még fülemben, amely a nyakamba duruzsolt édes csókok közben. Kopogás pattogott az épület falai között. Egy alak alig észrevehetően sejlett fel a félhomályban.
A nyálcsík tétován válik el a kőtől – kézfejemmel letörlöm, miközben a homályosságot igyekszem kipislogni a szememből. A csend visszhangot ver az ősök festményeivel és szarvasok agancsaival díszített előtér falain.
A falnak dőlök. Ökölnyi dudor feszül a homlokomon, amit bizonyosságból megnyomkodok – feljajdulok, a falra vágok. Most már a kezem is sajog.
A kicsiny ablakokon alig beszűrődő fénynél, rendetlenség körvonalazódik körülöttem – bútorok állnak kiforgatva, ruhák egymásra dobálva, és egy cipő, aminek alakját és színét kétségbeesetten próbálja felidézni elmém. Tócsa közepén áll egy fél pár. Hol lehet a másik? Talán a holttesten maradt… Holttest! – Kapok újra a fejemhez, s ismét belenyilallik a fájdalom. Előre görnyedek. Az agyamra telepedett zsibbasztó sötétségben akaratosan próbálok emlékezni. Parfüm leng körül. Csilingelő nevetés és a kopogás. Rövid, egyenletes koppanások.
Miért nem emlékszem?!
A cipő sarka koppan a kövezeten. Ezé a cipőé. A tárgyakat félretolva, megközelítem a sötéten terebélyesedő foltot, s benne a cipőt. Tűsarkú. Nem az én méretem. Ormótlan lábam szinte leveti magáról a finom darabot. Női cipő. Nevetek. Végtagjaimból kimegy a vér. Női cipő! Elejtem. Beszennyeztem a tett helyszínét!
A helyiség nyirkos levegőjétől nedves az ingem, egészen a bőrömhöz tapad. Fuldoklom és fázom, miközben egy meleg test érintését próbálom felidézni. Nővel voltam az éjjel? Lehunyom a szemem, és látom magam előtt ajkait, amint sikoly választja szét őket. Rettegéssel hasít belém sikoltása, karomon érzem körmeinek nyomát. Meg kell találnom a testet!
Derekamban égő fájdalommal kivánszorgok a mosdóba. Sötét és dohos, akárcsak ezen rideg örökség minden sarka. Nem bírok ezek között a falak között létezni, megfojtanak.
A tükörben negyvenes férfi sötét tekintetébe bámulok. Csapzott, világos hajjal, mellére feszült, verejtéktől átitatott, fehér ingben. Edmond vagyok. Edmond nyomozó… és az éjjel megöltem egy nőt. Most először tudom, ki után nyomozok, most először félek elkapni a gyilkost.
Megmosdom. Emlékeznem kell. Tudnom kell, mi történt. Nem rémlik fel se arc, se szem, bárhogyan is próbálom magam elé képzelni torzult vonásait, megvető és riadt tekintetét, amikor rájön, hogy vége. Vajon ismertem? Találkoztunk korábban, vagy csak megláttuk egymást… valahol? Volt neve, vagy csak egy volt a sok közül? Veszekedtünk vagy szeretkeztünk, aminek következménye a feldúlt előtér?
A koppanásokra összerándulok. A szívem meglódul a mellkasomban. Elönt a hidegveríték, az agyam kattogni kezd, a félelem és a megkönnyebbülés között őrlődöm.
Kivágódok a mosdóból. Az előtér kövezetén hallom közeledni a tűsarkút. Egyenletes, magabiztos járás. Felé rohanok. Hál isten! Akkor a tócsa vörösbor, a rumli pedig egy szenvedélyes éjszaka hagyatéka.
Az ajtóhoz érek. A kopogás felerősödik, egy férfihang társul mellé. Edgár az, a kollégám. Edgár a kollégám. Mégis gyilkos vagyok! Már tudják. A felfordulás közepén ott hever a vörös tűsarkú abban a tócsában, ami se kinézetre, se szagra nem tűnik bornak. Fölösleges tagadni. Ajtót nyitok. Feladom magam. Edmond vagyok, nyomozó, és megöltem egy nőt.
Edgar piros arca szélesen mosolyog, amikor kitárom előtte az ajtót. A negyvenötös, sötét gojzer varrott cipőjére sár tapadt. Bizonyára megint az előkertben vizelt. Letiporta a tulipánokat. Mindig letiporja őket, nem bírja ki, amíg beengedem.
Benyomakodik mellettem, közben beszél. Sokat, leginkább az estéről.
– Öregem, már kezdtem aggódni! – magyaráz, az előtérben sétálgat. Nem látja a tócsát? Hisz menten belelép! – Rendesen felöntöttél tegnap a garatra, gondoltam, megnézlek, épségben hazaértél-e.
Tegnap? Ittunk? – Láthatod, hazaértem. – Mennyit mondjak el neki? – És te? Nem vagy másnapos?
– Másnapos? – Nevet. – Én még eznapos vagyok. Alig aludtam pár órát, felébresztettek a kölykök, hát gondoltam, beugrom hozzád.
Pár órát? Miért nem emlékszem semmire? Nem látja a tócsát?
– Nem tudod, hogy ki volt az a nő, akivel eljöttem? Itt hagyta a cipőjét.
– Szóval sok volt a pia? – Megint nevet, a sarat próbálja lepiszkálni elegáns cipőjéről a fal egy kiugró szegletével. A sár a kövezetre hullik. – Nem láttam veled nőt, öregem. Amennyit ittunk, talán jobb is, hogy nem aláztad le magad egy cicababa előtt.
– Nem, nem… mi szeretkeztünk, hevesen, emiatt van felfordulás, még nem volt időm rendet rakni. – Nem látja?
– Ha te mondod. Te vagy az egyetlen rendmániás agglegény, akit ismerek, és aki egyedül fényezi egy kúria kilincseit. Felejtsd el azt a nőt! – Legyint. – Nincs egy üveg söröd?
– Kutyaharapás szőrivel? – Vigyort erőltetek az ábrázatomra, majd a konyhába menekülök. Szórakozik velem. Kibontok neki egy üveget. – Aztán ne rajtam verje le a nejed! – Nevetek, és nevetésem magányosan visszhangzik az üres előtérben.
Türelmetlen. Képtelen várni. Meghúzom az üveget, ha már kibontottam. Fintorgok. Utálom az alkoholt. Tíz éve nem iszom. Csakis a kollégák miatt van itthon sör.
A nap fénye unottan tűz be az ablakokon.
Kilépek az udvarra, muszáj megnéznem a tulipánokat. Lesétálok a makadámúton az előkertig. Edgar termetes lábának nyoma sincs köztük. Vidám színekben merednek az ég felé.
A házba visszatérve hirtelen észbe kapok. Fenébe is! Széthordom a sarat. A lábam alá nézek – megcsóválom a fejem. Edgar, te vén csirkefogó! Szórakozik velem. Ilyen egy jó barát, koszt se hagy maga után.
Nyújtózom egyet. A fáradtság ólomsúlyként telepedik az elmémre. Hajnalig dolgoztam. Kemény ügy, gyilkosság. Jobb, ha alszom egyet.
Hálómban öreg, rugós matracú ágy áll. A falakon zöld-fehér virágminták. Ez volt a dédanyám szobája. Ki kellene már festeni.
Forgolódom egy darabig. Nem megy ki a fejemből annak a fiatal nőnek a képe. Sikolyba dermedt arca, kecses alakja, finom ruhája, a törött sarkú cipője. Sok ilyet láttam már.
Aludnom kéne.
Testem megfeszül, miközben fizikálisan érzékeli, amint álomba zuhanok. Lágy melegség jár át, eltompulnak a külső zajok, csak időnként térít magamhoz egy-egy élesebb hang. Az óra kongása, a szomszédban a kakas, a fűnyíró.
A tűsarkú egyenletes kopogása.
Illusztráció: Corpus delicti
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
