Stefan Simić: Gyere el, kölyök, egyik nap Szarajevót lőni
*
Egy közép-szerbiai ismerősöm mesélte
Aki nem vett részt a háborúban
Hogy a kilencvenes években valami ünnepségen vett részt a városban, távol Boszniától
Egy fickó pedig, aki akkor érkezett a frontról, talán hosszabb eltávon lehetett
Anekdotákat mesélt
Egyik pillanatban pedig hozzá fordult
– Gyere el, kölyök, egyik nap Szarajevót lőni
Kapsz egy gránátvetőt aztán adj neki –
Még mindig itt visszhangoznak a fülemben a szavai…
Azért hívott, hogy valami céltáblákra lőj? – kérdeztem
Mert elsőre nem értettem
– Dehogyis, bekerítették a várost, és onnan fentről, mindenre, aztán amit eltalálsz…
A várost?
Az embereket?
Nem emlékszem, hogy ennél betegesebb történet hallottam volna mostanában
Bekeríted a várost és lősz
Kire, miért
Nem tudod pontosan, te csak lősz
Addig lősz, van lőszered, vagy rá nem unsz…
Elhozod a társaságot, a barátokat, a családot
És lövöldöztök
Mint a kiéletlen kölykök a videójátékokban
Csak hát ezek valódi emberek, igazi házak, minden reális
És te csak lősz
Anélkül, hogy érdekelne, megöltél-e valakit
Amíg aludt
Amíg olvasott vagy gitáron játszott
Amíg az éhségtől haldokolt
Amíg nem tudta, mihez kezdjen magával
A golyók pedig röpködtek
Azt se tudod honnan, miért
Egyszer csak elindulnak
A semmiből
És eltalálnak mindent a szobában, a testet, az emlékeket…
És talán még van is esélyed túlélni
De arra semmi, hogy mindebből valaha is felépülj
Hogy aztán később, jóval később
Ne ez jelenjen meg a képzetedben
Mint a legrosszabb rémálomban
Te pedig bezárva
Az elhalasztott kivégzésen, ami bármelyik pillanatban megtörténhet
Bejelentés nélkül
***
Amikor először léptem fel Szarajevóban
Nem is mostanság történt ez
Egy idősebb helyi férfi, amikor a szállásról kérdeztem
Azt mondta, szívesen befogadna egy éjszakára
De a felesége megesküdött
Hogy senki, aki Szerbiából érkezik
Soha nem alhat a házában
Nem értettem én ezt
Csak legyintettem, mint valami hülyeségre
De az ilyen és ehhez hasonló történetek után megértettem őt
Hogy valaki évekig lövi a városod
Hogy valaki kurvába veszi a városod,
És csoportos erőszakot követ el rajta
Amelyben mindenkinek joga van egy körre
Az őrületre és a lövöldözésre
Hogy bizonyítsa a férfiasságát…
Az meg, hogy valaki belehalhat, kit érdekel
Ki tud arról
És hol jegyzik azt fel…
Valter valaha megvédte Szarajevót
Aztán
Valter lerombolja Szarajevót
Szerencsére Szarajevót sohasem lehet lerombolni
Mindörökre itt élnek benne azok a csodálatos emberek
Akik a város lelkét adják
Még ha régóta nincsenek is itt
Kiko, Mirza, Davorin, Kemo, Dario…
Igen, lőttek rá, és meg is sebesült
De nem halt bele
És nem is fog
Szarajevó szabad
Bosznia szabad
Szarajevó él
Bosznia él
És nem szerb, és nem horvát, hanem mindenkié és senkié
Pontosabban, a sajátja
És mindnyájunké, akik a szívünkben hordozzuk
Fordította: Szabó Palócz Attila
Stefan Simić diplomás bölcsész, 1989. február 12-én született, a szerbiai Paraćinban él, szociológus és irodalmár, többkötetes szerző. Stefan Simić ugyanakkor egy igazi influenszer is egyben, írásait évek óta rendszeresen teszi közzé az interneten, s ma már a száztízezret is meghaladja a követőinek száma. Azon kevesek közé tartozik a délszláv térségben, akik elmondhatják magukról, hogy egyaránt népszerűek a volt Jugoszlávia csaknem összes utódállamában. Fellépései a monodráma, a tribünest, a vallomás, a kabaré és a stand up sajátos ötvözetei, s ezáltal valamiféle újszerű, szokatlan műfajt teremt a régióban.
A Szarajevóról szóló, június elején megjelent írása különös figyelmet kapott – reakciók és vélemények százait generálva –, s felborzolta a kedélyeket azokban az országokban, amelyekben továbbra sem értelmezik egyformán a múlt század kilencvenes éveinek délszláv polgárháborúit, illetve a harci cselekmények eseménysorát. Ez a szöveg több, mint vallomás, sokkal inkább a szembesülés megélésének dokumentuma, s ugyanakkor egy kísérlet is a felfoghatatlan felfogására, tudatosítására.
Illusztráció: ~”Gyere el, kölyök, egyik nap Szarajevót lőni”
Ezek is érdekelhetik!
Uladzimir Nyakljajeu: SZARHÁZI →
Kis dalok a szerelemről →
Pascal Mérigeau: Mikor Angèle egyedül volt, Roger Jouet: A gyűjtő →
