Isztray Botond: Haza
*
Ott a hazám, hol házamba térhetek. Nem a ház van a hazában, hanem a haza lényege világosodik meg a házban. Útjaim mind házamba vezetnek, cselekvésem rendjét ez az irány szabályozza, az utak utasítanak: haza! Van-e hát a hazám valahol? És lehet-e, hogy nincs hazám?
Ha otthonomba, házamba térek, mit tapasztalok, hová jutottam? Belépek az ajtón és fedett, falak héjával határolt üres térbe jutok. Megnyilatkozik, feltárul a házhéj beburkolta érzékelhetetlen, a puszta tér, az üresség, a falak közötti: a köz. Így nézve, a bentlakós élet jelei nélkül, a ház lepusztult, lakatlan; ám a házban élnek, és ez az élet a belső térben feltárul, tagolja a teret, a házat otthonná teszi.
„Mert belül üresség rejlik: a ház ezért használható. Így hasznos a létező és hasznot adó a nem létező.” (Lao-ce) A házban ez a nem létező, ez az üres köz közvetlenül megmutatkozik, ad és használhatóvá tesz. Az úton, ahol jeltől jelig, nyomról nyomra haladok, ahol a tér tereptárgytól tereptárgyig terjed, létezőtől létezőig feszül, rejtve maradhat. Utamon közlekedve minden közvetett, nem magától értetődő.
De a ház kinyilatkoztatja, közli az ürességet. Ki látja ezt, és mit lát? Erre gondolhat Eckhart mester, amikor Pál megtéréséről ír: „A semmit látta, és ez volt az Isten.” A fény annyi: „szemei nyitva voltak, amikor semmit sem látott.” És Jakob Böhme mondja: „Isten maga a Semmi érzékelése és nézése…”
A köz elválaszt és egyesít, sem az egyik és sem a másik, mindig közöttük van; itt a házban közvetlenül tapasztalható. A legközelebb van, maga nem egyesített, nem elválasztott. Nincs benne különbség, távolság, felemelkedés, tágasság, nincs benne létezés. És aki látja, tudja, annak ez a természete. Wei-Lang, a Hatodik Patriarcha így jellemzi: „Amit én értek a ’létfeletti’-n és a ’nemlét’ alatt, az a következő: alapjában nem létezik és a jelen pillanatban nincsen elpusztítva.” A házban nyitott szem látja, tapasztalja ezt az ürességet, és a néző, aki ebben a látásban magától értetődő, a közben, a legnagyobb közelségben, természetét teljesen kötetlennek, szabadnak tapasztalja. Olyan ez, mint a hinduk Mayája, az Atman érzékelhetetlen ereje. Mindenség készül belőle és vele. De miképpen? Mi a hasznos, és mire használható? Mi a létező, a fal, ez a hasadás, miért a közvetett világ, a mások által, mi a más és a más közreműködése? Mit is mond a mondat: a köz (s az, akinek a köze) közvetlenül van? Ha a köz valóban közvetlenül megmutatkozik (akár az útba, az út jeleibe rejtve, általuk közvetítve, majd őket a közbe vetve) – és hogy is lehetne, hogy ne mutatkozzék meg –, akkor nem részesül közbe, s bár végtelenül közel van, mégis végtelenül távol. Nincs közössége, nincs közege, nincs benne megnyilatkozás, közlés, vagyis nincs benne közvetítés. Az üres tér közvetlen nyíltságában tökéletesen zárt, elrekesztett rejtelem, ha nincs benne a közvetítés. A közbe szabadon nyíló szemet, a fényt, a megpillantott semmi rögtön bezárja. A semmit látja, tudja, és ami hord, az megfog.
A Vimalakirti-Nirdesa-Szutra tanítja, hogy a nem-ragaszkodás az alapja az összes dharmának, a létezőknek. „Az őseredeti ’nem-megvilágosodás’ forrása a ’nem-ragaszkodásnak’. A ’nem-ragaszkodás’ a dolgok valóságos állapota. Ilyen állapotban igazság és tévedés egymásba folynak. Nevezd ’egységnek’, de az sokból álló. Nevezd ’kettősségnek’, de az nem jelent dualizmust.” Az ürességet látó nem-tudásban (hiszen semmit sem lát: a semmit látja), a nyílt vonzásnélküliségben (hiszen a látás fényét, hatalmát nem hordja semmi: a semmi hordja) rögtön rejtett feszültség támad. A nem elválasztott, nem egyesített közben támad a tévedés első alakzata. A látó ugyanis az önmagával nem egyesített ürességben, a nem közvetített közben – amellyel éppen ezért maga sem egyesített, de nem is elválasztott – nem fényének hatalmát, hanem zárt sötétséget, a semmit, a semmi határozatlan vonatkozását látja. Azonban a mások közreműködése nélkül közvetlenül közben álló saját maga a közzel, természetének gáttalan szabadságával megszünteti a zártságot, nyit és feltár. A semmivel és a semmiből kibomló-világló jelenségvilággal, eszközül használva (egyetlen lehetséges módon hasznosítva), az ürességet látó önmagához térhet. Az ürességben semmi zárja a látást, de a zárnak feltáró megnyitása, közvetítése, voltaképpen a köz közvetítése a közt elválasztja és egyesíti, s ugyanígy azt is, aki látja a köz ürességét: a közzel. Tehát a közvetítés, az egész közvetett világ, a más közreműködése, minden alak és forma a köz közvetítése. A semmivel jelentkező határozatlan vonatkozás a hiány vonzása, kívánság, majd a kérdés-keresés alakzata. A szabadság a folyton rázáruló kívánságot önmagától eltaszítja, s e taszítással távolítva nyitja. A távolító nyitás a zártságot állandóan túlviszi magán, kiterjeszti és osztja és elkülöníti.
A megnyitótól elkülönülő tulajdonságok természetet alkotnak. Ez a teremtés sajátságos közlekedés, a köz közvetítése. Miközben semmiből világot alkot és vet maga elé, a köz közli magát, egyesül önmagával. A végtelenül távolodó világ burkában, ebben a folytonos öltözésben-vetkőzésben – a ruhák világvetületek – a köz közbevetül, a feltáruló, külsővé kinyíló zártságban a köz megmutatkozik. Avagy a vonzás-taszítás ellentétes mozgásaitól felhevülő, lángra lobbanó zárt sötétség tüze – a tűzben az élet fantáziaképei táncolnak – megvilágítja az ürességet. A nemzés (és a nevezés is, hiszen, ahogy Szabó Lajos mondja, a megnevezés: eredet és megkülönböztetés), a közösülés is képe a közvetítésnek, e törvény megjelenése. A nemző, aki az ürességben hatalmat, erőt és szabadságot élvez, a semmiben levő vágyból, a zártságból szerszámot – amely mint minden eredeti szerszám, a cselekvés összes mozzanata is –, falloszt képez.
A szabadság taszításától ponttá sűrűsödő vonzást a nem szűnő vonzás vonallá feszíti, merevíti. A feszültség, ez a vonalfallosz a zártságot tágítva-távolítva felhasítja, a zártságban üreget, hüvelyt képez, s az ürességben a mag mint megfogant magzat a kéjben ott van.
A fallosz a nemző mozgásban, az eredeti erő, a szabadság központi túlereje miatt hüvellyé alakul, és e visszahajló átalakulásban az ellentétes mozgások tüzének forrósága, heve lecsillapodik, s az enyhületben a kereső-szerző-foganó zártság, a nyitó feltárás transzcendenciája az ürességben megszűnik.
Amikor a közvetítés befejeződik, a kör mintegy bezárul – nyitottság: zártság: fallosz: hüvely: nyitottság(köz). Ekkor születés van. A magzat elkülönítése. Arra a jogos kérdésre, hogy miképpen lehet kilépni nyitás-zárás körforgásából, ha a köz minden közvetítésben közvetlenül áll elő, itt a válasz, a születésben, a megfogant mag, a magzat elkülönítésében. A köz ugyanis közvetlenségének ereje, a felébredt ragaszkodás által állandóan megismerszik, és a közvetítés minden pillanatában látható, mint olyan, ami egyesít és elválaszt. Aki látja, látásával megidézi, és benne lát, látja létezés és nem létezés körforgását, fény és sötét váltakozását, szabadságot és zártságot, és látja, hogy a látó maga egyik sem. „A falban űrt alkotnak”, és ahogy Csuang-Ce mondja, a szív böjtje megvalósul. Születés van. És a házban laknak.
Óhatatlanul felmerül a sürgető és követelő kérdés, hogy a közvetítő hazatérésnek, az egész történésnek mi a viszonya a konkrét hazához, a történelemhez? Haza ott van tehát, ahol az ember házába tér, a közvetített közben, a hatékony és határhoz jutó, megnyilatkozó szabadságban. A megnyilatkozó közép az élet hatalmának lakóhelye. Mindenhol van és sehol, átvonul a természeten (a természet vonulás hozzá), és találó a régi hasonlat: olyan, mint a tűz, amely a fémet áthevíti. Nem szabad sehova és semmikorra képzelni, kötni, mert az ilyen utópiában elszabadul az abszurditás ördögi világa. A zártságot nyitó, otthont kereső és házat építő emberi létezésben mindig ott van, de lényege szerint zárhatatlan, hiszen a megnyilatkozó szabadság lakója. Aki e törvényt megsérti és a zárhatatlant bezárni próbálja bármilyen képzeletbe, pusztulásra ítéli magát, mert az élet hatalma már nem gondoskodik róla; hazátlanná válik, útjáról letéved, útját nem építő bolond. Ezért kell nagyon óvatosan kezelni és gondolni minden konkrét történelmi vonatkozást és elképzelést. A történelem ugyan a szabadság eszköze, de a szabadság nem a történelemben „történik”.
Jakob Böhme egyik hasonlata szerint minden az Igen és a Nem jegyében áll. Isten maga, Isten valósága, az Egy (amely olyan, mint a semmi és mégis minden), a tiszta erő és élet az Igen. Ám önmagában a Nem nélkül megismerhetetlen. A Nem pedig az Igen „Gegenwurf”-ja (úgy is lehetne mondani: közbevetettje), azért, hogy a valóság nyilvánvaló legyen. A Nem sötétségében, a külön akarat vonzásában lobban fel a természet tüze, amelynek fényében az Igen, a szeretet centruma megismerszik. Ha köz és közvetítés igen és nem így felfogott viszonyában állnak, akkor elfogadhatónak tűnik a feltételezés, hogy kelet világa, amely eszmélkedésének fő témájává, szemben a nyugattal, éppen a közt, a léleknek ezt az ürességét és szabadságát tette: az Igen világa. De a köz a közvetítések és megkülönböztetések éber átlátása nélkül könnyen sarkall közvetlen kilépésre, s ekkor az üres szabadságot rögtön és folyvást a legmerevebb rabság zárja és őrült fantáziák kavargása tölti be. S fordítva: a nyugati világ, amely eszmélkedésének gyökerévé a Nem világát mint közvetítést, a közvetítést pedig mint beteljesüléshez vezető utat és a beteljesülést tette, ha az áldozatban, a szülésben nem ismeri fel a nemző erőt és a nemzőt, a közvetítések önmagán kívüli, mindig zárt és nemleges világából nem tud szabadulni, és méhében a már-már megnyilatkozó szabadság helyett minden alakban semmit növel és elvetél.
A közvetítésnek, mint éppen a köz közvetítésének képzetében egy hitelesen létező magyar haza képe megjelenhet. Széchenyi István a magyar géniuszt szabadságnak nevezi. És ezt mondja: „a korlátlan tűznek nemes hévre, a vad erőnek bajnoki szilárdságra, a romboló ittasságnak nagylelkűségre kell tisztulnia, felemelkednie”. E két állítás feszültségében megragadható a magyarság feladata. A géniusz a tudatlanságban démonná változik, a szabadság belső-külső rabsággá. Ha megkíméljük magunkat a meddő magyar „őstörténelmi” spekulációktól és a magyarság értelmére feltett kérdést nem fullasztjuk a szaktudományok (nyelvészet, történelem, régészet, néprajz stb.) mocsarába, akkor egy nagyon egyszerű, primér önértelmezés értelmezésével megkísérelhetjük felépíteni a keresett értelmet. A kalandozó, úttalan népet egy nőstény szarvas, csodaszarvas látomása indítja meg a hazakeresés útján. A később magyarnak nevezett nép a történet keletjén bukkant fel, a keleti eszmélkedés árnyékában bolyongó, majd attól elszakadó törzsekből ötvöződött. Kelet, az igen kultuszának kisugárzásában élni, alakulni, majd arról nomadizálva leszakadni kelet hangsúlytévesztésének megélése, a keleti éberség keleti módon történő elvesztése. Akivel ez történik, belekerül a közvetítetlen köz sötét, emésztő semmijébe, a belső és külső rabságba, és minden tette hiú erőlködés.
Az állandósult keresés rejtő fantáziavilágában az eltűnő csodaszarvas tüneményét üldözi, hazát keres, helyes utat, és újra és újra nem találja. A közvetlen kilépés sötét, harcos tüzében ég. Ezt a magyarságot a korabeli keresztény Európa közvetítés-kultuszának kultúrává kiépülő értelme még megtartotta, kölcsönfényével megvilágította. Ezt még a haza helyének olyannyira szeretett természeti alakja is szimbolizálta: a Kárpátok határolta síkvidék, kontinentális tó. De a nyugati, zsidó-keresztény eszmélkedést is beborította önnön hangsúlyának árnyéka: lényegének, a nyitás-növesztés-szülés, a teljes közvetítés felejtésébe bukott, megalkotta az értelmetlen közvetítések ál-labirintusi világát, s méhét a létezés semmisítésével meddővé tette. Eme külső értelem fényének kialvásával a magyarság kettős sötétségbe került. Nyugat éjszakájában ismét megjelent a szabadság keleti démona: a rabság. Az országterület csonkolásai – a Kárpátok elindultak, a határban más közelít – a külsőben jelenítették a belső démont. Ezért fogadható el maradéktalanul Hamvas Béla Öt géniuszának leírása az alföldi géniuszról a démonizált magyar géniusz leírásaként. A Hamvas Béla leírta többi géniusz – a nyugati, déli és északi – az erdélyi kivételével (amelyik végső soron az alföldi archaikus alakja) Európa fényének fénytörése Magyarországon.
Az alföldi géniusz a magyar géniusz démoni alakja, az elrejtőzött keleti lényeg Európa éjszakájában, démoniájában, a szeretetlen aljasságban. Az alföldi géniusz – jellemző módon a mai országterületnek nagyjából az egészét fedi – Hamvas Béla szavai szerint szabadságszomjúságban él. A táj határtalan nyíltsága, kietlensége bezárja, szabadsága csupán a sóvárgásban van. Az elementáris őstűz dühe e vízhiányban sötéten lángol. Magyarnak lenni: élni a hontalanságban, hazátlan bitangnak lenni zsíros parasztok között, akiknek zsírjából ég a tűz. Az adomák bölcsnek hitt humora nem segít, a fájdalmat, az orv nyilallásokat nem szünteti. Mert az adoma arról beszél, hogy az igazság és valóság nem fedik egymást, hogy az igazságról nem lehet beszélni, nem lehet igazat mondani. Az adoma odaadás nélkül – hiszen az odaadás „a tulajdon Atman utáni kutatás” – kudarcra ítélt védekezés a hitetlen misztériofóbia fájdalmai ellen. Itt nincs közép. Itt kettős sötétségben élnek: a közvetlen, impotens hiúság tüzében őrjöngenek, és a tűz az aljas, szeretetlen világban ég. Mert haza csak ott van, ahol házamba térhetek. A ház pedig a közvetített köz, amelyben magától értetődően élek. Aki magyar, e kettős hiányban mégis igazi feladat elé állíttatott. Látni kell, hogy az emberiség rabságban és információrobbanásban és egyéb robbanásokban a közép elvesztését éli. Nincs talán aktuálisabb, mélyebb feladat, mint kelet elfelejtett lényegét – a közbeni szabad lebegést – nyugat elfelejtett lényegével – a közvetítés áldozatos-gondos nevelődésével –, a szabadságot szelíd szeretettel a szülésben mint szülöttet visszanyerni. Csak az szabad, aki felszabadít, de csak az szabadít fel, aki szabad. A magyarságnak nincs vissza keletre (a zsurnaliszta sejtelem e magatartást népiesnek mondja), és nincs előre nyugatra (urbánusnak mondják), hanem csak a nyugat felé keletre. Aki ezt megérti, nem gondol a külső hazával – a locativusi, külső az úton levés boldogságának emléke csupán –, hanem a kor szinkretizmusában szintetikus megértést formál, a közt, de a közt közzel közvetíti, gondoskodik a létezésről, a történelem béklyóit nem szűnik oldani, s miközben Izajással szól: „Törd össze a jogtalan bilincseket, és oldd meg az iga köteleit”, házunk ürességében szabadon él, közösen. E közösségben a közösségen munkálkodónak magától értetődően elrendeződnek uralom és szolgálat, nemzet és nép és faj kérdései. A faj, rejtett kétértelműsége mutatja (a csoportnév mellett, a fiú által, egyedi név is): a közösséget tévők, a haza lakóinak, a hazatérőknek megnevezése. Nemzet és nép áthatják benne egymást. Egyszerre tartozik nemzés által a nemző úrhoz és a foganás-terhesség közvetítése által a szülő anyához. Az ilyen faj érti meg a Biblia versét: „De Sionról azt mondják majd: Anyánk! Mert mindegyik benne született.” De a szülésben a faj fiúvá változik, és a fiú beköltözik a házba. Ez az igazság, és az igazság szabaddá tesz. Valóban: „Testvérek, meghívástok a szabadságra szól.”
Illusztráció: Haza
Ezek is érdekelhetik!
Arany Lajos: A toronyépítő* →
Ujlaky István: A székelyföldi példa →
Fodor Miklós: A népek és Isten kapcsolata →
