Wehner Tibor: MÚLT ÉS JELEN – AZ IDŐ FOGSÁGÁBAN
*
Drégely László festőművész munkássága
Ma már egyre kevesebben emlékeznek alakjára, és sajnos művei is egyre ritkábban jelennek meg a művészeti fórumokon: 1932 és 1990 között pergett le Drégely László meglehetősen rövidre szabott életútja, és az 1950-es évek közepétől a nyolcvanas évek végéig ível szerteágazó, rendkívül összetett munkássága. Ez a művész a XX. század magyar művészetének reneszánsz szellemiséggel áthatott, különös, összetett életművet teremtett alkotója volt. Az idősebb generációk tagjai a televíziózás hőskorából emlékezhetnek rá, míg a fiatalabbak a retro jegyében újra vetített produkciók révén fedezhetik fel: díszlettervezői tevékenysége végigkísérte a különböző televíziós műfajok és műsorok magyarországi kialakulásának és kibontakozásának történetét. Drégely László aktív közreműködésével készült, a képi világot meghatározó olyan, örökérvényű művek feldolgozásaival ismerkedhettek meg a legszélesebb közönségrétegek a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évtizedekben, mint mások mellett Madách Imre Az ember tragédiája című drámája, és Bartók Béla A csodálatos mandarin című zeneműve. Az archívumok által őrzött televíziós munkák mellett a magyar film- és színházművészetben is fontos szerepet vállalt színpadterveivel, s ez a több évtizedes, önmagában is jelentős művészi tevékenység egészült ki az önálló, a független művészi munkálkodással. Vagyis hogy a „kiegészül” helyett inkább a teljessé vált, a megkoronáz kifejezést kell használnunk: a televíziós, a film- és színházi munkákat Drégely László mindig is fontos, de alkalmazott jellegű foglalatosságnak minősítette, és az autonóm művészi munkásságát tekintette elsőrendűnek. Festőként 1957-ben mutatkozott be, és a hosszú, és súlyos megpróbáltatásokat hordozó betegséggel kísért alkotótevékenysége mintegy három és fél évtizedet ölelt fel, amelynek során számtalan önálló kiállítással mutatkozott be Budapesten, vidéki magyar és nyugat-európai városokban. Ez a kiállítássorozat az 1990-ben bekövetkezett halála után megannyi emlékkiállítással bővült: műveit szülővárosa, Pécs mellett számos fővárosi kiállítóterem is bemutatta, míg Székesfehérváron, a Magyar Alumíniumipari Múzeumban önálló gyűjteménye is nyílt. Az életút, a munkásság időhatárai, az ötvenes évek és a nyolcvanas-kilencvenes évtized fordulója közötti alkotóperiódus egyben azt is jelzi, hogy rendkívül nehéz társadalmi-művészeti környezetben, fullasztó körülmények között kellett munkálkodnia a kommunizmus, majd a szocializmus eszméi és művészetpolitikája által beárnyékolt korszakban: az Iparművészeti Főiskolán végzett tanulmányait politikai-ideológiai okok miatt meg kellett szakítania, és a modern nyelvezetű, a szocialista kultúrpolitika kívánalmaival szemben álló, a modern művészeti elveket reprezentáló művészetét is gyanakvással fogadták a hivatalos körök. Drégely László a mesterségesen kreált szocialista realista, majd realista stíluskör propagandaművészeinek követése, a propagandaművészet igényeinek kiszolgálása helyett olyan mestereket választott magának példaképül, mint az európai rangú, egyetemes érvényű művészetet teremtő Vajda Lajos és Bálint Endre, s e mesterek nyomában az önálló arculatú, karakteresen egyéni jegyekkel felruházott, mind tartalmilag, mind formailag korszerű művészi világkép kimunkálását, és e világképet megtestesítő művek megalkotását tűzte ki céljául, és e célt maradéktalanul megvalósította.
Mint a hagyatékában őrzött válogatott alkotásokból a közelmúltban, 2022. májusában a budapesti Pintér Antik galériájában rendezett emlékkiállítás is oly szemléletesen tanúsította, a díszlettervező Drégely László nemcsak festőművész, hanem grafikus és szobrász is volt, aki számtalan műformában, megannyi alkotóterületen és művészeti ágban, műfajban otthonosan mozgott, és aki mindezeknek nemcsak szorgos művelője, hanem kísérletező szellemiséggel ösztönzött megújítója is volt. Hihetetlen anyag-gazdagság, fantasztikus technika-változatosság jellemzi műveit: hagyományos anyagokkal és eszközökkel alkotott táblaképek, rajzok, grafikák mellett kisplasztikák is sorakoznak, a képek sokszor domborművekké alakulnak, a szobrok pedig festett részletekkel egészülnek ki. A táblaképeken harmonikus egységbe olvadnak a festői és a grafikai eszközök. Egyszer idő-rágta fatábla a mű hordozó-alapja, máskor meg üveglap vagy alumíniumlemez, grafikái között egyedi rajzok és nyomatok váltogatják egymást, míg fotókollázsain gyakran jelennek meg jól ismert mesterekre emlékeztető művészettörténeti idézet-motívumok. Drégely László e sokrétű, változatos mű-világában csaknem mindenkor megmarad a figurális, a természetelvű kifejezés szféráin belül: művein különös rendbe foglalt alakokat és tárgyakat, szimbolikus jeleket és jelzéseket tár elénk. A realitások és az álom, az objektív megjelenítés és az álomszerű kivetítés határvonalán egyensúlyozó kompozíciók kapcsán fogalmazta meg a Drégely-művek egyik legavatottabb interpretátora, Körner Éva művészettörténész: „Művészete a modern magyar festészetnek abba az irányzatába illeszkedik, mely mindig is az impressziók mögött kutatta a valóság képét, amely az érzéki burok mögül bontotta ki a körvonalakat, a naturális kapcsolatok mögül a lényeges összefüggéseket.” Képeivel „feltárja az emlékezés hatalmát, a múlt, az örökség erejét, megformázza a félelmet az ismeretlen veszedelmektől, rátalál a dolgok bizarr összefüggéseire, egymásra kopírozza a dolgok látszatát és belső formáját, megformázza a férfi és a nő végzetes és ellentmondásokkal teli összetartozásának élményét.”
Egy emlékkiállítás, és egy kiállításra hivatkozó recenzió kapcsán is lehetetlen bejárni Drégely László bonyolult, összetett rétegzettségű, mély értelmű mondandókat közvetítő művészeti univerzumának minden területét, de néhány fontos jellemzőre azért felhívhatjuk a figyelmet. Így legelsősorban a jellegzetesen drégelyi, oly gyakran visszatérő elemekből építkező, szimbolikus jelentéseket hordozó-közvetítő-kifejező motívumvilágra hivatkozhatunk, amelyben kitüntetett szerepet kap a gyakran bábuszerű alakként megjelenő férfi és nő, az arc, a szem, az angyal, az óra, a gyertya, a szárnyas alak – amely lehet angyal, és fenyegető égi lény is –, a nap és a hold. Ez a motívumkör – amely kapcsán ismét csak Bálint Endrére, de akár Deim Pálra is hivatkozhatunk – fantasztikusan változatos rendszerben, gazdag variációs szisztéma által megjelenítetten, kollázsszerűen felépített és megszerkesztett, feszült kompozíciós rendben rögzül Drégely László alkotásain. Korántsem lényegtelen tényező, hogy férfi- és nőalakjai csaknem mindig mozdulatlanok, szembefordulók, és sohasem egymásra, hanem mindig a képből ki-, illetve a képet szemlélőre tekintők. A figurák mindig részletezéstől mentesek: az arcok csak a szem, az orr és a száj vonalaival jelzettek, és a szemlélődő-meditatív magatartáson illetve érzelmeken, lélekállapoton túlmenően tulajdonképpen szenvtelenek. A képi motívumok között nincsenek logikus kompozíciós kapcsolatok: mintha mindent az egymásmellettiség, az egymástól való elválasztottság, idegenség vezérelne, az egyes elemek méretei önkényesen megválasztottak, nem a perspektíva szabályai szerint rendezettek, a képterek behatárolatlanok, a végtelenbe veszők. Az alapvetően síkszerű ábrázolás kifejezőerejét a festői és grafikai jellegű eszközök együttes használata fokozza: a határozott motívum-körvonalak egyben a színfoltok kontúrjai is. Így jelenik meg a fény, a Krisztus-szimbólum-gyertyaláng oly sok kompozíción, így tünedeznek fel a képzeletbeli égboltozaton a földi és túlvilági lét közötti kapcsolatot teremtő szárnyas lények, könnyedén reppenő vagy zuhanó angyal-alakok – amelyek a hétköznapok világából a szakralitás, a transzcendencia szférájába kalauzolják a befogadót – , és így bukkan fel újra meg újra a legkülönfélébb helyzetekben az óra, amelynek mutatói csaknem mindig háromnegyed tizenkettő körüli időt mutatnak: arra figyelmeztetve, hogy valami hamarosan véget ér, hogy az időnk lejár. Drégely László minden művével az idővel hadakozott, sejtve és tudva, hogy élete és munkássága korán lezárul, de a személyes sorson túllépve a dolgok időbe vetettsége ellen is kétségbeesetten, tehetetlenségre ítélve lázadt.
A művészi szemléletet, az alkotói indíttatásokat, a megszületett alkotásokat, a nehezen kategorizálható műnemeket és a műformákat, a kifejezéseket és kifejezésmódokat, és az alkalmazott technikákat vizsgálva nem nehéz meghatároznunk Drégely László művészetének helyét a XX. század magyar és egyetemes művészetének történetében: a modern szellemiségű, újító inspirációk által ösztönzött, korszerű szemlélettel felvértezett, egyéni arculatú művészetet teremtő alkotók körében. A modern törekvések elhivatott festő-apostolai között, akiknek művészetét megérintették a szimbolizmus, a szürrealizmus és az expresszionizmus áramlatai, és aki e hatások kereszttüzében önálló nyelvezetet, önálló stílust munkált ki. Drégely László festményei, grafikái, plasztikái, fémképei, kollázsai – valamint a hagyományos kategóriákba besorolhatatlan művei és díszlettervei – a XX. századi ember mérhetetlen kiszolgáltatottságára, magányára, félelmeire és reményeire emlékeztetnek úgy, hogy lehántják magukról a konkrét idő, a megszületésük időszakának és aktualitásainak burkait és egy valóságon túli világba kalauzolnak. A transzcendencia megfoghatatlan dimenziói között kalandozó képek, rajzok és szobrok mély emóció-összegzései, szellemi kör-megidézései, lélek-kivetítései révén olyan üzenetekkel ajándékoznak meg és gazdagítanak, amelyek – az alkotások megszületése után három évtizeddel – segítséget adhatnak a ma szemlélőjének, napjaink mű-befogadójának is a kérlelhetetlen idő pergésével szembeni, oly szükségszerű, bár teljesen reménytelen hadakozásokhoz. No de hát, ha reménytelen is, mégiscsak a hadakozás a lényeg.
*
Illusztráció: A festőművész Napnyugta c. alkotásával
Ezek is érdekelhetik!
Szepes Hédi: EMBEREK, BÁLVÁNYOK, KRISZTUSOK az Etyeki Műhely Galériában (Nagy Bertalan-kiállítás) →
Wehner Tibor: A SZEMLÉLŐDŐ KÉPSZEREPLŐK ÉS A KÉP-SZEMLÉLŐK* →
Wehner Tibor: EGY MÁSOKÉRT DOLGOZÓ MŰVÉSZCSALÁD →
